Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Egyebek

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Hervainé Szabó Gyöngyvér: KOLUMBUSZ KRISTÓFTÓL STONE COLUMBUSIG:A TÖRTÉNELEM ANTROPOLÓGIAI ÉS IRODALMI OLVASATAI ÉS AZ INKLUZÍV PEDAGÓGIA



A hazai történelem oktatása az európai történelmi oktatás sajátos nemzeti kultúráihoz hasonlóan a görög-római, a humanista-reneszánsz és a felvilágosult tradíciók jegyében a keresztény teleológiára építve az egyetemes haladásba vetett hit paradigmája révén történik. A nemzetközi politika elméletének oktatása e történeti tradíciókra épít, szemben az amerikai oktatás tradícióival, amelyek az európai államközpontú, vesztfáliai tradíciókkal szemben a liberális és autonómiára épülő, utilitarista tradíciókat hangsúlyozták, annak ellenére, hogy az alapvető eurocentrikus nézőpontot szintén megtartották.
A nemzetközi politika elméletének oktatása hazánkban csupán rövid múltra tekinthet vissza, és a szakmában nem igazán forrtak ki a tantárgy oktatásának alapvető paradigmatikai elvei. A nemzetközi politika elméletéhez kötődő hazai szakirodalom tulajdonképpen nem igazán tett mást, mint azt, hogy ismerkedett a szakma fogalomrendszerével, megismertette vitáit, és egy-két kérdéssel foglalkozott annak elméletén belül.
A hazai szakirodalom hiánya, a szakmai tudományos közélet formálódó jellege, a nemzetközi szakirodalom fordításainak hiánya számos megoldandó feladatot vet fel. Sokkal fontosabb azonban ennél az, hogy a nemzetközi szakirodalomban a régi viták helyét új kérdések és új problémák veszik át, amelyek nem csupán az eddigi nemzetközi politikaelméleti gondolkodást, de a történelmi gondolkodás és a történelmi kánon számos eddigi kérdését megkérdőjelezik.
A nemzetközi politika elméletében kialakult korábbi vitákról olvashatunk a hazai szakirodalomban is, amelyek között feltétlenül meg kell említenünk a realista és az idealista nemzetközi politikaelméleti gondolkodás közötti vitát, ami a hazai oktatás szempontjából azért érdekes, mert az európai nemzetközi politikaelméleti gondolkodás kizárólagossága a történelemszemléletben és a történelem oktatásában számos problémát és félreértelmezést okoz. Másrészt a liberális nemzetközi politikaelméleti megközelítések ismeretének hiánya az amerikai külpolitika és az amerikaiak által hirdetetett világrend meg nem értését eredményezi. Ugyanakkor a hazai nemzetközi politika elmélet oktatásában semmi nem szűrődik át azokból a nézetekből, amelyek az új globális világrend kérdésében egy inkluzív pedagógia igényét vetik fel, amelyek a nemzetközi világrend inkluzív felfogását közvetítik.
A nemzetközi politika elméletének kérdései a hidegháború befejeződésével új megközelítést kaptak, mivel a globalizáció, a globális kormányzás kérdései, a regionális fejlődés új kérdései az 1492-t követően kialakult világrend-felfogás maradványait is górcső alá vették.
Az inkluzív pedagógia modelljeiben a módszertani elvek mellett (miszerint a történelem oktatásába bele kell, hogy tartozzon az őslakosok, a gyarmatok, a bevándorlók, a diaszpórák, a behurcolt etnikumok, a nők történelmének oktatása is), azonban sok szempontból messze többről van szó, mint a példatár tartalmának átalakításáról: az inkluzív pedagógiai történelemszemléletben nem más kérdőjeleződik meg, mint az európai antropológiai felfogás és történetírás egésze. Az inkluzív történelempedagógia leginkább Latin-Amerikában és a volt gyarmatai térségekben jelenik meg, mint a kozmopolisz és az alávetettség elmélete, ugyanakkor az Egyesült Államokban a korábbi multikulturális tanulmányok helyébe lépve az ún. új historicizmus elméletekhez kötődik. A korábbi oktatási gyakorlat multikulturalizmusát napjainkra felváltja egy új megközelítés, amelynek lényege, hogy szakít a modernség történelemfelfogásával: a történelem annak a története, ami az államiság történetéhez kötődik, a történelem a nemzetállam története, a korábbi történelem nélküli népek történetének negligálása helyett a hely- és a regionális történetírás története is beemelődik a kutatásokba, a narratívákba és a diskurzusokba.

COSMO-POLIS: HATÁRLÉT ÉS KRITIKAI KOZMOPOLITANIZMUS A TÖRTÉNELMI TUDÁS GEOPOLITIKÁJÁBAN

A latin-amerikai politikai gondolkodás és filozófia a modernség speciális diskurzusait követően és mellett, a posztmodern kriticizmus mellett és helyett a transzmodernitás koncepciójának bevezetésével teszi kérdésessé az európai gondolkodásmódot és ismeretelméletet. A kolonialitás, mint rendszer helyének újragondolása (a gyarmati és posztkoloniális társadalmi nem, mint az európaitól elmaradt, lemaradott) oly módon válik vizsgálat tárgyává, hogy a kolonialitás a modernitás része, a modernitás az európai és a nemeurópai együtt tárgyalandók, és az utóbbi részeként tárgyalja a felszabadítás filozófiai és etikai elméletét.
 W. D. Mignolo E. Dussel felszabadítás-filozófiáját és Wallerstein történelmi kapitalizmus elméletét összevetve megállapítja, hogy ez utóbbi tipikusan európai makronarratíva, míg E. Dussel narratívája latin-amerikai, azaz koloniális gyökerű. Összességében W. D. Migno¬lo szerint a társadalomtudományi tudás geopolitikai természetű és gyökerű. (Mignolo, 2002)
Mignolo, áttekintve a kapitalizmus történetét, megállapítja, hogy a nyugati episztemológia gyökerei a reneszánsz nyugati ismeretelméletből (Bacon, Hegel, Kant) eredeztethetők. Ezen episztemológia tükrözte azokat a változásokat, amelyek szerint a kapitalizmus rendszerének áthelyeződése a Földközi-tengerről az észak-atlanti kereskedelmi zónára azzal párosult, hogy a tudás szerveződése univerzalisztikus értékelést kapott, ami mellett nincsen más tudás, ami mellett minden más tudás csak helyi természetű lehet. A nyugati ismeretelmélet Hegel révén a történelmet Krisztus születésétől a végítéletig, a jövőbe vitte. Hegel számára a történelem nemcsak az idő, hanem a tér irányát is behatárolta, a temporalitás Keletről Nyugatra helyezte át az emberi cselekvést, a múlt Ázsiáé, a jelen (Hegel korában) Európa (Németország), a jövő pedig Amerikáé. Hegel volt az első olyan regionális történetíró, aki munkáját univerzális történetírásként prezentálta. Hegel regionális perspektívája a modernitással és az európai felvilágosodással azonosíttatott. Sajátos, véli Mignolo, hogy az inkák és az aztékok hasonló nézeteket vallottak, ám nem volt esélyük nézeteiket univerzális történelemként megjeleníteni. Hegel azért tehette ezt, mivel a keresztény üdvösségtörténet szekularizációját megteremtette a felvilágosodás. Az azték és az inka gondolkodókat (Poma de Ayala, Alva Ixtlixochitl, Munon Chimalpaín, Garcilaso de la Vega) meglepte a keresztény történelemfilozófia, amelybe nem tudták belefoglalni magukat és egyfajta kirekesztettség, kizártság aspektusából vizsgálták azt. Az Amerikában talált fejlett társadalmi rendszerek, a fejlett városhálózat és társadalmi struktúra, a gazdasági kapcsolatrendszer az európai gondolkodókat arra késztette, hogy áttekintsék azt a nézetrendszert, amellyel a világot értelmezték. Ez az átgondolás egy teológiai-jogi vita keretében történt meg, amely az ún. valladolidi vita elnevezést kapta. A valladolidi vita és az ún. salamancai iskola jelentősége napjainkban legalább annyira fontos, mint ötszáz évvel ezelőtt, hiszen az emberiség és az emberi lény definiálásával foglalkozik. (Mignolo, 2002. 2. o.)
A valladolidi vita azonban további kérdéseket is felvet: felveti az európai modernizáció elméletének újraértékelését, felveti a nemzetközi kapcsolatok datálásának helyességét (1648), felveti a napjainkban kibontakozó új-középkor elméletek episztemológiai helyessége kérdéseit.
A továbbiakban a tudás geopolitikája kérdéseit a reneszánsz emberfelfogás, a felszabadítás filozófiája, a salamancai iskola és annak háttere, ill. a kritikai kozmopolitanizmus elmélete hátterében tárgyaljuk. A dolgozat végül kitér az újhistoricizmus kérdéseire is.

A RENESZÁNSZ ÉS FELVILÁGOSULT EMBERFELFOGÁS KÉRDÉSEI

A reneszánsz és a humanizmus az embereszmény újrafogalmazása, amelyet főként itáliai szellemi mozgalomként írtak le, amelyből hiányoztak az ibériai (és közép-európai) tradíciók. Ebben a koncepcióban kiemelt szerepe volt az Újvilág felfedezésének, azaz, eszerint a felfedezések nem csupán egy új terület megismerése és megtalálása, hanem a tudás újraértékelése, az emberiség koncepciójának újragondolása. Az újragondolásban kiemelt szerepe volt a valladolidi vitának és a salamancai iskolának. A 17. és a 18. századi fekete legenda gyártása a Brit Birodalom érdekeit szolgálta. A szerepe az volt, hogy Nagy-Britannia és Franciaország politikai szerepét igazolja, és aláássa Spanyolország hatalmát az indiánok feletti viselkedése brutalitásának bemutatásával. Ez a feketelegenda-gyártás érintette a spanyol történetírás diszkreditálását is, mivel a spanyol szerzetesek Amerika területének és népeinek történetét úgy állították be, mint amelyek a világ éretlen állapotában voltak, és az emberiség korai történetét jellemezték (José de Acosta: Historia Natural y Moral de las Indias 1590), és eredménye az lett, hogy áthelyezte az emberi történelem centrumát a déli, keresztény, katolikus tradícióból az északi, protestáns kálvinista kultúrára. E századokban kezdődött még Dél-Európa kulturális Másságának és Latin-Amerika kulturális, gyarmati Másságának kialakítása, amelyet a spanyol írástudók és misszionáriusok tevékenysége következményeként fogtak fel. A kulturális másság érintette az őslakosságot is, hiszen azok nem a görögségtől eredeztetett szekularizált történelmi tradíció részei. Ebben a nézetrendszerben a reneszánsz emberfelfogás a keresztény tradícióval szemben diszkontinuitást képviselt. A reneszánsz ember felszabadította az embert Isten zsarnoksága alól, mivel Isten fogalma a keresztény hitélet és gyakorlat által keletkezett, az ember felszabadította politikai intézményeit, és hátterét az a tapasztalat adta, amelyben a velencei, genovai kereskedők a Kelettel kereskedtek.  Az eszményi reneszánsz ember megszabadult Isten zsarnokságától, ám megőrizte a keresztény értékeket (mint erkölcsi értékeket), de politikailag újjászervezte társadalmát, függetlenségre tett szert kora kereskedelmi hatalmaitól (Kínától és Indiától), és az oszmán közvetítő kereskedelemtől, illetve birodalomtól. A reneszánsz ember Mignolo szerint nem az európai belső fejlődés eredménye volt, hanem mint másság, differencia fogalmazódott meg a kívülállókkal szemben, más elméletekkel, más vallásokkal, más univerzumfelfogásokkal szemben (lásd Galilei és Kopernikusz tanításait).

LATIN-AMERIKA ÉS A FELSZABADÍTÁS FILOZÓFIÁJA

A modernitás Mignolo szerint nem csupán egy új világrendszer volt, hanem irodalom, eszmetörténet, azaz társadalomtudomány. A hidegháború időszakában ez a társadalomtudomány az USA-ban a területi tanulmányok elnevezést kapta. A modernitás a nyugati civilizáció elmélete, amelyben csak a nyugati civilizáció fejlődése volt kutatott. Mignolo szerint a modernitás és a modern világrendszer összekapcsolódó paradigma, amelyben a nyugati történelem területiségét és a kolonialitást össze kell kapcsolni. Így a modernség, amelynek Európa a hangsúlyos eleme, sajátos vonása, hogy elrejti a kolonialitást, mint a modernitás sötét oldalát. Az atlanti világkereskedelem létrejötte révén a kolonialitás a modern feltétele, alkotóeleme. A modernség szerves alkotóeleme a „gyarmati Másság” konceptualizálása, amely¬ben Anibal Quijano szerint a történelmi-strukturális függőség nem a centrum-periféria dichotómiához köthető csak, hanem a modern/koloniális világrendszer együtt a kapitalista gazdaság rendszere. Wallerstein világrendszer-elméletében a gyarmati világ része a modernség¬nek, míg a függőség-elméletében a függés külső létet feltételez, a hatalom koloniali¬tá¬sá¬ban a külső elnevezés belülről (az első világból) fakad. A világrendszer-elmélet az Első világ, a függőség-elmélet a Harmadik világ diskurzusa. A különbség a tudás geopolitikája, a különbözőség értelmezése az előzőben eurocentrikus kritika az eurocentrizmussal szemben, míg a függőség-elmélet azoké, akik kimaradtak a modern/koloniális világ építéséből. (Mi¬gno¬lo, 1999)
A hetvenes évektől a latin-amerikai történeti szociológia fő kérdésévé az intellektuális gyarmatosítás vált, amelyben az eurocentrikus kritikát sajátként fogták fel: szociálliberális alternatívaként. Így a társadalomtudományok dekolonializálását Fals Borda nem látta lehetségesnek a létező filozófia és szociális gondolkodás talajáról. A kulturális-intellektuális dekolonizáció elméleteként a felszabadítás-filozófia szolgál, amelynek célja a társadalomtudományok felszabadítása a nyugati diskurzusok alól. A felszabadítás-filozófia a tudás regionalizálása, egy új geopolitika írása.
A felszabadítás-filozófia fontos kérdése nemcsak a gondolkodás koloniális helyeinek a hiánya, hanem a létezés kolonialitása, a nézőpont aszerinti formálódása, hogy a filozófia oszlopcsarnokába melyik ajtón léphetünk be, miközben csak egy ajtó (a nyugati) nyitott, és a bejutás a nyugati által szabályozott. Dussel szerint nem csupán Északról, de Dél felől is eredhet tudás (a tudás geopolitikája), és ebben a kontextusban Dél nem csupán földrajzi hely, hanem a globális kapitalizmus alatti emberi szenvedés metaforája. A felszabadítás filozófiája nem csupán elmaradottságból, hanem az alávetettség perspektívájából is fakad (a spanyol gyarmati társadalom öröksége mellett az amerikai indián, az afrikai rabszolga, a kreol-mesztic tudat is része).
Mignolo szerint többé nem lehet csak a nyugati filozófiából magyarázni a létezést, mivel a Nyugat képtelen a belefoglaltság filozófiája megteremtésére. A Nyugat korlátozottsága a „Határ” filozófiájában rejlik, mivel a nyugati gondolkodás (a jobb és baloldali) elnyomja a helyi történelmek sokféleségét, a koloniális másságot. A felszabadítás filozófiájának képviselői (Franz Fanon, Rigoberto Menchú, Glória Anzaldúa, Subramani stb.) szerint a létezés kolonialitása a gondolkodás áthelyezése, egy új historicitás. E filozófiai felfogás szembekerül a modernség időkoncepciójával, az idővel, mint renddel, amely a helyek, terek alárendelését jelentette, és ehelyett az idő birtokosai (az ajtók birtoklói) funkcióit keresi. (Mignolo, 2000)
Dussel elméletében a tér és az idő (szent helyek és szimbolikus idő) nem a fundamentális eltérés kifejezője (a függőség és partikularitás), hanem tér-idő. Wallerstein szerint a társadalomtudományokban a tér és az idő geopolitikai és epizódikus téridő (a jelen kifejeződése), az „örökidő” pedig téren és időn átívelő absztrakt idő. Emellett Wallerstein szerint a társadalomtudományok figyelmen kívül hagyták a ciklikus ideologikus téridőt, a strukturális téridőt és a transzformációs téridőt.
A téridő-elmélet alapján a világ nem csupán a nyugati fejlődés és valamivé válás térideje, hanem nem homogén identitások (értsd: más fejlődési rendszerek) sorozata, amelyek időnként konfliktusba keverednek egymással. A koloniális eltérés, a liberális etika, a hellenocentrikus filozófia alóli felszabadulás, a koloniális „Másság” a „határgondolkodás” kondícióit teremti meg, és a határgondolkodás mint az episztemológia elmélete az alávetettség perspektívájából íródik. Eszerint a hatalom kolonialitása az eltérést, a másságot értékekké és hierarchiákká alakítja. Ebben a rendszerben a gondolkodás részévé válik a prekoloniális, aminek következménye az, hogy az európai létezés azok által láttatik és bíráltatik, akiknek létezését tagadta.
A modernségben a nem-európai kultúrák (és hozzáteszem: a nem-nyugat-európai kultúrák, történelmek) némák, elrejtettek, elnémítottak maradtak, hiányoztak. A koloniális másság a láthatatlanság révén reprodukálódott, és a transzmodernitás feladata a felszabadítás a gyarmatosítóké és a gyarmatosítottaké egyaránt. A felszabadítás filozófiájában az agyak diaszpórája kettős jelentőségű, az agyelszívás nem csupán agymosás és menekülés a másság elől, mivel a tudós csak jobb kondíciókat keres, hanem akkor jelentkezik, amikor a diaszpóra-lét értelmiségije reprodukálja az első világban az elnyomás módszereit (lásd a visszatérő intelligencia szerepét a rendszerváltási folyamatokban).
A modernség kolonialitását napjainkban egyfajta globális kolonialitás váltotta fel, amely-ben az európai gondolkodás regionalizálódik és elveszti univerzális jellegét. (Mignolo, 2000. 2. o.)

KOZMOPOLISZ ÉS KOZMOPOLITANIZMUS, MINT GLOBALIZÁCIÓS ETIKA
(A GYARMATOSÍTÓK FELSZABADÍTÁSA)

A nyugati világ hagyományain belül a hellén-reneszánsz felvilágosodás tradíció mellett kialakult egy másik elmélet is, egy másik ismeretelmélet, amely a modern domináns nézetei mellett, a nemzetállamokra építő nemzetközi politika mellett háttérbe szorult. A cosmopolis kifejezés a nemzetközi politika elméletének egyik fontos eleme, amely ugyancsak a hellén örökségben és a keresztény univerzalizmusban gyökerezik. E nézetek ugyancsak azzal a kérdéskörrel foglalkoznak, hogy miként értelmezhető az emberi társadalom, és van-e, lehet-e igazságos alapja a háborúknak.
Arisztotelész kora nemzetközi polgára volt, aki Athénban tanult, Macedóniában oktatott, majd ismét visszatért Athénbe, ahol létrehozta a hivatalos Akadémiával szemben saját Lyceumát. Megfogalmazása szerint az ember, mint természeti lény, közösségekben él. Az egész emberiség lehetséges közössége a cosmo-polis, a világ politikai közössége, és számos politikai rendszer létezhet. (Hat típust említ meg.) A politikai közösségek törékenyek és változóak, és kevés éli túl a sors irracionalitásait. A konfliktusokat a politikai közösségek természetéből fakadónak tekintette (külső és belső), és felelősségük más közösségek irányában is megfogalmazható más emberek jóléte szempontjából nem csak saját közösségük polgárai érdekeit kell szem előtt tartaniuk.
A hellenisztikus időszakban, és főként Rómában, a sztoikus gondolkodás hatott a nemzetközi politikaelméletére. A sztoikusok számára nem létezett a külső/belső megkülönböztetése. A sztoikusok közül a cinikusok (Diogenész) magukat világpolgároknak tekintették, kozmopolita lényeknek, akik két közösségben élnek: egy helyi közösségben, városban, amelybe születtek, és egy valódi nagy és valódi „közös” világban, amelyet a Nap sugarai határolnak be (Seneca), amelyben az egész emberiség polgártársunk és szomszédunk (Plutarchos). A sztoikusok nem tagadták az államhatárok szükségességét, és inkább morális, mint intézményi kozmopolitanizmus jellemezte őket. A későbbi gondolkodók számára az univerzális intézményi értéket a Római Birodalom jelentette.
Bíborbanszületett Constantin a birodalom kormányzásában a birodalom külpolitikai feladatait Eusebius tradícióira alapozta, miszerint a diplomácia feladata a kultúra és az oktatás más népek irányában. A birodalom határain élő népeknek védelmi övezetet kell alkotniuk a birodalom körül, amelyek az uralkodó jóakaratán függenek, és „gyémántként” emelhetik az udvar vallási ceremóniáinak fényét. Az uralkodó, mint bölcs szuverén, a külpolitika irányait, a diplomácia kérdéseit, a birodalommal határos régiókat és a birodalom belső politikai rendjét, szervezetét kell, hogy megismerje.
A fenti gondolkodók elsődleges etikai közösségnek az emberiséget, polgári közösségnek a birodalomban megjelenítődő helyi közösségeket tekintették. Az emberek ennek alapján több körhöz tartoztak: az egyén, a család, a tágabb értelemben vett család, a szomszédok és egyéb lokális csoportok, városlakók, vidéki környezetük és az egész emberiség köreihez. A cél, hogy e körök valamiféle centrum irányába orientáljanak, mert e körökhöz tartozás az embereknek súlyt és tekintélyt ad, és a sztoikus erkölcs e legfőbb eleme tanítható. A különböző közösségek jogainak tiszteletben tartása mellett nem voltak pacifisták, a jogok védelmét igazságosnak tartották.
A keresztény filozófiában az ember természetének kérdését az ókori gondolkodókra építve Aquinói Szent Tamás elemezte. Aquinói szerint az emberi lény nem csak egy speciális polisz polgára, hanem egy ideális univerzális közösségé is: a cosmopolisé, amelynek joga a természeti jog. A nominalista filozófia hagyományaira épített intellektuális környezetben bontakozott ki az az iskola, amely salamancai iskola néven vált ismertté és nézeteit az ún. valladolidi vitában bontakoztatta ki.
A salamancai iskola legfontosabb jellemzője, hogy képviselői kötődtek Salamancához illetve Vitoriához, közös tanok, eszmények kötötték őket össze az emberi társadalom természetét illetően.
A salamancai iskola, a valladolidi vita és a spanyol történelem, az európai és világ-történelem elemzésének rendkívül izgalmas és érdekes bemutatását olvashatjuk Csejtei Dezső és Juhász Anikó Amerika felfedezése és az új globális rend c. 2004-ben megjelent tanulmánykötetében. A kötet első része ismerteti a 15.-16. század Spanyolországának társadalmi viszonyait, Francisco de Vitoria életét, munkásságát, a salamancai iskola tevékenységét, Vitoria társadalom- és politikafilozófiájának kérdéseit. A mű rendkívüli értéke számos forrásanyag eredetiből való fordítása, és a művekhez fűzött magyarázatsor, ismertetés. Csejtei Dezső e munkája mérföldkő a politikaelmélet magyar történetében, általa a nemzetközi politika elméletének olyan új gondolkodója tárul fel, akit a nyugati gondolkodás méltatlanul és tudatosan elfelejtett, mellőzött.
Csejtei Dezső tevékenysége része annak a hazai történeti iskolának, amelyet Wittman-iskolának nevezhetünk. Wittman Tibor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején volt sztárprofesszor a szegedi József Attila Tudományegyetemen. Wittman nézőpontja, gondolatrendszere abban volt különleges, hogy a hazai történeti gondolkodás eurocentrikus és felvilágosodás-központú modernista nézőpontjával szemben világrendszerben gondolkodott, és a modernizmusnak azt az időszakát kutatta, amely a felfedezésekhez, az itáliai korakapitalizmus rendszeréhez, a németalföldi forradalomhoz, a spanyol és latin-amerikai történelemhez kötődött. Meggyőződésem, nincs messze az az idő, amikortól az egész wittmani életmű új megvilágítást kap, talán éppen tanítványainak, Anderle Ádámnak és a hazai latin-amerikanisztika képviselőinek köszönhetően. Csejtei Dezső munkája, mintha a wittmani életmű megkoronázása lenne, Vitoria és Sepúlveda valladolidi vitájának összevetése és a zárótanulmány, az európai meganarratíva átértelmezése a nemzetközi politikaelmélet történetében is választóvízzé válhat. A hazai politikaelméletben, amelynek a nemzetközi politika elmélete még eddig nem igazán jegyzett „szakága”, egy új nemzetközi világrend-értelmezés fontos állomása. Csejtei kiválóan rátapint arra, hogy Vitoria jogelméletében sokkal többről van szó, mint egy a középkor/újkor fordulóján élt tudós hagyatékának rendezéséről. Csejtei tanulmányában a wittmani iskola olyan elemeire épít, mint a helyi, az egyedi történelem, a partikuláris és az univerzális viszonya átértékelésére (az egyedi és partikuláris szolgálhat alapul a nagy elméletek kirajzolódásához, és nem a nagy elmélet fényében kell értékelni a partikuláris helyi történelmet), a modernitás és egyetemes történelem (ma globalitásnak mondanánk) összekötöttségére, az állam és a kapitalizmus kapcsolatára, csak hogy néhányat említsünk. Ennek a latin-amerikai iskolának fontos vonása, hogy nem a latin-amerikanisztika amerikai narratívájából kiindulva próbálja meg leírni egy kontinens nemzeteinek történetét, életvilágának főbb problémáit, hanem a terepen kutatva, a helyi társadalom talajáról, a sorsközösség (eszmei és regionális sors) attitűdjéből kiindulva próbál elemezni, válaszokat keresni.
Amiért itt Vitoria és Sepúlveda vitájának tartalmát és kontextusát ismertetjük, annak oka az, hogy a latin-amerikai felszabadítás-filozófiában kitüntetett szerepe van a Nyugat, a gyarmatosító felszabadításának, amelyet éppen a Nyugat olyan filozófiai elméletére épít, amely eddig elfeledett, elhanyagolt volt, nem vált a kánon részévé.
Spanyolország 15.-16. századi történetében Csejtei elemzései számos új vagy eddig kellően nem hangsúlyozott elemet tartalmaznak. Ezek között az alábbiak fontosak a későbbi európai és a későbbi világtörténelem szempontjából:
Az újkor hajnalán az Ibériai-félsziget Közép-Európához hasonlóan a politikai sokféleség, az etnikai és vallási sokszínűség világa volt, amely mintegy nyolcszáz éves együttélésre volt visszavezethető. Csejtei a spanyol társadalmi viszonyokat Wittman alapján kez¬det¬le¬ges¬nek, fejletlennek tekinti, ám amennyiben közép-európai összevetéseket teszünk, úgy valószínűleg arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy nemcsak a nyugati feudalizmus rendszerét kell megismernünk, hanem át kell tekinteni a spanyol elmaradottság kérdését is, amennyiben nem a nyugati történetírás szempontjából kívánunk mindent értékelni.
Ebben az átértelmezésben különösen fontos a Katolikus Királyok által létrehozott állam egységesítésének folyamata, amely prototípusa volt a francia, német és más államegyesítések gyakorlatának. Az Ibériai-félszigeten élő zsidók, mórok, moriszkók sorsában az elmúlt ötszáz év minden tragédiája, globális szintű szenvedése összesűrűsödött Európában és Európán kívül.
Csejtei tanulmányából ki kell emelnünk a határvonalak, a másság elrendeződéseit, az ókeresztény és újkeresztény (azon belül is az asszimiláltság eltérő fokain élő zsidók kérdését), a Másság ibériai értelmezéseit. Az inkvizíció és az eretneküldözés, az asszimiláltság kapcsolata eddig alig volt tárgyalt a hazai történeti munkákban. Mindenestre az a tény, hogy az inkvizíció vezető politikusai maguk is átkeresztelkedett zsidók köréből kerültek ki, a későbbi kommunista koncepciós pereket is új megvilágításba helyezi a politikai pszichológia szempontjából.
Ugyancsak nem elhanyagolandó a magyar történelem szempontjából, hogy V. Károly császárnak az a Sepúlveda volt a tanácsadója, aki később a valladolidi vitákban az őslakosok barbárságát vallja. Sepúlveda 1529-ben veszi rá a császárt, hogy álljon egy nagyszabású európai hadjárat élére a törökök ellen, miközben első ízben fogalmazódik meg a civilizáció és a barbárság kérdése a törökökkel kapcsolatban.
A kor legfontosabb társadalmi és politikai kérdéseit megjelenítő valladolidi vita egyik szereplője egy átkeresztelkedett szerzetes, Vitoria, aki tanulmányait Párizsban a Sorbonne-on folytatta, és a tomizmus, a nomanilizmus és a humanizmus hatása alatt állva írta meg a nemzetközi rendről szóló előadásait, míg a másik szereplő, egy spanyol kisnemes, Sepúlveda, aki a bolognai San Clemente Kollégiumban szerezte meg reneszánsz és humanista látásmódját. Sepúlveda nézetei az indiánokra vonatkozóan ismertek, hiszen az indiánok természettől való szolga léte, „alsóbbrendűsége”, a magasabb szintű tevékenységek hiánya a későbbi spanyol uralom ideológiai alapjaként szolgáltak, és részét képezték a brit birodalmi érdekeket szolgáló spanyol fekete-legendának.
Vitoria társadalom- és politikai filozófiájának bemutatása Csejtei tanulmánykötetének a legfontosabb eleme az általunk tárgyalt kérdéskör szempontjából: „Az Újvilág felfedezése a szó legszorosabb értelmében egy ,új világot’, egy új antropológiai, morális és politikai univerzumot indukált”. (Csejtei, 85. o.). Csejtei utal Vitoria azon meggyőződésére, hogy az emberi közösség organikus, természeti eredetű, a societas civilis pedig olyan közösség, amely az állampolgári együttélésre alapozódik, a társadalmi testben a közjó tölti be a vezető szervező erőt, így abban nem a hierarchia elsődleges, hanem az, hogy a közösség minden tagját megilleti. Vitoria a közhatalmat természetjogi eredetűnek tekinti, ami azt jelenti, hogy abba az Újvilág államalakulatainak legitimitása is beleértendő. Az államot Vitoria tökéletes közösségnek tekinti, önmagába vett teljességnek, ami beéri önmagával. Csejtei utal arra, hogy e képessége már tartalmazza a szuverenitás gondolatát, és amennyiben az indián közösségek a belső és külső tökéletességnek eleget tesznek, akkor az ő államaik is tökéletes közösségnek tekintendők.  Vitoria nézeteiben kiemelt szerepe van a ius gentiumnak, a népek jogának. A ius gentium nem az egyes egyén, hanem a nép, mint kollektív szingularitás (Csej¬tei, 105. o.), ugyancsak a természetjogból fakad. Szemben Machiavelli puszta erőre vonatkozó nemzetközi világrendjével, Vitoria az államok plurális közösségére épít, mint a társadalmi igazságosság legfontosabb elemére.
„A népek jogának nemcsak az emberek szerződése és egyetértése alapján van ereje, hanem ez a jog a törvény valódi erejével rendelkezik. S az egész földkerekségnek, mely bizonyos módon egyetlen respublikát képez, megvan a hatalma arra, hogy igazságos, és mindenki számára elfogadható törvényeket hozzon, ilyenek például a népek jogának törvényei. Ebből pedig az következik, hogy halálosan vétkeznek azok, akik a népek jogait megszegik, legyen szó akár békéről, akár háborúról, vagy olyan súlyos ügyekről, mint a követek sérthetetlensége. Egyetlen nemzet sem vonhatja ki magát a népek jogának kötelezettsége alól, mert ezt a kötelezettséget az egész földkerekség autoritása adja” (Csejtei, 110. o.). Csejtei elemzi Vitoria gondolatrendszerében a tutis orbis fogalmát: a tutis orbist, mint az emberiség egységes egészét, ember- és államközösséget, szervezett emberi közösséget, amely nem állam feletti állam (szervezeti és törvénykezési jogosítványokkal). A tutis orbisnak nincs „fősége”, azaz végrehajtó hatalma, ám van kényszerítő ereje, amelyben ha a két közjó, a közösségi jog és a tutis orbis közjoga szembekerülnek egymással, akkor az elsőbbség a földkerekség közjogát illeti.
Mignolo szerint Vitoria a természetes társadalom lényegét a kommunikációban, az együttélésben találta meg. Vitoria gondolkodásában kiemelendő az ember, mint humán lény joga a birtoklásra, a világrendszer újragondolása a barbárok szempontjából. A veszteség nem kevés: a planetáris keretekben megjelenő népek jogaival szemben az egyén és a polgár joga jelent meg a felvilágosodás elméletében.
A kozmopolisz napjainkban a posztnacionális regionális rendszerek korában a ius cosmopoliticum elve, az emancipáló társadalmi szerveződés narratívája. A 18. században kialakuló imperialista és koloniális másság a két Amerika közti diskurzus legfőbb eleme, amihez erőteljesen hasonlítható az orientalizmus brit diskurzusa.
W. D. Mignolo a kozmopolitanizmus narratíváiban megkülönbözteti a me¬nedzse¬rilista (kereszténység, a 19. századi imperializmus, a 20. századi neoliberális globalizációs) irányzatot, amelynek célja a homogenizáció, illetve az emancipációs narratíva. (Vitoria, Kant, Marx). Mignolo szerint a kozmopolita narratívák a modernitás perspektíváiból táplálkoznak. Mignolo, Csejtei és más szakértők tanulmányaiból a modernitás makrotársadalmi narratívája, mint történelmi korszakhatár, a 16. századra helyeződik, amelyhez viszonyítva a nemzetközi politikaelmélet 1648-as, a nemzetállamok nemzetközi rendjére vonatkozó határmegjelölése egy regionális történeti határkővé süllyed.
Mignolo az új rendet nem egy esemény, hanem több esemény köré kapcsolja: a kereszténység győzelme az iszlám felett 1492-ben, az amerindiánok megtérítése Hernando Cortesnek Montezuma azték uralkodó felett aratott győzelmét követően, Vasco da Gama Indiába érkezése, a jezsuiták belépése Kína földjére 1580 tájékán, az afrikai rabszolgák tömeges áthurcolása Amerikába a legfőbb makronarratívák, amelynek révén a planetáris mértékű koloniális különbségek kialakultak. Mignolo nézetrendszere alapján egyértelmű, hogy az új rend, az új világ az emberiség új antropológiai megközelítéséhez kacsolódott. Regionális vonatkozásban Vesztfália egy racionális táradalom építésének feltételeit teremtette meg a megelőző évszázadik európai horrorjának tapasztalataira építve, a természetjog egy világi társadalom rendszerének kialakítását eredményezte, és mivel a természetjog az egész univerzum része volt, a társadalomszervezés alapelveit univerzális elvekként kellett értelmezni. A keresztény, a zsidó és az iszlám vallások vallási univerzalitásai közepette csakis a természetjog válhatott univerzális rendszerré. A kozmopolitanizmus természetjogi eszmerendszere és az egyetemes történelem itt kapcsolódnak egymásba. Mignolo értelmezésében a kozmopolisz eszme a nemzetállammal szemben kialakított politikaelmélet. A nemzetállam az a terület, amely a korábbi transznacionális keresztény világ része volt. A reneszánsz ember ideálja ennek a középpontjába került, összekapcsolva az állampolgárt és az idegent. A kérdés, hogy mi az ember, nem ezzel kapcsolatosan bontakozott ki, hanem annak következtében, hogy az európai ember hódított, ölt, dominált, rabszolgává tett más emberi lényeket. Mignolo a Vitoria, Sepúlveda, las Casas vitát az egyetemes történelem kulcskérdésének tekinti, amely részének tekinti Kant örök béke és cosmopolis elméletét, amelyeket újra kell olvasni napjainkban. Mignolo szerint azonban Kant nézőterében is csak az európai államok szerepeltek. A reneszánsz sötét oldalának bemutatása, a kolonialitás, mint a rendszer külső eleme árnyékban maradt továbbra is. Mignolo véleménye szerint a harmadik világ a hidegháború időszakában is rejtve maradt és a náci korszak horrorja (hozzátehetnénk a kommunista rendszerek kíméletlen harca a másság ellen és az erre alapuló represszió, etnikai tisztogatások) a 16. századi spanyol történelemben gyökereznek. Mignolo szerint a nyugati kereszteshadjárat a kommunizmus üldözésére, a hidegháború alatt a pogányok, hitetlenek, barbárok üldözéséhez hasonló maradt, csak nem a teológia, hanem a politikai gazdaságtan diskurzusai révén. Hozzátehetjük, hogy a terrorizmus elleni küzdelemben Bush elnök megnyilatkozásai ugyanilyen természetűek.

A KRITIKAI KOZMOPOLITANIZMUS, MINT AZ ALÁVETETTSÉG ETIKÁJA
(A GYARMATOSÍTOTTAK FELSZABADÍTÁSA)

A felszabadítás elmélete legfontosabb kérdése a kolonialitás helye, szerepe az új viszonyok közepette. Mignolo szerint az „indiánok” nem léteztek addig, amíg Európa fel nem fedezte őket. Columbus földet értéig a térséget számos nép lakta és számos „földön” éltek. Kelet-India és Amerika az európai reneszánsz találmánya, és a latin jelzőt a gyarmati angol-amerikai és a gyarmati dél-amerikai kreol intellektuális gondolkodás adta neki. E pont képezi Mignolo nézeteiben a hatalom kolonialitását, megfosztva Amerikát önmaga szervezeteitől, lakosságát, népeit önmaga történelmétől, a helyi történelemtől.
A kozmopolisz-elmélet fontos összetevője a koloniális különbség, a koloniális modell leírása. A nyugati metanarratíva szerint a koloniális társadalom is a modernség, a haladás teleológiája, a burzsoázia hatalomra jutása, az intellektuális réteg uralmának kialakulása révén írható le. A modernség, mint a nyugati nemzetállam és a kolonialitás kettőssége értelmében a nemzetállam nem csupán a belső konszolidáció, a nyugati modell utánzása, hanem a kolonializmus átalakítása, egy, az európaitól eltérő modell létrehozása. Ebben a kontextusban a dekolonizáció nem eredmény, hanem egy befejezetlen folyamat, amelyben a másság nyugati fogalmakkal leírt, és a koloniális tér megfosztott saját, immanens klasszifikációs rendszerétől, fogalmi apparátusától. A koloniális kritika legfőbb sajátossága, hogy legfőbb elemei, kategóriái – a filozófia, a politika, a történelem, az irodalom, a regionális gyakorlat – a nyugati koncepciók részei. A kolonialitás regionális kritikája az „imaginary”, az elképzelt, mint geopolitikai, regionális koncepció indult el. Fontos eleme a Kelet-India-fogalom lebontása, az irodalomtörténet átírása.
A koloniális különbözőség egyik megjelenése a tervezés-fejlesztés elméletének radikális átalakulása. Rangan szerint a koloniális különbség a radikális tervezés. A kulturális sokszínűség nem csupán a Nyugat világvárosainak sajátossága, a radikális tervezés az állami tervezéssel szembeni helyi és koloniális történelmek dialógusa. Rangan szerint a kulcskoncepció a „fordítás elmélete”, amely a modern európai kozmológiákat lefordítja az indián kozmológiákra, az indián ismeretelméletet az európaira. Lefordítandók a demokrácia, a fejlődés, a legitimizált politikai gyakorlat koncepciói. A radikális tervezés ily módon egyenlő a világ kulturálisan diverz és kulturálisan diverzifikálódó közösségeinek társadalmi cselekvése. Mignolo szerint a koloniális különbség nem csupán hely, ahol cselekedni lehet, hanem a gondolkodás helye is. A koloniális különbözőség társadalmi mozgalmak megjelenéséhez vezetett. A folyamatban a gyarmatosítás faji, nyelvi és episztemológiai formáitól, a szégyentől az ünneplésig visz, egyfajta „de-centralizációig”, amelyben megtörténik a nyelvi és episztemiológiai elkülönülés is.
A felszabadulás filozófiái révén új történelmek íródnak, olyanok, amelyekbe a kirekesztetteket is belefoglalják, és megíródik a történelem a kolonialitás perspektívájából is. E két történelemnek, a modernitás és a kolonialitás történelmének együtt kell élnie, a makro-történetírásban benne kell lennie a kolonialitás horrorjának is. A kolonialitás perspektívájából megírt makronarratívák egy sorba kerülnek az eddigiekkel: a kereszténység, a nyugati civilizáció, a proletárforradalom, a modernitás és fejlődés narratíváival. A probléma, hogy nincs koloniális makronarratíva, hogy az alávetett „nem beszél”. A felszabadítás-etika kiinduló pontja a dominanciából fakadó aszimmetria, amelynek folyamatában maguk az elnyomottak termelik újra az elnyomatást, az államok többsége a Földön ma is jogtalan helyzetben van, az egykori gyarmati országok és társadalmak ma is a periférián és katonai erőszak nyomása alatt vannak, mindegy, hogy azokat az USA, a helyi forradalmak vagy a hatalom hiánya generálják.
A felszabadítás etikájának központi figurája Rigoberta Menchú Nobel-díjas személyiség, és központi eleme a guatemalai indián nő életrajza. Menchú önéletírásában nem a ladinók az indiánok tényleges kizsákmányolói, hanem a városi értelmiségiek, főként a marxisták, akik megtanítják az embereket, hogyan kell harcolni, és a média.  Menchú szerepe a felszabadítás etikájában ugyanaz, mint Kant, Marx, Bourdieu, Harvey szerepe, meg kell hallgatni, el kell olvasni, el kell ismerni.
A fordítás elmélete ebben a kontextusban episztemikus és koncepcionális transzkulturáció, az ún. határgondolkodás, a határelmélet, a határepisztemológia. A határgondolkodás fordítást igényel, az alávetett szempontjából alávetettség-ismeretet és kozmológiát. A határgondolkodás a domináns perspektívájából nem lehet asszimiláció és ellenőrzés. Az ismeretelméleti transzkulturáció csakis az alávetett szempontjából értelmezhető, mint a hatalom kolonialitásával szembeni gyakorlat. A határgondolkodás célja nemcsak az elismertetés és belefoglalás, hanem a racionalitások megerősítése, a történelmi és episztemológiai helyek integrálása.
A kritikai kozmopolitanizmus elméletének szerves eleme a kozmopolita oktatás, amely a kulturális közvetítés elmélete és értéke között helyezhető el.
Paulo Freire brazil filozófus Elnyomottak pedagógiája c. tanulmánya a pedagógia elméletébe számos innovációt hozott, amelyek között a populáris és informális oktatás állt az első helyen. Az informális oktatás dialógikus, ami megbecsülést ad, és mindkét felet cselekvésre, együttcselekvésre készteti. Az oktatás akcióhoz, információkhoz, meghatározott értékekhez kötött, a megértés elmélyítését célozza és alkalmas arra, hogy a világban a különbözőséget tolerálja. Freire elmélete az elnyomottak, a remény filozófiája, amelyben a fejlődő tudat kiemelt, s annak megértése, hogy a valóságot képesek átalakítani. Freire az oktatási tevékenységet a résztvevők életvilágába helyezte, amelynek folyamatában a fogalmak alakítása és a cselekvés közös folyamat volt. Addig, amíg a formális oktatás metaforái a keresztény forrásokból származtak, Freie a helyi metaforákra támaszkodott.
Leopold Zea filozófus a dominancia és a függés, az alávetettség és a függő státus közötti kapcsolatokat kutatta, és a felszabadítás-filozófia központi kérdése, a közös elismerés tárgyában az öntudat, az önérzékelés, az önmeghatározás kérdéseivel foglalkozott, az autentikus latin-amerikai identitással a létező történelemben és a létező jelenben.
Az oktatás kulturális mátrix, tapasztalat révén átalakítja a kialakított értékeket és jelentéseket az emberi együttműködés, a nyelvi és kommunikációs interszubjektivitás, a közösségben lévő legitim hatalom révén. Az oktatás elterjedése a személyek és közösségek történelmi tudatának megerősítése.
A kozmopolisz, mint a kultúra nézőpontja az emberi szellem, az utópiák és a képzelet közötti szintézise, egy radikálisan emancipáló oktatásé, az emberi tudás és kultúra integrálása, pszichológiai, intellektuális, morális és vallási önmegerősítés. A kozmopolita oktatás a történelmi látásmódot, a világ kulturális közösségeinek értékeit kívánja elérni. A kozmopolisz-orientált oktatás célja az egyén és a közösségi én felfedezése, a tudat emancipatív dimenzióinak feltárása: képzelet, szimbólumok, belső látás, mítoszok teremtése, az elutasítások, kudarcok feltárása, a felvilágosodással szembeni taktikák megismerése. A kozmopolisz nem egy Bábel, nem a kultúra egyetlen formája által monopolizált, hanem dialógus a múlt, a jelen és a jövő között. Történelemszemléletébe nemcsak az államok, hanem az egyének, csoportok, a kulturális csomópontok oktatása is beletartozik. Lonergan elméletében a cselekvés, az értelmezés és az önfejlődés egyaránt beletartoznak. A történelem ismerete nem csupán az események ismerete, hanem a tudat differenciáltságának és a módszereknek az ismerete is. A történelem nem egy vaslogika, amelynek alapján az események egyetlen univerzális történelembe folynak bele, amelyben nyilvánvaló a haladás. A kozmopolisz-pedagógia elméletében nincs automatikus haladás (sem liberális, sem marxista), sem apokaliptikus összeomlás, hanem a valószínűség az általánosból és a plurálisból emelkedik fel, a tudat dimenziója a történelmi eredethez és a történelmi felelősséghez kapcsolódik. A kozmopolisz-pedagógiában a kultúra normatív funkciót tölt be: az emberiség kulturális közösség, átlépi az államok és a történelmi korszakok határait, kozmopolisz, ám nem egy megvalósítandó politikai eszme, hanem egy hosszútávú, nempolitikai kulturális tényező. A felvilágosult közvélemény a meztelen politikai hatalmat ellenőrzi. A kozmopolisz-pedagógia az értelmezés kiegyensúlyozott, pluralizált kifejtésére törekszik: a művészet, az irodalom, a színház, a multimédia, az újságírás, a történelem, az egyetemi és a közoktatás, a személyiség elmélyítése és a közvélemény formálása új lehetőségeket teremtenek. Nemcsak kommunikatív kompetenciákra oktat, hanem a dialógusos folyamatok és a stratégiák fenntartására is a döntéshozatal során. A fragmentáció korában az emberiség egységre, egyensúlyra és helyes döntéshozatalra vágyik. Az új kulturális stratégia a pluralizmust és az egységet egyaránt igényli.  Az új kritikai gondolkodás empirikus és történelmi, nyitott az emberi gondolkodás irányában.
  Mignolo szerint a latin-amerikanistáknak ki kell törniük az episztemológiai rasszizmusból, abból, hogy Latin-Amerika az USA-ban tárgya az LA-tanulmányoknak, tárgy a koloniális másságával, míg a hatalom kolonialitása a latin-amerikai értelmiségiek számára a szubjektivitás. A latino-tanulmányok az amerikai filozófiai gondolkodást takarják, kritikai reflexió a létezés és a függőség, a kolonialitás és a modernitás tárgyában. A latin-amerikai kritikai diskurzusok a filozófia, a társadalomtudomány és az irodalomtudomány témakörét fedik le, és összességében részét képezik az Amerika-tanulmányoknak. A kérdés most már az, mennyire nyitottak az Amerika-tanulmányok, amelyek korábban kizárólag a fehér episztemológia kérdéseivel foglalkoztak, és mennyiben korlátozódnak Angol-Amerika kérdéseire. A fentiek alapján az Amerika-tanulmányok meg kell, hogy nyissák ajtaikat a határgondolkodás, a kettős-tudatúság felé, hogy mennyire készek a tudás, az etika és a politika újjászervezésére.

AZ IRODALOM ÉS A TÖRTÉNELEM NARRATÍVÁI ÉS AZ INKLUZÍV TÖRTÉNELEMPEDAGÓGIA

Marcel Cornish-Pope a globalizációs folyamatokat az egymásba kapcsolódás, a fordítás, a lokális-globális, a nemzeti és a transznacionális egymásbafonódása kultúrájaként értékeli, amelyben a nyugati és a nem-nyugati, a domináns és a periférikus újra értelmeződik és konszolidálódik. Szerinte Közép-Európa önálló regionális komparatív irodalomtörténete napjainkban azzal jellemezhető, hogy megkezdődött a monolitikus nemzeti koncepciójú irodalmak szerinti történetírás átalakulása, amelyben a nemzeti magas kultúrák és az alacsony népi kultúrák kettőssége együtt létezett. A kulturális fejlődés mélyebb megértése már lehetővé kell, hogy tegye a térség multietnikus és multikulturális államainak megértését, a harmonikus és egységes nemzeti kultúra és állam illúzióját, az irodalmi kultúrák térképtől független volta megértését. Kiemeli a multietnikus közép-európai városok irodalomtörténetét, amelyek a nemzeti irodalmakban marginális szerepet töltöttek be, ugyanakkor napjainkban de/és rekonstrukciós, stílus és zsáner hibridizációs szerepük mellett alternatív etnikai és társadalmi kapcsolatokat mutattak meg, más dialógikus dimenziót reprezentálnak. E fragmentált irodalomtörténetek a megosztás mítosza helyett a kapcsolatok mítoszát képviselték, ellenálltak a Versailles-i diktátumoknak csakúgy, mint a germanista Mittel-Europa terveknek, és egy eredendően policentrikus kultúra koncepcióját hordozták. Szemben a térség mágnesvárosaival (Szentpétervár, Budapest, Prága), amelyek a Nyugat-Kelet dialógus és meg¬osz¬tott¬ság állandóságában éltek, e városi irodalmak az utak kereszteződései, s a határvidékek, a multietnikus régiók törekvéseit, az etnokulturális értékeket szolgálták. Ebben a térségben kialakulhattak más transzetnikai közösségek is (örmény, zsidó, német stb.).
Az etnikai kisebbségi irodalom esetében az irodalomtörténet két narratíva meglétét emeli ki. Az egyik az ún. etnikai történelmi narratíva, a másik a traumafeldolgozási narratíva. A történelemértelmezés feltárásában mind az újhistoricizmus, mind a dekonstrukciós elmélet, mind pedig a hermeneutika segítséget adhat. Az újhistoricizmus, amelyet R. Aczel Green¬blatt nyomán a társadalmi energiák cirkulációjaként értelmezett (R. Aczel, 10. o.), központi kategóriája a pátosz, amelynek révén a történelem külső események sorozatából belsővé válik.
A pátosz révén a mesélő, a történész hidat képez a mítoszok jelentette enciklopédikus tudás és a narrativitás pólusai között, amelynek során a regény, a mű a hatalom helyévé válik, diskurzusok és viselkedési stratégiák hálózatává, amelyben a diskurzusok bizonyos mértékig láthatatlan erők által szervezettek. A történelem ezekben a művekben a hatalom diskurzusainak szöveteiből áll, és nem elmesélt történet, hanem a történelem újrakomponálása valamely történelmi esemény felidézése által. Az anekdotikus látásmód kettős jelentéssel bír: biztosítja a beszélő számára az éthoszt, az erkölcsi megalapozottságot és a naiv hallgatóság számára a pátoszt. Az anekdotikus keretek lehetővé teszik a tradicionális centrum–periféria tagolódás hierarchikus jellege megszüntetését, a főáramlat és a marginalitás közötti különbség elmosását. A többféle jelentés meghallása nem csupán módszertani kérdés, hanem a történelmi pillanat értelmezésének etikai imperatívusza is.
A dekonstrukcionista értelmezés szerint a pátosz, a patetikus oppozíció, a szakmai történelmi értelmezés és a naiv történelemfelfogás közötti oppozíció áthidalása, amelyben a történelem a betűk összjátéka, és a mű nem más, mint a történelem alakítója. A pátosz a beszélő etikai megerősítését szolgálja, amivel jobban el tudja mondani, jobban képes kifejteni az eseményeket. A beszélő narratívája az ún. reflexív etika alapján a bukás pátosza, amelyben a szereplők már a startnál elvesztették a játékot.
Hermeneutikai megközelítésben a történelem diskurzusokból áll, a mesélő a hermeneutikai dialógusértelmezésben jogosult a múlt megváltoztatására is. A pátosz a dialógus pátosza, ami nem feltétlenül esik egybe a történelmi retorikai logikával. Szemben a pozitivista ok-okozati történetírással, a naiv történetírás teleologikus jellegével, a hermeneutikai irodalomtörténet-írás arra törekszik, hogy ne csupán a nagy narratívák visszaverése történjen meg, hanem azt is mondjuk meg, miért verjük vissza azokat, miért akarjuk a múlt másságát, miért akarjuk azt saját etikánk alapján átírni. Ily módon az etnikai-kisebbségi irodalomtörténet, a „logosz” a modern nyugati irodalomtörténet-írás narratíváival szemben a pátosz és az éthosz alapján reprezentálja, mutatja be újra a múltat, mintha annak egyik alternatívája elfelejtett volna megtörténni.
A traumatradíció a posztkoloniális irodalomelmélet kategóriája, és egyaránt értelmezhető a zsidó holocaust-irodalomra, a gyarmati holocaust-szituációkra. A trauma-szemtanúság imperatívusza a nem-felejtés imperatívusza. A trauma-szemtanúság irodalma nem a megélők, hanem a leszármazottak irodalma, akik szerint a történelem nem zárult le, a történelem nem egyszerűen mindig jelenlévő, hanem az általa okozott trauma újabb és újabb következményekkel jár, kihat napjaink politikai, történelmi és kulturális eseményeire is. Kihat az áldozatokra, kihat a cselekvőkre és kollaborátorokra, kihat a félreállókra és az ellenállókra. Az amerikai történelemben sem felejthető a birodalom, ahogy más történelemben sem. A történelmet a győztes írja és a győztes felejti el. A hódítások, a behurcolások, az áttelepítés a prekoloniális időkre való emlékezés, a traumatradíció része. A szemtanúság, mint kollektív cselekvés etikai és egyben politikai projekt is: a gyarmati irodalomtörténet végrendeleti projektje.
A narratíva a traumatradícióban is a történelem újramondása, ám ellentétben a historicizmussal, az értékelése nem megváltoztatható, ellentétben a dekonstrukcióval, nem építhető híd a birodalom és a gyarmat között, és ebben nincs esély ellennarratívára. A traumairodalom végrendeletében a sajátos elem, hogy a mesélő nincs egyedül, jelen van a másik, a szemtanú, aki valakinek mesél, valakinek, akire hosszú ideje várt. Az olvasó az a személy, akire az emlékezés áttestálható, így a trauma egyben a túlélés a narratíva ereje révén, amelyben a múlt és a jelen megteremtik a második én koherenciáját. A traumatizált én a fájdalmat ismerő, zavart személy, míg a traumatizált második én a gyarmati nemzet, egyfajta nosztalgikus premodern vágykép lokális kultúrával, tradicionális gyökerekkel, amelyet nem érintett a kolonizáló idegen hódítás modernitása. A traumairodalomban a pszichológiai trauma a teljesség elvesztése, az identitás stabilitásának elvesztése feletti gyász, amelyben a fragmentált múlt a kollektív ellenállás identitásával azonos. A szemtanúság és az ellenállás az identitás és a teljesség megtalálása, egy új jövő alakításának reménye.
Az újhistoricizmus elmélete a történelmet használta az irodalom megértésére. A szerző élete mögé, a társadalmi, szociális gyakorlatba kívánt behatolni. A kor kultúrája több mint történeti munka, abba beletartozik a szociális és a kulturális antropológia is. A történet a közélet attitűdje, míg a társadalmi háttér orvosi diagnózis, elvárások, annak ismerete, hogy a szövegek hogyan hatottak egykoron. Az újhistoricizmus fontos módszere a múlt egymásnak ellentmondó olvasatainak feltárása, új hangsúlyok és új perspektívák adása, a történelemnek a jelen pillanatától való rekonstrukciója.

AZ AMERIKAI ŐSLAKOSSÁG TÖRTÉNELEMFELFOGÁSA GERALD WIZENOR REGÉNYEIBEN

Napjaink őslakos-irodalma újraírja, újraszervezi, újraértékeli a tradicionális törzsi társadalom történetét napjaink indiánjainak identitása megteremtése érdekében. Egyrészt megpróbálják leküzdeni azokat az akadályokat, amelyekkel a fehérek e kultúra kiirtásával megnehezítették a múlt feltárását, másrészt, újraolvasván új interpretációt adnak a korabeli szövegeknek. Az eredmény: a nyugati irodalom eszközeivel teremtik meg az indián őslakos szellemiséget.
A cél annak bebizonyítása, hogy az elmélet nem csupán nyugati tradíció. Ebből az irodalomból kirajzolódik az új, nem európai sztereotípiákra épülő identitástudat. A problémát az okozza, hogy vajon a nyugati irodalmi kánon alkalmas-e az etnikai szövegek elemzésére.
Louis Owens: Other Destinies: Understanding the American Indian Novell c. munkájában 1854-től tíz amerindián szerző regényét elemzi. A szerzők kevertvérűek, nem 100%-os indián eredetűek. A szerző bemutatja, hogy az amerikai indián sztereotípiák az irodalmi standardok következményei, és nagyon nehéz egy őslakos író számára eltérni ezektől és reális képet adni. Az amerindián regény az indián kevertvérűség identitásának a megjelenése.
Maga az őslakos-regény is fikció, akárcsak a kevertvérűség, mivel ez azt jelenti, sem őslakos, sem európai. A kevertvérűség azt is magában hordozza, hogy az egyén arra kényszerítte¬tett, hogy kultúrát válasszon magának. A kultúra több mint a faji meghatározottság, az őslakosság változó szerepét is definiálni kell. Ahhoz, hogy őseik kultúráját megőrizzék, az őslakos-kultúrát is definiálni kell. A kitalálás és a képzelet integráns része a definiálásnak.
Az őslakos-identitás évszázadok folyamán alakult ki, amikor a gyarmatosítás és az ezt követő szétszóródás, áttelepítés, a brutálisan rájuk kényszerített periferialitás, a kulturális megsemmisítés, az angol nyelv bevezetése, a monocentrikus, veszternizált életmód szisztematikus hatalmával és elnyomásával szemben sikerült identitásukat megőrizni.
 Az őslakos indiánok az általánosításokkal szemben egy nem az európaiak által kreált képet kívánnak kialakítani, hanem olyat, amely önfelfedezésre és kulturális megújulásra épül. A legendagyártás természetes része az amerikai indián identitásnak. A hagyományos legenda szóbeli műfaj volt, és minden egyes mesélő újraírta az eredetet, meghatározta a népet, a közös-sé¬get. Minden egyes mesélőben megvolt a hatalom a legenda újratalálásához és újramon¬dá¬sá-hoz, annak javításához, a személyes és a helyi közösségi elemek bekomponálásához.


Thomas behunyta szemét, és ez a történet szállta meg:
„Mindannyian kaptunk valamit, amivel az életünk megméretik, egy meghatározott dolgot. Nekem a történeteim jutottak, amelyek megváltoztathatják vagy nem változtatják meg a világot. Mindegy, feltéve, hogy sosem adom fel a mesélést. Az apám Okinawán halt meg a második világháborúban, úgy, hogy azért az országért harcolt, amelyik pedig éveken keresztül próbálta elpusztítani. Az anyám aközben halt meg, hogy engem világra hozott, amikor még benne voltam. Utolsó leheletével lökött ki engem a világba. Nincsenek fivéreim és nincsenek nővéreim. Csak történeteim vannak, amelyek már akkor megfogantak, amikor még szavaim sem voltak a beszédhez. Már tudtam ezer történetet, még mielőtt megtettem volna első lépéseimet. Ők minden kincsem. Ez az egyetlen, amihez értek.”
Tűzépítő Thomas bárkinek elmondta történeteit, aki hajlandó volt megállni és odafigyelni. És mondta őket jóval az után is, hogy az emberek már nem figyeltek oda.
Sherman Alexie: Ha azt mondjuk: Phoenix, Arizona.


A közösséget a mesélő textualizálta, a közösség akkor változott, amikor a legenda átíródott. Az írott szövet sajátossága, hogy abban több az önállóság, több a mögöttes igazság. Az írott forma révén a legenda történetivé válik, elveszti egyedi hatalmát, a valóság kreálásának funkcióját. A leírt szöveg hatalommá, önálló életűvé válik és ellenáll a változtatásoknak.
Az amerikai őslakos szerzők vonatkozásában nemcsak az írott szöveg hiánya utal a kultúra marginalizálódottságára, nem csak a jog és az intézmények, de az irodalmi alulreprezentáltság is jelképezi kizárásukat. A regények célja, hogy politikai eszközhöz jussanak a szövegek újraírásával. Az indián regény a személyes identitás és jelentőség megteremtésének lehetősége. Az őslakosok regénye az a tér, amelyben definiálhatják önmagukat.
Gerald Vizenor számára a regény az ütköző eszmék, nézetek színtere. Az őslakosok Vizenor véleménye szerint nem tragikus szereplők, hanem komikus figurák, akikben a humor a túlélés eszköze (surviance: az állandó veszélyeztetettségben élés). Narrative Chance a Postmodern Discourse on Native American Indian Literatures c. művében azt állítja, hogy az őslakos-irodalom egy nem tanulmányozott tájkép, vad és komikus inkább, mint tragikus és reprezentatív, legendákban szőtt, narratív betétekkel és törzsi diskurzusokkal tarkított. A humor forrása az indián regényben a csavargó (varázsló, szélhámos). A csavargó a komikus narratívában a közösség szimbóluma, nézetei a közösség nézetei, győzelmeiben az esély sokkal fontosabb, mint az „erkölcsös porbadöntöttség”. A tragikus létérzés az európai felfedezők és fordítók belemagyarázása a törzsi narratívába. Vizenor Bahtyin elméletét használja a polifónia és a dialogizmus érzékeltetésére. Bahtyin szerint minden megnyilatkozás játék a másikkal, amelyben a kulturális belehallás ezernyi lehetősége adódik. Az indián regényben az őslakos szerző kétféle ideológiarendszert állít szembe egymással: az euro-amerikait és a bennszülött amerikait, következésképpen kétféle hallgatóságnak ír, amelyek nézőpontjai szemben állnak egymással. Az eredmény a többes értelmezhetőség és a karneváli hangulat. Ebben az atmoszférában a kultúrák közötti határok leomlanak, és a résztvevők egyenlő jogú játékosokká válnak.
A karnevál a jelenkori indián irodalom központi koncepciója, rituálé, amely a játék térfeleinek kiegyenlítését szolgálja. A karnevál olyan szociális tér, amelyben megjelennek a normák, belsővé válnak, kipróbáltatnak. Az eredmény a hétköznapi élet felfüggesztése, s a szereplők új kommunikációs és interakciós rendszert találnak.
Az őslakos amerikai regény fontos eleme a karnevalizált nevetés, amely több, mint szó, érzés, életmód, világnézet, amely az események megértésére szolgál. Ugyancsak Bahtyint idézi a kronotópia, a tér-idő összefüggés rendszerét. Az indián regényben a kronotópia különösen érdekes, mivel lehetővé teszi az európai tér-idő fogalom és az őslakos tér-idő értékelés eltérésének bemutatását.


Viktor hazament a száz dollárjával és leült a konyhaasztalhoz. A kezébe fogta a fejét és Tűzépítő Thomasra gondolt, apró részletek jutottak eszébe, könnyek és sebhelyek, a bicikli, amin megosztoztak egy nyáron át, és még sok-sok történet. Tíz éves volt, csont és bőr. Piszkos volt a haja, de hát Július Negyedike volt.
- Viktor! – kiabált Thomas. - Siess! Lekéssük a tűzijátékot!
Néhány perc múlva Viktor kiszaladt a családi házból, keresztülszökkent a veranda korlátján, és kecsesen kikötött a járdán.
Thomas átadta a biciklit és elindultak a tűzijáték felé. Már majdnem sötét volt, és a tűzijátékot is pillanatokon belül elkezdik.
- Tudod - mondta Thomas - mégiscsak furcsa, hogy mi indiánok is megünnepeljük Július Negyedikét. Azt ugye mégse lehet mondani, hogy mindenki a mi függetlenségünk kivívásáért harcolt volna.
- Túl sokat töröd a fejed - mondta Viktor. - Ez csak szórakozás. Talán Junior is ott lesz.
- Melyik Junior? Ebben a rezervátumban mindenkit Juniornak hívnak.
A tűzijáték kicsiny volt, alig több mint néhány palackrakéta és egy szökőkút. De a két indián fiúnak ennyi is elég volt. Az évek múltán már nem érték be ennyivel.
Sherman Alexie: Ha azt mondjuk: Phoenix, Arizona. 


Gerald Vizenor önmagát posztmodern kritikusnak, írónak vallja, ám kritikusai szerint inkább csavargó (trickster). Regényeiben nem csupán az új indián irodalom tradícióit, de a modern kultúrától való eltérését is bemutatja. Regényeiben az indiánok üzletemberek, ügyvédek, orvosok, akadémikusok, városlakók. Vizenor népét megtizedelt fajként jellemzi, és az európai felfedezéseket és történelem szűken taglalt fejezeteit kívánja újraírni. A Szélhámosban a trickster a törzsi tradícióktól, a sztoritól függően más és más alakot kap. Fizikai megjelenésben a Vadnyugaton mint cowboy prérifarkas, Észak-nyugaton és a Sarkkörön mint holló, Keleten mint nyúl, a kanadai térségben pók vagy öreg ember bukkan fel. A trickster mindenütt fontos szerepet kap, tanít, gyógyít, feltalál, kreál. A törzsi szélhámos összetett figura, ismerős vonásai vannak, játszik az emberekkel, vannak áldozatai, erkölcstelen, nagyétvágyú mind az asztalnál, mind az ágyban, könnyedén továbbáll, felelőtlen, erkölcstelen, kőszívű, ám mégis szimpatikus, kedvelhető.
Paul Radin tanulmányában (The Trickster: A study an American Mythology) azt írja, a tricksterben minden emberből van valami, jó, alantas, emberi, hős, isten, ördög, tagadó és vállaló, romboló és alkotó. Vizenor egyik hőse kultúrhős, a másik bohóc, A Kolombus örököseiben a trickster valódi lénynek tűnik. A tricksterek lehetővé teszik a képzelet felszabadítását, az indián identitás kialakítását. A halott lányokban Basere egy kellemetlen fizikai megjelenésű nő, aki időnként medve, időnként asszony.
A Kolombus örököseiben Stone Kolombus, a trickster háromszor született újjá, mint gyermek feltámadt a koporsóban, visszajött mint jégasszony, majd hajón tért vissza. A túlélőképessége révén új nevet kapott: az Óceán Admirálisa nevet. Minden újjászületése teremtés, örököse számára akar biztonságos helyet teremteni. Egyszer létrehozza Assinika Pont-ot, a szabad államot, ahol nincs börtön, útlevél, állami iskola, misszionárius, tv, adó. A genetikai terápia a természetes orvoslás, a bingójáték, a szórakoztatás csak annak engedélyezett, aki helyi polgár vagy aki gyógyulni jött. A városállam a gyógyulás helye, a gyógyulás a legendamondáson és mások meghallgatásán alapul.
Másik szerepe Kolombusnak a szövegek, a történetek újraformálása. A szövegek lebontják a képzeletnek azokat a konstrukcióit, amelyek korlátozzák az emberi szabadságot és lehetőségeket, a jelölőt és a jelöltet a régi széttörésében és az új kombinációjának megteremtésében együttműködésre késztetik. Kolombust, mint európai ikont lebontják, a szavak és sztorik új identitást kreálnak. Stone Kolombus trickster-figurája új kultúrhős, kevertvérű, megfertőzött, de része a kultúrának, nem más, nem idegen: kevertvérű, mivel lelkileg eltávolodott a törzstől és az egymással versenyző társadalmak határán áll. Kolombus nem egy áldozat, hanem az egészet megteremtő ünnepelt formaöntő, a trickster Kolombus reinkarnációja, aki világok között közvetít.
A kevertvérűség irodalma az őslakos indián irodalom fontos eleme: átszőtt, egymást átfedő történetekkel, és mivel mindkét kultúrához tartozik, különleges megértőképessége van. A kevertvérű irodalom újra és újra felteszi a kérdést: Ki az indián? Elveti az európai-amerikaiak által kreált tragikus, rezervátumba zárt faj imázsát. Hősei a rezervátumon kívül élnek. Elveti a vérségi százalékosság mérését. Indiánjaik városlakók, akik a törzsi legendák után szomjaznak, nem a vérösszetételt nézik. Legendáik nem a fehérek halálközpontú világának legendái, amelyekben az indián ábrázolások célja a fehérek öndefiníciója. A rezervátumban nem élt trickster, mert a tricksterek a paradicsomot a városokba vitték.
Más kritikusok szerint a trickster alakja a fehérek elleni ellen-kisajátítás, a kulturális hatalomteremtés, a kulturális identitás alakítása. A folyamatban az őslakos indián írók ki¬fe¬je-zet¬ten azokat az ikonokat formálják át, amelyeket az európai kultúra teremtett magának.


A regényben Stone Kolombus nyilatkozik a Ponty Rádiónak:
Mondja Stone, hallgatóink tudják, hogy Ön a rezervátumban született, értik, hogy büszke indián mivoltára, mégis, hogyan állíthatja, hogy egy kő és Kolombusz Kristóf örököse?
Kolombusz maya volt, mondta Stone. A mayák civilációt teremtettek a régi világban a vadak számára, a többi magától értetődik. Kolombusz megmenekült a halál kultúrájától és a törzs génjeit visszahozta az Új Világba, a nagy folyókhoz, kalandor volt, felfedező, és visszatért szülőföldjére.


Kolombusz kisajátítása megváltoztatja az indiánok helyzetét az amerikai társadalomban, nemcsak az euro-amerikai kontextusban, de az őslakosok önépítése számára is. A felfedezések mítoszaik révén genetikailag kötik az európaiakat az őslakosokhoz. Ahelyett, hogy Kolombuszt deheroizálnák mint fehér embert, és mint rossz szellemet, megsemmisítőt tekintették volna, az örökösök belefoglalják magukat a tradícióba, ellenőrizve, áttekintve múltjukat, kijavítják az alapvető tévedéseket. Nem az európaiak fedezték fel az Új Világot, az Új Világ kreálta őket. Az Új Világ az Ó Világban született, és ebben vadaknak nem az indiánok, hanem az európaiak számítanak.
Az őslakos indián írók, az ún. „posztindián harcosok” ugyanazokkal az irodalmi kánonokkal kerítik be ellenségüket, mint elődeik tették a lóval, új legendákat gyártanak az állandó veszélyeztetettség leküzdésére, regényeik tele vannak humorral, új legendákkal, a túlélési taktika szimulációival. Kolombusz mint sámán, az örökösök mítosza az új generációk paradigmájává válhat. (Vizenor)
 Az inkluzív pedagógia napjainkban nem csupán a gyarmati, az európai, az európaiak által írott őslakos történelmet, hanem az etnohistoriográfia módszereit is felhasználja az őslakosság gazdag történelmének feltárására. A helyi és lokális történetírás, a posztmodern történetírás narratívái a felsőoktatási programok részévé váltak. Eszerint már nem lehet a gyarmati Amerika történetét megírni az őslakosok nélkül. Megkezdődött az amerikai gyarmatosítás rekonstrukciója az indián szövegek alapján, nem megkerülhető a történeti demográfia (1492 biológiai és kulturális következményei, az őslakosság demográfiai dinamikája, az indián holokauszt és a túlélés traumái), Új-Anglia és az őslakos, gyarmatosító együttélése, a földtulajdonlás és az ökológiai kérdések, az őslakos-történetírás és a kultúrák konfliktusa, az irokéz és más törzsszövetségek és az őslakosság politikai intézményeinek kutatása, a mesztic-kérdés, az őslakosok és a gyarmatok, majd államaiknak nemzetközi kapcsolata, az amerikai őslakos egységküzdelmek stb.
 Napjaink inkluzív történetírásában a törzsfők narratívái és a törzsi történelmi mondák mellett az együttélés ötszáz esztendejének története is megíródott: az indiánok másságának elmélete és annak hatása az indiánok szerződéses kultúrájára, az indián autonómia és az indián ellenállás története, a cseroké-ellenállás, a civilizáció értelmezése, a visszavonulás politikai vitái, a földtulajdontól megfosztás, a 19. századi indián intelligencia és az őslakosság küzdelme, a 20. századi történések.
 Az inkluzív történelempedagógia közép-európai vonulata még nem alakult ki: a birodalmi történetírás mellett az etnohistoriográfia, a történelmi szociológia hagyományai kevéssé ismertek és használtak: az inkluzív történetírás, a történelmi narratívák, a kulturális struktúrák és identitások, a helyi kapcsolatok irodalma. A fentiek hiányában nem lehetséges inkluzív pedagógia, nem lehetnek a roma lakosságnak helyi történelmei, a töredék kisebbségeknek helyi történetei, a közép-délkelet-európai birodalmak kisebbségeinek történetét bemutató tankönyveink.
 Ez utóbbiakhoz az európai történelem szubregionális átírása, a nemzetállamok által kreált „rövid” nemzeti időszakok mellett a szubregionális viszonyok összetett elemzése szükséges. És az inkluzív történelempedagógia módszerei még csak ekkor kezdődnek – vagy ekkor is végződnek? Hiszen a történetírás nem maradhat tovább szűken vett politikatörténet, és a társadalomtörténetbe bele kell emelődnie a gazdaságtörténet mellett az irodalom- és kultúrtörténetnek is, a nemzeti mellett a helyi-kisvárosi közösségek társadalom- és művelődéstörtének is.

JEGYZETEK

Mignolo, D. W. (1999): Stocks to Watch: Colonial Difference, Planetary „Multiculturalism” and Radical Planning. Plurimondi, 12. 7-33.
Mignolo, D. W.: The Many Faces of Cosmo-polis: Border Thinking and Critical Cosmopolitanism.
Mignolo, D. W.: The Darker Side of the Renaissance: Literacy, Territoriality and Colonization. 2nd Edition, University of Michigan Press
Mignolo, D. W. (2002): The Geopolitics of Knowledge and the Colonial Difference. South Atlantic Quaterly 101:1, Winter. Duke University Press. 57-96.
Mignolo, D. W. (2000): Local Histories/Global Design: Coloniality, Subaltern Knowledges, and Border Thinking. Princetown University Press.
Csejtei Dezső és Juhász Anikó (2004): Amerika felfedezése és az új globális rend. Attratctor.
Sherman Alexie: Ha azt mondjuk: Phoenix, Arizona. In.: Mai Amerikai novellák. Contemporary American Short Stories. C+S Bt.
Singelis, T. M. (1998): Teaching about Culture, Etnicity and Diversity. Sage.
Taylor, Ch.: The Politics of Recognition. Taylor, Ch.; Appiah, K. A.; Habermas, J.; Rockefeller, C. S.; Walzer, M.; Wolf, S. (1994): Multiculturalism. Examining the Politics of Recognition. Princetown University Press. Princetown. New Jersey. 25-74.
Aczel, R. (2003): The Historical Pathetic. Neohelicon 30. 2. 9-14.
Allen, P. G.: Kochinnenako in Academe: Three approaches to Interpreting a Keres indian Tale. In: Herndl, D. P.,Warhol, R. R. (1997): Feminisms. An Anthology of Litherary Theory and Criticism. Rutgers University Press. 746-765.
Ferencz Győző vál. (2001): Amerikai költők. Sziget Könyvkiadó, Budapest.
Anzaldúa, Glória: From Borderlands/La Forntera. 183-191. In: Geyh, P., Leebron, F. G., Levy, A. (1998): Postmodern American Fiction. A Norton Antology. W. W. Norton & Company. New York.
Appadurai, A. (2002): Disjuncture and Difference in the Global Cultural Economy. Held, D., McGrew, A. (eds): The Global Transformations Reader. Polity Press.
Ashcroft, B., Griffiths, G., Tiffin, H. (2000): Post-Colonial Studies. The Key Concepts. Routledge.
Baym, N. (2003): The Norton antology of American Literature. Volume E. American Literature since 1945. W.W. W. Norton and Company. New York, London.
Cornis-Pope, Marcel (2003): Transnational and international perspectives in post-1989 comparative history. Neohelicon 30. 2. 71-78.
Vizenor, G. (1991): The Heirs of Columbus.Wesleyan University Press.





Készítette