Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2007. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Kelemen Elemér: Pedagógia és politika a XX. század második felében Magyarországon. Szerk. Szabolcs Éva. Eötvös József Kiadó, Bp. 2006.



Az ELTE PPK Neveléstörténeti Tanszékének oktatói-kutatói fontos és felettébb hasznos tanulmánykötettel ajándékozták meg a közelmúlt – „a mába nyúló történelem” – nevelés- és oktatásügyi kérdései iránt érdeklődő szakembereket és a laikus olvasóközönséget. A 20. század második felének pedagógiatörténete ugyanis – a korábbi, egyoldalú apoteózisok, majd a rendszerváltást követő negáció végletei között – meglehetősen lassan és bizonytalanul bontakozik ki. A történeti távlat hiánya és a témát körülölelő politikai érdekek szövevénye kétségtelenül megnehezíti a tisztánlátást, a korszak „sine ira et studio” azaz „harag és részrehajlás nélküli” ábrázolását. Néhány eddigi, alapvetően oktatáspolitika-történeti szempontú megközelítés után – Kardos József, Knausz Imre, Mann Miklós, Sáska Géza munkáira gondolok elsősorban –, ezért is üdvözölhetjük örömmel a kutatócsoport – OTKA-támogatta – vállalkozását a politika és a pedagógia bonyolult viszonyrendszerének hétköznapi történetekben, a mindennapok valóságában megragadható ábrázolására. A kötetben bemutatott eredmény jelentős, hiánypótló, figyelemfelkeltő és további kutatásokra ösztönző kutatói teljesítmény.
  A korszak maga – az át- és túlélők tapasztalatai szerint és a történeti perspektíva szemüvegén át tekintve is –, csupa ellentmondás, mint ahogyan ellentmondásos közvélekedésünkben a történelmi fordulópont, 1945 – felszabadulás vagy megszállás? – megítélése is.
 Ami 1945 történelmi eseményeit illeti, ki-ki világszemlélete, politikai hitvallása, vérmérséklete szerint értelmezheti és értékelheti azokat. Atekintetben azonban kétségtelenül fordulópontot jelentett Magyarország életében, hogy a századforduló után elmulasztott és a forradalmakkal eljátszott polgári demokratikus átalakulás csalóka esélyét ígérte: az elmaradott, rossz gazdasági és tulajdoni szerkezetű, feudális maradványokkal és privilégiumokkal, elkasztosodott társadalommal, az egyházak, főképp a katolikus egyház kiterjedt politikai befolyásával terhelt ország, valamint a fentiekkel adekvát, megmerevedett szerkezetű, a társadalmi mobilizációt kevéssé szolgáló, behatárolt iskolázási lehetőségeket nyújtó iskolarendszer európai mintájú és léptékű átalakításának a perspektíváját és kézzel fogható lehetőségét. A második világháború lezárását jelentő fordulat a polgári államberendezkedést megalapozó népképviseleti országgyűlés összehívását és a tulajdonviszonyok átrendezését jelentő földosztást követően meghozta a „művelődés földosztását”, az egységes, nyolcosztályos általános iskola megteremtését is.
 A kül- és belpolitikai erőviszonyok alakulása azonban mind nyugtalanítóbban sejtette a fordulat évei után bekövetkező megrázó eseményeket, a nyugati típusú modernizáció szovjet minta szerinti, „keleti módon” történő folytatását, a pártállami politikai berendezkedés fokozatos kiépülését.
 A történet drámai fordulatát, az oktatáspolitikai fordulat évét a polgári demokratikus reform kisajátítása, az iskolák erőszakos állami tulajdonba vétele, a folyamat kiteljesedését pedig a „hosszú ötvenes évek” időszaka, a szovjet mintájú közoktatás-politika magyarországi berendezkedése jelentette.
 Az eredmény az iskolának mint természeténél, funkciójánál fogva hagyományosan társadalmi beágyazottságú intézménynek az erőszakos (párt)állami kisajátítása lett. Ezt igazolja az iskolák irányításának és ellenőrzésének az „ötvenes évekre” jellemző gyakorlata is, miszerint az oktatáspolitikai célokat és a napi feladatokat – a neveléstudomány és az iskolai gyakorlat vonatkozásában egyaránt – a Párt, azaz a Magyar Dolgozók Pártja nemegyszer egymással is ellentmondó határozatai jelölték ki, mellőzve a törvényhozást és szolgai végrehajtó szerepre korlátozva az államigazgatás intézményeit. A párthatározatokkal vezérelt iskola az ideológiai-politikai tudatformálás intézményévé degradálódott, amelynek nevelési céljait és oktatási feladatait a kül- és belpolitikai szempontok határozták meg,  például az internacionalista és a hazafias nevelés hektikusan váltakozó végletei, vagy a bukások és a lemorzsolódás elleni küzdelem és a különféle iskolai és mozgalmi versenyakciók keretei között. Szükségszerű, hogy ilyen körülmények között a pedagógia is az aktuálpolitikának alárendelt sztálinista ideológia szolgálóleányává, a szovjet pedagógia „eredményének” közvetítőjévé züllött.
 Mindez azonban nem jelentheti a félbemaradt és kisajátított iskolareform kétségtelen eredményeinek, a tömegoktatás társadalmi elégtételt is szolgálható expanziójának és az oktatási rendszer részleges modernizációjának elvitatását.
 Ennek a korszaknak, azaz az 1945-től 1956-ig terjedő, sőt, azon túlnyúló „kétarcú” időszaknak a megismeréséhez, a művelődéspolitikai változások, illetve a szovjet mintára kialakuló „szocialista” közoktatási rendszer természetének és ellentmondásainak feltárásához, alaposabb megismeréséhez nyújtanak szakmai fogódzót a kötetben olvasható, széles tematikai skálán mozgó tanulmányok.
 Golnhofer Erzsébet Rendszerváltozások a tudomány legitimációjában – Magyarország 1945-1949 című tanulmánya a két időpont között lezajló folyamatok sajátos jellegét, a „kettős rendszerváltozással” jellemzett átalakulás színét és fonákját – széles körű szakirodalmi és levéltári tájékozódás alapján – mutatja be általában a magyar tudományosság, konkrétan a neveléstudományok területén.
 Az 1944-45-öt követő első rendszerváltozás – a demokratikus átalakulás igényének, reményeinek megfelelően, és indokoltnak tekinthető korlátozásokkal – a neveléstudomány szervezeti kereteinek (intézményeinek és orgánumainak) a szükségszerű és elkerülhetetlen megújulását, sőt tartalmi gazdagodását, a pluralizmus érvényesülését ígérte. Ennek biztosítékát jelentette az újjászervezett, kibővített funkciójú Országos Köznevelési Tanács (OKT), amelynek munkáját Szent-Györgyi Albert, Sík Sándor és Kiss Árpád irányították. Aktivizálódás, szellemi pezsgés jellemezte a különböző pedagógiai-pszichológiai műhelyek, többek között az átalakuló Magyar Pedagógia Társaság tevékenységét is.
 A „lappangó fordulat” jelei azonban viszonylag korán, például már az 1945-ben létrejött, a Magyar Kommunista Párt irányítása alatt álló Magyar Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete növekvő befolyásában, a különböző intézményeken és folyóiratokon végigsöprő átszervezésekben és személycserékben, majd – már 1948 elején –, az OKT vezetésében bekövetkezett változásokban, illetve – még ebben az évben – a neveléstudomány centralizációját és központi – minisztériumi – irányítását megteremtő Országos Neveléstudományi Intézet létrehozásában is megmutatkoztak.
  A döntő változást, a „második rendszerváltást” azonban – párhuzamosan az iskolák erőszakos kisajátítását, államosítását eredményező politikai-oktatáspolitikai fordulattal – a Magyar Kommunista Párt (MKP) Politikai Bizottságának kezdeményezésére 1948 nyarán törvény által létrehozott, közvetlen pártirányítással – Gerő Ernő és Ortutay Gyula elnöklete alatt – működő Magyar Tudományos Tanács (MTT) felállítása jelentette. Az MTT végezte el a magyar tudományos élet, így a magyar neveléstudomány „megtisztítását” a „nem kívánatos elemektől” (embertelen, egzisztenciákon átgázoló módszerekkel), valamint a neveléstudomány új típusú, pártszempontoknak alárendelt legitimációját, beillesztését a „tervgazdálkodás keretei közé”, továbbá előkészítette – hiszen ez volt az elsődleges cél –, a Magyar Tudományos Akadémia államosítását, szovjet mintájú átszervezését. Ennek az átalakulásnak az eredményeként szűnt meg például – napjainkig tartóan – a magyar neveléstudomány akadémiai szintű képviselete.
 E fordulatokban gazdag pedagógiatörténeti „krimi” újonnan feltárt forrásokra alapozott, izgalmas bemutatásán túl nem kevésbé érdekes a tanulmány bevezetőjében olvasható – továbbgondolásra érdemes, szakmai-módszertani vitára ösztönző – meditáció a tanulmányban tárgyalt korszak neveléstörténeti vonatkozású feltárásnak relevanciájáról, egyáltalán az „érvényes történeti tudásról”.
 Áment Erzsébet dolgozata (A politika »szorításában«. Az Új Iskola utolsó tanévének krónikája az 1948-49-es évkönyv és a korabeli pedagógiai sajtó azonos időszakának tükrében) bizonyos értelemben szerves folytatása az előző munkának: az abban feltáruló általános kor- és kórképet igazoló konkrét esettanulmány arról, hogy a „második rendszerváltozás” könyörtelenül elsöpört minden másságot. A fordulat éve után a magyar neveléstudomány és az iskolai gyakorlat palettájáról a „népi demokratikus” közoktatás-politika és a „szocialista pedagógia” jegyében eltűnik az – egyébként is rendkívül szegényes tradíciókkal rendelkező – pedagógiai alternativitás minden hazai megnyilvánulása.
 Ez a sors jutott osztályrészül a Domokos Lászlóné, „Emmi néni” nevéhez, személyéhez fűződő Új Iskolának is, amely csaknem negyedfél évtizedes (1915-1949) – nehéz, de sikeres – működés után egy 1949. augusztus 31-én kelt VKM-rendelet nyomán szűnt meg. Pedig az előző évek az iskolaalapító és munkatársai számára (is) a reménység esztendei voltak, hiszen a magyar szellemi élet jelesei közül sokan kísérték támogató figyelemmel az iskola működését.
 A tanulmányban közreadott – az iskola 1948/49-es évkönyvéből idézett – dokumentumok az utolsó év kétségbeesett élet-halálharcának megrendítő bizonyítékai, amelyek az identitáshoz való ragaszkodásnak, ugyanakkor a kényszerű és megalázó igazodásnak, alkalmazkodásnak az önfeladás határmezsgyéjét súroló, reménytelen próbálkozásairól tanúskodnak. (Lásd a tanári kar részvételét a „Nevelj Jobban Mozgalom”, három hónapos munkaversenyében, az ideológiai továbbképzés „sikeres” teljesítésének, az iskola és az élet „egyre szorosabb” kapcsolatának, a diákönkormányzat aktivizálásának görcsös bizonygatását.)
 Neveléstörténeti kutatásunk táguló horizontjának és a tematika bővülésével együtt járó módszertani gazdagodásnak meggyőző bizonyítéka Mikonya György úttörő vállalkozása (Pedagógiai életképek az 1945 utáni magyar nevelés történetéből). A rendkívül szerteágazó tematikájú, ugyanakkor átfogó körképet nyújtó tanulmány egyrészt pedagógiai vonatkozású szépirodalmi szövegek (önéletrajzi írások, visszaemlékezések) és különböző jellegű korabeli iskolai dokumentumok, valamint – igencsak „látványosan” – egykorú fotók alapján ragadja meg a „kor szellemét”: a „szocialistává” formálódó magyar pedagógia és iskola ünnep- és hétköznapjait. Betekintést nyerhetünk a háborús és a háborút követő évek iskolai világába, az iskolai élet változásaiba, az egyházi iskolák megszüntetésébe, a mozgalmi pedagógia intézményeinek életébe és a mozgalmi jelleg további megjelenési formáiba, valamint a korszak számos más – neveléstörténeti érdeklődésünkre számot tartható – mozzanatába, eseményébe. Az olvasmányos szöveg nemcsak értelmezi, hanem egységes keretbe is foglalja a felvillantott életképeket.
 Külön is említést érdemelnek a tanulmány historiográfiai utalásai, valamint a bevezető részben, illetve az összefoglalásban olvasható kutatásmetodikai megfontolások és tanulságok, amelyek az ilyen jellegű kutatások folytatására, kiterjesztésére bátorítanak.
 Gombos Norbert tanulmánya (Tanítóképzés az 1950-es években. Az 1951. évi tanterv) valóságos „mélyfúrás” a legmélyebb (és a legsötétebb) „ötvenes évek” világába. Középpontjában az önmagát – expressis verbis – „a marxista-leninista világnézet” alapján álló, a „szocialista pedagógia” iránt elkötelezett hazai tanítóképzés kopernikuszi fordulatát türköző 1951-es tanítóképzős tanterv alapos, szövegszerű elemzése áll. A szerző tájékozottan használja fel a témával kapcsolatos legújabb hazai forrásokat és kutatási eredményeket. Jó áttekintést ad a tanítóképzés 1945 utáni kusza helyzetéről, amelynek ellentmondásait az általános iskola léte és szakember-igénye ugyancsak felerősítette, valamint a tanítóképzés régóta esedékes reformjával kapcsolatos szakmai és politikai nézetkülönbségekről, amelyek ütközéséből végül is a politika érvei kerültek ki győztesen. A középfokú képzést restauráló 1950-es elnöki tanácsi rendelet nemcsak a képzés 4+1 éves, az érettségivel záruló, négyévesre redukált középfokú képzést egyéves gyakorlati képzéssel és képesítő vizsgával megtoldó szerkezetét határozta meg, hanem a képzés – fentebb jellemzett – ideológiai-politikai irányultságát, a tanterv cél- és feladatrendszerét, valamint az ennek alárendelt tantárgyi struktúrát és tartalmakat. Érdekes megfigyelési, összehasonlítási szempont az 1951-es  és az 1925-ös képzős tantervek párhuzamba állítása, eltérő, illetve rokon vonásaik tanulságos kiemelése. A lényegre törő elemzés érzékelteti a korszakot meghatározó politikai szempontok elsődlegességét. A dolgozat jól illeszkedik a tanulmánykötetnek az „ötvenes évek” pedagógiai valóságát ábrázoló körképébe.
 A pedagógia és a politika viszonya a kiemelt szempontja Hegedűs Judit Politikai élet az ötvenes évek javítóintézeti világában című munkájának is. A pedagógusok és a növendékek mindennapjait meghatározó ideológiai-politikai követelmények, a javítóintézet életét át- meg átszövő politikai rituálék – a maguk groteszkségében – egy irracionális világ képét mutatják, amelynek színpadi jelenetei szinte elfedik a napi pedagógiai problémákat, a gyermekvédelem valós, ám szőnyeg alá söpört, elhallgatott gondjait. (Az egyik növendéknek felrótt politikai tájékozatlanság legfőbb bizonyítéka például az, hogy nem tudja, „mikor született Sztálin, azt hiszi, hogy Rákosi a 19. században élt.”)
 A jól exponált témát a korabeli – ellentmondásos – gyermek- és ifjúságvédelem, valamint a javítóintézetek világának tárgyszerű bemutatása teszi hitelessé. A tanulmány kiemelkedő értéke a komplex kutatás-módszertani eszközök, azaz a széles körű szakirodalmi tájékozódás mellett a mindeddig rejtőzködő elsődleges – levéltári-irattári – források, valamint az oral history célirányos felhasználása, adekvát alkalmazása.
 A tanulmánykötet anyagát jól egészíti ki Mann Miklós írása (A minisztérium vezető tisztségviselőiről), amelyben néhány, a 20. század második felében jelentős, olykor meghatározó szerepet játszó oktatáspolitikus – Jóború Magda, Orbán László, Aczél György, Gazsó Ferenc, Báthory Zoltán – arcképvázlatát olvashatjuk. [Megjegyzendő, hogy közülük például Aczél György szerepe nemcsak „főtisztviselői” minőségében, hanem egészen más dimenziók között (is) értékelhető lehetne.]
 A kötet egyik legfontosabb, revelációértékű dolgozata Szabolcs Éva – kollektív adósságunkat is törlesztő – munkája, Az 1956-os balatonfüredi konferenciáról. Valóban talány, hogy Ziborlen Endre 1989-es „újraélesztési kísérlete” óta miért maradt változatlanul tabutéma a magyar neveléstudomány 1956-os kijózanodásának, önmagával való szembenézésének némiképpen bátortalan, ám mégis merész, netán forradalminak is minősíthető próbálkozása.
 Szabolcs Éva a historiográfiai előzmények számbavételén túl – utalva a párhuzamosan futó szálakra (Petőfi Kör, az MTA Pedagógiai Főbizottságának nyári ankétja) – áttekinti a füredi konferencia előkészületeit, szervező munkáját és – a konferencia jegyzőkönyve alapján, röviden – az eseményeket.
  A részletes(ebb) elemzés során a szerteágazó tematikából két domináns elemet ragad ki és mutat be lényegre törően: a szovjet pedagógia kérdéskörét érintő kritikus és önkritikus vitát, valamint a múlt – s ebben különösen az előző évtized – hazai pedagógiájának hasonló szellemiségű, helyenként szinte önmarcangoló megítélését. Ez utóbbi téma exponálása egyébként mintegy koronatanúként egészíti ki – a pedagógia és a politika korabeli viszonyát illetően – a tanulmánykötet meggyőző üzenetét, tudományos ítéletét. (Zárójelben jegyzem meg, s ez itt „a reklám helye”, hogy az Aula Kiadó jóvoltából mindenki számára hozzáférhető – kutatható, elemezhető – az 1956-os balatonfüredi konferencia teljes jegyzőkönyve.)
 A Szabolcs Éva tanszéki szervező munkája nyomán és átgondolt koncepciózus szerkesztésében megjelent tanulmánykötetet végül Mann Miklós szubjektív hangvételű visszatekintése zárja egy meg nem született könyvről, az Ezer év. Arcképek a magyar történelemből című kiadvány második kötetének sajnálatos módon meghiúsult tervéről (Rendszerváltás és a Hazafias Népfront tervezett kötete)
 A Pedagógia és politika a XX. század második felében Magyarországon című tanulmánykötet hasznos és tanulságos könyv, amely betekintést nyújt közelmúltunk – napjainkat is sokféleképpen meghatározó – pedagógiai valóságába. Nemcsak a neveléstörténet (és a politikatörténet) iránt érdeklődő olvasóknak, hanem minden pedagógus- és jövendő pedagóguskollégának, de a szélesebb közönségnek is szívesen ajánlom, hiszen sok új információt nyújt arról a korszakról, amelynek – közvetlenül vagy közvetett módon – mindnyájan érintettjei vagyunk.




Készítette