Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Egyebek

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Schneider István: A soproni evangélikus líceum a Ratiók korában

A tanulmányban a modern tanügyigazgatás kezdetétől a II. Ratio Educationis kiadásáig vizsgáljuk az oktatás egységesítésére törekvő államhatalom és az evangélikus egyház viszonyát. Az önállóságukat féltő és a korábban még erőszakos elnyomástól szenvedő protestáns egyházak a Ratio Educationist, az első hazai tanügyi szabályzat bevezetését a vallásszabadságra és egyházi autonómiára hivatkozva minden lehetséges eszközzel próbálták megakadályozni. Joggal feltételezhetjük, hogy a tényleges ellenállás közel sem volt annyira heves, mint ahogy azt a protestáns iskolarendszer egészét értékelő művek egy része leírja. Ezt a feltételezést alátámasztja a soproni evangélikus líceum történetének vizsgálata, melynek során figyelemmel kísérjük, hogy az államhatalom központosító törekvései milyen változásokat okoztak az iskola életében. II József uralkodását a protestáns egyházak és az államhatalom ügyes kompromisszumaként jellemezhetnénk, hiszen a Türelmi Rendelet mellett az uralkodó további, a protestáns egyházakat kevésbé előnyösen érintő rendelkezései háttérbe szorulnak. Az 1791. XXVI. tc. által a protestáns egyházak, illetve iskolák részére biztosított önállóság eredményeképpen a protestáns iskolák elindultak a központi hatalomtól szinte teljesen független fejlődés útján.

A TANULMÁNY PROBLÉMAHÁTTERE, CÉLJA ÉS FELÉPÍTÉSE

A protestáns egyházak és vele együtt a protestáns iskolaügy egyik legmozgalmasabb időszaka a 18. század vége. Ekkorra a hazai protestáns egyházak már túl vannak a meghurcoltatások keserű időszakán, és a felvilágosult abszolutizmus nyújtotta lehetőségek között törekedtek érdekeik minél nagyobb mértékű érvényesítésére.
Az abszolutizmus teljesen új helyzetet teremtett a protestáns iskolák részére, hiszen míg a korábbi időkben a protestánsok az állam által támogatott rekatolizáció ellen küzdöttek, addig a 18. század végén a növekvő állami befolyásolás ellen emelték fel szavukat. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy ebben az időben önálló állami iskola még nem létezett, vagyis az állami és a katolikus iskolarendszer azonos volt. Ettől függetlenül az állam már nem tekintette az oktatást egyetlen egyház belügyének sem, és az állam érdekeinek megfelelően – számos esetben a katolikus egyházi vezetők tiltakozása mellett – kiterjesztette felügyeletét a katolikus iskolákra is. A hivatalos állami vallás birtokosaként a római katolikus egyház továbbra is kiváltságos helyzetben volt, és a mindenkori uralkodó a későbbiekben is figyelmet fordított arra, hogy a katolikus egyházat maga mellett tudhassa. (Ez alól kivételt csupán II. József politikája jelentett.) A protestáns egyházak és az államhatalom közötti, a múlt történéseivel terhes kapcsolat viszont érthető módon továbbra is labilis maradt. Ez egyrészt a protestáns egyházak iskolai autonómiával kapcsolatos megmerevedett álláspontjából, másrészt az állami szabályozás hibáiból, részben pedig a kölcsönös bizalmatlanságból adódott.
Az evangélikus és a református egyházak egészen a 19. század végéig mereven ragaszkodtak ahhoz, hogy az iskoláikkal kapcsolatos minden döntés az egyház belügye. Ennek oka a következő volt: a protestánsok tisztában voltak azzal, hogy létük záloga saját iskolarendszerük, így igyekezetek a tananyag minden részébe beépíteni saját egyházi tanításaikat. Ezt pedig egy katolikus irányultságú állami tanterv esetében aligha lehetett volna kivitelezni. Tartottak attól is, hogy amennyiben egy egységes iskolarendszer valósul meg, akkor az iskolák közötti átjárhatóság még inkább a protestáns egyházaknál jóval szervezettebb katolikus iskolahálózat irányába dönti a mérleg nyelvét.
A központi hatalom egészen II. József uralkodásáig nem törekedett a protestáns egyházakkal való kompromisszumos megoldásokra. Az állami felügyelet kiterjesztését, a központi rendeletek kiadását nem előzte meg a protestáns iskolarendszerrel történő kapcsolatfelvétel, pedig a szakmai egyeztetések lehetőséget biztosíthattak volna előbb a megmerevedett álláspontok kimozdítására, majd pedig egy hosszabb távú együttműködés kezdetére. Az állam a végrehajtás és ellenőrzés terén sem engedett teret a protestánsoknak, és ezáltal egyrészt teljesen kizárta őket a tanügyigazgatásból, másrészt tovább szította a vallási felekezetek közötti amúgy sem jelentéktelen viszályt.
A központi tanügyigazgatás intézkedéseinek valós hatását mikroszintű vizsgálatokkal tudjuk értékelni. Az így kapott eredmények mint mozaikdarabok hozzájárulnak egy egységes kép kialakításhoz. Tartalomelemzésünk az evangélikus iskolarendszeren belül a soproni evangélikus líceum példáján vizsgálja, hogyan viszonyult egy vidéki protestáns főiskola a hatalom központosító törekvéseihez.
A tanulmány arra keresi a választ, hogy miként reflektált az evangélikus iskolarendszer és a soproni líceum a 18. század végére kialakult új helyzetre, továbbá, hogyan reagált a líceum az egységesítési vagy központosítási törekvésre. Azt is vizsgáljuk, hogy egy-egy rendeletre, szabályozásra adott válasz mögött milyen indokok és érdekek húzódtak meg.

A MODERNIZÁCIÓS FOLYAMAT KEZDETE

A modern tanügyigazgatás kezdetét Magyarországon gróf Barkóczy Ferenc halálától, vagyis 1765-től számítjuk. Barkóczy prímás, mint erőskezű és határozott egyházi vezető számára a magyar iskolaügy egyet jelentett a katolikus iskolával, ami felett kizárólag az egyház rendelkezhetett. Érthető tehát, hogy az udvar számára Barkóczy halála megfelelő alkalmat adott az iskolaügy feletti ellenőrzés állami kiterjesztésére. 1766-ban jött létre a Commissio Studiorum, az új magyar oktatási kormányszerv, amelynek a vezetésével már világi személyt bízott meg az udvar. E szervezet bármilyen felekezet iskoláira vonatkozóan hozhatott döntéseket és ezzel a protestáns iskolák felügyelete hivatalosan is kikerült a vallási bizottság hatásköréből. (Nagy, 2002. 43. o.) Ez azonban csak egyike volt azoknak az intézkedéseknek, amelyek a közel tíz évig tartó alapos előkészítés és helyzetfelmérés után lehetővé tették a Ratio Educationis néven ismert tanügyi szabályzat bevezetését. Az egységes szerkezetbe foglalt részletes szabályzat összeállításával az udvar Ürményi Józsefet bízta meg.
Az első Ratio jelentőségét vitathatatlanul az oktatás egységesítési szándékában kell keresnünk. Ebben helyet kapott a középszintű iskoláztatás, a felső és a legnagyobb változásokat elszenvedő alsó fokú iskolarendszer. A modernizáció a legnagyobb akadályokba a középiskolák megreformálása során ütközött. Ennek oka kettős eredetű:
egyrészt a jezsuita rend 1773-as feloszlatását követően bizonytalan helyzet alakult ki az egykori jezsuita iskolák körül. Az állam a rend feloszlatását követően nem akarta átvállalni az iskolák fenntartását, azt azonban be kellett látnia, hogy a jezsuita vagyon állami tulajdonba vétele gondoskodásra kötelezi a kormányzatot, ami végül tanulmányi alap formájában valósult meg. Az alapok végleges formáját azonban csak 1780-ban határozza meg az uralkodó, vagyis jóval a Ratio Educationis deklarálása után. A volt jezsuita iskolák körül kialakult helyzet azért különösen figyelemre méltó, mivel megközelítőleg a magyarországi latin iskolák fele a rend feloszlatásáig a jezsuiták irányítása alatt állt (Horváth, 1988. 148. o.),
másrészt a hazai középiskolák jó részét kézben tartó protestáns egyházak ellenállása nehezítette a reformok véghezvitelét.
A protestáns egyházak az uralkodó 1769-ben az oktatás terén deklarált felségjogát nem vonhatták kétségbe, viszont az új tanügyi szabályozás egyes intézkedéseit már a belügyeikbe való súlyos beavatkozásnak tekintették. Ezért sem a református, sem az ág. hitv. evangélikus egyház nem volt hajlandó a Ratio rendelkezéseit elfogadni, amelyet pedig az uralkodó „az összes polgárok minden osztályára” kiterjesztett. (Mészáros, Németh, Pukánszky, 1999. 330. o.) A protestáns egyházak még ekkor is az 1606-os és az 1645-os békeszerződésekben foglalt szabad vallásgyakorlásra és az egyházi autonómiára hivatkoztak. Az ügy érdekében a protestánsok minden politikai és diplomáciai erejükkel próbáltak ellenállni.
Erőfeszítésük nem volt hiábavaló, mert a törvény végrehajtására a későbbiekben sem került sor. Ennek ellenére a Ratio több eleme beépült a protestáns iskolarendszerbe vagy annak egyes intézményeibe, de ezt nem a jogkövetés nemes szándéka, hanem az ésszerűség és egy adott iskola vagy egyházkerület szubjektív vezetői döntése motiválta.
Az állami felügyelet kiterjesztését nehezítette, hogy a protestáns iskolák saját függetlenségüket mindennél fontosabbnak tartották, és abba beleszólást még saját egyházuktól is nehezen fogadtak el. Jó példa erre, hogy a soproni konvent a tanárválasztás és alapítványainak védelme érdekében már az első egyetemes ülés során saját egyházán belül is konfrontálódott. (Győrffy, Hunyadi, 1986. 52. o.) A protestáns iskolák vártnál nagyobb ellenállása igen nagy problémát jelentett az udvar oktatáspolitikusai számára, hiszen – ahogyan azt az 1766-os összeírás is bizonyítja –, a meglévő alig több mint 100 középfokú iskolából közel 50-et valamelyik protestáns egyház működtette. (Erdélyt és az 1778-ig katonai kormányzat alatt álló Temesközt nem számoljuk, mivel ezekre a területekre a Ratio csak később, és a magyarországitól részben eltérő formában kerül kiterjesztésre.) (Horváth, 1988. 192. o.)
Bár az 1777-es Ratio Educationisnak az volt a célja, hogy a középfokú oktatást is beleértve egységes oktatási rendszert hozzon létre Magyarországon, ez az egyrészt nagy erőket képviselő jezsuita-katolikus iskolarendszer átalakulása, másrészt a nemrég még a katolikus udvar megtorlásaitól szenvedő és a vallási autonómiáját féltő protestáns egyházak ellenállása miatt csak részeiben tudott megvalósulni.
Fontosnak tartjuk annak vizsgálatát, hogy a Ratiónak milyen konkrét hatásai voltak a soproni evangélikus líceum belül. A vizsgálat nem csupán azért szükséges, mert az első átfogó magyar tanügyigazgatási dokumentum elmélete és gyakorlata között hatalmas szakadék tátongott, hanem azért is, mert a protestáns iskolák esetében az egységes protestáns iskolarendszer híján minden egyes tanintézmény másképpen reagált a Ratióra. Kérdés, hogy a végrehajtó és ellenőrző hatalom és az iskolák közötti kompromisszumnak köszönhető-e az, hogy az átfogó tanügyi reform a középfokú protestáns iskolarendszert alapjaiban nem ingatta meg. Joggal feltételezhetjük, hogy a tényleges ellenállás közel sem volt annyira heves, mint ahogy azt a protestáns iskolarendszer egészét értékelő művek egy része leírja. Többek között ezt a feltételezést támasztja alá Müllner Mátyás írása is, ami az iskola 300 éves történetét foglalja össze a 19. század közepéig. Müllner nagy alapossággal követi a líceumot érintő eseményeket, éppen ezért meglepő, hogy a Ratiónak miért nem szentel nagyobb figyelmet. A soproni líceum ebben az időben Farkas Ádám rektor irányítása alatt működött. 1777 nyarán került sor az 1776. augusztus 5.-ei királynői rendeletnek megfelelően az első tankerületi főigazgatói iskolalátogatásra. Ez azonban különösebb botrány és következmény nélkül zajlik le, amit az ott készült jegyzőkönyv királynői tudomásulvétele bizonyít. Ennek okát pedig abban kell keresnünk, hogy a soproni evangélikus líceum akkori tevékenysége – ha nem is az államhatalommal való tudatos együttműködés szellemében –, de számos ponton találkozott az udvar modernizációs elképzeléseivel, különösképpen az oktatott tárgyakat illetően. A humán líceum falain belül ugyanis egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a természettudományi tárgyak oktatására, továbbá egyre nagyobb volt a törekvés Sopronban egy egyetemes tanterv bevezetésére is, amelynek kapcsán a soproni Farkas Ádám által készített elaborátumot kell megemlítenünk. A tanterv minden evangélikus középiskolára vonatkozóan egységesítési szándékkal készült és benne a szerző a reáltudományok nagyobb jelentőségét hangsúlyozta a latinnal szemben.
Az egységesítő szándék azonban nem kizárólag soproni jelenség, hiszen ekkor került sor az evangélikus egyház egyetemes gyűlésének megszervezése (1774), amelynek eredményeképpen megválasztott első egyetemes egyházi és iskolai felügyelő célul tűzte ki az evangélikus iskolaügy központosítását és egy egységes központi tanterv kialakítását. Ez a törekvés azonban továbbra is csak terv maradt, hiszen egységes evangélikus tantervet még a 19. században sem sikerül bevezetni. Mind minden hasonló törekvés, vélhetően már ez is az egyes iskolák hozzáállásán bukott el. Az evangélikus iskolák ugyanis számos esetben saját egyházukkal szemben is ellenálltak, amikor úgy vélték, hogy az a belügyeikbe avatkozik. Egy az egyházi vezetés részéről történő erőteljesebb fellépés pedig az egyház ideológiájával nem volt összeegyeztethető. Az iskolai autonómia védelmét különösen jól szemlélteteti a soproni líceum elutasító magatartása, amikor a fent említett egyetemes gyűlésén az a tanáraik megválasztásába és alapítványaik kezelésébe kívánt beleszólni. (Győrffy, Hunyadi, 1986. 51-52. o.)
Nehezítette a helyzetet az is, a protestánsoknak bár látszólag sikerült egységesen fellépni a tanügyi reform ellen, az egyházon belül erős ellentétek húzódtak meg. A Bessenyei György által képviselt vonal, szemben gr. Teleki Józseffel, a reformok és a Ratio elfogadását támogatta annak kisebb változtatásaival. Bessenyei elfogadta a tanügyi reformok szükségességét, és a szembenállás helyett a magyar nyelvű oktatás ügyét kívánta felkarolni, többek között a magyar nyelvű oktatás kiterjesztését a közép- és a felsőoktatásra. (Ekkor fogalmazódott meg ez a nemzeti oktatáspolitikai kívánalom, amely majd csak a 18. század végén és a 19. század első felében bontakozik ki, többek között a soproni líceum falain belül is.) Végül is a reformokat elutasítók kerültek fölénybe és így a protestánsok továbbra is a teljes tanügyi önállóságukért való küzdelmet találták az egyetlen megoldásnak. (Horváth, 1988. 160. o.)

AZ ELLENTMONDÁSOK PERIÓDUSA

Maria Terézia halála nem jelentette az oktatásügy modernizációs folyamatának végét, sőt ellenkezőleg: a fejlett államokhoz való felzárkózás szándéka és a birodalmon belüli nagy különbségek megléte a tanügyi reformok folytatására sarkallta az uralkodóházat.
A II. József nevével fémjelzett időszak megítélése a protestáns iskolák szemszögéből korántsem egyszerű feladat, hiszen az 1781-es Türelmi Rendelet megszüntette azt a fenyegetettséget, amit a protestánsok számára a tanügyi reform jelentett, továbbá a kormányzat korábban nem tapasztalható módon kívánja a különböző egyházak közötti különbségeket csökkenteni. Az abszolutizmus és a centralizáció jegyében azonban az uralkodó továbbra is beavatkozik a protestáns iskola belügyeibe, az 1784-es nyelvrendelet pedig csirájában fojtja el a protestáns középiskolákban helyenként megjelenő magyar nyelvű oktatást. A források tanulmányozása során mégis megállapíthatjuk, hogy a protestáns társadalom és vele együtt a protestáns iskola összességében pozitívan értékelte II. József tevékenységét. A Türelmi Rendelet által biztosított jogokat a protestánsok oly nagyra értékelték, hogy a Nyelvrendelet és más, az oktatást érintő egyéb szabályozások ellen már nem igazán emelték fel a szavukat. Ezt az időszakot másképpen a protestáns egyházak és az államhatalom ügyes kompromisszumaként is jellemezhetnénk, hiszen az állam egyre inkább érvényesíteni tudta egységesítő szándékát az oktatásban, a protestánsok számra pedig új érvényesülési lehetőségek nyíltak meg elsősorban a hivatali szférában. (Ekkor kerül kinevezésre az első protestáns egyetemi tanár Schwartner Márton személyében, aki ezt megelőzően a soproni iskola jeles tanára volt.) A nyelvrendelethez kapcsolódóan szintén meg kell említenünk, hogy a német nyelv térhódítását az evangélikus iskolák vélhetően azért sem támadták erőteljesebben, mert a tanulni vágyó fiatalok a középiskola befejeztével protestáns felsőoktatási intézményben csak német nyelvterületen tudták folytatni tanulmányikat, és ezáltal a német nyelv elsajátítása számukra egyben érvényesülési lehetőséget is teremtett. Témánk szempontjából kevésbé releváns annak tanulmányozása, hogy az uralkodó döntését mennyire „állami, politikai, hasznossági” meggondolások, vagy esetleg a nemzeti összeolvasztás asszimilációs szándéka motiválták. (Horváth, 1988. 165. o.)
Az 1781-es rendeletet Sopronban is örömmel fogadták, és az ország más területeihez hasonlóan itt is nagyszabású templomépítésbe fogott a helyi gyülekezet. A fennmaradt forrásokból arra következtethetünk, hogy a Nyelvrendeletet itt sem követte nagyobb tiltakozás. Müllner Mátyás írása például említést sem tesz a erről, noha a Türelmi Rendeletet és annak hatásait több oldalon keresztül taglalja. A Nyelvrendelet ilyen fogadtatása nem tűnik meglepőnek, hiszen a császári főváros árnyékában található németajkú város polgárai számára inkább csak előnyt jelentett a német nyelv terjedése. Más a helyzet azonban az evangélikus iskola vonatkozásában, amit főleg Schwartner Márton működése idején igen nagy számban látogattak az ország más, magyar anyanyelvűek által lakott részeiről érkező diákok, illetve a legtöbb esetben az itt tanító tanárok sem voltak helybeliek. Az evangélikus gimnáziumban már Farkas Ádám rektorsága idején is tanítottak magyar nyelven. Erről a Mária Terézia utasítására készült felmérési jelentés is tanúskodik, melyben az iskolát háromnyelvű latin gimnáziumként említik.1 (Győrffy, Hunyadi, 1986. 51. o.) Az iskola tananyagában egyre inkább megtalálható modern tudományok oktatásánál a latin nyelv helyett egyre inkább a magyar nyelv használata került előtérbe. Az már kevésbé egyértelmű, hogy az iskola miért nem lép fel erélyesebben a magyar nyelv ügye mellett. Ennek megértéséhez alaposabb vizsgálatnak kell alávetnünk az iskolát és az ezt körülvevő társadalmi közeg viszonyát. Az evangélikus gimnázium nem kolostorként működött, a diákok és tanáraik napi kapcsolatban voltak a város polgáraival, akik közelebb hozták számukra a német nyelvet. Az ország más részeiről érkező diákok gyakran azzal a szándékkal kerültek soproni családoknál elszállásolásra, hogy ott a német nyelvet elsajátítsák. Így maga a német nyelv már nem csupán az államhatalommal való érintkezés nyelve volt, hanem mindennapi életük részévé vált. A német mint hivatalos nyelv megjelenése e körülményeknek köszönhetően kedvezően hatott az iskola fejlődésére is, hiszen a politikai és közigazgatási karrierre vágyók itt tökéletesen elsajátíthatták a német nyelvet és ezáltal a hivatali életben könnyebben érvényesülhettek. A német nyelv megértése egyébként korábban sem jelenthetett problémát a diákság számára, hiszen annak ellenére, hogy 1673 és 1790 között egyáltalán nem tartottak a városban magyar nyelven istentiszteletet, a diákok azokon kötelező jelleggel részt vettek, és az ott hallottakat a tanórákon feldolgozták. Megállapíthatjuk tehát, hogy a német nyelv terjesztése nem érintette érzékenyen a soproni iskola hallgatóságát, sőt az iskola látogatottságának szempontjából még előnyt is jelentett. Közvetett módon ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy 1785-ben a teológiai, a filozófiai és a jogi fakultások bevezetésével az intézet főiskolai jelleget kapott. (Győrffy, Hunyadi, 1986. 53. o.)
A PROTESTÁNS ISKOLA FÜGGETLENSÉGE

Amíg a protestáns iskolák a 18. század első felében az életben maradásért, addig a század második felében már az érvényesülésért küzdöttek, majd az 1790-es országgyűlés elindultak a közel hat évtizeden át tartó, a központi hatalomtól szinte teljesen független fejlődés útján. (Mészáros, 1968. 12. o.) Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy a magyar oktatási rendszer Maria Terézia és II. József egységesítést célzó törekvései ellenére a század végére felekezetileg ismét teljesen széttagolódott. A többé-kevésbé egységes állami iskolarendszerben a totális katolikus részvétel mellett ismét megszilárdult a klerikalizmus és az amúgy sem egységes protestáns, vagyis ágostai hitvallású evangélikus és református iskolarendszer – amennyiben ezeket rendszerként lehet definiálni –, a zavartalan és békés elszeparáltság időszaka elé nézett.
A protestáns egyházak részére biztosított önrendelkezési jog vitathatatlanul az iskolák bizonyos fokú bezárkózásával járt. A protestáns iskolák jelenléte azonban továbbra is meghatározó maradt a hazai iskolarendszerben, különösen a középiskola-rendszerben. Annak megítélése, hogy a protestáns iskolák függetlensége negatív vagy pozitív hatással volt-e az egyes intézmények fejlődésére, nem könnyű feladat, azt viszont kijelenthetjük, hogy a központi szabályozás teljes hiánya miatt az intézmények a kívántnál nagyobb mértékben voltak kiszolgáltatva a személyi változásoknak, vagyis egy adott iskolában az oktatás színvonalát a kívántnál nagyobb mértékben befolyásolták az ott tanító tanárok. Erről tanúskodik az, hogy a sárospataki kollégiumban a felvilágosult főgondnoknak, Vay Józsefnek köszönhető az, hogy 1796-ban a fizikát és a matematikát is magyarul kezdik oktatni. A soproni líceumban az oktatás minőségének romlása a 18. század végén a tanári kvalitások hiányosságaira és a rossz vezetői munkára vezethető vissza. (Horváth, 1988. 233. o.) Az egységes irányítás hiánya teljesen kiszolgáltatta az iskolát tanárainak. Amennyiben egy rátermett rektort sikerült az intézmény élére megnyerni, aki szervezetileg és minőségileg is biztosította az oktatás feltételeit, az iskola fejlődésnek indult. Jó példa erre Kralovánszky Endre, aki 1803-1809 között vezette a soproni iskolát és állított össze új, a gyakorlatban is könnyen megvalósítható tantervet. (Győrffy, Hunyadi, 1986. 68. o.)
Az 1791. XXVI. tc. által a protestáns iskolák részére biztosított önállóság eredményeképpen az evangélikus iskolák eltávolodtak a központi igazgatástól és saját útjukat járták. Különösen igaz volt ez a soproni líceum esetében, hiszen ez az iskola a város sajátos földrajzi és demográfiai helyzete révén az ország többi intézményhez képest elzártan fejlődött. Az iskola sajátos helyzetéhez hozzájárult az idegen nyelvi környezet, amelynek következtében az elsősorban magyar anyanyelvű diákságból álló iskola valóságos kis szigetet alkotott a város szívében. A hely nyelvi adottsága nagy szerepet játszott abban, hogy az országban itt jött létre elsőször a magyar nyelv és irodalom ápolása céljából önképzőkör, amely Magyar Társaság néven a magyar nyelv és irodalom népszerűsítése mellett kötelezte el magát. Emiatt a későbbiekben akaratlanul is a politikai események színterére sodródott, ami a működését is veszélyeztette.

A II. RATIO EDUCATIONIS HATÁSA A SOPRONI EVANGÉLIKUS ISKOLAÜGYRE

A II. Ratiót (1806) csak az állami-katolikus iskolákban vezették be, a protestáns iskolák 1791-ben törvényileg biztosított önállóságát az udvar tiszteltben tartotta. Bár az oktatás az 1790-91. XXVI. törvény hatályba lépése után is felségjog maradt, egy, a minden iskolafenntartóra érvényes tanrendről a későbbiekben sem rendelkezett az uralkodó. (Igaz minden iskolára érvényes lesz az a protestáns egyházak autonómiáját alapjaiban nem sértő rendelet, amely szerint a szaktudományok tananyagát a Ratióhoz kell igazítani.)
Az udvar toleranciáját az 1791-es törvényben foglaltak mellett főleg a kor bel- és külpolitikai helyzetével magyarázhatjuk. Ez az időszak a magyar történelem azon kevés kivételei közé tartozik, amikor a kiváltságaikat féltő magyar nemesség és a napóleoni fenyegetettségben élő udvar érdekei közösek voltak. (Részben ennek a kompromisszumnak az eredménye az is, hogy a II. Ratioban nagyobb hangsúlyt fektetnek a magyar nyelv oktatására, mint elődjében.) A forradalmi fenyegetettség rákényszeríttette a kiváltságaikat féltő magyar rendeket és vele együtt az osztrák udvart arra, hogy a protestánsokkal békét kössön.
Mivel egységes evangélikus iskolarendszerről továbbra sem beszélhetünk, meg kell vizsgálni azt, hogy az állami tanügyigazgatás milyen hatással volt az evangélikus iskolaügy reformtörekvéseire, illetve hogy ezek milyen mértékben érvényesültek az egyes iskolákban.
A 18. század végére az egyre bővülő tudományos ismeretek és az oktatással szembeni egyre nagyobb elvárások hatására az evangélikusok is belátták egy központi tanterv szükségességét, amelynek összeállítására a kor neves tanára, Schedius Lajos vállalkozott. Az 1806-ban kiadott, a neohumanizmus eszméjétől áthatott tanterv új és egységes utat jelöl ki a teljes evangélikus iskolarendszer számára. (Mészáros, 1968. 89-91. o.) A tanterv sokban közelít az állami tantervekhez, ami a kor elvárásait figyelembe véve érthető is. Egységes bevezetéséről azonban mégsem beszélhetünk, mivel a tanterv alkalmazása részben a pénzhiány, részben az egyes iskolák ellenállása miatt meghiúsul. Pedig a Schedius-féle tanterv lehetőséget biztosíthatott volna arra, hogy az evangélikus iskolarendszer a hazai polgárosodás fő támaszává váljon. Az udvar a felvilágosodás eszméitől egyre inkább eltávolodott, mivel a francia példa alapján tartott attól, hogy az öntudatra ébredő polgárság és a modernizáció mellett elkötelezett kisebb nemesi csoportok veszélyeztetni fogják a fennálló rendet. A II. Ratio csökkenti a természettudományos ismeretek oktatását, eltörli a természetrajz és a geometria tanítását, ismét előtérbe helyezi a latin nyelvet, miközben sem a német sem a magyar nyelv megfelelő oktatásáról nem gondoskodik. (Horváth, 1988. 223. o.)
Schedius nem titkoltan a külföldön tanult lelkészek és tanárok tudását kívánta a hazai iskolákban hasznosítani, miközben nagy hangsúlyt fektetett a tananyag mindennapi életben történő alkalmazására, vagyis azok hasznosságára. Az oktatás szaktanári rendszerben folyt volna, ami nagyba javította volna az oktatás színvonalát. A tanterv a gimnáziumok számára öt osztályt határoz meg. Bár az egyes osztályok tananyagában még mindig túlsúlyban van a latin, a neohumanizmus értékeinek megfelelően a természettudományos és az ahhoz kapcsolódó gyakorlati ismeretek egyre nagyobb jelentőséget kapnak. Szintén jelenetős különbség az állami tantervhez képest az, hogy a magyar (és mellette a német) nyelv kötelezően a tananyag részévé vált. Schedius munkájának célja az volt, hogy olyan vallásos és erkölcsös hazafiak kerüljenek ki az iskolákból, akik rendelkeznek a polgári foglalkozások és a hivatalok ellátáshoz szükséges ismeretekkel. (Mikonya, 2002. 12. o.)
A soproni iskolát a Schedius-féle tanterv elutasítói között találjuk, vagyis az oktatás tartalmát és formáját továbbra is maga az iskola határozta meg. Ez különösen érdekessé teszi annak vizsgálatát, hogy milyen mértékben hatottak az iskolára a különféle állami és/vagy evangélikus tanügyi reformok. Mivel a tanrendek tartalmi összehasonlításra a számos hiányzó elsődleges forrás hiányában nem vállalkozunk, a továbbiakban elsősorban az állami gimnáziumi és a soproni evangélikus gimnáziumi tanrend formai elemeit hasonlítjuk össze.
A soproni líceum osztályba sorolási rendszere a 19. század elején megegyezett a II. Ratióban előírtaknak, hiszen mind a Ratio, mind a soproni iskola négy alsó, vagyis kisgimnáziumi osztályról rendelkezik, és csupán a felsőbb évfolyamok esetében található kisebb eltérés.2 Tudjuk, hogy a retorikai osztályt már Kralovánszky idejében a gimnáziumhoz csatolták, és ezáltal formailag kialakult az a négy osztályból álló gimnázium, ami az állami tantervben kisgimnáziumként jelenik meg. Az 1803-ben bevezetett Kralovánszky-féle tanterv már három évvel a II. Ratio Educationis kihirdetése előtt donatus, grammatica, syntactica és rhetorica elnevezésű osztályokat határozott meg a soproni gimnázium számára. (Sasfi, 2003. 335. o.)
Müllner Mátyás munkája nyomán tudjuk, hogy a líceumi képzés ugyanebben az évben három éves lesz és ezáltal teljes képet kapunk a Soproni Evangélikus Lyceum képzési idejéről a 19. század elején. (Müllner, 1857. 94. o.) Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt, hogy kizárólag formai egybeesésről van szó, és míg a Ratio az egyes osztályokat évfolyamokkal azonosítja, addig a soproni gimnázium tanulói általában két év alatt jártak ki egy gimnáziumi, vagyis kisgimnáziumi osztályt. Ennek szabályozására még 1775-ben Farkas Ádám rektor tett javaslatot, aki úgy kívánta egységesíteni a rendszert, hogy minden osztály két év időtartamú legyen. Tovább nehezíti a vizsgálatot, hogy a Ratio az állami-katolikus iskolák számára a retorikai (és a poétikai) osztályt a főgimnáziumi képzésben, vagyis a 13-15 éves tanulók számára írja elő. A soproni evangélikus gimnázium tanulói viszont 17-18 évesen végezték a rhetorica osztályt, vagyis az állami tanrend szerint már akadémiai korban voltak. (Győrffy, Hunyadi, 1986. 53. o.) Ezt alátámasztja Sasfi Csaba kutatása is, aki a város evangélikus líceumának és katolikus gimnáziumának diákságát hasonlította össze a Ratio Educationis korában. Sasfi írásából tudjuk, hogy a soproni evangélikus gimnázium végzős hallgatói már az 1766-os összeírás során is időseknek bizonyultak, átlagéletkoruk 19,33 év. Mivel azt is tudjuk, hogy a líceum sem a I. Ratiót, sem pedig a későbbi tanrendváltoztatásokat nem fogadta el, továbbá a képzés időtartamának változásait is többé-kevésbé nyomon tudjuk követni, feltételezhetjük, hogy a tanulók életkorában a 19. század elejére sem állt be jelentős változás. (Sasfi, 2003. 335. o.) Az 1766-os összeírás három alsó és három líceumi osztályról számol be. Sasfi rámutat arra, hogy az iskolát a diákok közel 9 év alatt végezték el. Ez úgy volt lehetséges, hogy az alsó osztályokat már akkor is két évig járták, míg a felső, akkoriban még nem főiskolai, de már nem is főgimnáziumi jellegű képzés osztályait egy-egy év alatt végezték el.
Az általunk vizsgált iskola és az állami szabályozás között további különbségeket tapasztalunk, ha a beiskolázási életkort vizsgáljuk. Sopronban a legalsó osztály látogatását a tíz év alatti gyermekek számára az 1785-ös tanrendmódosítás nem tette lehetővé.3 Az állam viszont már a kilenc éves gyerekek számára is megengedte a gimnázium látogatását. (Mészáros, Németh, Pukánszky, 1999. 342. o.) A két iskolarendszer közötti formai hasonlóságok ellenére tehát nem szabad elhamarkodott következtetéseket vagy általánosításokat levonni, mert egy alaposabb összehasonlítás éppen a két tanrend közötti jelentős különbségekre világít rá.
Amikor a soproni iskola főiskolai rangot kapott, a képzés két egymástól jól elkülöníthető részre oszlott el gimnáziumi és főiskolai képzésre. Azt, hogy a soproni iskola ezután miért nem tett különbséget kisgimnázium és főgimnázium között, azzal magyarázhatjuk, hogy a négy osztályból álló gimnázium már korábban is magában foglalta a főgimnáziumi, illetve részben a főiskolai ismereteket, és a formai hasonlóságok ellenére nem igazodott a Ratióban foglaltakhoz. Az államhatalom megszorításai következtében a líceumi, esetleg főiskolai rangot viszont az iskola korábban nem vállalhatott fel és a magasabb tudományokat ezért gimnáziumi képzés keretében oktatták. 
Az alábbi táblázat azt szemlélteti, hogy a soproni líceum tanulmányi ideje miként változott a Ratiók idejében. A rendelkezésre álló források kellő információt adnak a tanulmányi idő változásairól, viszont e változások okáról a legtöbb esetben nincs tudomásunk. Annak ellenére, hogy a gyakori változtatásoknak köszönhetően az iskola osztálystruktúrája nehezen áttekinthető és szinte alig követhető, láthatjuk, hogy a gimnáziumi (vagyis nem a főiskolai) képzésre fordított idő viszonylag állandó, csupán az azon belüli átszervezések a jellemzők. A táblázat jól szemlélteti, hogy amíg a Ratiók egyértelműen határozzák meg a főgimnázium, a főiskolák, az akadémia és a líceum közti különbségeket, addig egy hasonlóan egyértelmű, kategorikus besorolással a protestáns iskolarendszerben nem találkozunk, így az iskolafokok képzési határai gyakran elmosódnak. A soproni iskola példája is jól tükrözi, hogy a központi szabályozás hiánya állandó átszervezéseket eredményezett, hiszen az egyes osztályok látogatási ideje folyamatosan változott: az 1785-ös tanterv összesen öt évben, az 1788-as tanterv másfél-másfél évben határozza meg a felsőbb osztályok látogatási idejét, majd 1804-ben ez ismét egy-egy évre módosul. Nem ismerjük annak pontos idejét, hogy 1766 és 1785 között a három felső osztály mikor alakult át kettő, prima és seconda osztályokká. Az alsó tagozatban, vagyis a kisgimnáziumban 1785-ben a grammatikai képzést három éves, és az 1-1,5 év időtartamú szintaktikai osztály már a felsőbb évfolyamokra készít elő. Szintén nem tudjuk, hogy mikor került bevezetésre az az alsó osztály, amely először az 1785-ös tanrendmódosításkor kerül említésre, és amit 1788-ban Schwartner Márton rektor távozása után el is törölnek. (Müllner, 1857. 73., 84., 86. o.)
1775-ben Farkas Ádám rektor javasolja, hogy minden gimnáziumi osztályt két évig járjanak a hallgatók és ez vélhetően sokáig így is marad. Berzsenyi Dániel soproni iskolaéveivel foglalkozó kutatások nyomán tudjuk, hogy még 1788-ban is két-két évig jártak egy gimnáziumi osztályt, hiszen az ifjú Berzsenyi 1788 őszén 12 évesen került az iskola donatus osztályába, és 18 éves volt, amikor a syntactica osztály abszolválása után rövid időre megszakította tanulmányait. (Győrffy, Hunyadi, 1986. 64. o.)
Az 1785-ös tanrendmódosítás kapcsán önálló teológiai, bölcseleti és jogi fakultással bővült az iskola, és ezáltal vált a II. Ratio idejére líceummá.4 Ezt a fajta iskolaformát egyébként a Ratio is ismerte és elfogadta. Hasonló összevont képzés, vagyis főgimnáziumi és akadémiai képzés részleges együttese létezett az állami-katolikus szektorban is. 

        
     Az oktatott tantárgyak tartalmát illetően egy mélyreható és alapos elemzésre – ahogy arra már feljebb utaltunk –, eredeti források hiányában nincs lehetőségünk, de a líceumi tantárgyak 1804-ből származó felsorolása arra enged következtetni, hogy Sopronban a latin mellett a természettudományi tárgyak a század elején is kellő mértékben vannak képviselve. A modern tudományok jelenlétét – egy általánosan elfogadott központi tanterv híján – továbbra is a külföldi, elsősorban német egyetemeken képzett tanárok nagyarányú jelenléte biztosította. A tananyag megfelelő minőségét és az iskola jó szervezettségét bizonyítja, hogy ebben az időben több mint 20%-kal nő az iskola látogatottsága. (Müllner, 1857. 94. o.)
Meglepő azonban, hogy például Debrecennel és Sárospatakkal ellentétben sem a magyar nyelv, sem a modern idegen nyelvek tanórai oktatására és használatára vonatkozóan nem találunk említésre méltó adatot Sopronban. (Az országban elsőként megalakult, a magyar nyelv és irodalom ápolását felvállaló Magyar Társaságot, amely önképző körként működött, itt nem vettük figyelembe.)
KÍSÉRLET EGY OBJEKTÍV ÉRTÉKELÉSRE

Nehéz annak megítélése, hogy az általunk vizsgált időszakában a protestáns és ezen belül az evangélikus iskola a hazai oktatásfejlődés szempontjából milyen szerepet töltött be. Az bizonyos, hogy a Ratiók idején a protestáns egyházak ellenállása következtében hazánkban az egységes tanrend bevezetése nem valósulhatott meg, ami az iskolai szintek alapján elkülöníthető, egységes tudás megteremtését is megakadályozta. Ezáltal viszont a magyar oktatási rendszer megőrizhette a 16. században kialakult felekezeti sokszínűségét.
A központilag csak részben szabályozott iskolarendszer következtében még hosszú időre megmaradtak az egyes iskolák között fennálló nagy minőségbeli eltérések Egy egységesen megszabott tananyag hiányában ugyanis az iskolák teljesen ki voltak szolgáltatva az ott tanító tanároknak. Ez a helyzet azonban az iskola javát is szolgálhatta, ha olyan jeles tanárokat tudott megnyerni magának egy intézmény, mint például a 18. században a pesti Fasori Gimnázium.
Az evangélikus egyház a fennálló rendszerrel szemben tanúsított óvatos magatartása érthető, hiszen a Ratiók korában még nem halványultak el a protestánsüldöztetések emlékei. A saját iskolarendszer védelme minden egyház számára az egyik legfontosabb feladat volt, mert az iskolák az egyházközösségek szellemi központjai, az egyházi ideológiák fő terjesztői. Az evangélikus iskolák ellenállásának legfőbb oka az volt, hogy a hatalom által szorgalmazott központi tantervekben nem látták biztosítva saját függetlenségüket. Az egységes állami-katolikus tantervek bevezetését az evangélikus iskolák ügyes kompromisszumok által próbálták elkerülni. A soproni líceum példáján is láthatjuk, hogy az egyes evangélikus iskolákban alkalmazott tantervek formai és tartalmi hasonlóságainak köszönhetően az állam részéről elmaradtak a protestáns iskolákkal szembeni drasztikus lépések.
Az iskolák szeparáltsága az egyház számára több okból is biztonságot jelentett, hiszen a széttagolt és intézményeiben önálló evangélikus iskolarendszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az államhatalom intézkedéseinek végrehajtása csak igen hosszadalmas úton valósulhatott meg, és a saját tantervvel rendelkező intézmények miatt az egyes iskolák közötti átjárhatóság is igencsak nehézkes volt, ami szintén az evangélikus iskola védelmét szolgálta. Ismerve a kor iskolalátogatási szokásait, tudjuk, hogy egy minden felekezet számára egységes tanterv bevezetése esetén sokkal nagyobb lett volna annak esélye, hogy az iskolájukkal elégedetlen diákok egy adott városon belül egy hasonló szintű, de más felekezethez tartozó iskolát keresnek, mint annak, hogy egy másik településen folytatják tanulmányaikat. Az evangélikus iskolarendszeren belül fennálló nagy minőségbeli különbségek miatt ez reális veszélyt jelentethetett volna.
Bár az 1791-es törvény biztosította a protestáns iskolák függetlenségét, ahogy azt a soproni iskola esetében is figyelemmel kísérhetjük, az evangélikus iskolák a szuperintendensi felügyelet mellett továbbra is fontosnak tartották saját intézményi függetlenségüket, és ez által gátat szabtak egy egységes evangélikus tanügyigazgatás és tanterv megteremtésének.

JEGYZETEK

1 A „három nyelvű“ latin gimnázium megnevezés másik oka vélhetően az, hogy az egyes iskolaszintek élesen nem váltak el egymástól és ezáltal a lakosság nyelvén folyó elemi és az elsősorban latin nyelvű gimnáziumi oktatás a jelentésben együtt szerepeltek.
2 A II. Ratio Educationis középfokú iskolákra vonatkozó rendelkezése a kisgimnáziumok (grammatikai iskola) osztályainak számát – az előző Ratióhoz képest – eggyel megemelte, így ezek négy osztályosokká váltak.
3 Az 1785-ös rendelkezés kimondja, hogy csak az alapvető ismeretekkel rendelkező tanulókat lehet felvenni az iskolába. Ezzel az evangélikus gimnázium részben követte a központi szabályozást, hiszen már az I. Ratio a gimnázium látogatásának feltételeként az elemi osztályok elvégzését írta elő.
4 Annak ellenére, hogy a 1785-ös tanrend már a líceumi formában szervezi át a gimnáziumot, az iskola ekkor még nem használja a líceum elnevezést.

IRODALOM
Bodolay Géza (1963): Irodalmi Diáktársaságok 1785-1848. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Boronkai Szabolcs (2000): Bedeutungsverlust und Identitätskrise, Ödenburgs deutschsprachige Literatur und Kultur im 19. Jh. Bern, Peter Lang AG, Europäischer Verlag der Wissenschaften.
Csókai Lajos (1929): Sopron vármegye katholikus egyházi és tanügyi viszonyai III Károly és Mária Theresia korában. Pannonhalma.
Emresz Károly: A soproni Evangélikus Líceum a reformkorban és az abszolutizmus korában (1803-1867). Soproni Szemle, 20-36.
Glatz Ferenc (1995): A magyarok krónikája. Gütersloh, Officina Nova – Mohndruck GmbH.
Györffy Sándor, Hunyadi Zoltán (1985): A soproni líceum. Budapest, Tankönyvkiadó. 9-108.
Hanák Péter (1991): Die Geschichte Ungarns von den Anfängen bis zur Gegenwart. Gyomaendrőd, Corvina Kiadó.
Hangay Zoltán (1991): 19 történelmi arckép a 19. század magyar történelméből. Budapest, Trezor Kiadó.
Horváth Márton (1988): A magyar nevelés története I. k. Budapest, Tankönyvkiadó.
Kosáry Domokos (2003): Magyarország Európában. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Mészáros István, Németh András, Pukánszky Béla (1999): Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Budapest, Osiris.
Mészáros István (1968): A magyar nevelés története. Budapest, Tankönyvkiadó.
Mikonya György (2002): A pedagógiai kultúra alakulása az evangélikus tantervekben. In: Magyar neveléstörténeti tanulmányok II. – Új szempontok, új források. Budapest, Eötvös József Kiadó.
Nagy Péter Tibor (2002): Hajszálcsövek és nyomáscsoportok, oktatáspolitika a 19-20. századi Magyarországon. Budapest, Oktatáskutató Intézet – Új Mandátum Könyvkiadó.
Nagy Péter Tibor (1997): Neveléstörténeti előadások, Előadások a nevelés társadalomtörténetéből. Székesfehérvár-Budapest, Kodolányi János Főiskola – Oktatáskutató Intézet.
Németh András (2005): A magyar pedagógia tudománytörténete. Budapest, Gondolat Kiadó.
Németh Ildikó (2005): Sopron középfokú és középszintű iskolái a 19. században. In: Dissertationes Sopronienses 1. Sopron, Győr-Moson-Sopron megye Soproni Levéltára.
Németh Sámuel (1957): A soproni Evangélikus Líceum tanuló ifjúsága a XVIII században. Soproni Szemle, 65-78.
Németh Sámuel (1955): A soproni líceum tanulóinak külföldi tanulmányai 1680-1782. Soproni Szemle, 99-117.
Németh Sámuel (1941): Ribini János (1722-1758), a soproni Evangélikus Líceum rektora (1747-1758). Soproni Szemle, 321-324.
Németh Sámuel (1942): Wietoris Jonathán, a soproni Evangélikus Líceum rektora (1738-1802). Soproni Szemle, 300-303.
Ormos Mária (2003): A történelem és a történettudományok. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Prőhle Jenő (1957): Berzsenyi Gimnázium iskolatörténeti kiállítás. Soproni Szemle, 267-369.
Pukánszky Béla (2000): Német polgárság magyar földön. Budapest, Lucidus Kiadó.
Sasfi Csaba (2003): Sopron város két gimnáziumának diákjai a Ratio Educationis időszakában (1777-1849). In: Soproni Szemle, 333-349.





Készítette