|
Farkas
Szilvia
Monory
Mész András: Meteo
A Meteo című film alaptörténete
egy lepusztult, sötét gyárnegyedben játszódik,
amely, mint később kiderül, lerombolásra van
ítélve. Sajátos helyszín ez, hiszen átvitt
értelemben utal arra a posztmodern jellemzőre,
hogy „az ipar dominenciája után az információs
hullám […] hajnalát éljük […]”.
[1] A gyárak is, mint az ipar
szimbólumai egy idő után eltűnnek majd világunkból.
Az egyik gyár emeleti helyiségének közepén
egy kád áll, amelyben a film egyik főszereplője,
Eckermann, a meteorológus ideje javarészét
tölti. Eckermann-nak két barátja van, Berlioz
és Verő. Verő szentképekkel üzletel, valamint
– Berliozzal együtt – szenvedélyes lóversenyrajongók.
Mindketten sok pénzről álmodoznak, amit úgy
próbálnak megszerezni, hogy ráveszik Eckermannt,
hogy számítógépe segítségével számítsa ki
a lóverseny várható eredményeit, hogy a nyerő
lóra fogadást tehessenek. Miközben a hallgatag
Eckermann a szisztémák kiszámolásán éjszakákon
át dolgozik a számítógépe előtt a meteorológiai
állomáson, a filmben keveredni kezd a realitás
és a virtuális valóság.
A
virtuális valóság az információs társadalom,
illetve az internet keltette világ, amely
megfelel a posztmodern felfogásnak. Ebből
kiindulva jelen dolgozatomban a film posztmodern
jellemvonásait igyekszem végigkísérni.
A virtuális valóság,
vagy Gibson szóhasználatával élve a cyber
space, és a reálisnak nevezett világ a Meteoban
több ponton kapcsolódik össze. E kapcsolódási
pontok közül a két legegyértelműbb a kád (illetve
a benne lévő víz) és a gyík,
ám további pontot jelent az ikon
szó, a doboló játékmalac és egy
gyárkémény összeomlása. Ez a többsíkú
kapcsolatrendszer szintén posztmodern vonás,
hiszen e film, akárcsak egy posztmodern regény,
„hatalmas kollázs”. [2]
Eckermann,
aki – munkájánál fogva – igen sok időt tölt
a számítógépek előtt, úgy tűnik, időnként
nem képes különválasztani az említett két
teret, s míg a kádban ül, kavarognak fejében
a virtuális és a reális valóság elemei. A
filmből egyértelműen kiderül, mely elemek
tartoznak egyik, és melyek a másik valósághoz,
hiszen a virtuális valóság szereplői mesefigurák
és játékok (Malacka kisasszony, egy farkas,
valamint egy játékvonat), melyek könnyen elkülöníthetők
a reális világ szereplőitől. Mégis, van egy
szereplő, a gyík, amely mindig ott van a mesefigurák
közt, csakúgy, mint a film szereplőinek hétköznapi
életében, az úgynevezett realitásban. A gyík
a virtuális valóság részeként már a film legelején
megjelenik, ám arról, hogy ez az állat a realitáshoz
is kötődik, csak később esik szó, amikor a
meteorológiai központ titkárnője elmeséli
Eckermann-nak, hogy barátnője a napokban gyíkot
akart vásárolni.
Eckermann „naphosszat
a fürdőkád langymelegében lebeg, akár embrió
a magzatvízben, és ha már az őt világra szülő
anyatermészet durva tréfáját visszacsinálni
nem tudja, legalább a gyermekkorban igyekszik
megkapaszkodni, egykori játékállatkái, és
diafilm-hősei között.” [3] A kád és a benne lévő víz határvonalat
képez a virtuális és a reális valóság között.
A realitásban Eckermann (becenevén Felhőcske)
ül a vízben, és időnként alámerül, ezáltal
tekintve be a virtuális valóságba, a játékvonaton
utazó Malacka kisasszonyt molesztáló ordas
farkas birodalmába. A kisvasutat, amin utaznak,
pedig sűrű erdő veszi körül, melyben fel-felbukkan
a már említett kapcsolóelem, a gyík. A film
víz alatti felvételei alatt érdekes zene hallható,
melynek műfaja véleményem szerint a posztmodernre
jellemző goa. A film zenéjét Másik
János és Szemző Tibor írta, alkotásukért 1992-ben
megkapták a filmkritikusok legjobb filmzenéért
járó díját is. Erre a pszichedelikus trance
zenére jellemző a magas és mély hangok lüktetése,
amely átrepíti az embert az érzékelés egy
másik dimenziójába és különböző asszociációkat
ébreszt.
[4] A film egyik, számomra legérdekesebb
momentuma, amikor Eckermann a víz alá bukik
és ott megjelenik a virtuális valóság – a
mesefigurák –, ezalatt pedig csupán a szívdobogást
utánzó zenét hallhatunk, amitől a néző szinte
úgy érzi, ő is a víz alá került, hiszen ilyen
esetben az ember fülében tényleg csak a szívverése
lüktet. E kép- és zeneválasztás tehát közelebb
viszi a nézőt ahhoz az érzéshez, amikor a
virtuális valóság már-már szerves részévé
válik az ember gondolkodásának, a realitás
és virtualitás határai tökéletesen elmosódnak;
azaz a posztmodern gondolkodásmódhoz. A zenei
betétek mellett jelentőséggel bír a filmben
az üvegcsörömpölés, valamint a vonatfütty
is. Amikor egy, a gyárnegyedben működő kávézóból
emberek tömege menekül az üzemek katonai parancsnokának
jövetelére és felszólítására, a nagy kavarodásban
egy tálcányi üvegpohár esik a földre és törik
apró szilánkokra nagy csörömpöléssel. Ekkor
kép és zene hirtelen a virtuális valóságra
váltanak, majd e cyber space-nek a realitásba
történő visszazökkenését szintén ez az üvegcsörömpölés
jelzi. A zene további kapcsolódási pontot
jelez akkor is, amikor Eckermann búvárszemüvegén
egy elemes játékmalacot látunk dobolni, hiszen
az általa dobolt dallam a film ezt megelőző
képsoraiban látott-hallott diszkóbeli dübörgő
zeneszám alapritmusát idézi. A realitás játékmalaca
egyébként szintén a virtuális térre, az abban
élő Malackára utal, így ez újabb kapcsolódási
pontot jelent a két tér között. A mozdonyfütty
szintén egy olyan hang, amely utalásként szolgál,
hiszen a zene időnként a virtuális valóságban
robogó kismozdony füttyét idézi.
Amint
azt már többször említettem, Eckermann egyik
kedvenc kikapcsolódása a kádban ücsörgés.
Egyik alkalommal egy külföldi lány is a kád
körül tesz-vesz, majd beszáll a kádba ő is.
Ekkor merül a víz alá a meteorológus és kezdődik
a virtuális valóság. Amikor Eckermann onnan
visszatér, a lány már a haját szárítja a kád
mellett, önmagát azonban nem egy tükörben
látja, hanem egy tévéképernyőn. Ezt
én szintén posztmodern utalásként értelmeztem.
A
film vége felé Erik odasúgja barátjának, Verőnek,
hogy ott, a gyárnegyedben kéményeket fognak
robbantani. Ez szintén egy kapcsolódási pont,
hiszen erre már egy kép is utalt a film elején:
egy monitoron (a meteorológiai állomáson)
ugyanis már láthattunk egy gyárkéményt leomlani.
A monitoron látott felvétel csak virtuális
valóságnak, tőlünk távolinak tűnik, ám mikor
Erik az egész film helyszínéül szolgáló gyárnegyed
egyik gyárkéményének lerombolásaként említi,
máris realitássá válik mindez. Kicsit elvonatkoztatva
még úgy is értelmezhetnénk a monitoron látott
gyárkémény-omlást, mintha az a jövőt – a gyárnegyed
tényleges lerombolását – volna hivatott előre
jelezni.
Még tovább általánosítva úgy is fogalmazhatnánk:
a virtuális valóság már nincs messze a jövő
valóságától, hiszen az internet és a számítógép
már most is a jövő szimbólumai a közgondolkodásban.
Ahogy azt Kömlődi Ferenc is írja: „a technológia
nem Mars-lakók játékszere többé, hanem a mindennapi
lét elengedhetetlen eszköztára.” [5]
Az ikon szó is
hasonlóképpen kapcsolódik ide, hiszen első
említésekor csupán a szó hagyományos értelmében
vett szentképet jelenti, amivel Verő és Berlioz
üzletelnek, ám könnyen lehet, hogy ez egyúttal
a kompjútertechnológia nyelvezetében használatos
ikonra is utal, összekapcsolva ezzel
„múltat, félmúltat és jövőt.” [6]
A Meteoban
a szereplők párbeszédei is a posztmodern stílusjegyeit
viselik, hiszen – csakúgy mint a film képeit
is – töredezettség, felszínesség, és néhol
az összefüggések hiánya jellemzi. Mindenek
felett azonban a tér és az idő érdekes
változásai, keveredései jelzik, hogy ez a
film a virtuális és reális világok összefonódására
igyekszik felhívni a figyelmet. Az időt egy
villamosszékhez kapcsolt óra, míg a teret
a színhelyek hirtelen, sokszor logikailag
nehezen követhető váltakozásai szimbolizálják
a filmben, hangsúlyozva e két fogalom viszonylagosságát,
„relativizmusát” [7] , amely a posztmodern felfogás egyik legfőbb jellemzője.
A lóverseny filmkockáit pedig lassítva láthatjuk,
amelyek egyébként a film legvilágosabb, a
napsugaraktól szinte fényárban úszó képei.
A lassítás, mint eszköz szintén a tér és az
idő értelmezésének viszonylagosságát hivatott
kiemelni, ekkorra – a fim vége felé – ugyanis
a néző már valószínűleg nem biztos abban,
mi a realitás és mi a virtualitás. Itt érdemes
párhuzamot vonni Monory András Meteo és egy
Larry és Andy Wachowsky Mátrix című (1999-es)
filmje között. A Mátrixban a következő párbeszédet
hallhatjuk: „Volt már olyan álmod, Neo, amely
teljesen valóságosnak tűnt? Mi történne, ha
képtelen lennél felébredni egy ilyen álomból?
Hogyan tudnád megkülönböztetni az álomvilágot
a valóságtól?” [8]
A kérdés tehát egyre égetőbb: mi a valóság,
mi a virtualitás, és egyáltalán elkülöníthetjük-e
őket egymástól?
- Kömlődi, Ferenc, Fénykatedrális: technokultúra
2001, Kávé Kiadó, Bp., 1999
- Schubert, Gusztáv, Befejezett jövő.
- Almási, Miklós,
Anti-esztétika: séták a művészetfilozófiák
labirintusában, T-Twins, Bp., 1992
Internet:
|
¤
