Farkas Szilvia
Monory Mész András: Meteo

  A Meteo című film alaptörténete egy lepusztult, sötét gyárnegyedben játszódik, amely, mint később kiderül, lerombolásra van ítélve. Sajátos helyszín ez, hiszen átvitt értelemben utal arra a posztmodern jellemzőre, hogy „az ipar dominenciája után az információs hullám [] hajnalát éljük []”. [1] A gyárak is, mint az ipar szimbólumai egy idő után eltűnnek majd világunkból. Az egyik gyár emeleti helyiségének közepén egy kád áll, amelyben a film egyik főszereplője, Eckermann, a meteorológus ideje javarészét tölti. Eckermann-nak két barátja van, Berlioz és Verő. Verő szentképekkel üzletel, valamint – Berliozzal együtt – szenvedélyes lóversenyrajongók. Mindketten sok pénzről álmodoznak, amit úgy próbálnak megszerezni, hogy ráveszik Eckermannt, hogy számítógépe segítségével számítsa ki a lóverseny várható eredményeit, hogy a nyerő lóra fogadást tehessenek. Miközben a hallgatag Eckermann a szisztémák kiszámolásán éjszakákon át dolgozik a számítógépe előtt a meteorológiai állomáson, a filmben keveredni kezd a realitás és a virtuális valóság.

  A virtuális valóság az információs társadalom, illetve az internet keltette világ, amely megfelel a posztmodern felfogásnak. Ebből kiindulva jelen dolgozatomban a film posztmodern jellemvonásait igyekszem végigkísérni.

  A virtuális valóság, vagy Gibson szóhasználatával élve a cyber space, és a reálisnak nevezett világ a Meteoban több ponton kapcsolódik össze. E kapcsolódási pontok közül a két legegyértelműbb a kád (illetve a benne lévő víz) és a gyík, ám további pontot jelent az ikon szó, a doboló játékmalac és egy gyárkémény összeomlása. Ez a többsíkú kapcsolatrendszer szintén posztmodern vonás, hiszen e film, akárcsak egy posztmodern regény, „hatalmas kollázs”. [2]

  Eckermann, aki – munkájánál fogva – igen sok időt tölt a számítógépek előtt, úgy tűnik, időnként nem képes különválasztani az említett két teret, s míg a kádban ül, kavarognak fejében a virtuális és a reális valóság elemei. A filmből egyértelműen kiderül, mely elemek tartoznak egyik, és melyek a másik valósághoz, hiszen a virtuális valóság szereplői mesefigurák és játékok (Malacka kisasszony, egy farkas, valamint egy játékvonat), melyek könnyen elkülöníthetők a reális világ szereplőitől. Mégis, van egy szereplő, a gyík, amely mindig ott van a mesefigurák közt, csakúgy, mint a film szereplőinek hétköznapi életében, az úgynevezett realitásban. A gyík a virtuális valóság részeként már a film legelején megjelenik, ám arról, hogy ez az állat a realitáshoz is kötődik, csak később esik szó, amikor a meteorológiai központ titkárnője elmeséli Eckermann-nak, hogy barátnője a napokban gyíkot akart vásárolni.

  Eckermann „naphosszat a fürdőkád langymelegében lebeg, akár embrió a magzatvízben, és ha már az őt világra szülő anyatermészet durva tréfáját visszacsinálni nem tudja, legalább a gyermekkorban igyekszik megkapaszkodni, egykori játékállatkái, és diafilm-hősei között.” [3]   A kád és a benne lévő víz határvonalat képez a virtuális és a reális valóság között. A realitásban Eckermann (becenevén Felhőcske) ül a vízben, és időnként alámerül, ezáltal tekintve be a virtuális valóságba, a játékvonaton utazó Malacka kisasszonyt molesztáló ordas farkas birodalmába. A kisvasutat, amin utaznak, pedig sűrű erdő veszi körül, melyben fel-felbukkan a már említett kapcsolóelem, a gyík. A film víz alatti felvételei alatt érdekes zene hallható, melynek műfaja véleményem szerint a posztmodernre jellemző goa. A film zenéjét Másik János és Szemző Tibor írta, alkotásukért 1992-ben megkapták a filmkritikusok legjobb filmzenéért járó díját is. Erre a pszichedelikus trance zenére jellemző a magas és mély hangok lüktetése, amely átrepíti az embert az érzékelés egy másik dimenziójába és különböző asszociációkat ébreszt. [4] A film egyik, számomra legérdekesebb momentuma, amikor Eckermann a víz alá bukik és ott megjelenik a virtuális valóság – a mesefigurák –, ezalatt pedig csupán a szívdobogást utánzó zenét hallhatunk, amitől a néző szinte úgy érzi, ő is a víz alá került, hiszen ilyen esetben az ember fülében tényleg csak a szívverése lüktet. E kép- és zeneválasztás tehát közelebb viszi a nézőt ahhoz az érzéshez, amikor a virtuális valóság már-már szerves részévé válik az ember gondolkodásának, a realitás és virtualitás határai tökéletesen elmosódnak; azaz a posztmodern gondolkodásmódhoz. A zenei betétek mellett jelentőséggel bír a filmben az üvegcsörömpölés, valamint a vonatfütty is. Amikor egy, a gyárnegyedben működő kávézóból emberek tömege menekül az üzemek katonai parancsnokának jövetelére és felszólítására, a nagy kavarodásban egy tálcányi üvegpohár esik a földre és törik apró szilánkokra nagy csörömpöléssel. Ekkor kép és zene hirtelen a virtuális valóságra váltanak, majd e cyber space-nek a realitásba történő visszazökkenését szintén ez az üvegcsörömpölés jelzi. A zene további kapcsolódási pontot jelez akkor is, amikor Eckermann búvárszemüvegén egy elemes játékmalacot látunk dobolni, hiszen az általa dobolt dallam a film ezt megelőző képsoraiban látott-hallott diszkóbeli dübörgő zeneszám alapritmusát idézi. A realitás játékmalaca egyébként szintén a virtuális térre, az abban élő Malackára utal, így ez újabb kapcsolódási pontot jelent a két tér között. A mozdonyfütty szintén egy olyan hang, amely utalásként szolgál, hiszen a zene időnként a virtuális valóságban robogó kismozdony füttyét idézi.

  Amint azt már többször említettem, Eckermann egyik kedvenc kikapcsolódása a kádban ücsörgés. Egyik alkalommal egy külföldi lány is a kád körül tesz-vesz, majd beszáll a kádba ő is. Ekkor merül a víz alá a meteorológus és kezdődik a virtuális valóság. Amikor Eckermann onnan visszatér, a lány már a haját szárítja a kád mellett, önmagát azonban nem egy tükörben látja, hanem egy tévéképernyőn. Ezt én szintén posztmodern utalásként értelmeztem.

  A film vége felé Erik odasúgja barátjának, Verőnek, hogy ott, a gyárnegyedben kéményeket fognak robbantani. Ez szintén egy kapcsolódási pont, hiszen erre már egy kép is utalt a film elején: egy monitoron (a meteorológiai állomáson) ugyanis már láthattunk egy gyárkéményt leomlani. A monitoron látott felvétel csak virtuális valóságnak, tőlünk távolinak tűnik, ám mikor Erik az egész film helyszínéül szolgáló gyárnegyed egyik gyárkéményének lerombolásaként említi, máris realitássá válik mindez. Kicsit elvonatkoztatva még úgy is értelmezhetnénk a monitoron látott gyárkémény-omlást, mintha az a jövőt – a gyárnegyed tényleges lerombolását – volna hivatott előre jelezni. Még tovább általánosítva úgy is fogalmazhatnánk: a virtuális valóság már nincs messze a jövő valóságától, hiszen az internet és a számítógép már most is a jövő szimbólumai a közgondolkodásban. Ahogy azt Kömlődi Ferenc is írja: „a technológia nem Mars-lakók játékszere többé, hanem a mindennapi lét elengedhetetlen eszköztára.” [5]

  Az ikon szó is hasonlóképpen kapcsolódik ide, hiszen első említésekor csupán a szó hagyományos értelmében vett szentképet jelenti, amivel Verő és Berlioz üzletelnek, ám könnyen lehet, hogy ez egyúttal a kompjútertechnológia nyelvezetében használatos ikonra is utal, összekapcsolva ezzel „múltat, félmúltat és jövőt.” [6]

  A Meteoban a szereplők párbeszédei is a posztmodern stílusjegyeit viselik, hiszen – csakúgy mint a film képeit is – töredezettség, felszínesség, és néhol az összefüggések hiánya jellemzi. Mindenek felett azonban a tér és az idő érdekes változásai, keveredései jelzik, hogy ez a film a virtuális és reális világok összefonódására igyekszik felhívni a figyelmet. Az időt egy villamosszékhez kapcsolt óra, míg a teret a színhelyek hirtelen, sokszor logikailag nehezen követhető váltakozásai szimbolizálják a filmben, hangsúlyozva e két fogalom viszonylagosságát, „relativizmusát” [7] , amely a posztmodern felfogás egyik legfőbb jellemzője. A lóverseny filmkockáit pedig lassítva láthatjuk, amelyek egyébként a film legvilágosabb, a napsugaraktól szinte fényárban úszó képei. A lassítás, mint eszköz szintén a tér és az idő értelmezésének viszonylagosságát hivatott kiemelni, ekkorra – a fim vége felé – ugyanis a néző már valószínűleg nem biztos abban, mi a realitás és mi a virtualitás.  Itt érdemes párhuzamot vonni Monory András Meteo és egy Larry és Andy Wachowsky Mátrix című (1999-es) filmje között. A Mátrixban a következő párbeszédet hallhatjuk: „Volt már olyan álmod, Neo, amely teljesen valóságosnak tűnt? Mi történne, ha képtelen lennél felébredni egy ilyen álomból? Hogyan tudnád megkülönböztetni az álomvilágot a valóságtól?” [8]

  A kérdés tehát egyre égetőbb: mi a valóság, mi a virtualitás, és egyáltalán elkülöníthetjük-e őket egymástól?

  • Kömlődi, Ferenc, Fénykatedrális: technokultúra 2001, Kávé Kiadó, Bp., 1999
  • Schubert, Gusztáv, Befejezett jövő.
  • Almási, Miklós, Anti-esztétika: séták a művészetfilozófiák labirintusában, T-Twins, Bp., 1992

Internet:



[1,2] Kömlődi Ferenc: Fénykatedrális

[3] Schubert Gusztáv: Befejezett jövő

[5] Kömlődi Ferenc: Fénykatedrális

[6] Almási Miklós: Anti-esztétika

[7,8] Kömlődi Ferenc: Fénykatedrális

 
¤ lap tetejére