Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2007. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Habók Anita: FRIEDRICH FRÖBEL ROMANTIKUS GYERMEKKÉPE

Friedrich Fröbel (1782-1852) pedagógiája az elmúlt években új megvilágításba került. Heiner Ullrich nézetei szerint a fröbeli pedagógia tanulmányozása nem korlátozható csupán az óvodára és az „adományokra” (az adományok elemzését a jelen írás nem is tekinti feladatának), azonban a vizsgálatot ki kell terjeszteni Fröbel gyermeki fejlődésről alkotott nézeteire. Tanulmányomban Ullrich gondolatmenetét követve mutatom be a fröbeli pedagógia ezen irányvonalát Fröbel-idézetekkel alátámasztva.

Fröbelre hatást gyakorolt Rousseau, Pestalozzi, Fichte (Frischmann, 2005; Rohs, 1991; Scholz, 1940; Schuffenhauer, 1962; Ullrich, 1999), Schelling, Schleiermacher filozófiája (Frischmann, 2005; Scholz, 1940), a keresztény romantikusok, valamint a reformpedagógia képviselőinek előfutárai. Pestalozzi és Fichte hatása nyomán az ember mindenoldalú, harmonikus kiművelésére helyeződött a hangsúly. Fröbel véleménye alapján a fejlődés, a nevelés és a képzés határozzák meg az embert például a tetterőn, a gondolatain, a hasznosságán, a tudásán, valamint a vallásosságán keresztül, mely által az egyén a család, az állam és az emberiség követelményeinek meg tud felelni. Fröbel nevelésről és oktatásról alkotott nézetei (különösen a gyermeki játék produktív tevékenységének felfedezése) a gyermek megismerésében és nevelésében új dimenziókat nyitott meg. Friedrich Fröbel korán megismerte a német romantikus írók, költők (például Novalis) és az idealista gondolkodók műveit, továbbá találkozott Ernst Moritz Arndt és Jean Paul (Martini és Ullrich, 1999) munkáival is. Jean Paul a Titan és a Levana című művében foglalkozik neveléssel, a Levanában kisebb gyermekek neveléséről ír, és a lányok neveléséhez is ad tanácsokat. Rousseau ideális emberről alkotott nézetével szemben Jean Paul azt vallja, hogy a gyermeket születésétől kezdve erkölcsös és vallásos életre kell nevelni. Rousseau-val annyiban értett egyet, hogy a gyermeknek szabad személyiséggé kell válni, és már korán meg kell ismertetni olyan eszmékkel, mint a halandóság vagy Istenről is beszélni kell neki (Köpke, 1998).
Arndt (Schuffenhauer, 1962; Ullrich, 1999) írásainak olvasása során Fröbel olyan pedagógiai alapgondolatot fedezett fel, melyet a későbbi műveiben, mindenekelőtt az „Embernevelés”-ben átfogóan bemutatott. Arndtnál Fröbel nemcsak a kezdeti, eredeti isteni élettörvényekhez való visszatérés gondolatát találja meg – mely a nevelés alapját is képezi –, hanem itt történik a képzelőerő, az elképzelés, valamint az élet tudat előtti és tudattalan őseredeti okainak magasabb szintű értékelése is az intellektus ereje felett. Ezt a gondolatot Fröbel is átveszi az egyén fejlődési folyamatának bemutatása során. Arndtnál is a romantikus út a bensőnk felé vezet, vissza az eredetihez a kulturális élet megújulásában való reménnyel. A romantikának meghatározó jegye volt a személyiség belső világának tanulmányozása, elemzése, ellentmondásainak feltárása.
Fröbel a szisztematikusan felépített pedagógiai fő művében az „Embernevelés”-ben határozta meg az egység fontosságáról szóló filozófiai gondolatát. Ennek a metafizikus mindent átfogó egységre való törekvésnek az alapja a „complicatio” és az „explicatio” sémája; a világ kilépése a korábbi isteni egységből a külső és belső, illetve a természet és a szellem ellentétébe és ezek szükségszerű újraegyesítése. (Ullrich, 1999)„A nevelésnek arra kell vezetnie s irányítania az embert, hogy önmagával tisztába jőjjön s önmagában tisztán lásson, hogy békében éljen a természettel és Istennel is megegyezésre jusson; éppen ezért kell a nevelésnek oly fokra emelnie az embert, hogy önmagát s az embert, Istent s a természetet megismerje és a csakis így elérhető tiszta s szent életet megismerje.” (Petrich, 1928. 3. o.)
A Fröbel által képviselt filozófia egy panteisztikus világnézet ősrégi újplatoni típusát (Gintli és Schein, 2003) követi. Maga a panteizmus az egész romantikát áthatja. A természettel való azonosulás, a rousseaui természetrajongás a német irodalomban már egyfajta vallásos tanként vagy filozófiai elméletként jelenik meg. Novalisnál az érzelmi panteizmus a természettudományokért való rajongással együtt jelenik meg, míg Hölderlinnél vallásos köntöst ölt a pantiezmus (Szerb, 1941). Az alakokkal és törvényekkel történő egyesülés jelenti Fröbelnél Ullrich (1999) szerint azt az utat, melynek végén áll a lélek teljes összhangja a mindent irányító Istennel. „Minden dolgok rendeltetése s hivatása: lényegüket, tehát a bennük rejlő Istenit és így általában magát az Istenit kifejlesztve bemutatni, Istent a külsőben és a mulandó által megismertetni, kinyilvánítani. Az embernek mint megértő s értelmes lénynek legsajátosabb rendeltetése s hivatása: hogy a saját lényegét, a benne rejlő Istenit, tehát Istent és a saját rendeltetését, hivatását teljesen megismerje, eleven életté váltsa s tisztán lássa, és azt a saját életében teljes önállósággal s szabadsággal gyakorolja, hatékonnyá tegye és megismertesse.
Az embert mint tudatosan kialakuló, gondolkodó, okuló lényt a belső törvénynek, az Isteninek, tiszta és ép ábrázolására öntudatossággal és önrendelkezéssel rávezetni és őt e cél szempontjából alakítani, valamint az ehhez szükséges eszközöket előteremteni: ez az ember nevelése.” (Petrich, 1928. 1-2. o.)
Isten isteni ereje – melytől minden származik és amelyhez minden törekszik vissza –, három dologban nyilvánul meg. A természet külső jelenségeiben, az emberi szellem belső világában és a bibliai írások szent történetében. Az emberiség és a természet fejlődése ugyanazt a törvényt követi, csak különböző fejlődési fokon, illetve az istenihez való közeledés tekintetében. Minden lény a saját törvénye szerint fejlődik a saját örök befejezett formája felé haladva (Entelechie). Az ember feladata a belső isteni végtelenséget egy véges külső jelenségben ábrázolni és ezzel a benne munkálkodó istenit minél individualizáltabb tökéletességgé kibontakoztatni. Minden ember szimbolizálja és visszatükrözi az egészet egyedülálló, monászi módon (Ullrich, 1999). Fröbel azt hangsúlyozza, hogy Isten minden dolog alapja, mindenben benne rejlik és munkálkodik.
Az embernek az élete során fel kell fedezni a külvilágot, hogy olyan kérdésekre is választ kapjon, melyekre előzőleg nem. A kérdésekre való válaszkeresés folyamán újra befelé fordulva visszatér önmaga megismeréséhez, így valósul meg külső és a belő összhangja A nevelés hatására a külsőnek belsővé kell válni, mely a külső világ, vagyis a természet megismerésén keresztül történik. A belső a tevékenységen, tetten, azaz a munkán keresztül nyilvánul meg a külsőben. A külső és a belső egyensúlya, egysége az jelenti, hogy a természet és a szellem Istenben egyaránt megtalálható (Scholz, 1940).
Fröbel a következőképpen határozza meg a nevelés célját: „A nevelés célja: A hivatáshoz hű, tiszta, sértetlen s éppen ezért szent életet kifejezésre juttatni (darstellen). (…) Tehát az emberben rejlő Istenit, vagyis az ember lényegé, a nevelés útján kell kifejleszteni s öntudatra ébreszteni és az embert magát a jelen élet után következő szabad s tudatos életre, a benne ható Isteninek szabad ábrázolására előkészíteni.” (Petrich, 1928. 2. o.)
A tanítás célját pedig így fogalmazza meg: „A tanítás célja: Megértetni a tanulóval azt, hogy a dolgok egyetlen egységben olvadnak össze és mind valamennyien Istenben nyugosznak s élnek és, hogy az életben egykor e belátás szerint kell cselekednie s működnie. Az ehhez használt eszköz és az erre vezető út maga a tanítás.” (U. o. 70. o.)
Fröbel Rousseau-hoz hasonlóan azt feltételezi, hogy minden ember eredendően jó. A nevelés egy olyan tevékenység, mely fejlődik, vagyis a gyermek fejlődése a szülők közreműködése által történik. A nevelés olyan fejlesztő tevékenység, mely szabályok szerint történik. (Ullrich, 1999) „Éppen ezért az emberben mutatkozó minden hiba voltaképen s eredete szerint oly jótulajdonságból fakad, amelyet elnyomunk vagy helytelenül nevelünk és oly helyes törekvésből, amelyet elfojtottunk, félreértettünk vagy helytelen irányba tereltünk; és éppen ezért, ha bárminemű hibát, rosszaságot vagy gonoszságot meg akarunk semmisíteni vagy meg akarunk szüntetni, az egyedül helyes mód az lesz, hogy minden erőnkkel felkutatjuk s feltaláljuk az emberi lénynek azt az eredeti jó forrását, oldalát, amelynek elnyomása, megzavarása vagy helytelen irányítása okozta a hibát és aztán ezt a forrását, oldalát növeljük, tápláljuk és helyesen irányítjuk.” (Petrich, 1928. 66. o.)
A fejlődés alatt Fröbel az egyén személyiségének fokozatos kiteljesítését érti az entelecheia gondolatának értelmében, továbbá az előrelépést a szférikus törvények értelmében, az eredeti egység elkülönítését és sokféleségét, valamint a mindent átfogó életegységhez való visszatérést. Ezzel az utóbbi, fejlődésről alkotott nézetével köti össze a romantikus gyermekideált. Az ember fejlődését és képzését a következő módon határozza meg: A fokozatos organikus fejlődés alapelképzeléséből adódik az individualitás gondolatával való összefüggésben minden fokozat saját értékéről való meggyőződés. A fokozatok saját értékének alapelképzelése azon nyugszik, hogy az individualitás gondolata nemcsak az egyének (szociális) térbeli egymásmellettiségére értendő, hanem egy és ugyanazon személy életében a fejlődési fokozatok időbeli egymásutánján is. (Ullrich, 1999) A fokozatok egyformán hangsúlyosak, de a gyermek első éveit mégis kiemelten fontosak, mert a további fejlődési fokozatok erre épülnek.
„Az embert, az emberiséget az emberben, mint külső jelenséget, nem szabad tökéletes formában megjelenő, tökéletesen létrejött, már szilárd, változatlan gyanánt figyelnünk, hanem mint állandóan és szüntelen továbbjutót s fejlődőt, örökkön elevent (élőt), a fejlődés és kiképzés egyik fokáról a másikra haladva a végtelenben s az örökkévalóban rejlő cél felé tartót kell tekintetnünk. (…) Minden következő embernemzedék és minden következő egyes ember kell, hogy önmagára nézve bejárja az emberi nem egész előző fejlődés- és művelődésútját és ezt az utat be is járja, mert egyébként nem értené meg sem az elmult, sem a jelen világot; de nem az utánzás, a másolás és újracsinálás holt útján, hanem az önálló és szabad tevékenységen alapuló fejlődés és művelődés eleven útján.” (Petrich, 1928. 10. o.)
A gyermek fejlődésében az ellentétek kiegyenlítődése tapasztalható. Fröbel szerint a gyermek testi-lelki fejlődése a természet változásához, menetéhez képest alakul. A nevelés során figyelembe kell venni, hogy a gyermek természete ösztönökben mutatkozik meg, mégpedig a tevékenységösztönben, a megismerésösztönben, a művészi ösztönben, valamint a vallási ösztönben (Mészáros, Németh és Pukánszky, 2002). Fröbel felhívja a figyelmet arra, hogy amit a gyermek korai éveiben elhanyagolnak és elmulasztanak, azt később nem lehet pótolni. A gyermek kezdeti emberi élőlényként még többet merít az eredeti egység alkotó erejéből, mint későbbi élete során. (Ullrich, 1999) „A közösnek, a közösségnek ez az első érzése, amely a gyermeket először egyesíti anyjával, atyjával s testvéreivel, magasabbrendű lelki egységen alapszik. Később az a megcáfolhatatlan (leronthatatlan) tapasztalat fűződik hozzá, hogy apa, anya, testvérek, emberek valami felsőbbségessel: emberiséggel, Istennel közösségben s egységben érzik s látják magukat: Ez a közösségérzet legvégső csírája, legvégső éle minden igaz vallásosságnak, minden igaz törekvésnek, mely az Örökkévalóval, Istennel való egyesülés felé vezet.” (Petrich, 1928. 15. o.)
A fejlődésen Fröbel nemcsak a fokozatos előrehaladást érti, hanem a veszteséget is. (Ullrich, 1999) „(…) az ember teljes kialakítása szempontjából is végtelenül fontos, hogy fejlődése egy pontból kialakulva állandóan haladjon előre és mint állandóan előre haladó ismertessék fel s vétessék figyelembe; és igen hátrányosan gátlólag, sőt megsemmisítőleg hat, ha az ember fejlődése éveinek állandó haladó során oly éles határok és elválasztó szembehelyezések fordulnak elő, hogy mindaz, ami tartósan tovább halad, elevenen összekapcsol, vagyis az élet veleje teljesen kiesik megfigyelési köréből.” (Petrich, 1928. 16. o.)
Fröbel gyermekről alkotott nézetei mélyreható metafizikus előfeltételeket tartalmaznak. Nem is annyira a gyermek antropológiáját mutatja be, hanem sokkal inkább a gyermekiség metafizikáját. A gyermeki lét nemcsak az ember önmagában is befejezhető, önálló létfokozata, hanem sokkal inkább az abszolút kezdet, az Istentől eredendő alkotás emberi formában történő újramegjelenése (Prüfer 1920; Ullrich, 1999). „A nevelőnek, a tanításnak az egyest s a különöst általánossá, az általánost különössé s egységessé kell tennie és mind a kettőt ki kell mutatnia az életben; a külsőt belsővé és a belsőt külsővé kell tennie és mindkettő számára meg kell mutatnia a szükséges egységet; a végest végtelen s a végtelent véges módon kell szemlélnie, vagyis az életbe átvinnie; azt, ami Isteni, észre kell vennie és meg kell látnia abban, ami emberi, ki kell mutatnia az ember lényegét Istenben és arra kell törekednie, hogy a kettőt az életben egymásba kapcsolódva kifejezésre juttassa. (…) Mivel tehát, bármely oldalról tekintsük is a kérdést, minden nevelés és tanítás és oktatás egyedüli és megcáfolhatatlan célja, hogy a végtelent a végesben, az örökkévalót az ideigtartóban, az égit a földiben, az Istenit az emberben és az ember által, az ember életében az ő eredeti isteni lényének gondozása (Pflege) által fejezzük ki, ezen egyedül igaz álláspont alapján az embert rögtön e földön való megjelentésétől, (…), megfogantatásától kezdve kell szemlélnünk, (…).” (Petrich, 1928. 9. o.)
A gyermekkel újra feltűnik az elveszett Paradicsom és a magában még tudattalan emberi szellem eredeti egysége az isteni alkotóerővel. A gyermek tudattalan szellemi tevékenysége arra irányul, hogy belső világa láthatóvá váljon, valamint belső és külső egysége megvalósuljon. (Ullrich, 1999) „Ámde annak összességét, ami az embert mint külső világ körülveszi, csakis akkor ismerheti fel az ember a maga egységében, ha minden egyes dolognak, tárgynak sajátos lényét, eredeti természetét a maga önállóságában és egyéni mivoltában ismeri.” (Petrich, 1928. 49-50. o.)
A gyermek minden dologban és élőlényben mindent átfogó egységet keres, hogy ezáltal magát is megtalálja a dolgokban. (Ullrich, 1999) „Amint az embert a gyermekben mint egészet tekintjük és az emberiség s az ember s az ember életét a gyermekkorban mint egységet szemléljük, úgy kell az ember egész jövő tevékenységét és a gyermekben mint csírában vizsgálgatnunk. (…) Mivel azonban minden egység a megnyilatkozásban egységet kíván és minden mindenoldalúság a megnyilatkozásban egymásrakövetkeztetést, egymásutánt tételez fel s tesz szükségessé; a gyermekben is és a gyermek szeme előtt is részletekben és egymásrakövetkeztetésben fog kibontakozni a világ s az élet; és ezért az ember erőit, hajlamait és irányait, testtagjainak s érzékeinek tevékenységét abban a szüksége egymásutánban kell kifejlesztenünk, amelyben azok a gyermekeken s a gyermekekben jelentkeznek.” (Petrich, 1928. 22. o.)
A világ és jelenségeinek felfedezése alkotó folyamat során történik. Ezek a folyamatok a beszéd, játék és az elképzelés. A gyermek játéka a legmagasabb szintű és legtisztább tevékenysége, olyan szabad cselekvés, mely a maga számára határozza meg a szabályokat. A gyermek játékában olyan művészi fokú szellemiség mutatkozik, melyet már a minden területre kiterjedő racionalitása előtt birtokol. A gyermeki játék Fröbel szerint nem biológiailag öröklött ösztöni megnyilvánulás, pihenés, tehermentesítés vagy a felhalmozódott feszültség pszichológiai funkciója és nem is a későbbi szerepek előzetes gyakorlásának és begyakorlásának szociális funkciója (Ullrich, 1999). „A játszás, a játék a gyermekfejlődés, e kor emberfejlődésének első foka, mert a játék a belsőnek szabad ábrázolása, a belsőnek ábrázolása magának a belsőnek szükségességéből és szükségérzetéből, amit maga a játék (Spiel) szó is kifejez. A játék az ember legtisztább szellemi alkotása e fokon és egyúttal mintája s képe az egész emberi életnek, (…). Minden jónak forrásai ő benne nyugosznak s ő belőle származnak; az a gyermek, amelyik szívvel-lélekkel, maga-tevékenyen, csöndesen, kitartóan, a testi elfáradásig kitartóan játszik, egészen biztosan szívvel-lélekkel, csöndesen, kitartóan dolgozó és a mások s maga javát önfeláldozóan művelő emberré fog válni.” (Petrich, 1928. 27. o.) A játékban megvalósul az örök törvények felfedezése, melyek a világmindenségre vonatkoznak. A játékban olyan fontos és hasznos jelenségeket tárhat fel a gyermek, melyekben Isten világa visszatükröződik és ebben a természetben alakítja a gyermek a tudását. (Spranger, 1946) A gyermek játékában alkotó módon jelenik meg az ember még tudattalan és eredeti szelleme. Játéka folyamán nem pusztán kizárólag a saját szellemi alkotóerejét fejezi ki, hanem tudomást szerez természeti környezetének és szociális világának elrejtett szellemi törvényeiről is.
A gyermekkel folytatott közös játék során a nevelő nemcsak a gyermeket ismeri meg és ezáltal jobban meg is érti, hanem a magában rejlő már régen elfelejtett gyermeket is újra felfedezi. A játék egyesíti a felnőtteket a gyermekekkel egy embertársi dimenzióban és a felnőtteket a saját gyermekkorukkal is egyesíti egy élettörténeti dimenzióban. Így a játék megmutatja a felnőtteknek önmaguk megismerésének útját. A gyermekkel történő játék során világossá válik, hogy a gyermekiség megőrzése pótolhatatlan pillanat az ember fejlődése során. A nevelő ekkor visszatérhet az eredetéhez. Ebben a generáción átnyúló kapcsolatban a gyermek lesz a felnőtt vezetője. Nemcsak a gyermeknek, hanem a felnőttnek is van tanulnivalója és a gyermek ezáltal az emberiség tükrévé válik. A felnőttek megfiatalodnak a játékban, visszatalálnak gyermekiségükhöz és gyermekkorukhoz, maguk is gyermekké válnak és ennek következtében ismerik fel a teremtő Istent (Ullrich, 1999). Mindezek fényében megállapítható az is, hogy Fröbel játékról alkotott elképzelései túlmutatnak az adományok rendszerének (Vág, 1976) tárgyalásán.
Az a hely, amelyben a gyermekiség és a gyermekkor leginkább érintett, az a család, az otthon. (Ullrich, 1999) „Mindebből egyszerűen, határozottan és teljes biztonsággal válik ki mindaz, amit férjeknek, szülőknek a megfogantatás előtt s után tenniök kell: Legyenek tiszták és szeplőtelenek szavaikban s tetteikben, töltse el s hassa át őket az ember értéke s méltósága, tekintsék magukat isteni adomány őrzői, védői és gondozói gyanánt, jöjjenek tisztába az ember hivatásával s rendeltetésével, azzal az úttal, amelyen és azokkal az eszközökkel, amelyek által hivatását és rendeltetését elérheti.” (Petrich, 1928. 11. o.)
A családról alkotott kép egyrészről felidézi a szent családot, másrészről a polgári család akkoriban kialakuló ideáljának is megfelel, mely a családot az érzelmi közösségként felfogó hagyományos forma szétesése után az addig ismeretlen kizárólagosságában a gyermeket helyezte előtérbe. (Ullrich, 1999) „A gyermekgondozás tárgya s célja tehát az anya s az apa részéről az otthoni s családi körben az összes erők s hajlamok felébresztése, kifejlesztése s megindítása, az ember minden tagjának s szervének képessé-tétele arra, hogy hajlamai s erői követelményeinek eleget tehessen, azoknak megfelelhessen. Minden tanítás, felszólítás s tanulás nélkül megteszi ezt a természetes anya önmagától és önmagából; ez azonban nem elég; szükséges, hogy mint tudatos lény tudatossá fejlődő lényre hatva tudatosan tegye azt s oly módon, hogy bizonyos belső, eleven, öntudatos összefüggésében s összefüggéssel az ember állandó fejlődését segítse elő.” (Petrich, 1928. 31. o.)
A családi életet tudatosan ápolták és a családi élet az Istennel való egyesüléssel az élettel való egyesülést is jelentette. A család szerepe Fröbel szerint a Mennyország földi megvalósítása. (Prüfer, 1920; Ullrich, 1999) „Milyen más volna a helyzet, ha a szülők gyermekik nevelésénél minden kor- s fejlődésfokozatot megvizsgálnának s figyelembe vennének, nem hagyva ki közülök egyet sem és nem tévesztve szem elől csak egyet is; de különösen akkor, ha arra ügyelnének, hogy minden következő fokozat erőteljes és tökéletes kifejlesztése és kialakítása valamennyi és minden egyes megelőző fokozat erőteljes, tökéletes és sajátos kifejlesztésén alapszik.” (Petrich, 1928. 17. o.)
Fröbel az anyának is új nevelői szerepet és kulturális missziót tulajdonított. A nő specifikus szellemisége a mindent átölelő anyai szeretetében, a gondoskodó és életegységesítő erejében rejlik. Fröbel az igazi, természetes, gyermekének szabad teret hagyó anyát támogatja. (Ullrich, 1999) „Ezért kell a gyermeket, a fiatal embert attól a perctől kezdve, amelyben e világon megjelenik, e világra születik, lényege szerint felfogni, helyesen vezetni és képessé tenni arra, hogy erejét szabadon és minden irányban használja. Nem szabad azonban egyes erők és tagok használatát a többinek rovására előmozdítani és amazokat kifejlődésükben gátolni, a gyermeket nem szabad sem részlegesen megláncolni, lebilincselni, bepólyázni, sem pedig később járószalaggal vezetgetni.” (Petrich, 1928. 12. o.)
Az igazi anyai érzésből és az ebből fakadó mélyreható gyermek iránti megértésnek minden családban pedagógiailag kialakított teret kell hagyni. Ezt a helyet nevezi Fröbel „Kindergarten”-nek (továbbiakban: óvoda) és ez alatt a szó alatt nem olyan intézményt, eszközt, berendezést ért, mely az anyát az iskola előtti nevelőmunkában tehermentesíti, hanem sokkal inkább egy megértően alakított gyermeki élet ideális állapotát családi keretek között. Az óvoda szorosan hozzátartozik az anyasághoz, mivel minden anyának óvónőnek is kell lennie, és ebben kell nevelési feladatai beteljesülését látni. (Ullrich, 1999) Olyan nőegyletet akart Fröbel alapítani (Szabolcs és Réthy, 1999), mely helyi szinten óvónők vezetésével játékkörök formájában működik, és amelyben saját és mások családját is megismertetik a nevelők a játéktevékenység megőrzésének gyakorlatával. Az óvodalapítást ezért minden család feladatának tekintette. Az óvodában nem az anyai nevelést akarta megszüntetni vagy helyettesíteni, hanem kiegészítésként szánta a gyermek célirányos fejlesztéséhez. (Szabolcs és Réthy, 1999)
Fröbel óvodái létrehozását Ullrich (1999) szerint nemcsak a kor nevelésbeli hiányosságai miatt tartotta szükségesnek, hanem küldetéstudata miatt és a nevelés romantikus metafizikájából fakadóan is. Fichtéhez hasonlóan ő is úgy gondolta, hogy olyan korban él, amikor az életnek és emberiségnek új tavasza kezdődik. Ullrich (1999) nézete alapján megállapítható, hogy az újkor megköveteli az élet isteni kiindulópontjához való visszatérést. A kezdetek romantikus keresése nem a történelembe és nem is a természethez vezethető vissza, hanem a gyermek megjelenési formája tökéletességének felfedezéséhez. A felnőttek a gyermekkel folytatott beszélgetéssel és játékkal visszatérnek a kezdetekhez, az Istenfogalom forrásához. Az új nevelés útja az új nevelésbe vezet, vagyis az ember eredeti isteni természetéhez való visszatéréséhez, mely a gyermek nevelése során válik nyilvánvalóvá.
ÖSSZEGZÉS
A romantikus gyermekideál elképzelése már Arndtnál és Jean Paulnál is megtalálható, hozzájuk hasonlóan ez az elképzelés Fröbel pedagógiájának alapját is képezi az eredet tekintetében. A gyermek ugyanis eredendően jó és az önmagát kiteljesítő irányvonal szerint önmagából fejlődik. Játékában főleg alkotóképzete és esztéticizmusa mutatkozik meg, mindenben a misztikus vallásosságot rejti, eredendő tökéletességéből, alkotó fantáziájából és a felnőttekkel való együttélésből adódóan olyan példaképpé válhat, mely változást idéz elő.
A felnőttek által történő gyermeknevelés egyszerre a gyermek által megvalósuló ún. utónevelésüket is jelenti. Csak azok a felnőttek válhatnak a gyermekek nevelőivé, akik az eredeti életegységhez visszataláltak. A fröbeli szisztematikusan felépített pedagógiának ez képezi a központi gondolatát, és az iskola előtti nevelés új gyakorlatának megalapításához, az óvodához vezet.
A fröbeli munkákkal foglalkozó szakértők Fröbel pedagógiájának produktív vívmányait nemcsak a gyermek mélyreható megértésében vagy a korai fejlődési fokozatok antropológiai jelentésében látják, hanem abban a meggyőződésben is, hogy a cseperedő, gyarapodó gyermeknek ésszerűen rendezett, harmonikus élettérre van szüksége. Fröbel a gyermek lelkének organikus fejlődéséről alkotott nézetét szisztematikus következetességgel állította neveléstana központjába és minden nevelési fokozat saját önállóságát hangsúlyozta. (Ullrich, 1999) „Minden következő embernemzedék és minden következő egyes ember kell, hogy önmagára nézve bejárja az emberi nem egész előző fejlődés- és művelődésútját és ezt az utat be is járja, mert egyébként nem értené meg sem az elmult, sem a jelen világot; de nem az utánzás, a másolás és újracsinálás holt útján, hanem az önálló és szabad tevékenységen alapuló fejlődés és művelődés eleven útján.” (Petrich, 1928. 10. o.) „Szükséges azonban, hogy a nevelés mindez már önmagában legyen (an sich); mert az Isteni hatásának a maga zavartalanságában szükségképpen jónak kell lennie, és nem is lehet más, mint jó. E szükségszerűségnek azonban feltétele az, hogy a még fiatal, mintegy most kialakuló ember, ha öntudatlanul is, – akár egy természeti alkotás – mégis határozottan és biztosan, önmagában és önmagáért a legjobbat akarja, és hozzá még a neki legmegfelelőbb formában, amelynek ábrázolásához, úgy érzi, minden szükséges képessége, ereje s eszköze megvan a lelkében.” (U. o. 4. o.)
Csak akkor tudja az ember individualitását kibontakoztatni, ha az életkorának megfelelő fejlesztő hatások érik. A gyermeket más nézőpontból vizsgálja mint a gyermekpszichológusok, ő a gyermeki egészre helyezte a hangsúlyt. A pedagógiai és művészi érdeklődése a gyermekek játéka és dalai felé fordult, sőt, gyűjtötte is azokat, mint ahogyan a Grimm testvérek gyűjtötték a népmeséket.
Ahol a gyermek megfelelő védelmet talál és a világ élőlényeivel és dolgaival összhangban nő fel, az olyan erőt adhat neki, mely segíti a későbbi életében való eligazodását és az ellentétek feloldását. Friedrich Fröbel romantikától áthatott gyermeki antropológiája ideális tervezetével és a gyermekek óvodai gyengéd bánásmódjával nagy hatást gyakorolt a pedagógia elméletére és gyakorlatára Ullrich (1999) nézete alapján. Schuffenhauer (1962) szerint Fröbel nem ismerte fel, hogy az igazi embernevelés csak álom marad, míg a társadalomban nem történnek nagyobb változások. Az oktatás során a szemléletesség elvét vallotta, a gyermeki tapasztalatszerzést helyezte előtérbe. A száraz tankönyvtudás, a tananyag ismereteinek szószerinti megtanulása helyett a saját tapasztalatok és életszemlélet kialakítására épített.

IRODALOM

Frischmann, B. (2005): Vom Transzendentalen zum frühromantischen Idealismus. J. G. Fichte und Fr. Schlegel. Schöningh. Paderborn.
Gintli Tibor és Schein Gábor (2003): Az irodalom rövid története. A kezdetektől a romantikáig. Jelenkor. Pécs.
Köpke, W. (1998): Zwischen Klassik und Romantik. In.: Bahr, E. (Hrsg.): Geschichte der deutschen Literatur 2. Von der Aufklärung bis zum Vormärz. A. Francke Verlag. Tübingen und Basel.
Martini, F. (1984): Deutsche Literaturgeschichte: von den Anfängen: von den Anfängen bis zur Gegenwart. Kröner. Stuttgart.
Mészáros István, Németh András és Pukánszky Béla (2003): Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Osiris Kiadó. Budapest.
Petrich Béla (1928): Fröbel Frigyes műveiből. A „Kisdednevelés” Kiadása. Budapest.
Prüfer, J. (1920): Friedrich Fröbel. B. G. Teubner. Leipzig und Berlin.
Rohs, P. (1991). Johann Gottlieb Fichte. Beck. München.
Scholz, K. (1940): Fröbels Erziehungslehre. Verlag  von J. C. B. Mohr (Paul Siebeck. Tübingen.
Schuffenhauer, H. (1962): Friedrich Wilhelm August Fröbel. Volk und Wissen Volkseigener Verlag. Berlin.
Spranger, E. (1946): A pedagógiai géniusz. Erosz. Egyetemi Nyomda, Budapest.
Szabolcs Éva és Réthy Endréné (1999): Fröbel és a nőmozgalmak Magyarországon. Magyar Pedagógia. 4. sz. 363-373.
Szerb Antal (1941): A világirodalom története. Magvető.
Ullrich, H. (1999): Das Kind als schöpferischer Ursprung. Verlag Julius Klinkhardt. Bad Heilbrunn/OBB.
Vág Ottó (1976): Friedrich Fröbel. Tankönyvkiadó. Budapest.





Készítette