Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Egyebek

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Bándi László: Ugrai János: Professzorok a „pataki reformkorban”. A sárospataki kollégium és négy tanára a XIX. század első harmadában. – Új Helikon Bt., Budapest. 2007. – 118.



A szerző bevezetőjében megállapítja, hogy a „pataki reformok kora” nehezen behatárolható időszak, ugyanakkor a kutatások alapján az 1790-es évek közepétől kezdődő három évtizedre tehető. A XIX. század első negyedére tehető a pataki kollégium újabb virágzása, amely a szellemi és anyagi gyarapodás ideje volt. A máig látható épületegyüttes kivitelezése ekkor folyt. Ismét sikerült beindítani a kollégiumi nyomdát, gyarapodott a híres Nagykönyvtár és a természetrajzi szertár állománya. Országos jelentőségű tartalmi változást jelentett, hogy Sárospatakon hazánkban először vezették be középfokon (1796-ban) és 1818-ban az akadémiai tagozaton a magyar nyelvű tanítást. A természettudományos tárgyak kínálatát egyedülálló gyorsasággal szélesítették és ekkortól tanították rendszeresen a magyar irodalomtörténetet, az egyetemes világtörténetet és a rajzot. Országszerte híressé vált a gyakorlati és világi szemléletű elméleti jogászképzés.
Az 1793-tól 1830-ig terjedő időszak Patakon sok tekintetben megelőlegezte és elő is készítette a reformkort. Megállapítható, hogy elsősorban a régió protestáns kis- és középbirtokos nemességének és mezővárosi lakosságának igényeire gyorsan reagált a kollégium. Olyan emberek nevelőiskolája volt, mint Kazinczy Ferenc, Pálóczy László, Fáy András, Szemere Bertalan, Kossuth Lajos és egy rövid ideig Csokonai Vitéz Mihály. Az eredmények ellenére bizonyítja a szerző, hogy ez a korszak is kiszámíthatatlanul és tervezhetetlenül változatos volt a pataki kollégiumban. Mindezt az iskola életének fenti időszaki elemzésével és négy professzor életrajzának az ismertetésével valósítja meg. Bizonyos kérdések részletes elemzését Ugrai János az Önállóság és kiszolgáltatottság. A Sárospataki Református Kollégium működése, 1793-1830. (Budapest, 2007) című doktori disszertációjában végezte el.
A kultúra vára és a helyi gazdaság motorja  – A kollégium szerepe a régió életében – című első fejezetben a hely szellemét idézi Ugrai János. Megállapítja, hogy Sárospatak nem tartozott 200 évvel ezelőtt a városias települések sorába. Jellemzőnek tekinthető Fáy András visszaemlékezése diákéveinek színhelyére, amikor megállapította, hogy a 2600-2700 lakosú Bodrog-parti mezőváros gazdasági gerincét a szőlő és a bor alkotta. A mezőgazdaságból élő lakosság többsége rozoga, kicsiny, falusi házakban lakott. Csak a főutcán és a vár környékén jelentek meg – kövezett út és közvilágítás nélküli – emeletes házak. Ugyanakkor az új kor hajnalán Patakot kitűnő földrajzi fekvése, és az, hogy a XVII. század végéig olyan urak álltak a település és a vár élén, akik beleszóltak az ország politikai életének alakításába is, stratégiailag kulcsfontosságú településsé tették.
A protestantizmus pataki megjelenésének és a kollégium alapításának idejét az 1530-as évek elejére teszik. A fejlődésben játszott úttörő szerep és a provincializmus sajátos keveréke jellemezte a pataki mindennapokat. Sokat tett a pataki kollégium intézményi fejlesztéséért és az oktatás korszerűsítéséért I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és felesége, Lorántffy Zsuzsanna. A kollégium tanárai, tanulói könyveikkel együtt menekülésre kényszerültek 1671-ben Báthori Zsófia rekatolizált nagyasszony támadása elől. Patakra csak a XVIII. század elején térhettek vissza Kassáról. Sárospatakot az uralkodó artikuláris helyként (ahol a protestánsok jogszerűen gyakorolhatták hitüket) ismerte el, ugyanakkor a kollégium végleg elveszítette korábbi fenntartói hátterét. Ettől kezdve a kollégium működéséhez az északkelet-magyarországi régió református lakosságának rendszeres hozzájárulására, évről évre megismétlődő áldozatvállalására volt szükség.
A kollégium irányításában főképpen a Tiszáninneni Református Egyházkerület (1735-ben szervezték meg) szuperintendense (püspök) és a régió református főurai közül választott főgondnok játszottak szerepet. A kollégium és a helyi egyházközség elkülönült egymástól. A döntési szintek kiegészültek a professzorokkal és a diákokkal. A kollégium irányítója a rector-professzor, míg a diákok erős önkormányzati szervezete vezetője az egy évre választott, széles jogokkal rendelkező senior volt. Fontos külső szereplőknek számítottak a tandíjat fizető szülők és az adománygyűjtő akciókban résztvevő hívek.
A kollégiumnak átgondolt gazdálkodásra volt szüksége, amelynek egyik pillére a szőlőbirtokain, a rétjein való eredményes gazdálkodás, kocsmák, mészárszékek, kőbánya és malmok üzemeltetése és egyéb tevékenység volt. Az ezekből származó jövedelmet a képzés költségeire fordították. A diákmunka kiváltására hozták létre a XIX. század elején a provisori (kollégiumi gazda) és az algondnoki felnőtt tisztségeket. A XIX. század első felében vezették be az adományokból és egyéb befolyó pénzösszegekből a hitelnyújtást, amely kamatbevétele 1826-ban már a kollégiumi bevétel felét biztosította. A hitelt felvevők nagy többsége a kollégium beiskolázási körzetéhez tartozó nemesség tagjai közül kerültek ki. A tandíjbevétel a kollégiumi összbevétel 10-15%-át képezte. Megállapítja a dolgozat, hogy a kollégium állandóan pénzszűkével küszködött. A legnagyobb folyamatos kiadás a professzorok javadalmazása volt.
Ugrai János a diákélet keretei alfejezetben részletesen ismerteti a kollégiumban lévő 5-23 éves ifjak napi együttélésének, elhelyezésének és oktatásának feltételeit. Elmondható, hogy a vizsgált időben a tanulói létszámhoz viszonyítva kicsi, rosszul megvilágított, rossz levegőjű termekben folyt az oktatás, ahol a tanulók egy része csak állva vagy a földre ülve fért csak el. A kollégiumban csak a tanulók közel fele kapott szállást, a többiek a drágább városi szállásadóknál laktak. A tanulóknak saját maguknak kellett gondoskodniuk az étkezésükről. A kollégium diákjai megfelelő vízhez sem jutottak, mivel csak egy jó vizű kút működött a városban. Ekkor nem lehetett könnyű pataki diáknak lenni.
A nevelés és oktatás helyzetéről a szerző leírja, hogy a kollégium összetett oktatási feladatokat látott el: itt egyszerre folyt elemi, közép- és felsőfokú képzés. A középiskolában a tananyag döntően a lelkészképzés előkészítését és a humán-latin műveltség elsajátítását célozta. A felsőfokú, akadémiai szinten tanulók többsége a 8 éves lelkészképzésben (tógátusok) vettek részt, ahol prédikátorokat és tanítókat képeztek. A hallgatók kisebb része nontógátusként 4 éves világi, jogi oktatásban részesült.
A dolgozat második fejezetében a szerző a tisztségviselőkről és személyiségekről ír, részletezve a kollégiumi tantestület jellemzőit. Legalább négy csoportra oszthatók a kollégiumban akkor tanítók, így a felnőtt tanárokra és a még kollégista diáktanítókra; a felnőtt tanároknál a középfokon tanító oktatókra (humaniorum professzorok); a csak az akadémiai tagozaton előadó professzorokra és a speciális feladatokkal megbízott tanítókra. A híres tanáregyéniségek fejezetben a szerző rövid életrajzok közlésével bemutatja Őri Fülep Gábor, Patay János, Láczay Szabó József, Somosi János, Szentgyörgyi István, Rozgonyi József, Szilágyi Márton, Barczafalvi Szabó Dávid, Sipos Pál, Kézy Mózes, Magda Pál és Vályi Nagy Ferenc professzorokat. Önálló alfejezetben tárgyalja a szerző a professzorok anyagi megbecsültségét. Sajnálatosan, az iskola és az egyház szűkös anyagi kondíciói miatt, többször nem tudtak megfelelni a nagyhírű és műveltségű professzorok elvárásainak.
A dolgozat második részében Ugrai János külön fejezetekben mutatja be a népszerűségnek és köztiszteletnek örvendő, a kollégium életében meghatározó személyiségű Kövy Sándor országos hírű jogászprofesszort, Beregszászi Nagy Pál teológiaprofesszor hányattatásait, az akadémikus polihisztor Nyíri István jogászprofesszort, a rajzoktatás atyját és Csengery József történelemprofesszort, a világtörténet, az oklevéltan és a latin irodalom tanárát.
Ugrai János dolgozatában tanulságos képet rajzol az országos hírű sárospataki református kollégiumnak a XIX. század első negyedében folytatott oktató- és nevelő munkájáról.




Készítette