Tóth László
A szocialista gondolat a XIX. -XX. század fordulóján [i]

    A 19. század végén, 20. század elején a szocialista elmélet és mozgalom számára az alapvető problémát az jelentette, hogy a termelőerők és termelési viszonyok közötti ellentmondás nem növekedett, ellenkezőleg, a tőkés gazdaság új mozgásformákat talált maga számára, ezzel a munkások élet és munkakörülményei egyre jobbá váltak. [ii] Az erre a helyzetre adott szocialista válaszkísérletek közül az ortodox marxizmus kitart az eredeti elgondolás mellett, a revizionizmus reformista taktikát és stratégiát kínál a kapitalizmust realitásként véve tudomásul, a szindikalizmus és az ortodoxiára támaszkodó bolsevizmus a tőkés rendszer felszámolását lényegét tekintve tudati kérdéssé teszi: a társadalmi forradalom lehetőségének anyagi előfeltételei adottak, de bekövetkezte nem szükségszerű. A szindikalizmusnak és a bolsevizmusnak ezért tételezni kellett azt, hogy a termelőerők és termelési viszonyok és az alap és felépítmény (különösen a tudat) között nincs közvetlen kapcsolat, a termelési viszonyoknak és a felépítménynek, a tudatnak nagyon is jelentős önállósága van, ezért kulcsfontosságúak minden társadalmi átalakulásban. A termelőerők és -viszonyok, valamint a felépítmény elválasztását mind a szindikalizmus, mind a bolsevizmus elvégzi, de a bolsevizmus a tudatos cselekvés, a forradalom ágensévé az élcsapat pártot teszi, míg a szindikalizmus a proletariátus egészét. A forradalom akarati aktussá válik, de ma már a történelmi tapasztalatok birtokában világos, hogy a bolsevik megoldás hova vezet, míg a szindikalista elgondolás megvalósíthatósága elméleti kérdés.

   Nézzük meg részletesebben, hogy az e helyzetben kialakult marxista szocialista irányzatok milyen elméleti muníciót szolgáltattak Szabó Ervinnek [iii] .

  A szocialista gondolat rendkívül heterogén nézetrendszerekből összeálló társadalomkép, aminek más ideológiáktól megkülönböztető jegye a gazdasági folyamatok öntörvényűségének felváltása e folyamatok társadalmi ellenőrzésével és irányításával, a társadalom valamennyi tagja számára lehető legteljesebb anyagi és szellemi jólét biztosítása és a társadalmi folyamatok felett befolyást gyakorló (állam)hatalom átkerülése kevesek kezéből a társadalom összes tagja kezébe, majd megszűnése.

    Ezek a tézisek olyan általánosságok, amelyeket a szocialista elméletek, ideológiák és mozgalmak rendkívül különböző tartalmakkal töltöttek meg. Bár rendkívül nagy azoknak a kérdéseknek a száma, amiben a szocialista áramlatok vitatkoztak és vitatkoznak egymással, négy olyan terület van, amelyeken a nézetkülönbségek összesűrűsödnek:

1. A tőkés termelési rendszer immanens fejlődéstendenciái (a gazdaság belső konfliktusai): ezek önellentmondásaik folytán a felbomlasztják magát a tőkés termelési módot, vagy a kapitalizmus elvégzi önkorrekcióját és az ellentmondások megoldódnak a rendszer keretei között.

2. A különböző társadalmi osztályok, csoportok közötti ellentétek mozgástendenciái: az érdekellentétek egyre erősebben szembeállítják a társadalom csoportjait egymással vagy vannak olyan társadalmi alrendszerek, amelyek ezeket az ellentéteket mérséklik, kezelik és ezzel biztosítják a rendszer kisebb-nagyobb mértékű integráltságát: ez a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet békés vagy forradalmi jellegéről folytatott vitában csúcsosodik ki.

3. A munkásosztály saját helyzetének megváltoztatásáért illetve a szocializmus megvalósításáért folytatott küzdelmében a gazdaság, a termelés területe az, ahol a szervezkedés és a fellépés súlypontja van, vagy inkább a politika (az államhatalomhoz való viszony) a szocialista munkásmozgalom fő terrénuma: ez a szakszervezetek és a szocialista vagy szociáldemokrata pártok, a gazdasági és politikai harc viszonyának kérdése.

4. A munkásosztály szervezkedésének, tagjainak és csoportjainak egymáshoz való viszonya, ami egyúttal a szocialista társadalom önigazgató vagy hierarchikusan irányított berendezkedésének kérdése: libertariánus-demokratikus vagy elitista-etatista modell az, amely a tőkés viszonyok között kellő ütőerőt biztosit a munkásmozgalomnak és amely elv a gazdaság adminisztrálásának és a társadalom szervezésének feladatai megoldására alkalmas lesz a szocializmus viszonyai között is.

    Ez a négy problémahalmaz többé-kevésbé összefügg egymással, de nem volt olyan szocialista teoretikus vagy szellemi irányzat, amely koherens válaszokat tudott volna adni a felmerült kérdésekre. Mégis el lehet különíteni egymástól két modellt, amelyek mentén a válaszok összerendeződtek laza konglomerátumokká és a két modell az európai társadalomfejlődés eltérő regionális útjaival látszik összefüggésben állni.

    Hajnal István és Bibó István [iv] elgondolásait továbbfejlesztve Szűcs Jenő végzi el az európai társadalomtörténeti régiók különbségeinek legalaposabb elemzését. [v] Gondolati vezérfonala az állam és a társadalom viszonyának eltérő alakulása az általa Nyugat-, Közép-Kelet- és Kelet-Európának nevezett társadalomtörténeti régiókban. Nyugat-Európában a társadalom alrendszerei mind fogalmilag, mind ténylegesen elkülönülnek az államtól és önmozgásukat a politikai állam csak nagyon kismértékben tudja befolyásolni. A társadalmi folyamatokat a társadalom egésze szerveződés- és működésmódjának logikája vezérli. A társadalmon belüli alrendszerek (a gazdaság, a kultúra, stb.) is elkülönülnek és egymással szoros kapcsolatban állva saját logikájuk szerint működnek, miközben ezzel befolyásolják a többi társadalmi alrendszer működését is. Polányi Károlynak az a tétele, hogy a gazdaság működése társadalmi környezetének függvénye, itt azt jelenti, hogy egyrészt a gazdaságra a többi társadalmi alrendszer rendkívül erős hatással van, másrészt hogy a politikai állam, mint alrendszer befolyása csak minimális mértékben érvényesül. A társadalmi osztályok egyszerre különülnek el egymástól a gazdaság kapitalizálódottságával összhangban és mosódnak össze egymással amiatt, hogy a gazdaság csak az egyik alrendszer a társadalomban és a többi alrendszer is fontos szerepet játszik a társadalmi csoportok tagoltságának létrejöttében (ezt a társadalomszerkezet weberiánus elméletei írják le). Ez a helyzet egyszerre termeli a társadalmi csoportok közötti konfliktusokat és e csoportok egymáshoz kapcsolódását. Mivel társadalom és állam elválik egymástól, ezért a szocialista mozgalom számára a társadalmi harcoknak egyaránt fontos terepe lehet a gazdaság és a politika. Végül a társadalom pluralitása, a társadalmi alrendszerek és csoportok heterogenitása, az állam beavatkozásának erőteljes korlátozottsága az egymással egyenrangú egyének és csoportok összeműködését teszi kívánatossá a felülről kiinduló mozgalom- és társadalomszervezés elitista-etatista modelljével szemben.

    A társadalomfejlődés kelet-európai modelljében Szűcs Jenő kifejezésével élve “államosítják a társadalmat”. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi alrendszerek, s így a gazdaság sem tesz szert önmozgásra, változásaikat a központi hatalom vezérli. A társadalmi csoportok, osztályok a társadalmi alrendszerek artikulálatlansága miatt nem formálódnak, kristályosodnak ki, ezért eltérő érdekeik sem fogalmazódnak meg. (Nem véletlen, hogy míg Nyugat-Európában forradalmak zajlottak, addig Kelet-Európában artikulálatlan lázadások /a 20. században pl. a kronstadi felkelés és Nyesztor Mahno anarchista parasztmozgalma, [vi] ) és puccsok: az 1917 októberi bolsevik hatalomátvétel és az azt követő történések, [vii] / a társadalmi ellentmondások kirobbanási formái.) Éppen a társadalom államosítottsága eredményezte azt, hogy a formálódó munkásosztály nem élhetett a politikai harc eszközeivel, s ez a tény jelent meg egyfelől a forradalmi terror misztifikálásában (a “tett propagandája”), másfelől az anarchista gondolat népszerűségében (nem véletlen Bakunyin és Kropotkin jelentősége a libertariánus eszmerendszerben. [viii] ). Éppen az autoritás alapvető jelentősége vezetett a kelet-európai társadalmakban az élcsapat-párt bolsevik koncepciójához szemben a különböző demokratikus elgondolásokkal (eltekintve Lenin egyetlen megingásától, aminek terméke az “Állam és forradalom” [ix] ).

   Közép-Kelet-Európa esetében a nyugati és keleti hatások sajátos módon ötvöződtek és vegyülnek ma is. Végbement ugyan társadalom és állam elválása egymástól, de egyfelől a társadalmi alrendszerek elkülönülése egymástól részben torzan, részben töredékesen ment végbe, másfelől az állam mindig is erőteljesen és döntő módon avatkozott be a társadalmi folyamatokba. Ezért a kapitalizmus viszonyai között is markánsan jelen voltak feudális sajátosságok (ez Poroszországtól kezdve Magyarországig egyaránt jellemző), ezek az archaikus elemek és az állam túlsúlyos szerepe lényegesen befolyásolta e régió kapitalizmusainak fejlődéstendenciáit. A társadalom és állam relatív elválasztottsága következtében a társadalmi alrendszerek elkülönülése részlegesen végbement, de e részlegesség és a feudális sajátosságok léte miatt a társadalmi osztályok határai összemosódtak és artikulációjukat az állam is gátolta igen változatos eszközökkel (tiltásokkal és szociális gondoskodással egyaránt). A társadalomszerkezet összemosódottságára és feudalisztikus artikuláltságára világit rá Erdei Ferenc “kettős társadalomszerkezet”-koncepciója. [x]   Társadalom és politika kettőssége és összefonódottsága mind a gazdasági, mind a politikai harci formákat elfogadhatóvá tette, de a politika volt a döntő fontosságú terület: a párt primátusa érvényesült a szakszervezetekkel szemben. A munkásmozgalom megszervezésében és a szocialista társadalom működtetésére vonatkozó elgondolásokban is az elitista-etatista irányzat dominált. (Egyáltalán nem véletlen, hogy Szabó Ervinnek mind a szociáldemokrata párt demokratizálására [xi] , mind az anarchoszindikalizmus hazai meghonosítására tett kísérletei [xii] kudarcot vallottak.)

   A vázolt regionalitás-elgondolás túlságosan elnagyolt, arról nem is beszélve, hogy a szocialista mozgalom súlypontja a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején mindenképpen a földrajzi értelemben vett Nyugat-Európában volt. E területen belül azonban elég markánsan elkülönült egymástól a szocializmus két áramlata: az egyik a brit-francia dominanciájú (nyugat-európai), a másik a német befolyás alatt álló (közép-kelet-európai). A különbségek két legfontosabb oka: a brit-francia modell esetében a társadalom és állam markáns elválasztottsága, a német esetében az állam túlsúlyos szerepe.  A polgári forradalom konzekvens véghezvitele Angliában és Franciaországban, ugyanakkor e polgári forradalom hiánya Németországban (ez utóbbi magyarázza Szabó Ervin szerint a szindikalizmus ill. a tradeunionizmus dominanciáját a francia és brit területeken és a szociáldemokrata pártpolitika túlsúlyát Németországban. Az előbbi területeken a polgári vívmányok már megvalósultak a demokratikus politikai jogok területén, Németországban viszont ezek elérésében a burzsoázia gyengesége miatt a munkásosztály fellépésére is szükség van [xiii] .

  A két modell nagyon áttételesen függ csak össze azzal, hogy a kor társadalomkritikai gondolkodását meghatározó anarchista és marxista eszmeáramlatok és mozgalmak mely földrajzi területeken és társadalmakban játszottak domináns szerepet. Mindenesetre az ekkor még az elméleti és mozgalmi egységet elképzelhetőnek tartó szocialista elgondolásokra és mozgalmakra mind az anarchista, mind a marxista társadalomfelfogás nagy hatást gyakorolt.

  Az anarchizmus és a marxizmus ütközése klasszikus formájában az I. Internacionáléban Marx és Bakunyin ellentétében, az 1890-es évek elején pedig a német szociáldemokrácia erfurti programjának és a belga brüsszeli program különbözőségeiben jelent meg. Marxnál az angol munkásosztály anyagi és szellemi nyomorúsága (ami a 19. század első felének brit kapitalizmusára jellemző és részletes leírását Engels adja az “A munkásosztály helyzete Angliában 1844-ben” című művében [xiv] ) és a német-porosz etatizmus (elemzése az “A hegeli jogfilozófia bírálata” című Marx műben [xv] ) összekapcsolódásából következik a forradalmár elit és a proletárdiktatúra államának szerepe, Bakunyinnál a nincstelenek anyagi és szellemi kiszolgáltatottságából (e nincsteleneknek a munkásosztály csak egyik csoportja) és a részben az orosz autokratizmusból következik a “nagytudásúak” és a társadalmi élet felülről szervezésének elutasítása. A 19. század végén legalitása és tömegbefolyása révén új helyzetbe került szociáldemokrácia brit-francia modelljében, amit a brüsszeli program jelenít meg a legmarkánsabban, a munkásosztály emancipálódásának ügye gazdasági téren már zajlik és ez gazdasági küzdelmek eredménye, amit maguk a munkások vívnak meg a szakszervezetek és szövetkezetek felhasználásával, amelyek egyúttal a jövő szocialista társadalmának szerveződési formái is, ahol nincs szükség államhatalomra, mert a társadalom megszervezi önmagát és mert az államhatalom szükségképpen saját érdekeket hordoz. A német modellben viszont az állam felhasználható és felhasználandó a munkásosztály helyzetének javítására, a szocializmus beköszöntével pedig a gazdaság és a társadalom működtetésére. A munkásosztály helyzetének javulása és a kapitalizmus önkorrekciója a brit-francia és a német modell viszonylagos homogenitását megbontotta és az ortodox marxizmus, a revizionizmus, a szindikalizmus és a bolsevizmus irányzataival újrarendezte az ekkor már alapvetően a marxi tanokhoz kötődő szocialista gondolkodás és mozgalom egészét.

    Az 1890-es évekre a német szociáldemokrata párt vált a szocialista mozgalom legtekintélyesebb erejévé részben a “szocialista-ellenes törvények” elleni sikeres küzdelem, részben pedig komoly választási sikerei következtében. 1891-es programja, az “erfurti program” szakítást jelent ugyan a lassalleiánus hagyományokkal, azok leglényegesebb elemét azonban, az államhoz való viszonyt, lényegét tekintve - elbújtatva bár, de - megőrzi. Ferdinand Lassalle politikai és közgazdasági elgondolásainak középpontjában az állt, hogy a német munkásosztálynak az általános választójog kivívásával az egész nemzetet átfogó szervezetté kell válnia és képviselői útján az állami pozíciókat meghódítva saját céljaik szolgálatába kell állítania azt. Csak ettől remélhető békés eszközökkel a munkások helyzetének javítása, mert az állam, a munkások rendelkezésére bocsátva a termeléshez szükséges tőkét és hiteleket nyújtva, lehetővé teszi számukra munkájuk termékének teljeskörű elsajátítását. A munkások helyzetének jobbítása más módon nem képzelhető el, mivel érvényesül az un. “vas-bér törvény”, a kapitalizmusnak az a törvényszerűsége, hogy a munkabér mindig a létminimum körül alakul. Ez az elgondolás formailag ugyanolyan, mint Marx felfogása a munkaerő áráról, csakhogy Lassalle esetében az elgondolás alapja az a malthuziánus közgazdasági és népesedési felfogás volt, nevezetesen hogy a munkaerő iránti túlkereslet a béreket növelve növeli a népesedési rátát, ami munkaerő túlkínálatot és a bérek csökkenését eredményezi, vagyis a népesedési folyamatok és a piac gondoskodik arról, hogy hosszú távon a bérek a létminimumon mozogjanak. Ezért sem a szövetkezetek (ezek döntően fogyasztási szövetkezetek voltak a kereslet monopolizálására törekedve), sem a szakszervezetek nem képesek a munkások életkörülményein javítani: az elosztás viszonyai közvetlenül a termelés szükségletei által meghatározottak. Marx ellenben a tőke monopolhelyzetéből vezette le a munkaerő árának szintjét: abból, hogy a tőke, kiváltságos helyzete következtében a munka termelékenységének teljes növekményét el tudja sajátítani. Ezért úgy vélte, hogy a szövetkezetek és a szakszervezetek egyaránt befolyásolni tudják a bérek színvonalát nyomást gyakorolva a tőkére, vagyis a gazdasági téren folytatott osztályharc is javíthat a munkások helyzetén, míg Lassalle ezt kizártnak tartotta. Lassalle számára az állam az egész társadalom akaratát kifejező szerv, amelyet ettől az eredeti céljától hosszú évszázadokra eltérítettek, de az általános választójog segítségével újra birtokba veheti az egész társadalom, míg Marxnál az állam az osztályuralom eszköze és mint a tőkés termelés követelményeinek megfelelően szerveződött képlet nem vehető birtokba, hanem teljesen át kell alakítani. Létjogosultsága van a választójogért folytatott küzdelemnek is, de csak azért, hogy az államtól a tőkét korlátozó és ezáltal a munkásosztály helyzetét javító intézkedéseket lehessen kikényszeríteni. Lassale számára így a társadalmi bajok orvoslásának, a munkásosztály helyzete javításának egyetlen valóságos eszköze az általános választójog felhasználásával birtokba vett állam, amely a munkások akaratának végrehajtójává válik. Míg Marxnál a politikai küzdelem csupán rövidtávú célok elérésére alkalmas eszköz, addig Lassale számára a tőkés gazdaság szocialistává alakításának végső eszköze. Az a német szociáldemokráciára jellemző gondolat, hogy az állam beavatkozása szükséges a termelési és társadalmi folyamatokba, ezért a munkásoknak az állam békés úton történő birtokbavételére kell törekedniük, egyértelműen lassale-i hagyomány. Az erfurti programban pedig az a mozzanat, hogy az államnak kiemelt jelentőséget tulajdonit minden területen, alapvető jellemző. [xvi]

    A német szociáldemokraták erfurti programja elvi megállapításokkal kezdődik. Ezekben leszögezi, hogy a kapitalista gazdaság objektív történelmi fejlődéstendenciája a tőkekoncentráció és centralizáció, amely felszámolja a kisüzemeket és polarizálja a társadalmat. (Ez a megállapítás a mezőgazdaságra nem volt igaz, de az ipari termelésre Németországban még igen, ahol ekkoriban még nem jött létre a modern termelési módszereket alkalmazó új kispolgárság, tulajdonosi csoport.) A számszerűen növekvő proletariátus létbizonytalansága, alávetettsége és nyomora növekszik, miközben a társadalom gazdagsága sosem látott ütemben bővül, ami osztályharcra ösztönöz. (Az abszolút elnyomorodás tétele nem állt meg ekkor sem, mivel a munkások életszínvonala, reáljövedelme növekedett.) Mindezt végsősoron csak a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele és az eladásra termelés rendszerének a társadalom által és a társadalom érdekében irányított gazdasági-társadalmi szisztémával való felváltása orvosolhatja. Ez nemcsak a munkásosztály, hanem a társadalom valamennyi tagjának emancipációját és jólétét teremti meg. A termelőeszközök társadalmasítása csak a munkásosztály aktusa lehet, mivel a többi osztály és csoport a magántulajdon fenntartásában érdekelt. Az ezért folytatott harc szükségképpen politikai jellegű, mert a munkásosztály gazdasági harcához szükséges politikai jogok csak a politika eszközével szerezhetőek meg és mert a társadalmasításra csak a politikai hatalom birtokbavétele után kerülhet sor. Ezzel a program a szakszervezeti küzdelemmel szemben a politikai elsőbbségét hangsúlyozta, de megválaszolatlanul hagyta azt a kérdést, hogy e politikai küzdelemnek forradalminak vagy parlamentárisnak kell-e lennie, illetve hogy a kettő között mi a viszony. [xvii] Nem esik szó tehát a forradalom és reform kérdéséről, a politikai hatalom erőszakos vagy békés meghódításáról.

    Engels, aki kétszer is reflektált az erfurti programra, maga sem tudott egyértelműen állást foglalni ebben a kérdésben: a program vázlatával kapcsolatos 1891-es megjegyzéseiben így ír: “Elképzelhető, hogy a régi társadalom békésen belenőhet az újba olyan országokban, ahol a népképviselet minden hatalmat a saját kezében összpontosít, ahol, mihelyt a nép többsége mögöttünk áll, alkotmányosan tehetünk meg mindent, amit akarunk: demokratikus köztársaságokban, mint Franciaország és Amerika, olyan monarchiákban, mint Anglia … De Németországban, ahol a kormány majdnem mindenható, és sem a birodalmi gyűlésnek, sem a többi képviseleti testületnek nincs valóságos hatalma, Németországban ilyesminek proklamálása … annyit jelent, hogy leszedik a fügefalevelet az abszolutizmusról és saját testükkel takarják el meztelenségét.” [xviii]

     Az “A polgárháború Franciaországban” 1895-ös előszavában viszont egyértelműen leszögezi, hogy az utolsó 20 év során a fegyveres felkelés esélyei a társadalmi és technikai változások miatt nagymértékben romlottak, míg a másik oldalon a német szociáldemokrata párt szavazóinak tábora rohamosan növekszik, ami békés átmenetet tesz lehetővé. [xix]

  A forradalom vagy reform kérdése tehát a program születése idején megválaszolatlan, ugyanakkor a politikai akciók fontosságának és a fennálló viszonyok között megvalósítható célkitűzések nagy számának hangsúlyozása már megelőlegezi a bernsteini revizionizmust és a német párt reformizmusát. Az alkotmányos eszközökkel megvalósítható politikai reformok (a teljes szólás-, gyülekezési és szervezkedési szabadság, az általános, egyenlő és közvetlen választójog, a részarányos képviselet, a kétévenkénti országgyűlések, a népszavazás intézményesítése, tartományi és helyi önkormányzatok) egy olyan állam kialakítását tűzik célul, amely közvetlenül képes a társadalom (és ezen belül a legtömegesebb munkásosztály) érdekeit érvényesíteni. Nem véletlen, hogy nem esik szó a proletárdiktatúráról, a szocialista fordulat békés és törvényes eszközökkel végrehajtható. Végül az internacionalizmus, a különböző nemzetek munkásainak érdekazonossága hangsúlyozásával mintegy egyetemes érvényűvé teszi ezt a politikaközpontú modellt.

     Az általános elvi deklarációt követően (amely tehát a politikának és ezáltal implicite az államnak nagy jelentőséget tulajdonit) a közvetlen célokat tárgyalja. A már említett politikai reformcélok mellett társadalmi követelések szerepelnek: általános és világi oktatás mindenki számára, a vallás magánüggyé nyilvánítása az állam és az egyház elválasztásával, széleskörű egészségügyi ellátás, a nőket hátrányos helyzetbe hozó jogszabályok eltörlése, az igazságszolgáltatás reformja (néprészvétel a bíróságokon, a büntetőjog reformja a halálbüntetés eltörlésével), a hadsereg helyett az egész nemzet felfegyverzése, a háború és béke kérdéséről népképviselet döntsön, a nemzetközi viták tárgyalásos rendezése. A munkások anyagi helyzetét és életkörülményeit érintő gazdasági követelések között szerepel a jövedelem és vagyonarányos adóztatás, a közvetlen adók megszüntetése, az örökösödés rendszerének átalakítása, a nyolc órás munkanap, a gyermekmunka és az éjszakai munka megszüntetése, a szombati fél munkanap és a vasárnapi munkaszünet bevezetése, a gyári boltok (a Bedaux-rendszer: a bér egy részét az üzem boltjaiban kellett levásárolni nem szabadpiaci áron) rendszerének felszámolása, a munkásrészvétellel működő munkásbiztosítás intézményesítése és általánossá tétele. Mindezek a követelések megvalósíthatóak anélkül, hogy a termelőeszközök tulajdonához hozzá kellene nyúlni.

    A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételének módjáról nem esik szó, viszont az, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdona “a termelés társadalom általi és társadalom érdekében történő adminisztrálását” jelenti, a gazdaság állami irányítására utal. Ezt nyomatékosítja az a tény, hogy nem beszél a program termelőszövetkezetekről és a termelés munkásellenőrzéséről sem.

   Karl Kautsky 1892-ben a programot népszerűsítő “Munkásprogram”-ot készített a párt megbízásából. Ennek központi eleme az a gondolat, hogy a termelés társadalmasodása (a termelési folyamat különböző elemeinek és a termelés különböző szféráinak egyre terebélyesedő összekapcsolódása) miatt a munkások kisebb-nagyobb csoportjai nem képesek az egész folyamat feletti ellenőrzésre, azt csak az állam tudja megvalósítani. Arról viszont, hogy az állami gazdaságirányítás feletti társadalmi ellenőrzés milyen módokon valósulhat meg, semmi konkrétumot nem mond. Az erfurti program és annak Kautsky-féle interpretálása egyértelműen egy államszocialista modellt vázol fel, aminek gyakorlati megvalósítására mód van alkotmányos reformok útján. [xx]

    A belga szociáldemokrata párt 1893-ban készült “brüsszeli programja” szintén a legális mozgástér bővülésével és a parlamenti képviselettel kialakult új helyzetre adott választ, de radikálisan különbözött a német koncepciótól: központi gondolata a társadalmi önigazgatás volt. Egyrészt a program elvi részében nem a termelőeszközök társadalmasításáról, hanem “kollektív kisajátításáról” van szó, amiben az egyéneknek és csoportoknak lényeges szerep jut; másrészt a társadalom ügyeinek intézésére olyan helyi “törvényhozó tanácsok” rendszerét kívánja létrehozni, amelyek a föderalisztikus rendszerben delegálják a nem helyi jelentőségű közös ügyekben a döntés jogát tartományi és országos tanácsoknak. Az elgondolás a termelés és a társadalom ügyeinek intézését egy alulról felfelé építkező, a helyi autonómiát és a döntéshozatal önigazgató rendszerét középpontba állító modellt vázol fel. Ez a koncepció jellemzi mind a termelés feletti ellenőrzést, mind az állami funkciókat ellátó szervezetek rendszerét. Emellett a termelőeszközök közül csak a nagyipar kisajátításáról van szó, s a közérdekű szolgáltatásokat végző üzemek igazgatását is a tanácsok rendszere végzi, amelyek felett a társult termelők szervezetei (szakszervezetek, szakmai tanácsok, stb.) gyakorolnak ellenőrzést. A belga program az osztályharc eszközeiként a politikai harcot, a “szabad asszociációk” kifejlesztését és a propagandát említi (ez utóbbi jelentőségét az adja, hogy az emberek erkölcsi átalakítását, a szolidaritás és a mások iránti tisztelet központi értékké válását közvetlen, már a fennálló viszonyok között is részben megoldható feladatnak tekinti és enélkül elképzelhetetlennek tartja a szocialista társadalom megteremtését). A belga párt is fontosnak tartja az általános választójog és a parlamenti képviselet által lehetővé vált alkotmányos reformokért folytatott harcot, de emellett nagy hangsúlyt fektet az önigazgató termelési formációk és a szakszervezetek tevékenységére, valamint az emberek nevelésére annak érdekében, hogy erkölcsi téren alkalmassá váljanak az önigazgatásra. [xxi] A belga program is a tőkés fejlődés immanens tendenciáira épül, az osztályharc intenzitásának fokozódásából indul ki, azonban a politikai harc mellett legalább ennyire fontosnak tartja a gazdasági küzdelmet és az erkölcsi kérdéseket, továbbá döntő módon különbözik a német elgondolástól abban, hogy egy alulról felfelé építkező társadalomban gondolkodik, ahol a társadalmi önigazgatás és a minimálisan szükséges, decentralizált állam feletti társadalmi ellenőrzés modellje a kívánatos.

     A marxi indíttatású szocializmus itt jelzett elitista-etatista és libertariánus-önigazgató áramlatai a következő 20 évben is éltek és hatottak, de a közöttük lévő ellentét új formát öltött: az etatista elgondolás három ágra (ortodoxia, revizionizmus, bolsevizmus) szakadt, míg a libertariánus hagyományt a szindikalizmus vitte tovább. Ekkor azonban a polémiák középpontjába a politikai és gazdasági osztályharc egymáshoz való viszonya és az osztálytudat kérdései kerültek.

    Mindkét kérdéskör alapja az, hogy miként látják a tőkés termelés fejlődéstendenciáinak alakulását.

    A német szociáldemokrata párt az, ahol elméleti kísérletek történtek a marxi gondolatok és a kapitalizmus tényleges fejleményeinek összevetésére és az osztályharc perspektíváinak végiggondolására. E kísérletek eredményeként különült el egymástól az erfurti programban még kusza egységet mutató ortodox és revizionista elmélet (a reformista stratégiát és taktikát az ortodoxia sem zárta ki, de a revizionizmusból logikusan következett). Az ortodox álláspontot Karl Kautsky, a revizionistát Eduard Bernstein fogalmazta meg markáns módon.

   Kautsky 1887-ben adta ki “Karl Marx gazdaságelmélete” című munkáját, amely a marxizmus alapkoncepcióját fejti ki. Minden kritikai megjegyzés nélkül tárgyalta a marxi értéktöbblet-elméletet, elfogadta a termelő és nem-termelő, valamint a megfizetett és megfizetetlen munka koncepcióját. A kapitalizmus ellentmondásai a rendszer keretei között megoldhatatlanok: ezek az egyre súlyosabb válságokban jelennek meg, s a válságok elvezetnek egy végső válsághoz, aminek következtében összeomlik a kapitalizmus. A gazdaság alaptendenciája a tőkekoncentráció és centralizáció, ami a nagyvállalkozások térnyerése a kicsik rovására. Ez egyrészt a termelés fokozódó társadalmasodását, másrészt a proletariátus számának növekedését és fokozódó elnyomorodását eredményezi. Az állam az osztályuralom szerve, ezért a politikai hatalom meghódítása után újtípusú munkásállamot kell létrehozni. A fennálló államtól kikényszeríthetőek legális keretek között a munkások helyzetét javító intézkedések, de ezeknek egyúttal a munkásmozgalom erősítésének célját is kell szolgálniuk anélkül, hogy növelnék az állam hatalmát. Az állam konstruktív módon csak akkor használható majd fel, ha a munkások birtokba veszik. E birtokbavétel a munkásosztály aktusa kell, hogy legyen, saját érdekeit követve és nem téve engedményeket más osztályoknak annak érdekében, hogy azokat szövetségesül megnyerjék. Elemzésének lényege, hogy a kapitalizmus fejlődéstendenciái szükségszerűen vezetnek a tőkés rendszer felbomlásához és az osztályharcot önállóan folytató munkásosztálynak a legális politikai küzdelemben a rendszert gyengítő és a mielőbbi hatalomátvételt siettető intézkedéseket kell kierőszakolnia, majd megteremteni saját államát. Kautskynál tehát a gazdasági folyamatok és az osztályharc mint társadalmi gyakorlat az eredeti marxi sémát követi. Ugyanakkor alapvetően reformizmusra hajló álláspontot képviselt akkor, amikor azt vallotta, hogy a fennálló állam lerombolásához és a politikai hatalom proletariátus általi meghódításához propagandatevékenység és békés parlamenti eszközök révén lehet eljutni, mert a kapitalizmus ellentmondásainak éleződésével a munkáspárt megszerzi a szavazatok többségét és ennek birtokában, a szakszervezetek támogatásával, átalakítja a társadalom kulcsintézményeit. Az eredeti marxi gondolatok átvétele ellenére sem lehet azt mondani, hogy elgondolása a forradalmi harcot erőltette volna. [xxii]

    A bernsteini revizionizmus ezzel szemben a társadalmi élet tényeit kísérelte meg szembesíteni a marxi elemzéssel és jutott el odáig, hogy tagadta a kapitalizmus összeomlásának szükségszerűségét, az osztályharcot pedig reformküzdelmekké szelídítette. A marxi elmélet kritikájának lényege a következő kijelentésben fogalmazódik meg: “Marx egy készen talált váz keretei között épített fel egy olyan lehetséges struktúrát, aminek tartalmát tények adták. Mindaddig szigorúan a tudományos módszer szabályaihoz tartotta magát, amíg elemzése során a tények nem ütköztek bele a váz kereteibe, de eltekintett a tudományosság követelményeitől, ha a váz erre kényszerítette. Amikor a váz a struktúra felépítésének útjában állt, akkor ahelyett, hogy a vázat vetette volna el, tovább folytatta az építkezést a tudományos helyesség rovására és így az építményt a váztól függővé tette. Vajon nem ennek az irracionális viszonyulásnak felismerése miatt tért ki újra és újra azelől, hogy művét befejezze?” [xxiii] Bernstein ezzel azt mondja, hogy Marx különböző elméleti előzményekre támaszkodva felépített egy gondolati konstrukciót, amivel megkísérelte leírni és magyarázni a társadalmi és gazdasági élet jelenségeit, amikor viszont olyan tényekkel szembesült, amelyek nem illettek bele e sémába, akkor a rendszer újragondolása helyett figyelmen kívül hagyta a tényeket. Kritikája azonban nem volt ilyen átfogó igényű (a történelmi materialista alapvetést elfogadta), csupán a mester tanításának azokat a részeit támadta, amelyek szerinte azért jöttek létre, mert Marx rosszul ítélte meg a korabeli történelmi és gazdasági erők mozgását.

   1896-ban a Neue Zeit számára cikksorozatot írt “A szocializmus problémái” címmel, amiben utópizmussal vádolta meg a pártot, amely szükségszerűnek, mintegy magától bekövetkezőnek tekinti a szocialista fordulatot és minden addig tett lépésben csupán a munkásosztály helyzetének pillanatnyi javítása eszközét látja, nem pedig a szocializmusra való felkészülés részeit. Támadta a fokozódó válságok és a közeli összeomlás teóriáját, kijelentve, hogy ha az összeomlás sokáig várat magára, akkor a szociáldemokrata pártnak a konstruktív reformok politikáját kellene folytatnia. Összességében tagadta a kapitalizmus szükségszerű összeroppanásának tételét, a proletariátus alkalmasságát a hatalom meghódítására és ezzel az osztályharc elsődlegességét. E cikksorozat heves vitákat váltott ki, aminek eredményeként 1899-ben megjelentette az “A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai” című szintetizáló igényű könyvét. [xxiv]

   Legfontosabb tézise az, hogy ha a kapitalizmus mozgástendenciái nem a marxi jóslatokkal összhangban alakulnak, akkor egyáltalán nem szükségszerű a szocializmus eljövetele. Ha viszont a tőkés rendszer ellentmondásai nem antagonisztikusak (vagyis nem determinált bukása), akkor a munkások helyzete a rendszer keretei között javítandók, nincs szükség forradalmi osztályharcra, a közvetlen és távlati teendő nem több, mint különböző reformok keresztülvitele. A szocializmus (mindenki lehető legnagyobb mértékű jóléte minden értelemben) lehet eszmény, de gyakorlati program nem. [xxv]

   Kritikájának számos konkrét összetevője volt. Az egyik az értéktöbblet-elmélet érvényességének kétségbevonása azért, mert Marx szerint sincs közvetlen kapcsolat az értéktöbblet mennyisége és a munkabérek alakulása között, ezért ez az elgondolás nem alkalmas a kizsákmányolás jelenségének magyarázatára, így felesleges. Következő és adatokkal részletesen alátámasztott tézise szerint a tőkekoncentráció valóságos folyamat, azonban nem érvényesül olyan gyorsan és erőteljesen, mint Marx feltételezte. A tőketulajdonosok száma ugyanis a részvénytársaságok megjelenésével nemhogy csökkenne, hanem növekszik, a kistőkések középosztálya ezért nem tűnik el, csupán formaváltozáson megy keresztül. Ezért a tőkés társadalom erőteljes polarizációjának marxi gondolata nem áll összhangban a tényleges fejleményekkel. Hasonló a helyzet a földtulajdonnal. Harmadik kritikai megállapítása a munkásosztály növekvő elnyomorodásával kapcsolatos: jövedelemstatisztikákkal bizonyította, hogy a munkások reáljövedelme növekszik. Az életkörülmények rosszabbodását és a létbizonytalanságot fokozó, ezért az osztályharcos szellemet erősítő gazdasági válságelmélet létjogosultságának tagadása a következő pont, ahol szembekerült az ortodoxokkal. Tézise értelmében a “nagy depresszió”, vagyis a nyolcvanas évek második fele óta nem voltak válságok, s e gyakorlati tapasztalat fényében alaptalannak tűnik a végső válság gondolata. Ha viszont nincs jele annak, hogy a kapitalizmus elérte terjeszkedése csúcspontját, akkor joggal merül fel az a kérdés, hogy várni kell-e minden konstruktív lépéssel addig, amíg a forradalom hatalomra nem juttatja a munkásosztályt vagy helyesebb lenne mindent megszerezni reformokkal, ami a kapitalizmus lerombolása nélkül kivívható. Bernstein álláspontja az, hogy az elérhető kedvezményekért kell a munkásmozgalomnak és a pártnak fellépnie. Mindez a szakszervezetek szerepének átértékelését is eredményezi: a szakszervezetek a törvényhozásra nyomást gyakorolva és a munkáltatókkal folytatott tárgyalások révén lényeges szerepet játszhatnak az életkörülmények javításában. Hasonló szerepet tölthetnek be a szövetkezetek is. Végül támadta a proletárdiktatúra gondolatát azon az alapon, hogy az a demokratikus elvekkel (egyenlő igazság mindenki számára) összeegyeztethetetlen, semmiféle többség nem nyomhat el kisebbséget, még ha ez a többség a proletariátus is, mivel ez az osztályuralom egyik formájának másikkal való felváltását jelenti. [xxvi] /Ez a demokráciával kapcsolatos érvelés Szabó Ervinnél a “Pártfegyelem és egyéni szabadság”-ban jelenik meg: “A demokráciának az az alapelve, hogy a többség akarata a döntő, amelynek a kisebbség magát alárendelni tartozik, helyes elv.” [xxvii] “A társadalom mozgó állapotának és a társadalom álló állapotának dinamikai elve éppen ellentétes.” [xxviii] A többségi elv a statikus működés, a következő gondolat a dinamikus: “Minden tudatos társadalmi változás eredete egy egyénre vagy elszánt kisebbségre vezethető vissza” [xxix] , vagyis többség és kisebbség összehangolása. “…szabad utat kell nyitni minden új törekvésnek, amely a fennálló vagy uralkodó intézményekkel vagy igazságokkal bár ellenkezik, de… új igazságokat tár föl, új utat mutat: az új véleményeknek a tekintélyekkel szemben ezen tisztelete az egyéni szabadságnak a demokráciában második fő biztosítéka.”. [xxx] Így a proletárdiktatúra nem elfogadható út./

   Bernstein érdemi mondanivalója tehát az, hogy a kapitalizmus Marx által diagnosztizált önellentmondásos fejlődéstendenciái nem érvényesülnek, ezzel az osztályharc transzcendentáló (a fennálló állapotokon túlmutató, azokat meghaladó) érvénye megkérdőjeleződik, maga a küzdelem értelmesen csak a munkásosztály helyzetének kapitalizmus keretei közötti javításért folyhat, s erre a reformizmus a megfelelő mozgalmi taktika és stratégia.