Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Egyebek

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Beke Tamás: ISKOLANŐVÉREK KALOCSÁN

1858-ban találkozott Kunszt József kalocsai érsek Franz Mária Teréziával, a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek rend főnöknőjével és megállapodtak abban, hogy a főnöknő nővéreket küld Kalocsára a leányifjúság nevelése céljából. A nővérek 1860-ban nyitották meg első iskolájukat Kalocsán, a XIX. század végére a rend jelentős tényezővé vált a magyar iskolarendszer színes palettáján. A különleges nehézségek– idegen ország, nyelvi különbségek, többnemzetiségű települések, gazdasági elmaradottság– sem riasztották őket vissza attól, hogy a magyar leányok nevelésében úttörő feladatot vállaljanak. Később már nemcsak a leánynevelésben, hanem a népoktatásban is jelentős szerepet töltött be a kongregáció. Oktatási intézményeik, iskoláik létrejöttét és működését a hely és a kor igényeihez való alkalmazkodás, nagyfokú rugalmasság jellemezte. Tanítóképzőjükben, iskoláikban európai színvonalú volt az oktatás, a nyelvoktatás, a művészeti nevelés. A tanítást kiválóan felszerelt szertárak, laboratóriumok, eszközök, tangazdaságok, műhelyek és gazdag könyvtárak segítették. Az 1948. évi XXXIII. tc. államosította a felekezeti iskolákat. A kalocsai iskolanővérek legfontosabb működési területüket vesztették el. Az állam iskolaalapítási monopóliuma 1989-ben megszűnt; közel 4 évtized múlva visszatértek hazánkba a nővérek. A rendszerváltás egyik lényeges velejárója volt a jóvátétel, ami többek között az egyházi intézményeket is újra működőképessé kívánta tenni. Rendjük visszaállításával az Iskolanővérek is igényt tartottak régi épületeik egy részére, melyekben katolikus szellemű óvodákat, iskolákat és kollégiumokat létesítettek.

A SZERZETESREND EREDETE

Másfél évszázad telt el azóta, hogy 1858-ban Kunszt József kalocsai érsek Csehországban találkozott Franz Mária Teréziával, a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanénék rend főnöknőjével és megállapodtak abban, hogy a főnöknő nővéreket küld Kalocsára a leányifjúság nevelésére. A 19. század végére a rend jelentős tényezővé vált a magyar iskolarendszerben. E tanulmányban a kongregáció hazánkba települését, illetve az oktatás-nevelés területén kifejtett tevékenységét mutatom be.
A szerzetesség gazdag és változatos múltja szerves részét alkotja az egyház és az európai kultúra történetének. A 4. században Keleten Nagy Szent Vazul (330-379) indíttatására, a 6. század első harmadában Nyugaton Szent Benedek (480-547) kezdeményezésére megszerveződtek a mai értelemben vett keresztény szerzetesközösségek. Azóta számos különféle szerzetesrend alakult. Közülük sok több évszázados működés után megszűnt, de jelenleg is mintegy 1400 szerzetesrendben 1,2 millióan élnek szerte a világon.
A 18. századtól kezdve egyre többféle feladattal kellett szembenéznie a katolikus egyháznak. Egy-egy új feladat megoldására, a kor vagy a társadalom új igényeinek kielégítésére rendszerint új szerzeteskongregáció vállalkozik, mint például az elhagyott, szegény leányok nevelésére az Iskolanővérek.
A kalocsai egyházmegye székvárosába Kunszt József érsek hívta meg a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanénéket, akik vállalt hivatása a szegény gyerekek tanítása és nevelése volt. Az iskolanővérek missziós tevékenységet fejtettek ki a leánynevelésben, később pedig a népoktatásban. Gyakran olyan kis falusi vagy tanyasi iskolákban is vállaltak tanítást, ahová a mostoha körülmények miatt más nem szívesen ment.

A rend alapítói

A leánynevelés gondolata Európa nyugati felében már a 16. században megjelent (Korsós Lajosné, 2006). Különböző női szerzetesrendek alakultak, amelyek elsődleges feladatuknak a leányok nevelését tartották. A Miasszonyunk-rend alapítója Fourier Szent Péter (1565. nov. 30.- 1640. dec. 9.) volt.
Mirecourt-ban, egy lotharingiai városkában született. Húszévesen az Ágostonos Kanonokrend tagja lett, majd huszonnégy évesen szentelték pappá. Tanulmányait a doktori cím elnyerésével fejezte be. Három plébánia közül választhatott, s ő a legszegényebb, a legelhagyatottabb mellett döntött. Mattaincourt plébánosa lett, közel a szülővárosához (Diós, 1988). Fourier odaadással foglalkozott a szegényekkel, valamint a falusiak anyagi ügyeivel (biztosító pénztárak alapítása, kölcsönfolyósítás) is törődött. Mattaincourt lakói méltán nevezték Fourier-t a „szegények atyjának”, vagy egyszerűen „Jó Atyának” (Vuillemin, 1940).
A gyerekeket kiváltságos szeretetben részesítette, örömmel tartózkodott közöttük, de korán felismerte, hogy mennyire hiányos nevelésben részesültek. Kevés iskola működött, a tanítás általában nem volt ingyenes, ezért a szegények, tehát a nagy tömeg gyermekei részére elérhetetlen volt az iskolarendszerű oktatás.
Hívei között talált négy fiatal lányt, akik kedvet és elhivatottságot éreztek a nevelési feladatra. Egyikük volt Alexia Le Clerc (1576. febr. 2. - 1622. jan. 9.), a későbbi Mária Terézia nővér. A szerzetesi életre a Poussay-i apátságban készítették fel őket, majd visszatértek Mattaincourt-ba. Fourier a főnöknői teendőkkel Alixot bízta meg. Az éjféli szentmisén 1597. karácsony éjjelén Mattaincourt hívői és a plébánosok előtt a nővérek már az új szerzetesi ruhájukban jelentek meg és kinyilvánították, hogy életüket a szegény gyerekek nevelésének kívánják szentelni (Vuillemin, 1940).
A Notre Dame kanonisszák lelkiségének alapját Szent Ágoston Regulája szolgáltatta (Puskely, 1989). A Miasszonyunk Női Kanonokrend (Ágostonos Kanonisszák, vagy Notre Dame Kanonisszák) rendi konstitúcióit Fourier Szent Péter fogalmazta meg, aki folytonosan segítette őket: naponta pedagógiai órákat tartott számukra még a nyilvános leányiskolájuk megnyitása után is. Az intézmény 1598-ban Pousseyban kezdte meg működését püspöki engedély alapján, majd egy év múlva Mattaincourt-ba költözött az ingyenes leány elemi iskola. Fourier oktatási módszerei nagyon korszerűek voltak: az elemi ismeretek mellett (olvasás, írás, számolás) gyakorlatiakat is tanultak a diákok (pl. számlaírás, nyugtakiállítás). Az alapító „a más vallásúak iránti magatartásban is messze megelőzte a korát. Sohasem használta az akkor olyannyira elterjedt ’eretnek’ szót. Nővéreinek lelkére kötötte, hogy a protestáns gyermekekkel ’barátságosan és szeretetreméltóan’ bánjanak” (Diós, 1988. II. 623. o.).
V. Pál pápa ideiglenesen 1615-ben, véglegesen pedig 1617-ben erősítette meg a rend alapszabályait. VIII. Orbán pápa 1628-ban kiváltságokban is részesítette a társulatot és „A Miasszonyunkról Nevezett kanonokrendi szerzetesnők kongregációja, Szent Ágoston szabályai szerint” néven erősítette meg. A rendes szerzetesi fogadalmak mellé egy negyediket is csatoltak, mely gyermekek ingyenes tanítására vonatkozott (Két kalocsai iskolanővér, 1925).
Fourier 1623. február 2-án a fiúk nevelésére szánt új szerzetnek, az Üdvözítőről Nevezett Ágostonos Kanonokok rendjének vetette meg alapjait (Balanyi, Schütz, Sebes, Szamek és Tomek, 1995). Férfi rendjének jelszava: „Nemini obesse, omnibus prodesse”, azaz „Senkinek sem ártani, mindenkinek használni”. Ezt tekinthetjük az alapító és az iskolanővérek hitvallásának is. XIII. Leó pápa avatta szentté 1897-ben, a nővérek rendjének alapítása után 300 évvel.

A REND MŰKÖDÉSE CSEHORSZÁGBAN

Mivel a nővérek oktatási tevékenysége megfelelt a kor igényeinek, ezért a kongregáció gyorsan terjedt Európában. Magyarországra is eljutottak 1747-ben, Mária Terézia királynő telepítette le őket Pozsonyban. 1851-ben Scitovszky János püspök hívta meg a társulatot Pécsre. Nálunk Notre-Dame nővérek néven váltak ismertté (Adriányi, 1975).
A társulat fejlődését és virágzását azonban a francia forradalom és annak utóhatásai kettétörték, ezért a kongregáció Bajorországban működött tovább. Itt a tanítórendek feloszlatására 1802-ben került sor. 1809-ben a Miasszonyunkról Nevezett Iskolanővérek 1734-ben alapított stadtamhofi zárdáját feloszlatták (Szebeni és Lukács, 1988).
A regensburgi püspök, Michael Wittmann felismerte, hogy milyen hátrányt jelentett az egyház számára a katolikus szellemű nevelés megszűnése, ezért elhatározta, hogy újra életre hívja a Miasszonyunkról nevezett szerzetesrendet. Wittmann halála után tanítványa és barátja, Sebastian Job karolta fel az alapítandó szerzetesrend ügyét: szülővárosában, Neuburg vom Waldban leányiskolát létesített, amelynek vezetésére az addig állami iskolában oktató Karolina Gerhardinger nővért kérte fel, aki a rendben a Mária Terézia nevet kapta. A tanítónők 1833-ban kezdték meg a közös életet és a tanítást az első iskolában (Puskely, 1998). Terézia anya a rend számára új szabályzatot állított össze, amely egyben az új szerzetestársulat alapító okirata is lett. Címe: „Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Zárdai Intézetének szervezete és szelleme”. Itt szerepel először a szegény iskolanővér kifejezés, amely később bekerült a társulat nevébe. Az új szabályzat a következőket kívánta meg tőlük:
a) Szigorúbban gyakorolják a szegénységet és a bűnbánó életet.
b) Kisebb helyeken öt-hat testvérrel is alapítsanak szerzetesházakat, hogy a valláserkölcsös nevelésben a szegény gyerekek is részesülhessenek.
c) A házak sohase legyenek függetlenek, hanem egy közös főnöknő kormányozása alatt álljanak.
A gyorsan fejlődő társulat anyaházát 1841-ben Münchenbe helyezték át. IX. Pius 1859-ben ideiglenesen, majd 1865-ben végleg megerősítette a társulatot.
Gabriel Schneider, a csehországi Hirschau község plébánosa 1849-ben leányiskolát szándékozott nyitni, ezért felkereste Münchenben Mária Terézia Gerhardinger anyát, az Iskolanővérek főnöknőjét, s felajánlotta neki a hirschaui házat (Két kalocsai iskolanővér, 1925). A főnöknő személyes látogatás után elfogadta az ajánlatot, s néhány hajadont felvett a müncheni házba, hogy felkészüljenek a tanításra és a szerzetesi életre. A vallás- és közoktatási minisztérium 1850-ben jóváhagyta az iskolát és a nevelőintézetet, s 1851. november 30-án megnyílt a zárda.
A hirschaui zárda hamarosan szűknek bizonyult az egyre nagyobb számban jelentkező tanítványok részére, ezért a nővérek anyaházukat 1854-ben átköltöztették Horazdiowitzba egy régi minorita kolostorba. Itt választották meg főnöknővé Franz Mária Teréziát, aki új szabályzatot írt a társulat számára, mert elnyerték önállóságukat.
A szerzetesközösség virágzásnak indult, hamarosan nagy népszerűségre tett szert. Hat év alatt tíz új zárdájuk alakult, iskolákat, óvodákat alapítottak. A szerzetesnők jó híre nemsokára a határokon túlra is elterjedt. Ezzel a dinamikusan fejlődő társulattal ismerkedett meg Kunszt József kalocsai érsek. A csehországi rendtartomány első általános főnöknője az a Franz Mária Terézia volt, aki elfogadva a kalocsai érsek meghívását, 1860-ban az érseki székhelyen letelepítette az iskolanővéreket és 51 éven keresztül vezette a kalocsai társulatot.
Franz Terézia Amália Coelestina 1825. november 14-én született Drezdában, Szászországban. Édesapja kamarazenész volt a királyi udvarnál. Tanulmányai befejezésekor tökéletesen beszélt angolul, franciául, kiválóan zongorázott, valamint a szükséges háztartási ismereteket is elsajátította. Már 16 évesen elhatározta, hogy szerzetesrendbe vonul, de ehhez a lépéshez nem nyerte el szülei beleegyezését. Édesapja súlyos beteg lett és 1846-ban meghalt. A megváltozott családi viszonyok új kötelezettségeket róttak rá, s mivel édesanyja összeroppant, egy időre ő vette át a háztartás vezetését. 1853. április 5-én, 28 éves korában belépett a csehországi Hirschau kolostorába.


1. ábra. Franz Mária Terézia anya

A REND MŰKÖDÉSE AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG

A TÁRSULAT ÁTTELEPÜLÉSE MAGYARORSZÁGRA

Magyarországon működtek már leánynevelő szerzetesrendek (angolkisasszonyok, orsolyiták), de a kalocsai egyházmegye a leánynevelés szempontjából elmaradott volt. Ezen kívánt változtatni Kunszt József, aki 1851-ben foglalta el az érseki széket. Annál is inkább szükség volt a leánynevelésre, mivel ebben az időben a gyermekeknek csak egy része járt iskolába, a mulasztók közül pedig lényegesen több volt a lány, mint a fiú (Nagyné Szegvári Katalin, 1969). Az érsek megértette, hogy a magyar társadalom csak úgy emelhető fel erkölcsileg, ha művelt, vallásos asszonyokat ad a családoknak. Erre a feladatra hívta meg segítőtársul az iskolanővéreket.
Az 1777. augusztus 22-én jóváhagyott Oktatási-Nevelési Rendszer, a Ratio Educationis a harmadik paragrafusban megfogalmazza, hogy az iskolák feladata mindenkit a nemzeti, társadalmi tagozódásának megfelelően tanítani. A leányiskolák első állami szabályozására 1778-ban került sor, amely módszeres utasítás volt az apácaiskolák számára. A tanterv megegyezett a fiúknak előírtakkal, csak a követelmény volt kisebb. Az 1806-ban bevezetett II. Ratio Educationis részletes utasítást tartalmaz a „városi iskolákról”, megalkotva a polgári iskola elődjét, továbbá a leányneveléssel külön fejezet foglalkozik. Alapelvként fogalmazódik meg a lányok erkölcsi és értelmi nevelése a helyi pénzügyi viszonyok szerint (Nagyné, 1969). A számukra rendelt tananyagban vallástan, olvasás, írás (anyanyelven), számolás, női házimunkák, és Magyarország ismerete szerepeltek.
A népiskolát 1845-ben ötosztályossá szervezték át, a kétosztályos alsó elemi iskolát minden 6-12 éves korú gyermek számára kötelezővé tették, a felső elemi iskola három osztályát reáltananyagú városi polgári iskolának tervezték. Tanítónak és segédtanítónak csak azt nevezték ki, aki elvégezte a tanítóképzőt. A rendelkezés szerint a tanítót a község vagy a kegyúr jelölésére, a kerületi tanfelügyelők ajánlására a királyi tankerületi főigazgató nevezte ki. A kerületi tanfelügyelők az esperesek, a helyi felügyelők pedig a helybeli plébánosok voltak a katolikus iskolák esetében.
Az 1867-es kiegyezés kedvező feltételeket teremtett a magyar iskolaügy korszerűsítésére, átszervezésére. Eötvös József, az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter az egész magyar közoktatás gyökeres átformálását tűzte ki célul, amelynek első lépése az 1868. évi 38. népoktatásról szóló törvénycikke (Felkai, 1957), amely kimondta a tankötelezettséget, a községeket kötelezte iskola fenntartására. Meghatározta a népoktatási intézmények szervezetét. Elismerte a felekezetek iskolafenntartási jogát, lehetővé tette számukra tanítóképző felállítását is. Ennek a feltétele az volt, hogy mellette gyakorló iskolát működtessenek. Az állam felügyeleti jogát csak arra terjesztette ki, hogy a felekezeti iskolák megfeleljenek az általános követelményeknek. A tanterv megállapítása az illetékes egyházi hatóság feladata volt (Berauer, 1896).

A KALOCSAI ANYAHÁZ ALAPÍTÁSA

Mária Terézia anya az érseknek címzett egyik levelében 1858-ban a következőket írja: „A magyar nyelvismeret hiánya kezdetben a legtöbb nehézséget fogja okozni. Ennek ellenében a következőt bátorkodom ajánlani: ... nagyméltóságú érsek úr küldjön arra alkalmas leányokat hozzánk, akik mint jelöltnők anyaházunkban hivatásunkra kiképzést kapnának, másrészt mi a magyar nyelv ismeretét némileg elsajátítanánk”, közli a későbbi Kalocsai Anyaház egyik tanára  (1900. 7. o.).
Az érsek, aki minden eszközt megragadott, hogy a zárdaalapítás minél előbb és minél szebb eredménnyel sikerüljön, nagylelkűen elvállalta öt magyar jelöltnő kiképzésének és ellátásának összes költségét. Kívánságára Kubinszky Mihály, a papnevelő intézet lelki igazgatója, teológus tanár, elkísérte őket Csehországba, a horazdiowitzi anyaházba (Két kalocsai iskolanővér, 1925).
Franz Mária Terézia 1859-ben ellátogatott Kalocsára, a magyar jelöltnők pedig 1860. május 22-én szerzetesi ruhát öltöttek a csehországi zárdában. Az épületek elkészültével, a hivatalos engedélyek megszerzésével, a személyi feltételek teljesülésével már minden készen állt az apácák kalocsai megtelepedéséhez. A nővéreket az érseki szertartások jegyzőkönyve szerint 1860. szeptember 9-én maga az érsek vezette be fényes ünneplések közepette és adta át a zárdát és a templomot a rendnek (2. ábra).

 
2. ábra a. Kalocsai anyaház északi oldala 

 

b. Az anyaház belső udvara


A főelemi iskola 1860. október 1-jén nyitotta meg kapuit. Az intézmény két részre tagozódott: a „külső iskolába” a városi leányok jártak, a „belső iskolában” a bentlakó növendékek tanultak.
I. Ferenc József császár és magyar király az Udvari Kancellária útján 1861. december 22-én Kunszt érseknek „ezen a nőnem nevelése és oktatása körül nagylelkű tettéért” legmagasabb elismerését nyilvánította (Két kalocsai iskolanővér, 1925).
Mária Terézia főnökasszony csak egy évet szándékozott Magyarországon tölteni, addig, amíg a rend élete megszilárdul, de a német anyanyelvűek ellen irányuló cseh nemzeti mozgalom megakadályozta visszatérését Csehországba (Korsós Lajosné, 2006).

A KALOCSAI ANYAHÁZ FEJLŐDÉSE A 19. SZÁZADBAN

Kunszt József alapító-érsek nem akarta az iskolanővérek munkálkodását Kalocsa szűk határai közé szorítani, azt szerette volna, hogy a rend elterjedjen az egész egyházmegyében. 1866-ban bekövetkezett halála után utódát, Haynald Lajos érseket hasonló szándék vezette. Látva a nővérek eredményes munkáját, a növendékek gyarapodó számát, szükségesnek tartotta az intézet nagyobbítását.
A nővérek száma kilenc év alatt 12-ről 60-ra emelkedett. Haynald érsek 1869-ben engedélyezte, hogy a zárdához csatolják a főkáptalan szomszédos telkét. A következő évben sor került az épület bővítésére is: egy emeletet építettek rá. Az építési költségeket a Kunszt-alapból fizették.

AZ ELSŐ FIÓKHÁZAK ALAPÍTÁSA

1868-tól egymás után nyíltak meg a zárdaiskolák a kalocsai egyházmegyében. A társulat a fiókházak alapításánál csak azt kötötte ki, hogy legalább annyi nővér legyen a zárdában, amennyi a közös életmód gyakorlásához, a fegyelem fenntartásához feltétlen szükséges. Ez általában öt-hat nővért jelentett. A fiókházak élén főnöknők álltak, őket munkájukban tanácsosnők segítették. A gazdasági ügyeket gondnoknők intézték.
Az iskolanővérek az első fiókházukat Óbecsén alapították 1868-ban. Benda József akkori apát-plébános, akinek lelkes hozzájárulása nagyrészt fedezte az építés, a fenntartás és a nővérek ellátásának terheit. Ezzel megkezdődött a rendnek az egész egyházmegyében történő elterjedése. A következő évben Zichy Nep. János gróf és neje, Kray Irma bárónő hívta meg a nővéreket Bács-Topolyára (Az intézet egyik tanára, 1900).
Baján Latinovics Gábor prépost-plébános rokonának hagyatéka révén vált lehetővé leánynevelő iskola felállítása. Az összeget Kubinszky Mihály 8000, Haynald 20 000 pengő forinttal egészítette ki. Az Első Szabadkai Katolikus Nőegyesületnek köszönhetően Szabadkán is létesült zárda. Hoffmann Péter helyi lakos végrendeletében pénzt hagyott e célra. A zárdát 1874-ben nyitották meg.
A péterrévei zárda megnyitását 1891 szeptemberében Haynald érsek már nem érhette meg. A ház az ő 3000 forintos adományából és a helyi plébános, Rózsa Imre támogatásából épült fel. Haynald Lajos 20 000 forintos hozzájárulása tette lehetővé a foktői megtelepedést. Az építkezés 1894-re fejeződött be. Egy év múlva beköltöztek a nővérek és átvették a helyi elemi leányiskolát.
A megbízások egyre sűrűbben érkeztek a társulathoz, nemcsak a kalocsai egyházmegyéből, hanem az ország más részeiből is. Számos esetben elutasító választ küldtek, vagy két-három évre haladékot kértek, mert nem állt rendelkezésükre megfelelő számú képzett tanerő. Kiskunfélegyházán alapították az első olyan házat, amely a kalocsai egyházmegye területén kívül volt. Schuszter Konstantin püspök 1888-ban 40 000 forintos alapítványt tett leánynevelő intézet felállítására. Halála után utóda, gróf Csáky Károly Emánuel fáradozott a terv megvalósításáért. A Constantinumot 1908-ban nyitották meg. Ez a társulat legnagyobb házai közé tartozott. Ebben működött négyosztályos elemi, négyosztályos polgári iskola, 1909-től két évfolyamos tanítóképző, amit 1911-ben négy évfolyamossá bővítettek.

AZ ÁRVANEVELÉS

A nővérek nemcsak az iskolákban és a nevelőintézetekben fejtettek ki tevékenységet, hanem az árvák felkarolása terén is. Az első árvaházakat Magyarországon a protestánsok létesítették az 1740-es években. A katolikusoknál a jezsuitáké volt az úttörő szerep. Mária Terézia királynő 1766-ban elrendelte, hogy minden vármegyében állítsanak fel árvaházat, amelynek a költségeit a vármegyei igazságszolgáltatásból befolyó bírságok egy részével kívánta fedezni.
Klobusiczky Péter kalocsai érsek az 1831. évi kolerajárvány által szüleiktől megfosztott gyermekek javára 14 000 pengő forintot tett le alapítványként, hogy ennek a kamataiból az általa vett házban az árvák otthonra találjanak. Utóda, Nádasdy Ferenc gróf, végrendeletében 10 000 pengő forintot hagyott az árva-alap gyarapítására. Az árvaház harmadik alapítója Haynald Lajos érsek, aki az árváknak új otthont teremtett a kalocsai zárdatemplom mellett. Az általa létrehozott alapítvány 40 gyereknek nyújtott menedéket, ellátást. Az árvaház (3. ábra) építési és fenntartási költsége meghaladta a 80 000 forintot (Két kalocsai iskolanővér, 1925).


3. ábra a. Kalocsai árvaház 

 

b. Az árvák egyik hálóterme


Leginkább a kalocsai főegyházmegye területén lakó szülők 3-8 éves árváit vették fel. Külön folyt a fiúk és a lányok nevelése egy-egy nővér vezetésével. A gyermekeknek az intézetet 12 éves korukban kellett elhagyniuk. A kalocsai árvaház azonban nem volt képes a jelentkező árvákat mind befogadni. Haynald érsek egy második árvaház alapítását határozta el 25 gyermek számára, ennek helyéül Bácsot jelölte meg. A harmadik árvaház Zomborban létesült. Felépítését az érsek 80 000 pengő forint adománya tette lehetővé.
A horgosi árvaház 1898-ban nyitotta meg kapuit, felállítására a Fehérváry és a Kárász családok jótékonysága segítségével kerülhetett sor. Míg a többi árvaházban 12 éves korukig maradhattak a növendékek, itt 16 éves korukig biztosítottak számukra oktatást, nevelést. A népiskola elvégzése után a lányok négy évig háztartási ismereteket, kézimunkázást tanultak. A cél az volt, hogy kikerülésük után varrónőként el tudjanak helyezkedni. 1912-ben a férőhelyek száma hússzal növekedett.

AZ ANYAHÁZ HELYZETE

A társulat a 19. század végén, a 20. század elején egyre nehezebb anyagi helyzetbe került. Különösen az anyaház ellátása jelentett gondot. A fiókházak költségeinek fedezésére (pl. fűtőanyag vásárlása, a házak karbantartása) az iskolafenntartó községek szerződésben kötelezték magukat. Az egyes tanítók után évi 600-700 korona, a házi testvérek után évi 400 koronát fizettek.
A társulat 1900-ban ünnepelte Magyarországra érkezésének negyvenedik évfordulóját: „A jubileumi ünnep 1900. szept. 9-én, sz. Mária sz. neve ünnepén folyt le, éppen azon a napon, a melyen az iskolanővérek negyven év előtt bevonultak kalocsai anyaházukba.” (Az intézet egyik tanára, 1900. 125. o.) Ferenc József császár Franz Mária Teréziát ez alkalomból a leánynevelés terén végzett kiemelkedő munkájáért koronás arany érdemkereszttel tüntette ki, majd 1911-ben a másodosztályú Erzsébet-rendet adományozta számára.
Az iskolanővérek intézeteikkel rövid idő alatt behálózták az egész egyházmegyét, s ebben az érsekek nyújtották a legtöbb segítséget. Dr. Haynald Lajos bíboros-érsek (1867-1891) megszervezte a tankerületeket és a tanfelügyelőségeket, megalapította a katolikus tanítóegyesületeket, a tanítóképzés támogatására létrehozta a Haynald-alapot, felépíttette a tanítóképző jelenleg is álló épületét, a kisszemináriumot, a gimnázium épületét, a belvárosi elemi iskolát, a régi elemi iskolát hozzácsatolta a „fiúneveldéhez”, árvaházat létesített. Dr. Császka György (1892-1904) felépíttette a Tanítók házát, a Katolikus Kör székházát, létrehozta a Szegények házát, épületet vásárolt a Legényegyletnek, a nagyszemináriumot kápolnával és könyvtárral bővítette. Dr. Városy Gyula (1905-1910) papságát katolikus társulatok és egyletek alapítására kötelezte. Bőkezűsége révén Kalocsán pezsgő katolikus szellemű iskolai és társadalmi élet folyt.
Császka György érsek Haynald Lajos utódjaként biztosította a hódsági zárda építésének és berendezésének költségeit. Felszentelésére 1899-ben került sor. A nővéreket óvoda és elemi iskola vezetésével bízták meg. A századfordulón készült el a futaki árvaház, a Rudolphinum épülete. Gróf Chotek Rezső és felesége fedezte a kiadásokat.
A palánkai meghívást már 1884-ben elfogadta a társulat, de az építkezés elhúzódott, s a zárdát csak 1901-ben adták át. Ugyanebben az évben foglalhatták el a kanizsai fiókházat, ahol a nővérek hatosztályos elemi és négyosztályos polgári iskolában tanítottak. A növendékek számára internátust biztosítottak. Itt került sor 1904-ben az úgynevezett kisaspiráns-szeminárium felállítására. Ebben az intézményben olyan lányok kaptak helyet, akik később a szerzetesi életet választották. Szintén 1901-ben adták át a mélykúti zárdát. Az iskolaszék már 1893-ban meghívta a nővéreket, de ekkor a társulat még nem tudott elegendő számú szerzetesi tanerőt küldeni, ezért néhány év haladékot kértek.
Az adai zárda felállításának terve 1892-ben fogalmazódott meg Opitz Sándor plébánosban. Császka György 24 000 koronával támogatta az építkezést, 1902-ben szentelték fel. Szentfülöp községet 1902-ben felszólította a tanfelügyelőség, hogy bővítse iskoláját, mivel a zsúfoltság már a tanítást is gátolta. Martin József plébános javaslatára a nővéreket kérték fel az intézmény vezetésére. Császka György 20 000 koronával járult hozzá a fejlesztéshez. Az átalakítást már 1904-ben befejezték, de néhány helyi lakos ellenséges viselkedése miatt a nővérek csak 1905-ben költözhettek be. A martonosi iskolát 1908-ban vették át a nővérek. Felállítását az Újvári Károly helyi káplán által létrehozott alap tette lehetővé. Egy év múlva Bácsszentivánon is elkészült a zárdaépület; amelyhez Városy Gyula érsek és Valihora Ágoston kanonok 10 000 – 10 000 koronát adományoztak. Az iskola mellett kisdedóvóban is a nővérek dolgoztak (Két kalocsai iskolanővér, 1925). Az esztergomi főegyházmegye területén lévő Alsókorompára 1904-ben gróf Chotek Rezső és felesége hívta meg a társulatot. Ideiglenesen egy uradalmi épületet bocsátottak rendelkezésükre, közben pedig folyt az építkezés. 1912-ben három helyre is meghívták a nővéreket: Szenttamásra, Vágújhelyre, Bélabányára. A vágújhelyi fiókházat gróf Pongrácz Antal prépost költségén építették. Oldinger János plébános 40 000 koronás hagyatéka tette lehetővé a bélabányai fiókház alapítását. Itt elemi iskolát, óvodát működtetett a társulat. A következő évben Őrszálláson nyílt meg zárdájuk (Két kalocsai iskolanővér, 1925).
Az 1. táblázatban a rend által alapított, illetve átvett intézmények láthatók. A negyedik oszlopban azok a személyek találhatók, akik közreműködtek az egyes intézmények alapításában. Ha megállapítható volt a pénzbeli adomány pontos összege, akkor zárójelben azt is feltüntettem.

1. táblázat. Az iskolanővérek intézményei az első világháború előtt
 

 

Az 1. diagram az iskolanővérek növendékeinek számát mutatja a kalocsai anyaház alapításától az első világháború kitöréséig.  Az adatokból kiderül, hogy a rend sikeresen tudott alkalmazkodni a kor igényeihez, az oktatás-nevelés területén dinamikusan növelte a részvételi arányát a magyar iskolaügyben.


1. diagram. Az Iskolanővérek intézményeiben a növendékek létszáma

A TÁRSULAT SZERVEZETI FELÉPÍTÉSE

Franz Mária Terézia kezdettől fogva szerette volna elnyerni a Magyarországra áttelepült társulat pápai megerősítését. Ennek azonban komoly szervezeti előfeltételei voltak, megfelelő szintű szabályzatot kellett benyújtani a Szentszékhez. A Csehországból hozott szabályokat Mária Terézia anya Kubinszky Mihály kanonok, lelki igazgatóval Kalocsán újra átdolgozta. Kubinszky 1865 júliusában Rómába utazott, hogy a szabályok pápai megerősítésére vonatkozólag az első lépéseket megtegye. Haynald érsek idején az ügy megtorpant, mert ő maga akart intézkedni a társulat ügyeiben, mert a nővérek akkor még csak az egyházmegye területén rendelkeztek házakkal.
Végül XIII. Leó pápa 1903. január 12-én ideiglenesen három évre jóváhagyta a társulat szabályzatát, s magát a társulatot, mint egyszerű fogadalmas kongregációt. 1903-ban megtartották az első általános káptalant, ahol megválasztották az általános tanácsosnőket, az általános titkárnőt és a gondnoknőt. A pápa Franz Mária Teréziát, mint alapítót élethossziglan megerősítette hivatalában. A társulat 1907. február 25-én kapott végleges pápai megerősítést.
A kongregáció tagjai szolgálatuk és munkájuk alapján két csoportot alkottak: az iskolás nővérek (tanítónővérek) feladata volt a különböző fokú oktatási intézményekben az ifjúság tanítása és nevelése, ők viselték a főbb hivatalokat a társulat kormányzatában és vezetésében. A házi nővérek (laikus nővérek) a ház körüli teendőket végezték (betegek gondozása, mosás, főzés, állatok ellátása, kertészkedés stb.).
Azokat a fiatal, 13-14 éves lányokat, akik hajlamot éreztek magukban a szerzetesi hivatásra és felvételüket kérték a társulatba, de még nem léphettek a jelöltnők (postulans) közé, aspiránsoknak nevezték és különös gondot fordítottak nevelésükre. A jelöltnők próbaideje egy év, vagy legalább hat teljes hónap volt, ami arra szolgált, hogy mind a jelöltnő, mind a társulat meggyőződhessen arról, hogy a leendő szerzetesnő alkalmas-e a zárdai életre.


4. ábra A jelöltnők lakása


Az egy évi próbaidő alatt a jelöltnők az újoncnőkhöz hasonló fegyelemben egy felügyelő nővér irányítása alatt éltek a rendház egy kijelölt részében (4. ábra). Ennek letelte után ölthette magára a jelöltnő a társulat szerzetesi ruháját, ekkor kapott szerzetesi nevet, s a beöltözéssel kezdődött az egy éves újoncidő (noviciátus), amit az újoncmesternő vezetése alatt a lelki képzéssel, a szabályok tanulmányozásával, a fogadalmas szerzetesi életre való felkészüléssel kellett eltölteni a Szentszék által elismert újoncházak valamelyikében.
A szegénység, a tisztaság és az engedelmesség egyszerű fogadalmát a társulat tagjai első-, másod- és harmadízben csak egy évre tették le, ezek után pedig három évre. Az ideiglenes fogadalmak hat éve után – ha arra méltónak bizonyultak –, örökös fogadalmat tehettek. Ha valakit még kötöttek az ideiglenes fogadalmak, illetve már letette az örökös fogadalmat és ki akart lépni a társulatból, ahhoz az Apostoli Szentszék írásos engedélyére volt szükség.
A legfőbb tekintély a társulatban az általános (generális) főnöknőt és tanácsát illette meg, rendkívüli esetben az általános káptalant. Az általános káptalant akkor hívták össze, ha általános választásokat kellett tartani, vagyis ha az általános főnöknő hivatalviselési ideje lejárt, illetve ha meghalt, lemondott, vagy „letették” tisztjéből. Az általános főnöknő hivatala hat évre szólt, ezért a rendes káptalant hatévente mindenképpen össze kellett hívni. Általános főnöknőnek csak az a nővér volt megválasztható, aki betöltötte negyvenedik életévét, legalább öt éve a társulat örökfogadalmas tagjaként élt és törvényes házasságból származott. Az általános főnöknő, akit „Tisztelendő Anyának” hívtak, kormányozta és igazgatta az egész társulatot. Tanácsosnőivel együtt Kalocsán az anyaházban lakott, de háromévente meglátogatta a társulat összes házát. A tanácsosnők közül az elsőként megválasztott nővér lett az általános főnöknő helynöknője (helyettese). Az általános főnöknő tanácsa döntött az összes lényeges kérdésben.

A REND MŰKÖDÉSE A FELOSZLATÁSIG

A trianoni békeszerződés idején a kalocsai iskolanővérek 30 házából 18 Bácskában helyezkedett el (Óbecse, Bácstornya, Szabadka, Bács, Temerin, Mohol, Zombor, Péterréve, Horgos, Hódság, Palánka, Kanizsa, Ada, Szentfülöp, Martonos, Szentiván, Szenttamás, Pedog). Három zárdájuk Csehszlovákia területére került (Alsókorompa, Vágújhely, Bélabánya). A kalocsai nővéreknek e házaikról le kellett mondaniuk. Idegen állampolgároknak nyilvánították őket, s megvonták tőlük tanítási engedélyüket. A trianoni békeszerződés tehát érzékeny veszteségeket jelentett a társulat számára.
Nehézkessé vált a bácskai rész kormányzása, a kapcsolattartás akadozott az anyaház és a fiókházak között. 1920 augusztusában elhagyták a zombori árvaházat, mert a szerb hatóságok megvonták a működési engedélyüket, ezért a nővérek átjöttek Magyarországra. Egy év múlva fel kellett adni a zombori iskolát, a futaki zárdát és az árvaházat is. A megszállt területeken lévő zárdák súlyos anyagi körülmények közé kerültek. Sok nővér államsegélyét részben vagy teljesen megvonták.
A társulatnak Jugoszlávia területén, Bácskában levő 20 háza a Szerzetesek Szent Kongregációjának 1930. október 23-án kelt 4277/28 sz. határozata értelmében különálló, elválasztott pápai jogú társulattá vált Miasszonyunkról Nevezett Bácskai Iskolanővérek néven. A különválasztáskor a bácskai házakban 174 nővér élt. Közülük 1932 decemberéig 13 átlépett a kalocsai társulatba. 1941-ben a Délvidék magyar megszállásakor a kettéosztott társulat újra egyesült. A második világháború után gyakorlatilag ismét szétvált a kongregáció két ágra. Előbb 1960-ben a Szentszék pápai joghatóságú független tartománnyá, majd 1971-ben önálló szerzetestársulattá nyilvánította a bácskai házakat.
*  *  *
Az első világháborút követő években a társulat komoly anyagi gondokkal küszködött. Fiókházai jelentő részét elveszítette, így elesett az onnan befolyó fejkvótától. Az anyaháznak 14 alapítványa volt, amelyek 1918-ban mint állami hadikölcsönök megsemmisültek. A korábban létesített alapok szinte teljesen elértéktelenedtek.
Az 1919-es kommunista diktatúra alatt a novíciákat, illetve szükség esetén a nővéreket is biztonságosabb helyre, általában hazaküldték. Hajósról, Kiskunfélegyházáról kiutasították őket, de a Tanácsköztársaság bukása után visszatérhettek ide.
1924-ben megváltozott a társulat magyar neve. A káptalan 11-es határozata alapján az addig használt „Iskolanénék" kifejezést „Iskolanővérek"-re módosították, igazodva a köznyelv változásaihoz. A latin elnevezést a módosulás nem érintette (Bangó, 2000).
A két világháború között újabb alapításokra került sor, és a nővérek száma ismét növekedett. Egy 1928-as statisztikai kimutatás szerint a létszámuk 678, az apácajelölteké 231.

MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG KÍNÁBAN

XV. Benedek pápa (1914-1922) mindent megtett azért, hogy a világháború következtében abbamaradt missziós tevékenység újra induljon. Halála után utóda, XI. Piusz karolta fel az ügyet (Szántó, 1987). 1922-ben missziós kongresszust hívott össze Rómába, és 1926-os körlevelében felszólította a püspököket a missziók támogatására.
Bleilőb M. Bernárda (Franz M. Terézia 1911-es halála után választott) általános főnöknő 1920-ban felvetette a kalocsai iskolanővérek részvételének lehetőségét a missziós munkában. Dr. Pál Mátyás, a társulat lelki igazgatója támogatta az ügyet, és megalapította a Hitterjesztés Egyesületét a missziós gondolat terjesztésére.
1926 februárjában Lecroart Henrik Kínában élő püspök Kalocsára látogatott és buzdította a nővéreket a misszióban való részvételre. Az első tíz szerencsés választott (88 jelentkező közül választották ki őket) augusztus 5-én indult el Hirmann M. Margit nővér vezetésével a Kalocsáról Tamingba tartó másfél hónapos útra. További öt nővér 1929-ben, négy 1930-ban, öt 1936-ban és kettő 1948-ban követte őket. 1926 és 1948 között összesen 26 nővér utazott Kínába, hogy a magyar jezsuita atyák által kezdeményezett missziós tevékenységben munkájukkal segítsék a katolikus hit terjedését, a nevelést, az oktatást, a betegek ápolását.
A nővérek először ideiglenes elhelyezést kaptak, és egy év múlva költözhettek be tamingfui zárdájukba, ahol tanítóképzőt is működtettek. A háborús veszedelem közvetlenül is fenyegette a magyar misszió munkáját, mert a „vörösök” 1928-ban több napig ostromolták Tamingfut. A helyzetet tovább nehezítette az, hogy Japán kezdődő agressziója miatt menekültáradat lepte el azt a tartományt, ahol a nővérek éltek és dolgoztak. Az 1940-es években a magyar misszió még működött, a nővérek újabb házakat alapítottak: Csinghszienben hatosztályos népiskolát és háromosztályos tanítónőképzőt, 1942-ben Süchowban gyógyszertárat nyitottak.
A kínai magyar misszió épületei 1947 őszére teljesen elpusztultak. A szerzetesek osztrák, olasz, kanadai, angol missziók területére menekültek. A nővérek Jüanlingben amerikai passzionista atyákhoz kerültek, tanítottak a Nurse School-ban és segítettek a házimunkában. A helyzet egyre romlott, s a nővérek 1951-ben Ausztráliába menekültek.

AZ ISKOLANŐVÉREK INTÉZMÉNYEI

Egy szerzetestársulat tevékenysége legjobban az intézményein keresztül ismerhető meg. Az iskolanővérek vezetése alatt álló létesítmények közül a kalocsai iskolakomplexum mind időrendben, mind nagyságban az első (Kőfalviné, 2000).
A nővérek 1860-ban az érseki székhelyen két iskolatípust hoztak létre. Működésük egyik köre a bejáró, kalocsai leánytanulók csoportjára terjedt ki (ún. „külső növendékek”), akik a feleslegessé vált és megszüntetett városi leányiskola helyett a zárdába sereglettek. A növendékek másik csoportját a művelt családok fiatal leányai, az ún. „belső növendékek” alkották, ők az intézmény „internátusában” laktak és étkeztek – részint mérsékelt díj ellenében, részint ingyen az alapító érsek bőkezűségének köszönhetően.
Az intézmény életébe az 1868-as népoktatási törvény (1868. XXXVIII. tc.) jelentős változást hozott. Az addigi, a külső növendékek számára fenntartott iskolát fokozatosan hatosztályos elemi népiskolává szervezték át, a belső iskola pedig négyosztályos polgári iskolává vált, de ennek tanulói 1911-ig még mindig csak az intézmény bennlakó növendékei lehettek.
A bejáró növendékek középfokú képzésére a törvénynek megfelelően a nővérek az 1888/89-es tanévben nyitották meg a felső népiskolát, de ez az iskolatípus 1911-ben meg is szűnt. Az 1940. XX. tc. előírása alapján az iskolanővérek a vezetésük alatt álló kalocsai elemi népiskolát 1941-ben elkezdték nyolcosztályos népiskolává fejleszteni.
Az 1868-as népoktatási törvény oklevéllel igazolt szakképzettséget követelt meg a tanítónőktől, ezért a nővérek kalocsai anyaháza sem nélkülözhette tovább a tanítóképző felállítását. Haynald Lajos érseksége idején, az 1869/70-es tanévben nyílt meg a képző két évfolyammal (Kőfalviné, 2000).
A társulat 1943 szeptemberében Kalocsán beindította az 1938. XIII. tc-nek megfelelő négyévfolyamos leánylíceumot azzal a szándékkal, hogy a tanítóképző tovább folytatja működését Szabadkán. Az iskolanővérek kalocsai intézményében a legmagasabb képesítést adó iskolatípus a polgári iskolai tanítóképző volt.
Kunszt érsek a nővéreket nem kötelezte óvoda vezetésére, az apácák mégis vállalták ezt a feladatot. 1866-ban két nővér a prágai óvónőképző-intézetbe utazott, hogy elsajátítsák a kisdedekkel való foglalkozáshoz szükséges szakismeretet. Vezetésükkel nyílt meg 1868-ban az iskolanővérek első óvodája Kalocsán. Az egyre jobban terjeszkedő társulatnak csakhamar szüksége volt minél több képzett óvónőre, ezért meghonosították azt a rendszert, hogy a tanítóképző harmadéves növendékei megismerkedtek az óvodai nevelés gyakorlatával is. Az önálló óvónőképző-intézet az 1877/78-a tanévben kezdte meg működését két évfolyammal.
1927. október 15-én a társulat szerződést kötött a Józsefvárosi Kisdedóvó Egyesülettel, amelyben a Kun u. 3. alatti óvoda vezetését vállalták. Ezzel igen patinás intézmény került a nővérekhez, hiszen elődjét 100 évvel azelőtt, 1828. június 1-jén Brunszvik Teréz grófnő alapította, mint a főváros első kisdedóvóját.
Ez először Budán, a Vérmező mellett, a Mikó u. 1. szám alatt működött, majd a grófnő szüleinek házában. Néhány év múlva a Mária u. 30-ba került, az 1850-es évektől pedig a Kun utcába költözött az intézmény.
A nővérek egészen 1948 nyaráig vezették az óvodát. 1948. július 1-jétől Budapesten Állami Kisdedóvó néven működött tovább (Bangó, 2000).

TANÍTÓKÉPZÉS

A mai tanítóképzők ősei a normaiskolák voltak. Az 1770-es évektől 1840-ig működtek a felvilágosult abszolutizmus iskolaszervezetén belül. Az első ilyen „norma-iskola” 1775. június 20-án Mária Terézia kezdeményezésére nyílt meg Pozsonyban. Ezt több hasonló iskola követte Kassán, Budán, Nagyváradon 1777-ben, Besztercebányán, Győrött, Pécsett 1778-ban. Ezekben az iskolákban egyéves tanfolyamon történt az elméleti és a gyakorlati képzés. A képesítés nélkül tanítók pár hónapos vagy néhány hetes „tanfolyam” után képesítést szerezhettek.
A magyar katolikus egyháznak elévülhetetlen érdeme az iskolaügy és ezzel együtt a magyar tanítóképzés felkarolása. Pyrker János egri érsek 1828-ban hozta létre az első önálló, független képzőt. 1831-ben nyílt meg a pécsi katolikus püspöki képző Szepesi Ignác püspök alapításaként, majd 1842-ben Esztergomban Kopácsy József érsek szervezte meg a tanítóképzést.
Az országgyűlés már 1835 óta sürgette a magyar nyelvű képzők megszervezését, mert a népnevelés ügyét a tanítóképzésen keresztül kívánták fejleszteni. 1842 őszén királyi rendelet jelent meg a királyi katolikus képzőintézetek létrehozásáról, amelyeket feloszlatott szerzetesrendek vagyonából létesített Tanulmányi Alapból kívántak megszervezni. Székhelyük Pest, Miskolc, Szeged, Érsekújvár volt. A mesterképző intézetek két évfolyamúak voltak és magyar nyelven folyt az oktatás.
A kalocsai tanítóképző létrehozásának gondolata ebben az időszakban született. A magyar királyi Helytartótanács 1843. január 10-én felhívást intézett Klobusiczky Péter kalocsai érsekhez és felszólította, hogy „Kalocsán állítson fel tanítóképzőt a szepesi, egri, vagy a veszprémi képző mintájára”. Az érsek Scitovszky János pécsi püspökhöz fordult segítségért, aki elküldte a képző tantervét, fegyelmi szabályzatát és a felvételi feltételeket. Klobusiczky érsek nagy buzgalommal fogott a terv megvalósításához. Az első évfolyamon a következő tantárgyakat oktatták: hittan, szertartástan, magyar nyelvtan, történelem-földrajz, tanítástan, tanítási módszertan; a második évfolyamon: hittan, szertartástan, helyesírás és szépírás, neveléstan, tanítási módszertan, egészségtan.
A tanítási módszertan keretében a következő népiskolai tantárgyak kerültek sorra: olvasás-írás, számtan, magyar nyelvtan, történelem, földrajz-természetrajz, fizika, gazdaságtan, egészségtan. Mindkét évfolyamon foglalkoztak énekkel, zenével; röviden tanulmányoztak néhány különleges tantárgyat (úrbéri szabályzat, gyümölcstermesztés, selyemhernyó-tenyésztés).
1856-ban a bécsi kultuszminisztérium rendelkezést adott ki a tanítóképzés korszerűsítéséről. Szervezete továbbra is két évfolyamos, heti 22 óra az első, 24 óra a második osztályban a pedagógiai és a közművelődési tantárgyak időkerete, s ezt egészítette ki a népiskolai gyakorlati képzés.
Tantárgyainak zöme – a neveléstanon, oktatástanon, testtanon és lélektanon kívül – azonos volt a főelemi tantárgyaival, mert a képzés alapvető célja ugyanis a főelemi iskola tantervi anyagának alapos ismerete volt. További feladatként írták elő az iskolai rend és fegyelem fenntartásához szükséges elméleti és gyakorlati tudást, valamint az oktatás módszertanának elsajátítását.
1856-tól működött a hazai tanítóképzőkben a gyakorlati képzés – hospitálásból, tanítási tervezetek készítéséből és gyakorló tanításból álló – rendszere. A kétévfolyamos tanulmány végén a növendékek képesítő vizsgát tettek, amely elméleti és gyakorlati részből állt. A felvétel feltétele az alreáliskola vagy algimnázium elvégzése és a 16. életév betöltése volt.

A KALOCSAI TANÍTÓNŐKÉPZŐ INTÉZET

A tanítóképző felállítását Kunszt érsek terve tette indokolttá, aki azt kívánta, hogy a kalocsai iskolanővérek is kivegyék részüket az egyre szélesebb körűvé vált elemi népoktatásban az egész egyházmegye területén. A nővéreknek is meg kellett felelniük a törvény előírásainak, ezért lett szükséges a tanítóképző intézet felállítása. Első évfolyama az 1869/70-es tanévben indult el Kalocsán, kezdetben csak szerzetesnövendékek számára. Kétévfolyamosként indult, de 1872-ben már három évfolyamra bővült, 1883-tól négy, 1923-tól pedig öt évfolyamos volt a képzés. Az intézetben az oktatás az állam által kiadott rendeletek, határozatok alapján történt.

A TANÍTÓKÉPZŐ TANULÓI

A tanítóképzőbe az ország minden tájáról jelentkeztek tanulók. Az intézet átlagos létszáma száz körül volt. A tanulók 90-95%-a római katolikus, a többi református, görögkeleti, evangélikus, izraelita vallású .
A növendékek kevés kivétellel magyar anyanyelvűek voltak. Az egész tandíj a római katolikus tanulóknak 80 pengő, a más vallásúaknak 120 pengő volt. A szegény sorsú, jól tanuló gyermekek tandíjmentességet kaphattak.

A TANÍTÓKÉPZŐ TANÁRAI

A tanári kar főként iskolanővérekből állt. Az intézetet háromtagú igazgatóság kormányozta: az általános főnöknő, a tisztelendő anya, a kalocsai és a kalocsai anyaegyházhoz tartozó intézetek generális főnöknője. A házfőnöknő legtöbbször a tanári karból került ki.
A tanárok többsége a képesítését a Zeneakadémián, a Képzőművészeti Főiskolán, illetve Szegeden a Főiskolán szerezte. Az intézet négy tanára egyetemen (Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetem) doktorátussal szerzett középiskolai diplomát:
 Dehény Irén M. Alacogua: magyar-történelem,
 Flögl Erzsébet M. Celeszta: magyar-német,
 Tukats Erzsébet M. Annunciáta: filozófia-pedagógia,
 Hevesi Margit M. Angelica: magyar-történelem szakon.
Az intézetbe szinte minden évben került új tanár. Az egészségtant világi tanár, a járási orvos dr. Albeker Károly, majd Kugler Sándor tanította. Első világi tanárnő 1931-ben került az intézetbe, Szabó Emília okleveles testnevelés tanár személyében. A hittan fő tantárgy volt, a római katolikus vallásúak hittan óráit az intézet lelkésze tartotta.

AZ INTÉZET FELSZERELTSÉGE

Kunszt József tervei alapján kétféle iskolát létesítettek. Az órák közötti szünetekben és szabadidőben az intézet díszkertje nyújtott felüdülést. A hatalmas tornateremhez öltöző és szertár csatlakozott. Említésre méltó a három zeneterem. Az előadók, a tantermek tágasak, az épület funkciójának megfelelően voltak elrendezve, korszerűen berendezve. Az intézetben a tanítás eredményességét jól felszerelt szertárak segítették. Évente jelentős összeget költöttek a szertárak anyagának bővítésére. A zárda értékes könyvtárral rendelkezett (5. ábra).

 
5. ábra a. Tanszertár 

 

b. Házi könyvtár


A tanárok részére 24 féle folyóiratot fizetett elő az intézet. Ezek az oktatással, neveléssel kapcsolatos lapok voltak (pl.: Néptanítók Lapja, Magyar Paedagogia, Hivatalos Közlöny, Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok, Katolikus Tanárnők Lapja, Kisdednevelés).

ELEMI TANÍTÓNŐKÉPZŐ

A Tanítónőképző Intézet létrehozása fontos lépése volt a kalocsai iskolanővéreknek. Saját rendjük és a világiak részéről is felismerték az igényt az elemi tanítóképzésre. Ez volt az az intézmény, amely folyamatosan fennállt a rend feloszlatásáig.
  

6. ábra a. Az Elemi Tanítónőképző növendékei 

 

b. Növendékek nyári ünneplő ruhában

 

3. táblázat. Az Elemi Tanítónőképző tantárgyai és heti órabeosztása

 

POLGÁRI ÉS FELSŐ NÉPISKOLAI TANÍTÓNŐKÉPZŐ INTÉZET

A nővérek a Polgári és Felső Népiskolai Tanítónőképző Intézetet 1876-ban nyitották meg Kalocsán. Kezdetben két évfolyamos volt, majd az 1883/84-es tanévtől három évfolyamosra bővült. A kezdeti években csak szerzetesnők tanulhattak itt.
Általában azok a nővérek tanultak tovább a polgári tanítóképzőben, akik az elemi tanítóképzőt kitűnő eredménnyel végezték el. Azonban egyre több felső nép- és polgári iskolai tanítónőre volt szükség, s a kalocsai anyaház is annyira megerősödött, hogy ezt a képzést fel tudta vállalni. Igény lett arra, hogy a kalocsai polgári tanítóképző intézetben ne csak a kalocsai iskolanővérek jelöltnői szerezhessenek polgári tanítónői oklevelet, hanem más rendek tagjai is.
Az 1900/1901-es tanév végéig az alábbi női szerzetesrendek tagjai tanultak és szereztek oklevelet illetve képesítő bizonyítványt a polgári tanítónőképzőben:
1. Angolkisasszonyok (19 fő),
2. Miasszonyunkról Nevezett Pozsonyi Iskolanővérek (4 fő),
3. Orsolya szüzek (14 fő),
4. Szatmári Irgalmas Nővérek (26 fő),
5. Szent Ferenc-rendi szüzek (8 fő),
6. Szent Vince-társulati szüzek („szürke nénék”) (8 fő),
7. Redemtorista szüzek (5 fő).
E szerzetek által az ország csaknem minden tája képviseltette magát. Így a kalocsai iskolanővérek intézete az 1889/1890-es tanévtől a női szerzetesrendek vezetése alatt álló hazai magasabb leányiskolákban tanító tanárnők képzésében országos központtá vált. Fejlődése tovább folytatódott azzal, hogy a tanítóképző megnyitotta kapuit a világi hallgatók előtt is.
A nevelés terén hármas célt tűzött maga elé az intézet: katolikus öntudattal telített honleányokat, hivatásukat értő és szerető tanítónőket adni „Istennek, hazának, társadalomnak”. Az intézetben az első és a legfontosabb a vallásos nevelés volt. A Mária Kongregáció is a vallásos nevelést szolgálta. Tagjai a tanítóképző és az óvónőképző növendékei lehettek. Elnöke az intézeti igazgató, igazgatója pedig az egyik tanítóképző intézeti tanárnő volt. A kongregációnak különböző szakosztályai voltak: Apológiai, Eucharisztikus, Missziós, Gyermekvédelem. Gyűléseket havonta háromszor tartottak. Szentbeszéd, „lelkiolvasás” vagy szakosztálygyűlés váltakozva képezték az összejövetelek programját. Az intézet növendékeit bevonták a missziók ügyének támogatásába (ima, néhány fillér alamizsna).
A katolikus egyház ünnepei egyben az intézet ünnepei voltak. A karácsony, a húsvét a legnagyobbak, de a szentekről is megemlékeztek. Nagy ünnepségsorozat volt Fourier Szent Péter, a szerzetestársulat megalapítója halálának 300. évfordulóján (1941). Az ünnepélyek hangulata elmélyítette a tanulók érzelmeit, s a vallásos nevelés egész életükön át meghatározóvá vált.

GYAKORLATI KÉPZÉS

A tanítóképző intézetek tanítójelöltjeinek gyakorlati kiképzését szolgálta a gyakorlóiskola. Szerkezete és tananyaga ugyanaz volt, mint a mindenkori elemi népiskoláé. Az 1856-ban kiadott bécsi miniszteri rendelkezés szerint a tanítóképzők mellett „minta-főtanoda” szervezendő gyakorlóiskolai céllal. Az 1868-as népiskolai törvény 82. paragrafusa szerint „a képezdének egy gyakorló iskolával kell összekötve lenni, melyben a növendék-tanítók gyakorlatilag képeztessenek”. Ettől kezdve mindegyik állami és felekezeti tanítóképző mellett megtalálhatók a gyakorlóiskolák.
Az általános iskola 1945-1948 közötti kiépülése után mindegyik középszintű, majd felsőfokú tanítóképző intézet, illetőleg pedagógiai főiskola, majd tanárképző főiskola mellett megszervezték a gyakorló általános iskolát.
A kalocsai iskolanővérek intézetében a gyakorlati képzés a maihoz hasonlóan folyt. A tanítóképzőnek osztatlan gyakorlóiskolája volt az intézményen belül (ha szükséges volt, osztottra lehetett alakítani). A tanítóképző növendékei harmadik osztálytól kezdve naponként hospitáltak a gyakorlóiskolában. Az oktatást, nevelést megadott szempontok szerint kellett figyelni. A negyedévesek mindegyike háromszor tanított az elemi első és második osztályában. Az ötödik évet néhány bemutató tanítás hallgatásával kezdték, ezután következett a tanítás.
Egy-egy tanuló hat-hét (ez később nyolc-kilencre emelkedett) részletesen kidolgozott tanítást végzett a gyakorlóiskolában és az intézet elemi népiskolájában. Hittanból minden növendék egyszer tanított. A befejező tanítást a város vegyes iskolájában végezték. A tanítási gyakorlatok, mintatanítások alapul szolgáltak a tantárgy módszeres feldolgozásához. A tanulóknak előre megadott szempontok alapján kellett bírálni egymás óráit.

A KÉPESÍTŐ VIZSGA

A „vizsgáló bizottság”-ot a kalocsai érsek jelölte ki, és tudomásul vétel végett a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz felterjesztette, s vezetője gyakorolta az állami legfőbb felügyeletet az állami szakbizottságok által.
A képesítő vizsga írásbeli, gyakorlati és szóbeli részből állt. Írásbeli vizsgát kellett tenniük neveléstudományból, magyar nyelv- és irodalomból, mennyiségtanból és mértanból. A gyakorlati vizsgán a jelölt a tanulók egy csoportját tanította. A kidolgozott tanítási tervezetet a vizsgáztató bizottság előtt be kellett mutatni.

A LEÁNYLÍCEUM

Ez a középiskola-típus az 1938. évi XIII. törvény rendelkezése alapján jött létre. Elnevezése gyakorlati irányú 4 évfolyamos líceum, amelyet külön létesítettek fiúk és lányok részére (fiúlíceum és leánylíceum). Az iskolanővérek két helyen indítottak ilyen iskolát. Először Kalocsán az 1938/39-es tanévben, majd Baján. A leánylíceum célja, hogy „vallásos alapon és nemzeti szellemben erkölcsös, megfelelő nevelési és háztartási ismeretekkel bíró, nagyobb műveltségű női generációt képezzen a magyar társadalomnak, egyben úgy a magasabb szaktanulmányok, mint a gyakorlati érvényesülés felé utat nyisson a leányifjúság részére”.
Az iskola egyrészről gyakorlati irányú általános műveltséget, másrészről a neveléshez szükséges alapismereteket nyújtott. Így elvégzésével gyakorlati életpályákra, valamint a neveléssel kapcsolatos élethivatásokra készített elő. A négy évfolyam sikeres elvégzését érettségi vizsga zárta. Ez az érettségi vizsga képesítette a tanulót további tanulmányokra a következő felsőfokú iskolákban: tanítóképző akadémia, polgári iskolai tanárképző, testnevelési, zeneművészeti, rajztanárképző főiskola, szaktanítóképző, gazdasági akadémia. Fazekas M. Blandina nővér volt hazánkban az első, aki a mezőgazdasági leány-középiskola négy évfolyamú, érettségit adó intézményének tantervét kidolgozta.

INTERNÁTUS

A zárda tanulóinak kb. 2/3-a internátusban kapott elhelyezést. Ők vidéki tanulók voltak. A bejáró tanulók lakhattak rokonoknál, ismerősöknél, de ezek csak az igazgatóság által tudomásul vett helyek lehettek. Az intézet helyiségei rendeltetésszerűen építettek, tágasak, világosak. Az épület központi fűtéses, egészséges, kerttel körülvett. Az intézet vezetősége ügyelt az egészséges napirend összeállítására. A tanulás mellett szerepelt játék, sport, fürdés. A növendékek naponta ötször étkeztek. A szülők kívánságára különórákra járhattak, amiért külön kellett fizetni: zongoratanításért nyolc forintot, francia nyelvért öt forintot, angol nyelvért hat forintot, rajzolásért három forintot negyedévenként.
Az internátusban a tartási díj 80 pengő volt, amelyet havonta vagy negyedévi részletekben előre fizettek. A beíratási díjat (10 pengő), tandíjat, kirándulási alap, film, előadás, önképzőkör díját a beiratkozás alkalmával fizették a növendékek (Az intézet egyik tanára, 1900).
A növendékeknek havonta egyszer volt kimenőjük. Hetente egyszer írhattak levelet a szüleiknek. Szünidei hazautazáskor a felügyelők elkísérték a növendékeket Budapestig, illetve Kiskunhalasig, ahova a szülőknek eléjük kellett utazni. Visszajövet is itt várták őket a felügyelők Az intézetben kötelező volt az egyenruha használata, amelyet az intézet szerzett be. (Természetesen a szülők fizették a ruha árát.) Az intézeti életet szigorú napirend határozta meg fél 7 órától 21 óráig, a lefekvésig.
A szigorú líceumi élet és a tanítónőképzés tematikája összhangban állnak egymással. Így megvalósítható volt a kor igényeinek megfelelő, sokoldalúan képzett, szilárd értékrenddel bíró, harmonikus pedagógus személyiség képzése.

A HÁBORÚS ÉVEK ÉS A FELOSZLATÁS

Magyarország 1941 áprilisában részt vett Jugoszlávia lerohanásában. Visszacsatolták a baranyai háromszög (Muraköz, Muravidék, Bácska) területét. A visszakerül huszonhárom fiókház rendkívül leromlott állapotban volt. Kalocsán a háborús évek alatt a nővérek átvették a jezsuita konyha vezetését. Szegeden 1942-ben szintén a jezsuiták felkínáltak egy épületet számukra, ahol Boldog Margit Otthon néven főiskolás leányinternátust nyitottak. A következő évben az anyaház kollégiumi szárnyát hadikórház céljára engedték át.
Az 1945 után a katolikus egyházat egyre több támadás érte, ám a nehézségek ellenére a hitélet, a vallásosság fellendült. Lelki megújhodás kezdődött az egyházon belül. A társulat megpróbálta újjászervezni iskoláit. Az iskolák helyreállítása nehéz feladatot jelentett, mert az állam három évre felfüggesztette a felekezeti épületek tatarozására folyósítandó segélyeket. Megkezdődtek a kilakoltatások, a zaklatások.
1948. június 16-án az országgyűlés elfogadta a XXXIII. törvénycikket, mely államosította a felekezeti iskolákat. Összesen 6505 egyházi és alapítványi iskola került az állam tulajdonába (Glatz, 1996). A kalocsai iskolanővérek legfontosabb működési területüket vesztették el. A társulat három intézményben foglalkozott továbbra is gyerekekkel: Mezőkovácsházán (ahol az iskola korábban nem egyházi tulajdonban volt), a budapesti Kun utcai óvodában (ez egyleti tulajdon volt), és Hardon a napközi otthonban.
1949-ben az iskolákban megszüntették a kötelező vallásoktatást. A következő évben államosították az egyházi tulajdonú kórházakat és szociális intézményeket. A 34/1950. sz. kormányrendelet kimondta a magyarországi szerzetesrendek (majdnem teljes körű) feloszlatását; s ezzel a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek működését is megszüntették. A kalocsai nővérek nagy részét Máriabesnyőre vitték internáló táborba, néhányuk Pannonhalmára került.
A 4. táblázat az első világháború kitörése (1914) és a rend feloszlatása (1950) közötti intézményalapításokat foglalja össze időrendben.

4. táblázat. Az első világháború kezdete és a rend feloszlatása között alapított intézmények
  

A RENDSZERVÁLTÁS UTÁNI INTÉZMÉNYALAPÍTÁSOK

A szocializmus évtizedei alatt a nővérek hazánkban nem tarthattak fenn oktatási-nevelési intézményt. A rend nem szűnt meg, de a működését áttette Rómába. Néhány nővér itthon maradt, de a többség külföldre (Olaszország, Németország, Ausztrália, Kanada stb.) távozott.
Kalocsa a második világháborút követő szocialista átalakulás során elvesztette iskolaváros jellegét. A tanítóképzést megszüntették, az egyházi intézményeket más iskolákká alakították át. A rendszerváltás újabb fordulatot jelentett a város életében is. Megkezdődött az egyházi ingatlanok visszaigénylése, az egyházi intézményi nevelés beindítása, a kongregáció újraszerveződése. Nagy-Pál M. Consummata nővért 1989-ben választották meg a rend főnöknőjének a Rómában tartott káptalan-gyűlésen. A szerzetesrend ekkor hagyta el nevéből a „Szegény” jelzőt; azóta Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatának hívják, latinul „Congregatio Sororum Scholarum de Kalocsa”. A külföldi házak képviselői beszámoltak a helyzetükről, s a nővérek elhatározták, hogy hazatérnek.
Dr. Dankó László érsek 1989. szeptember 1-jén hivatalosan is átadta a kalocsai Zárda-templomot a társulatot képviselő 42 nővérnek. Nyolc nővér megkezdte a szerzetesi életet Kalocsán (Bangó, 2000). A művelődési miniszter szeptember 18-án küldte meg Schütz M. Győrgyi tartományfőnöknek azt a határozatot, melyben tudatta, hogy 6/1989 Sz. R. számmal nyilvántartásba vette a női szerzetesrendet, ami ezzel elnyerte jogi személyiségét.  A rendszerváltás után a kongregáció számára újra lehetőség nyílott intézmények alapítására, mert az 1990. évi IV. törvény szerint „az egyházak mint jogi személyek nevelési-oktatási intézményt létesíthetnek és tarthatnak fenn”.
Az 1991. évi XXXII. tv. lehetővé tette, hogy az egyházak visszakaphassák a volt intézményeik egy részét. A törvény nem az egyházak természetbeni kárpótlását szolgálta, sokkal inkább a feladatellátást helyezte előtérbe. Az iskolanővérek éltek a törvények által biztosított lehetőségek egy részével és 1990-től kezdődően újraindították a rend nevelő-oktató működését. Az 5. számú táblázat a rendszerváltás utáni intézményalapításokat mutatja.

5. táblázat. A rendszerváltás után alapított intézmények.
 


1996. október 12-én – a magyar katolikus iskola 1000. évfordulója tiszteletére – tartották meg iskolánk névadóját a Nagyasszonyunk Katolikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium név felvételével. A köszöntő beszédek méltatták azt a történelmi szerepet, amit a Kalocsai Iskolanővérek végeztek az elmúlt 136 év alatt. A gondolatok után a tettek következtek. 1996. december 9. jeles nap az iskola életében: Fouier Szent Péter ünnepén megtörtént a Nagyasszonyunk Katolikus Intézmény alapkőletétele. „Alapítónk szándéka iránti tiszteletünk, felelősségünk és hivatástudatunk kötelez bennünket új iskola építésére az ősi fészekben, Kalocsán" – mondta Máriai Franciska M. Romuálda generális főnöknő.
1997 őszétől indult meg a gimnáziumi képzés. A hetedikes általános iskolai tanulók alkották az intézmény hatosztályos gimnáziumának első évfolyamát. 29 hetedikes (illetve első évfolyamos gimnazista) már a közoktatás modernizációjának megfelelően csoportbontásban, a képességeiknek megfelelő szinten tanultak.
A fenntartók új épületben szerették volna „újrakezdeni” a nevelő-oktató munkát. Elkezdődött az anyagiak előteremtése. Ausztráliában, Peeth városban volt egy szociális otthon, azt eladták. Az ottani négy nővér hazajött, hozták a ház árát. Torontóban, Altöttingben is értékesítették otthonaikat (Tóth, 2006). A német vagyonkártalanítási összeg a bácskai nővérek részére is hazakerült. A valutában kapott nyugdíjból, járadékból, fizikai munkából, kántorkodásból vagy sekrestyési szolgálatból összegyűjtött pénzt egy új iskola megindítására szánták. 1997-ben kezdtek hozzá az építkezési munkálatokhoz. Másfél év alatt elkészült a vadonatúj, a nővérek elgondolásai szerint megtervezett és felépített, tízezer négyzetméternyi alapterületű, több mint egymilliárd forint értékű iskola. Az építkezés árát nem az egyházi kárpótlásból szerezték. Sem állami, sem önkormányzati, sem egyházi támogatást nem kaptak. A rend saját pénzén és jószívű adományokból építkezett.
A székesegyház szomszédságában, műemléki környezetben, hivalkodástól mentes, ám elegáns épületet Szél László és Urbanek Szilvia tervezte a Kalocsai Iskolanővérek útmutatása alapján. 1998. augusztus 18-án vehettük át az ország egyik legkorszerűbb iskoláját (7. ábra), amit dr. Dankó László kalocsai érsek és dr. Kerekes Károly zirci cisztercita szerzetes szentelt fel (Tóth, 2006). Részt vett az ünnepségen Pokorni Zoltán, az akkori oktatási miniszter is, aki a jövő megalapozásáról így szólt: „A jövő megalapozása az oktatás lehetőségein múlik. Ha a társadalom fukar az iskolával, az ország jövőjét fenyegeti. Gyermekeink nevelése közös felelőssége az államnak, egyháznak, pedagógusnak, szülőnek. Az egyenlő felelősség viszont azt is megköveteli, hogy a jövőben minden iskola azonos elbírálás alá essen. A történelem maga is igazolja, hogy az egyházi iskolák a nevelésben mindig többet és maradandóbbat nyújtottak. A legnagyobb felelősségünk, hogy milyen iskolába adjuk gyermekeinket, ezért nekünk határozott célkitűzésünk, hogy együtt emeljük fel az egyházi, illetve az önkormányzati iskolákat.”

 
7. ábra a. Az iskola bejárata az Asztrik térről 

 

b. A Főszékesegyház és az iskola


A 2007/2008-as tanévben az iskolanővérek által fenntartott intézményekben több mint 200 pedagógus dolgozik és több mint 2400 gyermek, diák tanul, illetve talál elhelyezést a kollégiumokban. (Az adatokat a 6. számú táblázat tartalmazza.)

6. táblázat. A rendszerváltás után alapított intézményekben a tanulók és a pedagógusok száma a 2007/2008-as tanévben


Az iskolanővérek száma mára jelentősen megfogyatkozott. A nővérek többsége idős, kevés a fiatal a rend tagjai között. Az aktív korú nővérek tevékenyen kiveszik a részüket a nevelő-oktató munkából. A 2. diagramon jól látszik, hogy a feloszlatásukig folyamatosan növekedett a tagok száma, megközelítette az 1000 főt. Az 1940-es években a nővérek intézményeiben a növendékek száma 20 000 felett volt, pl. az 1941/42-es tanévben összesen 20 968 (Bangó, 2000).


2. diagram. A Kalocsai Iskolanővérek száma 1860 és 2008 között

Remélhetőleg a 150 éves „gyökér” életképes marad a jövőben is és a Kalocsai Iskolanővérek tevékenysége még hosszú ideig színesítheti a magyar oktatási rendszert.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A tanulmány a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Infomatikai Karán „A közép- és a felsőfokú fizika oktatásának fejlesztésére irányuló kutatások” keretében készült, melynek témavezetője dr. Papp Katalin. Külön köszönetem fejezem ki a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata tagjainak és a Nagyasszonyunk Katolikus Intézmény tanárainak, akik fontos adatokkal segítettek a tanulmány megírásában.

IRODALOM

Adriányi Gábor (1975): Az egyháztörténet kézikönyve. München.
„Az intézet egyik tanára” (szerző) (1900): A Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek története 1860-1900. Kalocsa.
Balanyi György, Schütz Antal, Sebes Ferenc, Szamek József és Tomek Vince (1995, szerk.): Szentek élete. Budapest, Pantheon.
Bangó Beáta (2000): A Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatának története 1947–97-ig. Budapest, Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulata.
Berauer József (1896): A kalocsai egyházmegyei római katolikus népiskolák története. Kalocsa.
Diós István (1988) szerk.: A szentek élete. Budapest: Apostoli Szentszék Könyvkiadója.
Felkai László (1957) szerk.: Eötvös József válogatott pedagógiai művei. Budapest: Tankönyvkiadó.
Glatz Ferenc (1996) szerk.: A magyarok krónikája. Budapest: Officina Nova.
„Két kalocsai iskolanővér” (szerzők) (1925): Franz Mária Terézia Tisztelendő Anyának a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek alapítójának és első általános főnöknőjének élete és a szerzetes társulat története 1825-1911. Kalocsa: Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Szegény Iskolanővérek Szerzetes-Társulatának Anyaháza.
Korsós Lajosné (2006): A rend története. In: Baranyi M. Alix, Korsós Lajosné, Török Norbert és Tóth Edit szerk.: A Nagyasszonyunk Katolikus Általános Iskola és Gimnázium 10 éves jubileumi évkönyve. Kalocsa: Nagyasszonyunk Katolikus Intézmény. 10-11.
Kőfalviné Ónódi Márta (2000): A Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek letelepedése Kalocsán. In: Koszta László szerk.: Kalocsa történetéből. Kalocsa: Kalocsa Város Önkormányzata, 307-332.
Nagyné Szegvári Katalin (1969): A nők művelődési jogaiért folytatott harc hazánkban (1777-1918). Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Puskely Mária (1989): Szerzetesek. Eisenstadt: Prugg Verlag.
Puskely Mária (1998): Kétezer év szerzetessége. Szerzetesség- és művelődéstörténeti enciklopédia I-II. Budapest: Dinasztia Kiadó-ház Rt.
Szántó Konrád (1987): A katolikus egyház története. Budapest: Ecclesia Könyvkiadó.
Szebeni András és Lukács László (1988): Boldogok, akik házadban laknak…Szerzetesrendek Magyarországon. Budapest: Corvina Kiadó.
Tóth Edit (2006): Új idők új szellemével. In: Baranyi M. Alix, Korsós Lajosné, Török Norbert és Tóth Edit szerk.: A Nagyasszonyunk Katolikus Általános Iskola és Gimnázium 10 éves jubileumi évkönyve. Kalocsa: Nagyasszonyunk Katolikus Intézmény. 14-17.
Vuillemin, P. (1940): A jó atya. Fourier Szent Péter élete. Kalocsa.

JEGYZETEK

  A könyv szerzője ismeretlen. A „Két kalocsai iskolanővér” megnevezést tüntették fel szerzőként.
  A Horazdiowitzban alapított anyaház elszakadt a müncheni anyaháztól.
  A könyv szerzője ismeretlen. „Az intézet egyik tanára” megnevezést tüntették fel szerzőként.
 Kalocsai Iskolanővérek Szabályzata (1890-1933)
  Magyarországon 1892-ig a forint (Ft) volt a hivatalos fizetőeszköz. 1892-ben vezették be az arany értékhez kötött új fizetőeszközt, a koronát. Egy forint két koronát ért.
  Az adatok forrása: az Iskolanővérek korabeli statisztikai kimutatásai
  Az iskolanővérek korabeli kimutatásai alapján.
  A Művelődési Minisztérium 107.057/1989. XXIV. határozata





Készítette