Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Egyebek

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Trencsényi László: Gáspár László hetven éve

A szerző az 1937-ben született és 1998-ban meghalt, a múlt század utolsó harmadának meghatározó, kísérletező és teoretikus pedagógusára emlékezik.

Hetven éves lenne csak. 1937. március 21-én született (1998. június 13.)a dél-alföldi szegénysorsban Gáspár László, a múlt század utolsó harmadának meghatározó pedagógusa. Mára jóformán egykori barátai és tanítványai emlegetik tisztelettel, idézik gondolatait, munkáit. Betemette volna az idő a Gáspár-i életművet? Milyen releváns üzenete van mára annak a nevelésfilozófiai gondolatkörnek, melynek vállalt lényege egy olyan szocializmuskritika volt, mely az e néven nevezett társadalmi rendszer, és a hozzá tartozó pedagógiai ideológia kritikáját alapvetően „balról”, a „marxizmus-reneszánsz”-nak nevezett eszmekörből vezette le? Mi a relevanciája a „szocialista nevelőiskolának”, amit óvatosabb utódok (legalábbis a szentlőrinci kisérleti iskola címkéjén, s amíg ez az intézmény egyáltalán létezhetett), a „társadalmi gyakorlat iskolájá”-nak kereszteltek át. Gáspár olyan iskola megteremtésének/újrateremtésének hitében izzott (s mondjuk szomorúan: égett el), melyben a közjót szolgáló állam iskolája a település gyerekvilágának minden közösségi létformára kiterjedő centruma, ahol az iskola, a nevelés az „össztársadalmi folyamat pedagógiai reprodukciója”. Mi tagadás, ebben a nevelésképben az ember, az emberi szubjektum „társadalmilag releváns” (az ő kifejezése) jegyei és kompetenciái értékelődtek fel, s mintha háttérbe szorult volna – teoretikusan mindenesetre – az az univerzum, amit Nagy József később „személyes kompetenciá”-nak nevezett el neveléselméleti művében. (Igazolódni látszott a jeles Karinthy-aforizma, mely szerint „a marxisták ott tévedtek, hogy azt hitték: kétmilliárd ember fájdalma nagyobb egyetlen emberénél”. A szentlőrinci praxis ennél árnyaltabb volt: a közösség védelmében a személyes boldogulásnak is jó útjai nyíltak. Különösen olyan szociokulturális viszonyok mellett, ahol a család válságos (és olykor álságos) helyzete nem vagy alig alkalmas a gyermeki személyiség e teljességének kibontakoztatására. Szentlőrinc helyi társadalmának akkori gyors polgárosodása produkálhatott immunreakciókat a modellel szemben, de, hogy a hátrányos helyzetű régiók számára érvényes modell – megsegítve a Gáspár-i programtól egyébként korántsem idegen – „community school” erényeivel, az biztos.
Az életrajz jobbára személyes vallomásaiból, az utolsó szakaszban, a sarkadi években lejegyzett önéletrajzi írásból pontosan feltárt. Az alapművek megjelentek. A pályakezdés mezőhéki előkísérletétől, a szentlőrinci modell-leíráson át a sarkadi mérlegig.  A pálya nagy fordulatairól fontos interjúk jelentek meg a Köznevelésben, illetve az Ifjúsági Szemlében. Követői az első hat évfolyam számára kerettantervnek tekinthető integrált „Mintatanterv”-et is kiadták, az elméleti munkák legfontosabbjai is könyvtárak ódon zugában olvashatók. („A társadalmi gyakorlat szükségletei és az általános nevelés tartalma”, a már recenzálatlanul maradt „A szubjektumok tartalma” című innovációelméleti munkák.) Az OKKER tankönyveként használt Neveléselmélet, a posztumusz „Iskolakérdés” még kapható is. Szentlőrinc teljes dokumentációjának összegyűjtésére már nem volt vállalkozó közgyűjtemény. Az általa alapított Kemény Gábor Iskolaszövetség, valamint az Embernevelés folyóirat immár a múlté. Alig egy évtizede bekövetkezett halála évében több kortárs próbált gyorsmérleget vonni (Páldi János, Kronstein Gábor, Kozma Tamás szép esszéjében, magam is, sőt Báthory Zoltán is megszólalt megkésett elégtételt adandó Gáspárnak).
Az évezred elején az Iskolakultúra hasábjain még éles vita igazolta – egy emlékezetes békéscsabai konferenciát követően –, hogy az életútról és az életműről még lenne mit beszélni... Mert hiszen akárhogyan is értékeljük a „társadalmi gyakorlat iskoláját”, meg a „szubjektumok termelését”, azt a történeti elsőséget nem veheti el senki Gáspártól, hogy a hatvanas évek végének reformvilágában a „kísérlet” álöltözetében valójában hosszú évek csendje után az első „alternatív pedagógia” követelt teret magának a magyar nevelésügyi intézményrendszerben. Gáspár – minden ellenkező híresztelés ellenére –, nem volt a „múlt rendszer kegyeltje”. Gerilla volt, magányos partizán, mint szívesen hivatkozott elődje, a szintén történelmi mérlegkészítésre váró orosz-ukrán Anton Makarenko is.
(A kézirat 2007-ben készült. Szerk.)




Készítette