Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Egyebek

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Fűzfa Balázs: Kiss Éva szerk.: Pedagógián innen és túl. Zsolnai József 70. születésnapjára. – Pápa – Pécs, 2007. – 951.



Hölgyeim és Uraim!* Kedves Kolléganők, kedves Kollégák! Kedves Barátaim! Lehetne-e méltóbb hely Zsolnai József ünneplésére, és a Zsolnai József nyomába szegődött tanítványok, barátok, szaktársak, szakmatársak könyvének ünneplésére, mint egy iskola folyosója? A folyosó, amely metaforája, szimbóluma egyszeri létezésünknek, s amely végül is tér és idő végtelenségének metszéspontján jelölheti ki helyünket. Hiszen azon fáradozunk egész életünk során, hogy abban a végtelen térben és időben valami kicsike hely legyen, ahol otthonosan érezhetjük magunkat. Amikor nagy íróinknál, költőinknél – Babits Mihálynál például –, olvassuk ama gondolatokat akár a prófétaságról, akár a posta-szerepről, bizony mindannyiszor elgondolkodtunk, hogy az ember mikor jut el valamifajta elszámolási, összegzési lehetőséghez, szándékhoz, és hogy melyik az a létszimbólum, amelyikben felismerheti önmagát. Ha nem tévedek olyan nagyot, akkor a Tanár Úr mindig ebben adta számunkra a legtöbbet: hogy közvetítő tudott lenni.
Közvetíteni tudott a mindenség és miközöttünk. És amikor ezt a közvetítést ebben a könyvben, a magunk töredékes eszközeivel, mi is megpróbáljuk egy picikét utánozni, egy picikét utána csinálni, akkor elszorul a torkunk és a szívünk, hogy ő nincsen közöttünk; és mindannyian a jókívánságainkat küldjük neki, s abban reménykedünk, hogy ennek a kötetnek a szellemi és fizikai súlya egyaránt további életerőre biztatja azt a szívet, amely számunkra mindig a szabadság egy darabkáját jelentette. Mint ahogy ez a könyv sem más, mint egy darabka a szabadságból, egy darabka a fölénk magasodó égboltozatból, egy darabka a nyári esőből, a téli havazásból, egy darabka mindabból, ami körülvesz bennünket, ami körülvehet bennünket egyáltalán: töredék a reménykedéseinkből, a vágyainkból, a szeretetünkből, és persze a kegyelemből, amely talán mindezen szépségek, mindezen vágyaink összegzése is.
Amikor ebbe a súlyos életműbe beletekintünk, amikor az eme életmű következményeként megszületett mostani könyvbe belelapozunk, akkor láthatjuk, hogy a mai magyar tudomány mindenféle ágazatával találkozhatunk, s annak olyan reprezentásaival, akik nemcsak a tudomány eme jelenkori, 2008-beli helyzetét – vagy kicsit tágasabban fogalmazva, ezredfordulóbeli helyzetét – fogalmazzák meg a maguk eszközeivel, legyen az genetika, vagy legyen nyelvtudomány, vagy legyen csillagászat, vagy bármilyenféle tudomány, hanem abban nagy a Tanár Úr, és abban nagyszerű ez a könyv – hangsúlyozottan tagolva a szót –, hogy mindenkit túlsegít a saját szakmaspecifikus nézetein. Ezért egy picit abban reménykedem, hogy mindazok, akik ebben a könyvben szerepelnek, illetve akik majd olvasói lesznek, ebből a darabka égboltozatból egy kicsit többet fognak látni, mert túl tudtak nézni a saját tudományuk egy szűkebb, csak egyetlen ablaknyi résén, amelyen keresztül nagyon mélyen lehet ugyan látni, de keveset.
Az ember örökké gondolkodik azon, hogy ablakokon nézzen-e kifelé, és keveset lásson, vagy menjen ki a világba, és vegye a kezébe az egészet. A Tanár Úr mindig azon fáradozott, legalábbis ezt tanultam tőle abban a 20 évben, amióta örömöm lehet kapcsolatban lenni vele, hogy csak az egészről érdemes gondolkodni, valamit az egészhez kell hozzátenni. S amikor az ő szép metaforája mindig a teljesség felé próbálja lendíteni a mi kicsi szekereinket is, akkor bizony nagyon sok köszönnivalónk van neki. Mert amikor ebben a könyvben lapozunk, akkor először is azt kell megállapítanunk, hogy ez egy jó könyv. És most bocsánatot kérek: Zsolnai Józseftől függetlenül is az. Természetesen ő tette azzá, ami, tehát nélküle ez a könyv nem létezhetne. De azt hiszem, egy olyasfajta összegzése annak a szellemiségnek, amelyet tőle tanulhattunk, amely párját ritkítja a mai magyar szellemi horizonton.
Az írások általában, ha egy könyvbe szerkesztődnek, mindig többé válnak, vagy egy kicsit mássá válnak mint külön-külön, s ez a szerkesztő dicsérete is szeretne most lenni, Kiss Éva dicsérete, és mindazoké, akik segítettek ebben, hogy ezt a könyvet olyan szellemi arculatúvá formálták, hogy legyenek ugyan 115-féleképpen gondolkodók azok, akik benne szerepelnek, ám mindegyik szövegben van néhány közös betű, néhány közös gondolat, néhány közös szó, néhány közös kifejezés, amelyekből a szerző felismerheti önmagát és a másikat is, és amelyekben – abban bizakodunk, most, amikor jókívánságainkkal és az aláírásunkkal övezve ezt a könyvet elküldjük a Tanár Úrnak, hogy – egy picit Ő is felismerheti benne saját magát.
Nem mondom azt, hogy elégedettséggel, mert életében elégedett valószínűleg nem volt soha, tanítvánnyal elégedett valószínűleg nem volt soha, tehát ebben ne reménykedjünk kedves Kolléganők és Kollégák, hogy majd a hátunkat lapogatja, és rábiccent kísérleteinkre. A szemét esetleg hunyorítja, s talán egy-egy mosoly lehet a miénk – amely a könyvben is látható; az elején nagyon szép ama kép, és külön is meg kell köszönni, hogy ez a kép került oda –, abból a fajta derűből, abból a fajta magával ragadó teljességigényből, amely nélkül az ember élhetetlen ezen a világon. Mozarti derű ez. Az a fajta mozarti derű, amely Csokonai Vitéz Mihályé volt, József Attiláé volt, Petőfié volt, mindazoké, akik erről a bizonyos égboltozatról tekintenek ránk.
Természetes, hogyha nem is vágyunk tehát arra, hogy a Tanár Úr elégedett legyen velünk, mert mint mondottam, ez a cél teljességgel elérhetetlen. Amikor azonban azokra a kérdéseinkre, amelyek bennünket ma izgatnak, dolgozzunk a közoktatás bármelyik szintjén és mezején, válaszokat keresünk, akkor ebből a könyvből kisebb-nagyobb vagy akár ez egész felé törő válaszlehetőséget kapunk, válaszlehetőségeket kaphatunk. Akkor, amikor a magunk külső végtelenjét vagy belső végtelenjét keresgéljük, s próbálunk némi bizonyossághoz jutni létértelmezési kérdéseinkről. Vagy ha egyszerűen csak azt szeretnénk eldönteni, hogy holnap mit tanítsunk. Vagy ha egyszerűen csak azt szeretnénk eldönteni, hogy egy bizonyos verset, vagy egy bizonyos könyvet, vagy egy bizonyos festményt vegyünk-e elő – és ezzel a kötet képzőművészeti fejezetére is szeretnék utalni –, akkor ez a könyv képes arra, hogy válaszokat fogalmazzon meg.
Miközben szerintem ez a könyv valójában nem más, mint egy életmű szimbolikus összegzése, s válasz arra a soha meg nem válaszolható kérdésre, hogy „Mi a baj a pedagógiával?” Egyfajta kísérletnek tekintem tehát ezt a könyvet, mégpedig ama kísérletnek, amely eddig a leggrandiózusabb kísérlet – erre a kérdésre válaszolandó. A legnagyobb pedig az, hogy az, akinek ezt köszönhetjük, meg sem szólal benne.
A legnagyobb tett, amit az ember tehet, létrehozhat, az a hallgatás. Az a csönd. Ezt elmondja nekünk Arany János, elmondja Ottlik Géza, és elmondják még többen mások. Ottlik Géza például a 476 oldalas Iskola a határon című regény megírása után odáig jut, hogy azt mondja, „Teljesen fölösleges volt megírnom, mert soha nem juthatok birtokába ama szavaknak, amelyekkel kifejezhető a világegész, kifejezhető annak az élményvilágnak a teljessége, amelyet átéltem, és amely bennem van”. Ezért az Iskola a határon, a Mi baj a pedagógiával? és a Pedagógián innen és túl – ugye milyen szépen rímel ez a cím is arra az egykori címre? –, minden szó, minden keretbe foglalt kicsi egész a nagy egészre utal, és ezért minden szó, amely megtöri ezt a csendet, bár fogyatkozottá teszi a teljességet, mégis minden szó azzal a kísérlettel és elvetemült szándékkal, a Tanár Úr elvetemült és kérlelhetetlen szándékával indul a világba, hogy mégiscsak hozzátegyen valamit az egészhez, mégiscsak megmagyarázza azt, hogy miért élünk itt a Földön, mégiscsak valamennyit tudjon mondani arról, hogy igen, van értelme. Volt értelme idejönnünk, volt értelme végigcsinálnunk, és lesz erőnk ahhoz, hogy továbbra is tegyük a dolgunkat.

*Elhangzott Budapesten a kötet bemutatóján 2008. február 22-én





Készítette