Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Egyebek

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Kovács Krisztina: Ábécés- és olvasókönyvek elemzése a Magyar Paedagogiai Szemle tükrében

Ábécés- és olvasókönyvek elemzése a Magyar Paedagogiai Szemle tükrében A tanulmány célja, hogy az olvasástanítás történeti áttekintése mellett, bemutassa és elemezze a Magyar Paedagogiai Szemle (1880-1892) 13 évfolyamának számaiban megjelent ábécés- és olvasókönyvekkel kapcsolatos tanulmányokat. Ez az olvasással kapcsolatos kutatások továbbfejlesztése szempontjából fontos. Azért lett a vizsgálat tárgya a Magyar Paedagogiai Szemle című folyóirat, mert minden számában egy-egy tanítói egyéniséget mutatnak be a folyóirat szerzői, akiknek életét, működési területeit, pedagógiai hitvallását ismerhetjük meg. Továbbá olyan cikkeket, értekezéseket, pedagógiai életutakat is tartalmaz, amelyek bemutatják a tanítói hivatás, a tanítás fény- és árnyoldalait, így alkalmasak az ábécés- és olvasókönyvekkel szemben támasztott követelmények elemzésére is.

A tanulmány célja, hogy az olvasástanítás történeti áttekintése mellett bemutassa és elemezze a Magyar Paedagogiai Szemle (1880-1892) 13 évfolyamának számaiban megjelent ábécés és olvasókönyvekkel kapcsolatos tanulmányokat. Ez az olvasással kapcsolatos kutatások továbbfejlesztése szempontjából fontos.
Azért lett a vizsgálat tárgya a Magyar Paedagogiai Szemle című folyóirat, mert minden számában egy-egy tanítói egyéniséget mutatnak be a folyóirat szerzői, akiknek életét, működési területeit, pedagógiai hitvallását ismerhetjük meg. Továbbá olyan cikkeket, értekezéseket, pedagógiai életutakat is tartalmaz, amelyek bemutatják a tanítói hivatás, a tanítás fény- és árnyoldalait, így alkalmasak az ábécés és olvasókönyvekkel szemben támasztott követelmények elemzésére is.
A tanulmány hozzá kíván járulni a jelenleg az olvasással összefüggésben foglalkozó empirikus kutatások eredményességéhez is.

BEVEZETÉS

A 19. században Magyarországon az oktatásügy felgyorsuló fejlődése miatt egyre nagyobb számban jelentek meg neveléstani kézikönyvek, pedagógiai folyóiratok, melyeknek elemzése közelebb visz a pedagógiai hatás, a tanítói hivatás, az oktatás mibenléte megismeréséhez.
A 19. század második felében az Eötvös-féle oktatásügyi törvény megjelenését követő időszakban egyre nagyobb figyelmet kapott az analfabétizmus megszüntetése. 1868 és 1905 között fellendült a tankönyvirodalom. Mintegy félszáz ábécé megjelenését tartják számon, de a nyelvtankönyvek száma ezt is meghaladta. Az ábécés könyvek az olvasás elsajátításához, míg az olvasókönyvek az értő olvasás megtanulásához voltak szükségesek. Ezek döntően meghatározták a többi tudásanyag elsajátítását is. Nagy feladatot jelentett a pedagógusok számára az adott olvasástanítási módszer alkalmazásához a megfelelő ábécés illetve olvasókönyvek kiválasztása.
A tanulmány sokat idézve érzékelteti a 19. századi stílus sajátosságait is.

AZ OLVASÁSTANÍTÁSI MÓDSZEREK KIALAKULÁSÁNAK TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE

A téma indokolttá teszi az olvasástanítási módszerek kialakulásának rövid neveléstörténeti áttekintését. A történeti ismertetés során A magyar olvasástanítás története című könyv alapján a 19. század kap nagyobb hangsúlyt. (Mészáros – Fleckensteinné, 1990.)
István király államszervező munkája eredményeképpen nyíltak meg az első iskolák Magyarországon a 11. században, amelyek kezdetben kolostori, székesegyházi és plébániai iskolák voltak. Mindegyik iskolatípusban az olvasás tanítását tekintették minden további tanulmány feltételének, ami a későbbi korszakokban is változatlan maradt.
Eleinte az olvasástanítást a grammatika előkészítésének tekintették, mint ahogy azt a régi ábécéskönyvek mottója is gyakran tükrözte: „az ábécé a grammatika kulcsa”. A középkorban sok helyütt problémát okozott a betűk összeolvasásának a gyakoroltatása. E nehézségek enyhítésére, a betű-összeolvasás megkönnyítésére alakult ki a középkori európai iskolák gyakorlatában a silabizálás módszere.
A 14-15. századtól kezdve számos korszerűsítő gondolat merült fel az olvasástanítással kapcsolatban, így például törekedtek arra, hogy ne csak latin, hanem nemzeti nyelvű szövegek is olvasásra kerüljenek. Módszerről igazán csak a felvilágosodás korától beszélhetünk. A 18. századtól kezdve merül fel a gondolat, hogy az olvasmányok feleljenek meg az életkori sajátosságoknak, a gyerekeknél tartsák szem előtt a játékosságot. Ennek következtében ebben az időszakban jelent meg az első gyermekkönyv és az első olvasókönyv, aminek előfutára Comenius Orbis Pictusa (1658) volt. Ebben a művében dolgozta ki az anyanyelvi olvasástanulás módszerét. Ekkor tájt keletkezett a silabizáló módszeren való változtatás igénye. Többen, köztük Comenius is, azt a módszert hangsúlyozták, hogy a beszédre kell fektetni a hangsúlyt, és először a hangokat kell megtanítani, majd a nekik megfelelő betűket. Mások azon a véleményen voltak, hogy nem a hangokkal, hanem a mondatokkal, szavakkal kellene az oktatást kezdeni. A gyermekeknek úgy kellene az oktatást felfedeznie, mint az anyanyelvét, azaz sok konkrét esetből kiindulva a hang-betű megfelelő szabályait elsajátítani. Ez a gondolat megbukott, de alapelve beépült a gyakorlatba és örökérvényűvé vált, miszerint törekedtek az olvasmány azonnali megértetésére. Minden tanításnak, így az olvasásnak is az alapja a rész-egész problematika. Jelen esetben a rész a hang vagy a betű és az egész a szöveg, a mondat vagy a szó. A tanítás folyamatában az a kérdés, hogyan lehet a rész-egész egyensúlyát megteremteni. A 19. század elején valósult meg a kiegyensúlyozott módszer alkalmazása a gyakorlatban, és az olvasás- és írástanítás összekapcsolása, ami úgyszintén örökérvényűnek mondható.
Az 1868-as Eötvös-féle népoktatásügyi törvény oktatásügyünkben nagy változásokat eredményezett. A törvény azonban egyik napról a másikra nem hozott gyökeres átalakulást, így az olvasás-írás tanítása is csak hosszú fejlődés után hozta meg a kívánt eredményt. „Mindenkit tanítani!” – ez volt a jelszó, miszerint az államnak művelt polgárokra van szüksége, és el akarták kerülni az analfabétizmust. 1869-ben egy tanterv csatlakozott a törvényhez, amely mindmáig meghatározza oktatásunkat, a tananyag kiválasztását és az alapvető módszereket. Eötvös József idejében vezették be a beszéd- és értelemgyakorlatokat, és kezdték alkalmazni az analitikus-szintetikus olvasástanítási módszert. Az enciklopédikus olvasókönyv anyaga vegyes volt, és nagyrészt a beszélt témakörökből eredt, továbbá igazodott a beszéd- és értelemgyakorlatok anyagához. Az olvasmányok anyaga az 1870-es években változott meg: előtérbe kerültek a történelmi olvasmányok, amelyek mellett az olvasókönyvek szerzői fontosnak tartották az erkölcsnevelő tartalmúakat is.
Pestalozzi olyan nevelési és tanítási elveket fogalmazott meg, amelyek mind a 19. században, mind pedig napjainkban a tanítási módszerek egyik alapelvéül szolgálnak. Megjelenik nála a szemléltetés elve, amely az olvasás tanításában alapvető fontosságú.
A Magyar Paedagogiai Szemle 1880-as januári számának Pestalozzi legfőbb tanítási elvei című közleménye bemutatja Pestalozzi főbb, a neveléssel-oktatással kapcsolatos nézeteit. Már a dualizmus korában megjelent tanulmány rámutat arra, hogy munkásságát, életét a szeretet és az akaraterő határozta meg. Kiemelt szerepet kapott nála az igazi emberségre való nevelés, melynek legfőbb módja – felfogása szerint – a családi nevelés. Az anyának a nevelésben betöltött szerepére nála „a lakószoba” szó szolgált. A nép lakószobájában uralkodó népbölcsességet és a természeti erőt az igazi emberképzés eszközeként mutatta be. Ez az alapnézet képezi módszerének is a középpontját. Legfőbb tanítási elve a szemléltetés, aminek szükségességét már Pestalozzi előtt is hangsúlyozták, azonban ő általa honosodott meg ennek gyakorlata az iskolákban. A szemléltetés mesterségét, a szemlélet tárgyait az „ítélet és műképesség anyagává” teszi, miáltal a végső célhoz, a fogalmakhoz lehet elérni. Az analitikai szétbontás első elemeinél a számot, az alakot és a nyelvet fejti ki részletesen, amelyekből számunkra a nyelv a lényeges: a nyelv három területe, a hangtan, a szótan és a beszédtan. Így jutunk el nevelési és tanítási elveinél a szemléltetésen keresztül az olvasástanításhoz.
Munkássága, az olvasástanításról alkotott véleménye nagy hatással volt a 19. század tanítási módszereire, és nagy haladást jelentett a kor számára. Szakított a régi betűztető módszerrel. Figyelembe vette az individualitást, s könyvei tartalmát az életkori sajátosságoknak megfelelően állította össze. Könyvei nem csak az egészséges gyermekek, hanem pl. a beszédkárosodott gyerekek számára is megfelelőek voltak. Készített olyan betűztető könyvet is, amelynek tartalmát a beszélni nem tudó gyermekeknek akarta elmondani.
Felismerte, hogy a kezdő tanulók számára a szavak felfogása és utánmondása nem könnyű feladat. Ennek könnyítésére előgyakorlatokat vezetett be, amelyekért több bírálat is érte. Egy ilyen volt például a névismeretről alkotott elmélete, amely a természet országa, a történet, a földrajz, az emberi foglalkozás minden ágából való legfontosabb tárgyak neveiből állt. Ezeket a gyermekek közvetlenül a betűztetés után kapták meg olvasásgyakorlatul, amelyeket könyv nélkül is meg kellett tanulniuk. Az olvasott és betanult nevek elsősorban olvasógyakorlatok voltak. Kiemelte, hogy a betűztető olvasásnál a tárgyak nevei legyenek feltűntetve, mert sok esetben maga a szó megelőzte a szemléletet. „Ha tehát az olvasástanításnál oly szavak is fordulnak elő, amelyek értelmezésére nem áll szemlélet a gyermek rendelkezésére, az semmiképpen ki nem származhatik abból, ha a tanitó csak utólagosan emeli a szó tartalmát világos képzetté.” (Zsengeri, 1880. 24. o.)

MAGYAR PAEDAGOGIAI SZEMLE (1880-1892)

A kutatás során elemeztem a Magyar Paedagogiai Szemle című folyóirat 1880-1892 között havonta megjelent számait. A folyóirat minden számában egy-egy tanítói egyéniséget mutatnak be, akik életéről, működési területeiről, pedagógiai hitvallásáról lehet betekintést kapni. Olyan cikkeket, értekezéseket, pedagógiai életutakat is tartalmaz, amelyek bemutatják a tanítói hivatást, a tanítás fény- és árnyoldalait, s alkalmas az ábécés és olvasókönyvekkel szemben támasztott követelmények elemzésére is.

Magyar Paedagogiai Szemle, 1882                                  

 

Magyar Paedagogiai Szemle, 1892

A Magyar Paedagogiai Szemlét 1880-ban Rill József alapította, aki 1888-ig a lap szerkesztőjeként és kiadójaként tevékenykedett. Az utolsó négy évben, 1889-1892 között Glatz György budapesti tanító vette át a pedagógiai folyóirat szerkesztését.
Rill József tanítóként kezdte pályafutását, majd a budai tanítóképző tanára lett, később tanfelügyelőként tevékenykedett. Diesterweg követőjeként sokat tett az állami népiskolák korszerűsítéséért, a tanítók magasabb szintű képzéséért, összefogásáért. Sokat tett a tanítói állás erkölcsi s anyagi emelése érdekében, részt vett a pedagógusmozgalmakban és számos pedagógiai művet írt. Nevéhez fűződik a Magyarhoni Tanítóegyletek Országos Szövetségének megalapítása (1872). Létrehozta és 1868-tól 1887-ig szerkesztette az Ungarischer Schulbote című tanügyi lapot, mely jelentős mértékben járult hozzá a hazai pedagógiai törekvések külföldi ismertetéséhez. Több pedagógiai folyóirat szerkesztésével foglalkozott, így szerkesztette a Magyar Néptanító (1874-től 1875-ig) és a Magyar Paedagogiai Szemle című folyóiratot (1880-tól 1889-ig). Legtöbb hatása a tanítóságra az általa szerkesztett Magyar Paedagogiai Szemlének volt, amely az egyesületi életben is nyomokat hagyott. Kiterjedt szakirodalmi munkásságot folytatott, különösen az oktatáspolitikai témájú írásai jelentősek.
A Magyar Paedagogiai Szemle hasábjain a nevelésügy kérdéseivel, módszereivel, pedagógiai elvek terjesztésével foglalkozik, továbbá számos olyan pedagógusegyéniséget mutat be, akik kevésbé voltak ismertek, de jelentős tevékenységet folytattak. A cikkeket, tanulmányokat, értekezéseket, a pedagógusok arcának fénynyomatú képe – saját kezű névaláírásokkal – egészít ki. Szakírói egy-egy aktuális pedagógiai kérdéssel foglalkoznak, olvasóit megszólítják, élővé, gyakorlativá teszik mondanivalójukat. A lap centrális helyzetben lehetett, mivel a tanügyi lapok szemlézését céljai egyikének jelölte meg, így a sajtótörténet szempontjából is fontos szerepet játszott.
1891-ben jött létre a Magyar Paedagogiai Társaság, amelynek elnöke Klamarik János és titkára Suppán Vilmos volt. A társaság tevékenysége a hazai közoktatásügy egészét ölelte fel, célja a nevelésügyi kérdések, történeti okmányozás és a pedagógiai elvek népszerűsítése és terjesztése volt. E feladatok megvalósítása érdekében alapították meg a hasonló nevű és profilú Magyar Paedagogia című havonta megjelenő folyóiratot, ami a Magyar Paedagogiai Szemlét 1882-től leváltotta. A két lap tevékenysége egyetlen évet kivéve nem vált párhuzamossá, ennek legfőbb oka, hogy míg a Magyar Paedagogiai Szemle mögött egy magánszemély állt, addig a Magyar Paedagogia mögött széles szakmai körből álló, miniszteriális törekvések megvalósulásában tevékeny társaság állt és hasábjain akadémiai szemlélet jelent meg. A Magyar Paedagogia az intézményesülés magasabb szintjét képviselte, mint a Magyar Paedagogiai Szemle.
A Magyar Paedagogia első főszerkesztője Csengeri János volt, aki a debreceni református kollégiumban helyettes tanárként görögöt, latint, valamint magyar nyelv és irodalmat tanított, majd Besztercebányára, Fehértemplomra, végül a budapesti VII. kerületi főgimnáziumba került, ahol a görög és a latin nyelveket vezette be. 1891-ben a budapesti egyetemen tett magántanári habilitációt. A Magyar Tudományos Akadémia 1892-ben levelező, 1920-ban rendes és 1930-ban tiszteletbeli taggá választotta. 1896-ban kapott professzori kinevezést a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem Classica Philologia Tanszékére. 1921-től a szegedi egyetem professzora lett a Klasszika-Filológiai Tanszéken 1927-ig, nyugdíjazásáig.

AZ ÁBÉCÉS ÉS OLVASÓKÖNYVEK VIZSGÁLATA A MAGYAR PAEDAGOGIAI SZEMLE TÜKRÉBEN

A Magyar Paedagogiai Szemle 1883. decemberi számában a Követelményeink az elemi népiskolai olvasókönyvtől című közlemény szerzője összefoglalja azokat a kritériumokat, amelyeket az olvasókönyvek íróinak figyelembe kellett venniük. Így például fontos elvárásként merült fel az, hogy az olvasókönyvek tartalmazzanak ismeretek gyarapítására szolgáló olvasmánydarabokat, legyenek enciklopédikus és nem enciklopédikus irányúak, hitfelekezetiek, legyenek külön fiú- és külön lánygyermekek számára szerkesztett olvasókönyvek is. A közleményben felmerül az a kérdés is, hogy az olvasókönyvek tartalmi felépítésével kapcsolatban milyen elvárások tekinthetőek helyesnek és ésszerűnek. E kérdés megválaszolásában az életkori sajátosságok figyelembevételét helyezik előtérbe, amit a következő idézet is példáz: „Feleljen meg az olvasókönyv szelleme a gyermeki szellemnek! Legyen úgy szerkesztve s tartalmazzon oly olvasmány darabokat, hogy a gyermek az ismeretszerzés mellett, gyönyört, élvezetet találjon az olvasásban. Az olvasás iránt való kedvet ébressze fel.” (Kriza, 1883. 340. o.) Az olvasókönyveknek tehát mindamellett, hogy meg kellett felelniük a gyermek életkorának, tartalmazniuk kellett az annak megfelelő tárgyú történeti olvasmánydarabokat, meséket, regéket, népmondákat, továbbá fontosnak tartották, hogy az olvasmányok a magyar nemzeti nevelés eszméjére neveljenek.
 Az 1884. júniusi számában megjelenő Olvasókönyveinkről című tanulmány rámutat arra, hogy az Eötvös-féle törvény megjelenése után számos olvasókönyv jelent meg, ám mégis, a tanítás terén továbbra is a szerzők közleményeinek visszatérő témája a tanítók módszertani felkészültségében és a tanítói hivatásában tapasztalható hiányosságok. A hiányosságok között szerepelt az olvasókönyvek tartalmi felépítése, ami még mindig nem felelt meg az elvárásoknak. Terjedelmükben már ugyan lehetett némi változást fellelni, de tartalmukban, az olvasási anyag csoportosításában és annak kidolgozásában, nem. Ez is vezetett ahhoz, hogy az olvasni, írni tudók száma mellett, ami 1890-ben a hét éven felüli lakosságból 62%, még mindig jelentős volt az analfabéták száma, 1890-ben 38% lett. (Pukánszky-Németh, 1997. 419. o.) Az olvasókönyvek tartalmi felépítésével szemben általános volt az a panasz, hogy a gyermekek már a népiskolában túl voltak terhelve.
 A Magyar Paedagogiai Szemle 1885. márciusi számában megjelenő Alapszótanmódszeres ábécéskönyv tükre című tanulmányban az ábécéskönyvek szerkezeti és tartalmi követelményeit mutatja be a szerző. A közleményből megtudható, hogy az ábécéskönyvek szerkesztésére vonatkozóan is állítottak fel a mennyiségre és a milyenségre vonatkozó elvárásokat. Kiemelték, hogy „ezen főszempontok egymást kölcsönösen támogassák, mert az egyiknek vagy a másiknak a tekintetbe vétele nélkül a könyv értéke, és a tanítás eredménye is problematikus lesz”. (Winkler, 1885. 77. o.) Az ábécéskönyvek mennyiségére vonatkozó előírása szerint a terjedelme 50, legfeljebb 60 lap lehetett, mivel ennél nagyobb mennyiséget egy év alatt lehetetlen lett volna feldolgozni. Az ábécéskönyvek minőségére nézve három fő tényezőt különítettek el, amelyeknek egységesen kellett működniük (a fölbontó-összekötő rész, az olvasógyakorlatok és az olvasmányok fejezetei). Az első rész a fokozatosságot és az egyetemességet emelte ki, amelyek az olvasástanításnál az alapszók, így a betűk és a kiejtés könnyűségével, illetve nehézségével számol. Az egyetemlegesség kifejezésen azokat a gyakorlatokat értették, amelyek a megtanult betűk, szótagok, alapszavak összekapcsolását jelentik. Ennél a fázisnál megemlítették a képek fontosságát, amelyek két célt szolgáltak, egyrészt azt, hogy a valódi tárgyakat a gyermek emlékezetében vissza tudja idézni, másrészt azt, hogy ha a gyermek az egyik vagy a másik betűt elfelejtette volna, segítsenek neki a képpel felidézni azt. Meghatározták az olvasógyakorlatoknak a feladatát, amely egyrészt az előbbi részből folyó olvasási képességnek, valamint a fölbontó-összeköttetésnek folyton való gyakorlására, másrészt a nyomtatással való olvasás és az írva olvasás gyakorlására szolgált. Az írva olvasási mondatok során egyszerű mondatokat alkalmaztak, azért, hogy mindazt, amit a gyermek olvasott, tanulja meg megfigyelni és megérteni. Az ábécéskönyvek befejező része az olvasmányokból állt. Ezeket alkothatták maguk az alapszók és az azokból alkotott olvasmányok. Az olvasmányok megválasztásánál törekedtek arra, hogy a gyermekded történetekből, versekből és „talányokból” azokat válogassák ki, amelyek a legjobban megfelelnek a gyermek életkori sajátosságainak, és lehetőleg mentesek voltak a száraz olvasmányoktól.
E közlemény elemzése során megállapítható, hogy az olvasókönyvekben a 19. század második felében még hiányosságok fedezhetőek fel, de az ábécéskönyvek felépítésében szem előtt tartották a beszéd- és értelemgyakorlatok alkalmazását. Az olvasmánygyakorlatok tartalmánál ügyeltek arra, hogy azok kellő rövidséggel rendelkezzenek, megfeleljenek a gyermek felfogásának, érdekes és könnyen érthetőek legyenek.
Az olvasókönyvek két típusát különböztették meg, tudhatjuk meg az Olvasókönyveinkről című tanulmányból. Az olvasókönyvek egy része a tananyagot tankönyvekben dolgozta fel elkülönítetten, vagy pedig a tankönyvek mellőzésével magában az olvasókönyvben volt megtalálható a feldolgozandó anyag. Mindkét irányú olvasókönyvnek szorosan a bevett tanításmódhoz kellett alkalmazkodnia. A szerző a következő elvárásokat fogalmazza meg: „Írásmódnak tételesnek, rövidnek, megjelenítőnek (nem a múltból elbeszélőnek), és a gyermek értelméhez férés mellett kedélyét, meg képzelmét is megragadónak kell lennie; mintha minden a gyermek gondolata, közvetlen cselekvése, ötlete, beszéde, vágyainak, kedvének tolmácsolása volna.” (Eötvös K. L., 1886. 42. o.) Az ilyen olvasmányoknak az a célja, hogy a gyermek „Nemcsak hibátlanúl, de a legtermészetesebb hangsúlyozással olvas; nyelvérzéke, nyelvtani ismeretei kifejlenek; szép gondolatait maga is szépen fogja kifejezni; - értelme érzelme eleven és nemes lesz.” (Eötvös K. L., 1886. 42. o.) A gyermek szépen fog beszélni, olvasni, majd keresi a szépolvasmányokat, mint például a szépprózát, a verset.
A népiskolai olvasókönyvek szerkesztésénél a következő irányelveket állították fel: „Az olvasókönyv a gyermek cselekvési, tapasztalati és érzelem–körébe eső tárgyakat a gyermek életének, észjárásának és kedélyének megfelelőleg akként dolgozza fel, hogy az elemi tantárgyak a gyermek mindenkori foglalkozásával és a természetből közvetlen szemlélésével párhuzamosan fejlesztessenek” (Eötvös K. L., 1886. 43. o.), továbbá fontosnak vélték, hogy „A cselekvést (munka, alkotás, szemlélés) beszéd, az így fejlődő tárgyszeretet szépbeszéd (vers), a képzelem és érzésnek ez úton fölmelegedését, dal követvén természetszerűleg: az olvasókönyv feldolgozási módja e periódust nyomon követő legyen. […] Ily fokozatban tárgyaltassék az alsó osztályoknál főleg a tárgyleírás és mese (a szép), a középosztályoknál főként a tér- és időbeli ismeretkör (földrajz, történet, természetrajz: az igaz) és a felső osztályoknál kivált a következtetési tudás (hit, erkölcs, jog: a jó).” (Eötvös K. L., 1886. 43-44. o.)
 Az emberi művelődés történetében a legnagyobb szerep a könyvnek jutott. A népiskolákban két nagy csoportot lehetett megkülönböztetni a könyvek körében: a tan– és vezérkönyveket. A népiskolai oktatásnak a középpontját az olvasókönyvek alkották. Mivel az olvasókönyv a gyermek első osztályos kora óta a kezében van, lényeges, hogy a tanító irányítsa a növendéket abban, hogy „azt és annyit, ott és akkor tanuljon meg az olvasókönyvből a mit és a menynyit az életben legjobban fölhasználhat öncéljaira; a midőn és ahol azt a legnagyobb haszonnal értékesítheti a gyakorlati életben” (Benécs, 1887. 270. o.) – fogalmazza meg nézeteit.
Benécs Gusztáv Az olvasókönyvek használásának módja című közleményében felhívja a figyelmet arra, hogy a megfelelő olvasókönyv kiválasztása mellett jelentős az olvasókönyveknek a használási módja, ahol elsődleges célként azt jelölte meg a szerző, hogy az olvasás által a tanuló ismeretkörét bővíteni kell. Ezért az egyes olvasmányokat nem a könyvben csoportosított sorrend szerint kell elővenni, hanem az egyes tárgyakhoz kapcsolódóan, figyelembe véve az időszerűséget is, pl.: az illető évszaknak megfelelő olvasmányt kell összeválogatni, és szemléltetéssel kell összekötni. „Csak azon tárgyat, személyt, alakot ismerhetjük egészen és teljesen, a melyet jól körülményesen megszemléltünk, a melyet mint egy minden érzékünkkel felfogni törekedtünk. – Különösen a gyermek valamiről helyes képzetet, fogalmat csak akkor alkothat magának, ha azt a dolgot természetben, vagy képben szemlélheti, minden oldalról megtekintheti, alakját, szinét sajátságait stb. tanulmányozhatja.” (Benécs, 1887. 261. o.) Az olvasókönyvekkel kapcsolatos elvárás, mint ahogy az már más szerző megfogalmazásában is megfigyelhető volt, s itt is utal rá a szerző, az, hogy az olvasás legyen a nevelés eszköze. A népiskolának egyik nagyon fontos feladata a nevelés. A népiskolai olvasókönyv szerkezeténél és használati módjánál fogva, és az olvasmányok tartalma által a tanító kezében lényeges nevelési eszköz volt. Megfelelő használat mellett elősegíthette az erkölcs- és jellemképzést, a hazaszeretet kialakítását, alkalmas lehetett önképzésre, az érdeklődés felkeltésére az irodalom iránt, illetve az iskolai figyelem, illem- és egészségtan szempontjából is helytálló volt.
 A Magyar Paedagogiai Szemlében 1888-tól, amikor már a folyóirat szerkesztését Rill Józseftől Glatz György vette át, az olvasástanítással kapcsolatban alig található közlemény. Ennek oka az lehet, hogy ebben az időszakban az olvasókönyvek már nagyobb számban jelentek meg, megpróbálva betartani az arra vonatkozó előírásokat. Az új olvasókönyvekről a folyóirat utolsó részében, a szerkesztői mondanivalók között lehetett értesülni, ahol a mindig aktuálisan megjelenő szakkönyvek és művek ajánlása, hirdetések és egyéb tudnivalók voltak megtalálhatóak. Erre mutat egy példát a Magyar Paedagogiai Szemle 1892. évi kiadásának februári számában lévő rövid könyvbemutató, amely Az első osztály teljes vezérkönyve címet viseli. Dreisziger Ferenc közleményének már a bevezető részéből kiderül, hogy még ebben az időszakban sem fektettek kellő hangsúlyt a beszéd- és értelemgyakorlatok anyagára. Például a szerző kifejti, hogy a beszéd- és értelemgyakorlatok szemléltető anyagával nem azt a főcélt kellene kitűzni, hogy azt a gyermek tudja, hanem arra kellene törekedni, hogy helyesen szemlélni, és ez által tiszta képzeteket nyerni, a nyert képzeteket jól társítani s elvonni, és a fogalmak összevetése által okosan gondolkozni tanuljon meg. A fő feladata a népiskolának tehát az, hogy megtanítsa a gyermekeket helyesen, reálisan gondolkodni, okosan ítélni. A szerző szerint a reál tantárgyak ettől a munkától elrabolják az időt. Ennek elkerülésére adták ki az első osztály teljes vezérkönyvét, amely útmutatást adott a népiskolai tanítók számára. A mű két részből áll, tudhatjuk meg a szerző bemutatójából. Az első rész elméleti rész volt, amelyet minden osztály tanítója használhatott. A második rész pedig az első osztály minden anyagát tartalmazta, így a beszéd és értelemgyakorlatokat, melyeknek az anyaga meséből indult ki, és innen ment át a tárgyi tudás ismertetésére, majd ahol csak lehetett, a számtan, az ének és az írás-olvasásra.
Az írva olvastató ábécéskönyvek többségét gyakorló tanítók írták. A szerzők között voltak tanfelügyelők, tanképezdei tanárok is. A magyar népoktatásügyi törvénnyel egy időben adták ki Gönczy Pál ábécéskönyvét, amelyet követően számos ábécéskönyv jelent meg, így pl. Bárány Ignác Arany ábécé című munkája (1871), dr. Kiss Áron és Pósa Lajos Apró Emberek Könyve című nagyalakú munkája, továbbá Erdélyi Indali Péter Egészen új szerkezetű ABC című munkája.

Erdélyi Indali Péter: Egészen új szerkezetű ABC   

 

Részlet Kiss Áron, Pósa Lajos
Apró emberek könyve című művéből

Az ábécéskönyvek a tanítás legfontosabb eszközei lettek. Az írva olvastatás módszere tökéletesítésének egyik résztvevője volt Erdélyi Indali Péter, épp ezért fontosnak tartom működésének bemutatását.
 Erdélyi Indali Péter 1824. július 24-én született az akkori Kolozs vármegyében. A tanítói pályával már korán elkezdett foglalkozni. Tanulmányai alatt magán- és osztálytanítással tartotta fenn magát. Később a kolozsvári tanítóképző tanára lett. Már ekkor látta, hogy szükséges egy megfelelő ábécéskönyv írása, aminek eredményeképpen megszületett az egyik legnépszerűbb ábécéskönyv, az Egészen új szerkezetű ábécés, Vezérkönyv az olvasástanításra és tanúlásra címmel, amely 1852-től 22 kiadást élt meg. Nézeteit a műről Salamon Ferenc a következő gondolatokkal fejezte ki: „Nem az ábé ab helyét oly célszerűen pótló úgynevezett hangoztató módszer képezi – úgymond – e mű főérdemét, (mert ez a külföld műveltebb népeinél nem új, s nálunk sem egészen új már), hanem hogy szerző e könyvecske által a gyermeknek nem csak nyelvét és torkát, hanem figyelmét is igénybe akarja vétetni, s azért mindjárt először is érthető magyar szókat olvastat. Kiválasztván ugyanis az egytagú és kéttagú szavakat, ezekből érthető, igen rövid mondatokat képezett. Sőt tovább ment, s a legegyszerűbb szavak közűl kikereste azokat, melyeknek mássalhangzói legkönynyebb hangzatúak. …” (Sebestyén, 1885. 68. o.)
Nem írt külön vezérkönyvet, utasításait a lap alján közölte. Éppen ezért nem csak a tanítók használták, hanem a szülők is. Indali, mint ahogy az az előbbi idézetből is kiderült, a hangoztatás módszerét szorgalmazta. Gondosan ügyelt arra, hogy mindig értelmes szavakat adjon meg. A hang és a betű tanításakor egy szóból indult ki, amelyet alapszónak nevezett, s rajzzal is szemléltetett.
Indalinak, mint nevelőnek és tanítónak a munkásságát Eötvös József a következőkben foglalta össze: „Erdélyi Indali Péter úr négy évnél tovább oktatá gyermekeimet, mint házi tanító. Lankadatlan szorgalma, a jeles oktatói modor, s a jótékony befolyás, melyet kedélyessége által a növendékeire gyakorolt, e férfiút, mint azon ritka egyéniségek egyikét ismerteté meg velem, kiket a természet mindazon tulajdonokkal megajándékozott, melyekre a nevelőnek szüksége van, s kik ezen tulajdonokat tanúlmányok által szerencsésen kiművelték: úgy - hogy részemről senkit sem nevezhetnénk, kit épen kisded gyermekek oktatására és nevelésére Indali Péter úrnál alkalmasabbnak tartanék.” (Sebestyén, 1885. 70. o.) E sorok elismerést nyújtanak arra nézve, hogy Erdélyi Indali Péter a kor kiváló egyéniségének számított kiemelkedő és nagyérdemű munkálkodásával.
 
ÖSSZEGZÉS

Összességében levonható az a konzekvencia, hogy az olvasástanítás módszerében az 1868. évi Eötvös József által kiadott népoktatásügyi törvény nagy változásokat eredményezett, azonban a törvény az oktatás helyzetében, az olvasás-írás terén csak hosszabb idő eltelte után hozott sikereket. Ennek fő okát a folyóirat szerzői az olvasókönyvek, majd a megfelelő olvasókönyvek hiányában látták. Ezt bizonyítja az is, hogy a szerzők a folyóirat több évfolyam több számában foglalkoznak a megfelelő olvasókönyvvel szemben támasztott követelmények kérdéskörével. Még a 19. század végén is a folyóirat egyes számaiban találhatunk utalást a tanítással kapcsolatos gondokra, problémákra, és továbbra is foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy milyen legyen a megfelelő olvasókönyv. Ez azért fontos, mert a már az értő olvasásnál alkalmazott alkalmas olvasókönyvek hiányában sem az oktatás, sem a nevelés nem érhette el a kívánt célját. Az ábécéskönyvekkel kapcsolatban megállapítható, hogy azok az új oktatásügyi törvény megjelenése után szép számban jelentek meg megfelelő minőségi és mennyiségi kritériumoknak eleget téve, ami az egyik alapvető közvetítőtárgynak, az olvasásnak (a betűk összerakása szintjén) az elsajátításához volt szükséges.
A fenti vizsgálatok és ennek továbbfejlesztése alapot adhat azoknak az empirikus kutatásoknak, amelyek ma Magyarországon is folynak. Ezek közül emelném ki a PIRLS elnevezésű nemzetközi szövegértési vizsgálatot, amelyben 45 ország vett részt. 2006-ban Magyarország is részt vett a 4. osztályos általános iskolás diákok körében elvégzett felmérésekben. Ami az eredményt illeti, csupán négyen előzték meg hazánkat. Ez komoly javulást jelent az öt évvel előtti vizsgálathoz képest, ami annyit jelent, hogy szignifikánsan Magyarország nyolc ponttal jobb eredményt ért el. Összehasonlításképpen kiemelendő, hogy a PIRLS-vizsgálaton Magyarországnál Oroszország, Hongkong, Luxemburg és Kanadából Alberta tartomány szerepelt jobban.
Jelentősen javultak a magyar diákok eredményei. Megállapítható, hogy a felmérés szerint a nemzetközi átlagnál az értelmezések jobbak az irodalmi jellegű szövegeknél, mint a tudományos jellegűeknél. Érdekesség, hogy az értelmezést igénylő feladatoknál a lányok és a fiúk által elért eredmények között kisebb volt a különbség, mint az átlag. A témámmal kapcsolatban örvendetes, hogy a PIRLS-vizsgálat szerint a magyar tanulók többet olvasnak mint a nemzetközi átlag. Ez feladatot is ad a PISA-felméréseknek, amely a 15 évesek kompetenciáit méri, hogy ez is hasonló eredményeket hozzon. Ezért is tartom fontosnak az olvasás- és ábécéskönyvek elemzését, amelyek alapjait képezik az olvasástanítás módszertani fejlesztésének és az empirikus kutatásoknak.

HIVATKOZOTT IRODALOM

Benécs Gusztáv (1887): Az olvasókönyvek használásának módja. Magyar Paedagogiai Szemle. Szeptember.
Eötvös K. Lajos (1886): Olvasókönyveinkről. Magyar Paedagogiai Szemle. Február.
Eötvös K. Lajos (1886): A foglalkoztató tanításmód és a népiskolai olvasókönyv.
Kriza Sándor (1883): Követelményeink az elemi népiskolai olvasókönyvektől. Magyar Paedagogiai Szemle. December.
Pukánszky, Németh (1997): Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.
Sebestyén József (1885): A népiskolai olvasás-tanítás Magyarországon. Magyar Paedagogiai Szemle. Március.
Winkler Sándor (1885): Alapszó-tanmódszeres ábécéskönyv tükre. Magyar Paedagogiai Szemle. Március.
Zsengeri Samú (1880): Pestalozzi legfőbb tanítási elve. Magyar Paedagogiai Szemle. 24.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Adamikné Jászó Anna (2000): Az írás és olvasás története képekben. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest.
Adamikné Jászó Anna (2006): Az olvasás múltja és jelene. Trezor Kiadó, Budapest.
Dombi Alice - Oláh János (1999-2000): A XIX. század jelesei II. – IV. APC – Stúdió, Gyula.
Mészáros István - Fleckensteinné Cservenka Júlia (1990): A magyar olvasástanítás története. Tankönyvkiadó, Budapest.
Glatz György szerk. (1888-1892): Magyar Paedagogiai Szemle.
Mészáros István - Németh András - Pukánszky Béla (1999): Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Osiris Kiadó, Budapest.
Németh András (2002): A magyar neveléstudomány fejlődéstörténete. Osiris Kiadó, Budapest.
Pukánszky Béla – Németh András (1999): Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Rill József szerk. (1880-1888): Magyar Paedagogiai Szemle.





Készítette