Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Egyebek

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Kiss Endre: Élet és mozgás… „Irodalmi bergsonizmus” – Kiss Árpád gondolkodásának történetéhez

A szerző Kiss Árpád 1934-ben megjelent Irodalmi bergsonizmus című munkája alapján azt vizsgálja, hogyan hatott Kiss Árpád pedagógiai gondolkodására a jeles filozófus és író munkássága. Annak vizsgálata, hogy miben áll Bergson hatása, a szerző úgy véli, hogy ennek első fontos eleme a teremtő fejlődés értelmezése a belső tapasztalás alapján. A bergsoni filozófiával kapcsolatos vélekedését az Igazság költészet nélkül című kötetében is kifejti, amely posztumusz kiadványként 1999-ben jelent meg. A szerző úgy fogalmazza meg e hatást, hogy Kiss Árpád egzisztenciális bergsonizmusát a természetes kutatás pozitivizmusa és a társadalomban élő ember pragmatizmusa teszi teljessé.

Szervezet, organizmus vagyunk, mondják, ennek meghatározásszerűen az a sajátsága, hogy a maga meglévő törvényei szerint hat vissza környezetére; csírában hozzuk magunkkal sötét törekvéseket, van legbensőbb akarati világunk, ős énünk, ez bontakozik és teljesedik ki, majd hal el és semmisül meg. De ez a szervezet maga nem lényegileg különbözik-e minden fejlődési szakaszban az összes megelőző és következő szervezetektől? (Kiss Á., 1999. 61. o.)
Kiss Árpád egyik szakdolgozata, majd doktori disszertációja, az Irodalmi bergsonizmus, 1934-ben jelent meg a szerző kiadásában akkori tanári tevékenységének színhelyén, Balassagyarmaton. A megjelenés évszáma nyomban történetfilozófiai reflexióra kényszerít. A könyv ugyanis az első világháború utáni szellemi újrakezdés dokumentuma is. Olyan fiatal (akkor még) romanista és germanista szerző írta, aki ennek a háborúnak a végén tizenegy évesen menekült Magyarországra. Első művét azonban, amelyben az elemzések legmélyén mi másról is lehetett szó, mint a háború szellemi és valamennyire a politikai hatásainak feldolgozásáról, már csak egy évvel Hitler németországi hatalomátvétele után tudta megjelentetni. A háború feldolgozásának első, biológiailag megadott lehetősége és az új háború kitörése olyan sebességgel követték egymást, ami e kötet egyik legfontosabb célját, a múlt értelmezését, nyomban romba döntötte. A Bergsonnal való foglalkozást Kiss Árpád a „nagyon magasban járó szellemmel való összeházasodás” aktusának nevezte (Kiss Á., 1999. 171. o.), talán nem tévedünk nagyot abban, hogy a (tanulmányunk címében is jelzett) bergson-i dinamika saját életének legmélyebb pszichológiai élményét is képes volt megszólaltatni.
A disszertáció első változata egyetemi szakdolgozatként született meg. Erről Kiss Árpád említést tesz az Igazság költészet nélkülben is. Nem annyira az egyetemi tanulmányok összefüggésében, mint inkább a filozófiával való találkozás leírásakor kerül erre sor. Kiss Árpád filozófiai érdeklődése minden, csak nem akadémikus. A filozófia nála az intenzív, de korántsem reflexiók nélküli önkeresés eszköze. Az ilyen tartalmú és intenciójú filozofálás korántsem volt ritka a gondolkodás történetében, sajátosságát Kiss Árpádnál azonban nemcsak az akadémiai vonatkozás hiánya, de saját gondolatainak és a filozófiai reflexióknak sokszor az elválaszthatatlanságig való összefonódottsága teszi ki: „Szeretném hangsúlyozni, hogy megértésről és nem átvételről van szó, nem egyik vagy másik filozófus gondolatvilágát tettem be az enyém helyére, hanem átgondoltam az életet a filozófusok olvasása közben. Természetesen nem volt egyik sem hatás nélkül reám: hogyan is lehetett volna, amikor érett gondolkodók sem tudták kivonni magukat meggyőző érvelésük alól? A szellemi befolyások természete azonban sajátos: azt vesszük át, ami lappangva bennünk él, a magunk világát tesszük szervesebbé és tudatosabbá mások megoldáshoz jutott gondolatsorainak végigkövetése közben…hogyne hatott volna rám Bergson, aki olyan meggyőzően érvel az emberben lévé tehetségek egyfajta szabad kibontakozása mellett és az egész élet fejlődését a növekvő ember analógiájára képzeli el.” (Kiss Á., 1999. 188. o.)
Kiss Árpád diákkori Bergsonhoz fordulásának leírásakor úgy látja: „nekimenni a németnél jóval hiányosabb francia tudással Bergsonnak és Bergsonnal együtt az egész modern francia irodalomnak – olyan feladatnak, amelynek minden megoldott részlete újabb kérdéssort vet fel…ez valóban túlment az ésszerűség határán.” (Kiss Á., 1999. 174. o.)  Ez a Bergson-stúdium minden későbbi meghatározó jelentősége ellenére nyilván valóban túlment ezen a határon. Kiss Árpád az Igazság költészet nélkülben azonban nem teszi mindehhez hozzá, hogy úgy iratkozott be francia szakra, hogy gyakorlatilag nem is tudott franciául.  A romanista tanulmányok kezdetén Eckhardt Sándor hivatta is a fiatal hallgatót, aki megerősítette, hogy tanulmányainak rendes ütemében elhatározott szándéka, meg fog tanulni franciául. A professzor ugyan kétkedéssel fogadta mindezt, de nem gördített akadályokat a tanulmányok megkezdése elé. Érdekes utóhatása ennek a helyzetnek, hogy Eckhardt 1938-ban megjelent A francia szellem című reprezentatív monográfiájában hivatkozik Kiss Árpád Irodalmi bergsonizmus című kötetére (amelyen formailag nem volt feltüntetve a „doktori disszertáció” meghatározás). (Kiss Á., 1934)
A Bergson- (és Proust-) stúdiumok intenzitását tekintetbe véve kimondhatjuk, hogy Kiss Árpád sajátos és konvencióktól mentes, eredeti, sőt, kreatívnak nevezhető szellemi utat választ a maga számára. Franciául tanul a kezdetektől (a teljesség kedvéért természetesen nem hagyhatjuk említés nélkül azt sem, hogy a rendre halott és felesleges stúdiumnak beállított latin tanulmányok után teszi ezt), hogy megértse Bergsont (és Proustot, aki a kor reprezentatív írója az ő szemében is), de Bergsont (és Proustot is) intenzíven tanulmányozza, hogy javítsa francia tudását. Egy kissé sem lebecsülve a germanista stúdiumok sokszoros jelentőségét szellemi fejlődése számára, ez a stúdium szellemi fejlődésének valódi alapja, amiről azonban már az alapvető önmeghatározások és a visszaemlékezés konkrét szövegei szerint is világos, hogy gondolkodásának tudatos kiépítéséről van szó (mint idéztük: „átgondoltam az életet a filozófusok olvasása közben”).
Általánosabban kifejezve: Kiss Árpád az elképzelhető legnagyobb mértékben, egyszerre önveszélyes bátorsággal és némi könnyelműséggel  állította stúdiumait önmaga keresése és intellektuális felépítése szolgálatába. Bergsonnal filozófiailag meg akarta érteni az életet, ezért megtanult franciául, hogy Bergsonnal maradéktalanul megérthesse az életet. De az önkeresés mozzanata még ezzel sem záródott le. Ez a kettősség ugyanis mindvégig az írói önkeresés célrendszerében bontakozott ki. Ebben az összefüggésben Bergson (és az élet filozófiai megértése) is állomás volt Proust feldolgozásában és egy esetleg lehetséges Proust utáni irodalom létrehozásának végiggondolásában. Konkrét írói terveiről és elkészült műveiről Kiss Árpád sohasem tesz említést, általánosságban azonban többször is felvillantja az írói pályára készülődés tényét és sajátosságait (így történik ez az Igazság költészet nélkül hasábjain is).
Kiss Árpád Bergson számos mondatát „helyreigazítás”-ként értelmezi, a helyes életszemlélet kimondásaként (az ugyancsak ide tartozik, hogy az élet „törekvései”-nek kimondásában megnyilvánuló „helyreigazítások”, azaz, a valóság mibenlétének megfogalmazása legtöbbször közvetlen következményeket is tartalmazhat a pedagógia számára). Maga a „helyreigazítás” fogalma is látható bizonyítéka annak, hogy milyen párhuzamosan éli át az olvasó (Kiss Árpád) a szerzővel (Bergson) annak gondolatait, mert e fogalommal is egyszerűen beiktatja a filozófus gondolatát saját gondolatai közé, hogy így találjon választ az adott problémára.
Bergson számos tézisként is megfogalmazott gondolata így Kiss Árpád valóságos pedagógiai elméletének a mélyén is ott munkált (azt már egy-egy adott gondolat karaktere szabta meg, hogy ez a megalapozó viszony mennyire válik nyelvileg is érzékelhetővé). Az egyik ilyen visszatérő gondolat az életben párhuzamosan futó lehetőségek ténye és az azok között esedékessé váló kikerülhetetlen választás. (Kiss Á., 1999. 188. o.) Kiemelést érdemel talán a „terv” és az „élet fejlődésé”-nek szembeállítása is (Kiss Árpád parafrazálja Bergsont): „A terv…lezárja a jövőt, amelynek előre megrajzolja a formáját. Ezzel ellentétben az élet fejlődése előtt a jövő kapui tárva-nyitva maradnak. Olyan teremtési folyamat ez, amely vég nélkül folytatódik egy kezdeti mozdulat erejénél fogva. Ez a mozdulat teremti meg a szerves világ egységét, termékeny, végtelenül gazdag egységet, amely fölötte van mindannak, amelyet bármilyen intelligencia előre megálmodhatna…” (Kiss Á., 1999. 189. o.)
Az Irodalmi bergsonizmus Maurice Barrès, Romain Rolland, Charles Péguy, V. E. Psichari, Paul Claudel, André Suarès és főként Marcel Proust költői-írói életművének elemzésében mutatja fel a Bergson-értelmezés egyes változatait, miközben nemcsak felvillantja az egyes életművek legfontosabb sajátosságait, de azokat bele is helyezi a francia társadalom legfontosabb intellektuális és politikai folyamataiba is. Mindezzel Kiss Árpád számottevő irodalomtörténészi és művészetkritikai eredményeket is magáénak tudhat.
A Tanulmány alcímmel megjelenő doktori disszertáció közel egy negyede - mintegy bevezetésként - Bergson filozófiájával foglalkozik. Ez a rész a maga megírásában tartja magát választott szövegösszefüggéséhez (azaz összefoglalja azt az életművet, amelynek recepciója az értekezés tulajdonképpeni tárgya lesz), fontossága azonban ennél jóval nagyobb: ez a szövegrész tartalmazza Kiss Árpád Bergson-értelmezésének legfontosabb jegyeit.
Bergson filozófiája máig sok nehézséget jelent a filozófiatörténet-írás számára, amit még az is bonyolít, hogy sem a filozófiatörténet-írás iskolái, sem a Bergson-értelmezés változatai nem egységesek, azaz, önmagukban is plurálisak és sokszínűségük végső pályái hatalmas és egymástól távol eső értelmezési pólusok között mozoghatnak.
A bergsoni filozófia diszciplináris filozófiai értelmezésének nehézségei abból adódnak, hogy e filozófia amúgy is mellérendelő szerkezetében  sajátos módon állnak egymással szemben e filozófiai szisztematikus és diszciplináris, illetve értelemadó, életvezető elemei. E sajátos kettősség legfontosabb (bár itt nem részletezhető) okai között találjuk például azt, hogy a bergsoni filozófia szisztematikus elemei az ún. „belső tapasztalat” pozitív vizsgálatára épülnek fel (pl. emlékezet), miközben a „belső” tapasztalat nemcsak más módszertant követel meg, mint a kritikai tudományosság filozófiájának más tárgyi szférái, de ez a „belső” tapasztalat fokozatosan leértékelődik, sőt, marginálissá is válik a filozófiai megismerés számára. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk erről, hogy Bergson ismeretelméletileg komolyan veendő filozófus, akinek eredeti tárgyi szférája marginalizálódik és egyre nehezebben értékelhetővé válik a későbbi filozófiatörténet-írás számára. A másik oldalon a teremtő fejlődés, az èlan vital nagy értelemadó narratívája megragadják a pszichológiát, a művészetet, az esztétikát, sőt, (mint Kiss Árpád is emlékeztet rá ), a politikát is,  amelynek során ez a kolosszális hatás szükségszerűen már függetlenedik a szisztematikus résznek a belső tapasztalatra alapozó, ám később gyorsan marginalizálódó pozitív igazságaitól.
Ezért az 1945 utáni filozófiatörténet-írás legfeljebb történetileg tudja a maga valóságos jelentőségének megfelelően értelmezni és értékelni Bergsont, hiszen ekkorra már az èlan vital nagy értelemadó narratívája is történetivé válik. Ilyen előfeltételek mellett mindig nagyon is bonyolult kérdés, miben is áll egy Bergson-hatás, a belső tapasztalt pozitív elemzésének valamelyik eleméből vagy a teremtő fejlődés narratívájának egyes elemeiből-e, hiszen ezek korántsem járnak mindig együtt. A Bergson-értelmezések specifikus nehézségeit erőteljesen megnöveli, hogy Bergson az èlan vitalt a psziché, sőt, a társadalom valóságos (reálkauzális) lét-alapjává teszi, ezzel filozófiailag egy evilági metafizika megalkotásának közelébe kerül, s Schopenhauer tökéletesen más megalapozású létmetafizikájának strukturális analógiájához jut el. Ebben a korban azonban Nietzsche már véget vet a Schopenhauer-i típusú evilági metafizikának és a fentebb már egyszer említett „mellérendelési” viszonyban gondolkodik. Bergson voltaképpen Schopenhauerhez állana közelebb , mivel azonban az ő evilági metafizikai opciója éppen a teremtő fejlődés (azaz egy örök mozgás feltevése), ezzel a paradoxonnal (a lét törvénye = az örök mozgás) mégis a nietzschei mellérendelés szerkezetére emlékeztet jobban. A belső tapasztalatot egyébként a racionális diskurzus szabályai szerint generáló intuíció akkor kerül szembe a „külső” tapasztalatot feldolgozó értelemmel, amikor Bergson az intuíciót az értelem fölé emeli. Ez, mint egy helyen Kiss Árpád is említi, „antiracionalista színben” is feltüntetheti Bergson tanítását, de ha az intuíciót a „belső tapasztalat” ténybeli meghatározásaira építjük, ez a szembeállítás felszínesnek bizonyul: a racionális-irracionális szembeállítás helyére a tudatos-öntudatlan (vagy tudattalan) szembeállítás kerül.   
*  *  *
Sikerült talán vázlatosan érzékeltetnünk, hogy valójában mennyire kevéssé egyszerű feladat valaki „bergsonizmusá”-t kutatni, hiszen ez alapulhat a belső tapasztalat szisztematikus filozófiájának valamelyik elemén, de alapulhat a teremtő fejlődés nagy, értelemadó narratíváján is (ami Bergsonnál magánál pozitív, reálkauzális alapja is a belső tapasztalatnak, ezt azonban metafizikus elemei miatt sokan nem fogadják el), de még az is előfordulhat, hogy valaki a két nagy elem bergsoni egységét fogadja el (érdemileg szcientista fenntartásai mellett Kiss Árpád tanulmánya is ezen az állásponton áll), de az is, hogy a két nagy összetevő valamely sajátosan a nyilvánosság előtt is Bergsonra utaló részleges mozzanatához csatlakozik.
Kiss Árpád Bergson-értelmezésének első fontos eleme a teremtő fejlődés értelmezése, amelyet úgy fogad el, hogy mind kifejtett, mind kifejtetlen formában el tudja kerülni annak lehetséges filozófiai félreértelmezéseit. Mindez azért lehetséges, mert ez az értelmezés nem egyszerűen az „élet”, de a „mozgás” interpretációja is (amelynek során e kettő közös metszete kerül az érdeklődés előterébe). Bergson szerint „az élet nem más, mint egy teremtően előrehaladó, folyton fejlődő mozgás”. (Kiss Á., 1999. 6. o.) Ebben a Kiss Árpád által választott kiindulópontban elsősorban nem az feltűnő, hogy a kijelentés az „élet”-ről szól (ami állandóan változó, újra- és újrafogalmazott formulák formájában a történetileg változó fizikalista vagy „mechanikus” filozófiai alapképletek állandó alternatívája), de az, hogy a mozgásról szól. Kiss Árpád ezzel az újkori európai filozófia egyik leglényegesebb pontjára tapint rá.
Az újkori evilági filozófiának az a meghatározó kiindulópontja, hogy a filozófia nyelvének szemantikáját legitimálja, egyes tartalmait verifikálhatóvá tegye. Nos, a szemantika legitimációja és a verifikáció processzusa nem fér(t) össze a mozgás problematikájának filozófiai alapulvételével, hiába próbálták nagy filozófiává emelni a mozgást Leibniztől Hegelen át Virilio-ig annyian.  Az „élet”-en keresztül tehát a „mozgás” a fő filozófiai téma itt, ez bűvöli el Kiss Árpádot is, miközben természetesen azt sem tarthatjuk véletlennek, hogy a „mozgás” még Bergson világhírének ernyője alatt is csak az „élet” vagy esetleg a „tudattalan” vonatkozásában tudott erőre kapni a filozófiai diskurzusban. Nyilvánvalóan a filozófia történetének ebben a fejezetében sem arról volt szó, hogy a filozófusok ne ismerték volna fel a „mozgás” filozófiai jelenségét, de – s ezt még nem mondtuk ki teljes határozottsággal: helyesen – ők sem függetleníthették magukat a filozófiai nyelv szemantikájának legitimálása alól.
Bergson és Kiss Árpád értelmezésének ez a sarokpontja. A belső tapasztalat diskurzivitásából rekonstruálható „mozgás” filozófiai komolyan vétele, ami sajnálatos módon sokszor megmarad a közelebbről meg nem határozott intuíció, az ösztön vagy az „élet”-tel kapcsolatos sok meghatározatlanság megfogalmazásának szintjén. Kiss Árpád tételesen ezt így fogalmazza meg: „Ami különösen képtelenné teszi az értelmet az élet folyásának megismerésére, az az értelemnek az a sajátsága, hogy állandóan stabilra (!), állóra (!) irányított, hogy a mozgást a maga lényegében nem tudja felfogni. Sőt tisztán utilitáris célból félrevezet, megcsal a mozgás lényegét illetően és az egy aktust jelentő mozgás helyett a megtett út mérhető távolságát helyettesíti be.”
Innen nézve már az is világosabb lehet, hogy a mozgás/élet bergsoni kettőssége nem lehet alkalmatlan akár egy pedagógiai gondolatrendszer legmélyebb alapjainak lerakására sem. Más szóval, a teremtő fejlődés nem csak egy a belső tapasztalatot integráló, nehezen vagy egyáltalán nem verifikálható filozófia, nem is csak egy humanista vízió az ember önfejlődéséről és szabadságáról (Kiss Árpád kedves szava ebben az időben az „emberi felszabadulás”), de olyan bátor kísérlet, ami ismét be akarja emelni a mozgás alapjelenségét és alapvalóságát a szisztematikus filozófia sáncai közé. Így például az ösztön felfogásában sem csak az élettel kapcsolatos valamilyen meghatározatlanság meghatározása a lényeges, de az abban rejlő dinamikus elem, azaz: a mozgás.
A mozgás középponti szerepe jelenik meg a tartam (durèe) fogalmában is (ez – logikus módon – Kiss Árpád második témája Bergson értelmezésében). Ki kell emelnünk, hogy ebből az aktuális perspektívából látható legjobban a mozgás/dinamika középponti helyzete ebben a filozófiában, hiszen a tartam szimpla felvetése is értelmetlen lenne az állandó mozgás és változás alap-feltételrendszerének alapzata nélkül. A tartam elemzését az intuíció, az emlékezet („Lélektanilag az emlékezet jelent meg egész új beállításban…”) (Kiss Á., 1999. 8. o.), majd a tudattalan  analízise követi.
Mai szemmel már igen nehéz rekonstruálni a bergsoni filozófiai eddig elemzett részleteinek hihetetlenül erőteljes felszabadító hatását, ami a mindvégig egzisztenciálisan gondolkodó Kiss Árpádra sem tévesztette el hatását. E felszabadító hatás egyik nagy területe a szisztematikus filozófia szűkösnek értelmezett kiszélesítése volt (Kiss Á., 1999. 9. o.) (bár természetesen az érvényes, a saját szemantikáját igazolni képes filozófia szűkösségéről elterjedő nézetek mindenkor nagyon be tudták csapni a filozófiához közeledő érdeklődőt), de elsöprő erővel jelentkezett a teremtő fejlődésben rejlő szabadság-potencia a szabad akarat összefüggésében is: „A folyton előnyomuló valóságos idő minden kauzalitást és finalizmust kizár…elvben teljes szabadságban fejlődik az egyén és az egész emberiség szabadon halad a fejlődésnek általa választott útján…”
Bergson-képét a fiatal Kiss Árpád az evolucionizmus jelzőjének vindikálásával is kiegészíti (Kiss Á., 1934. 10. o.), amelyet elválaszt a „keresztény Isten” elfogadásának lehetőségétől (Kiss Á., 1934. 10. o.).
A mozgás filozófiájának különleges és kitüntetett hordozója az élet, az élet (természeti, egyéni és társadalmi) sajátos törvényeknek engedelmeskedő spontán és szabad teremtő fejlődéssel alapozza meg azt a világot, amelynek jelenségvilágát megismerhetjük. Az egyén Bergson segítségével betekinthet ebbe az egyébként tudattalannak megmaradó világba és spontánul átadhatja magát a benne mozgó èlan vital bölcsességének… Így fogalmazhatnánk meg Kiss Árpád egzisztenciális bergsonizmusát, amelyet természetesen a kutatás pozitivizmusa és a társadalomban élő ember pragmatizmusa egészít ki kerek egésszé.

IRODALOM

Kiss Árpád (1999): Igazság költészet nélkül. Teleki Alapítvány, Budapest.
Kiss Árpád írta és kiadta (1934): Irodalmi bergsonizmus. Tanulmány. Balassagyarmat.

JEGYZETEK

  L. még: „Túlment nemcsak a tárgy határainak elmosódottsága miatt, de munkamódszerem miatt is, amely nem engedte meg, hogy olyan könnyítéseket vezessek be, mint a hozzáférhető szövegek magyar fordításban való tanulmányozása, idegen segítség igénybevétele. Nem tudtam másra támaszkodni, mint magamra, nem éreztem eredetinek azt a szöveget, amit nem saját nyelvén olvastam.” Uo.
  Az egyetemek és a magyar társadalom mai helyzetében egyébként – e történet analógiájára – egyáltalán nem tartanánk reménytelen ötletnek, ha lehetségessé válna egy-egy idegen nyelv egyetemi szakként való elvégzése úgy, hogy a beiratkozó hallgató kezdetben egyáltalán nem, vagy csak hiányosan ismeri az adott nyelvet. A kimenet valódi tudásgyarapodást jelentene és erősítene meg.
  „Mindennapi elfoglaltságom nem a jövendő tudóséhoz hasonlított, hanem a kültelki világfi életmódjához igazodott, aki meg nem állapítható időben olvas is.” Igazság költészet nélkül, 175. o.
   L. Kiss Endre (2005): Friedrich Nietzsche filozófiája. Életreform és kriticizmus között. Gondolat, Budapest.
  „A tudatalatti életnek éppen az emlékezés által történt bizonyítása, mely művészeti szempontból is óriási jelentőségű, hiszen új területet ad az író megfigyelő szemei elé..” (Irodalmi bergsonizmus, 9.)
  „Bergson működése…olyan korban indul meg, mely a maga sivárságával szinte példátlan egy olyan nemzet történetében, mint a francia. Az 1870-es év, a vele és utána jövő csapások és vereségek már egy szellemileg beteg és ezen betegség tudatában élő nemzetet értek. Megállás vagy inkább lefelé haladás észlelhető mindenben és egy hangulat, mely a szellemi élet minden megnyilvánulására a pesszimizmus és a lemondás bélyegét ütötte...” (Uo. 11.) -  A következő évtizedben Bergson olyan filozófusként jelenik meg, aki bekapcsolódik „a szellemi élet megfiatalításába” (13). – Aligha hagyhatjuk említetlenül, hogy Kiss Árpád bergsonizmusa aligha jellemezhette másként Magyarország huszas éveit sem.
  Kiss Árpád parafrázisában ez evilági metafizika, mint lehetséges filozófiai szerkezet, így jelenik meg: „Valami ősi lendítő, megindító erőt helyez a teremtés elé…, amely filozófiájának nem egy részében szinte úgy jelenik meg,…mint a teremtő idő…” (Uo. 10.)
  Kiss Árpád: „…az értelemnek és intuiciónak Bergson által közismertté tett viszonya sok tekintetben felmenti őt hasonló vádak alól.” L. Irodalmi bergsonizmus, 5.
  Mivel ez a felismerés nem triviális, hivatkozunk a következő tanulmányra: Endre Kiss, Über die Funktionen der Semantik als gemeinsamer Hintergrund zwischen Phaenomenologie und Postmoderne. in:Acta Universitatis Palackianae Olomucensis Facultas Philosophica. Philosophica – Aesthetica 29. Philosophica VI. – 2005. Olomouc, 2006. 263-276. o.
  Irodalmi bergsonizmus, 6. o. – Megjegyzendő, hogy sajátos gondolataink támadhatnak innen kiindulva a minőségbiztosításra felépített pedagógia értelmére nézve is…
  Kiss Árpád, akit ekkor bizonyosan jobban érdekeltek a bergsoni filozófiai esztétikai és művészetelméleti következményei, mint a pedagógiaiak, a következő kapcsolatot állapítja itt meg: „A tudattalan életnek éppen az emlékezés által történt bizonyítása (…), művészeti szempontból is óriási jelentőségű, hiszen egészen új területet ad az idői megfigyelő szemei elé
…”  (Uo. 9. o.). – Napjainkból visszapillantva nem érdektelen megállapítani, hogy a tudattalannal foglalkozó hatalmas szellemi és tudományos-kutatási területek szinte már teljesen a freudi pszichoanalízist tekintik saját ős-képüknek, Bergson e területről szinte teljesen kiszorult, pedig sokáig (elsősorban 1914-18-ig) nagy versenyben állt a bécsi mesterrel.  
  Ugyanerről az Igazság költészet nélkülben, 9. o.: „Mi volt a közös a két filozófusban (Bergsonban és Feuerbach-ban volt szó – K.E.)? …a felszabadulás (!) a múlt öröksége a kor és jelen korlátai közül; a kitartó, életre szóló keresés, az igaznak vagy igaznak vélt ernyedetlen szolgálata. Röviden a lényeglátás, az önkéntes alárendelés, a becsületesség abban, amit és ahogyan közkinccsé tesznek.” (Igazság költészet nélkül. 171. o.)





Készítette