Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2007. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Gróz Andrea: A NŐNEVELÉS KÉRDÉSE MOLNÁR LÁSZLÓ 19. SZÁZADI PEDAGÓGIAKÖNYVÉBEN

A neveléstörténeti kutatásokban – szinkronisztikus szemlélettel – fontos csomópontot jelenthet a nőnevelés kérdéskörének vizsgálata. Molnár László: A tanítás tankönyve. Tanító - és tanítónő-jelöltek, valamint a nevelés- és tanításügy buzgó előmozdítói számára című, 1886-ban megjelent pedagógiai szakkönyve méltó adalékokkal járul hozzá a 19. század nevelési-oktatási valóságának teljesebbé tételéhez.

A könyv előszavában és bevezető mondataiban az a fontos megállapítás olvasható, miszerint „Minden tanítás egyszersmind nevelés; … mert csak oly tanítás boldogít, melynek czélja az embert emberré, és polgárrá képezni.” (Molnár, 1886. V.) A tanítás legfőbb célja – Molnár László megközelítése szerint – az emberré nevelés, illetve felkészítés a társadalmi életben betöltött szerepre. Vizsgálódásom szempontjából fontos adalékokat szolgáltat az a célmeghatározás, mely a könyv megírására késztette a szerzőt. 
A „tanítónő-képezdei igazgató-tanár” a könyv szerkesztésénél és tananyagának összeállításánál a tanítónőképző intézetekben közvetített tanulási tartalmak, vagyis a női nem képzését vette alapul. E kötet megszületése azért is üdvözítő volt a 19. század végén – s eme megfontolásból is esett választásom e könyvre –, mert innovatív módon, a neveléstan általános elvein, összefüggésein túl már olyan viszonylatokkal is foglalkozik Molnár László, mint a nevelési-oktatási folyamatban résztvevők kapcsolatrendszere. „Felemlíti végre a szerző a tanítónevelők vagy nevelőnők, a növendékek, szülők, kartársak és az elüljárók közötti viszonyt is, ezek kötelmeivel együtt.” (Molnár, 1886. VII.) – olvasható a szerző által írt Bevezetésben és Előszóban.

„A tanítás elvei, tanítástan, tanítás- tudomány"
 Könyve első alfejezetének szempontjai közül a következőket érdemes vizsgálnunk:
„A. Legyen tanításunk általában az emberi és különösen az egyedi természetnek megfelelő. B. Tegyük tanításunkat könnyüvé, de e mellett munkálkodtatóvá… D. Tegyük tanításunkat érdekessé… G. Legyen tanításunk gyakorlati és életreható.” (3.)
A nevelés megfelelő, ha „emberi és egyedi természetnek megfelelő”, mindemellett „Legyen tanításunk gyakorlati és életreható” – írja Molnár László. Az idézett gondolatokból egyértelműen körvonalazódik a lányok nevelésének a figyelembevétele. Az idézett sorok – általánosságban – a gyermek, a tanuló neveléséről-oktatásáról tanúskodnak. Az „egyedi természet” figyelembevétele ugyanis még a „nem”-béli fogalmi meghatározáson is túlnyúlik, a szerző e fogalmat tágabb megközelítésben ragadja meg. A gyakorlatiság és az életrehatóság elve, a praktikus ismeretek oktatásának kiemelt szerepe mellett joggal feltételezhetjük annak az újfajta szemléletnek a megtestesülését is, mely a 19. századi társadalomban, a család, a nők helyzetének változása révén ment végbe. A „Tegyük tanításunkat érdekessé” elv pedig korrelál Goerth (1888): A tanítás művészete című munkájában leírtakkal, miszerint a lányok nevelése kapcsán lényeges sajátosságnak tekinti az érzelmek mindenhatóságát, illetve a külső tulajdonságoknak, a megjelenésnek kitüntetett szerepet tulajdonító „lények”-nek tekinti őket. „A legártatlanabbja is tele van sületlen, édeskés, szenteskedő fecsegéssel, s egynémelyikének tartalma annyira veszélyes, hogy nem egyszer valóban megijeszt… A szellemi élet iránti érdeklődésnek nyomát sehol sem kapjuk: mintha minden gyakorlatunk és törekvésünk magja azon érdeklődésből állna: hol csíphetek férjet, hogy juthatok mielőbb – jó partihoz –, hogy aztán cziczomázhassam magam, sok gyönyört élvezhessek, s minél kényelmesebben élhessek? Mindenütt könnyelmű és gondolatüres érzékiség: mintha kötelességteljesítés nem is léteznék a világon…” (Goerth, 1888. 196-197. o.)
Az egyedi sajátosságok figyelembevételét Molnár László oly módon találja lehetségesnek, ha a gyermekek érdeklődését s érzelmi beállítódását, illetve ennek okait az egyes tantárgyakhoz mérten is feltérképezi a tanító. „Adjunk a gyermeknek tejet, a felnőtteknek húsos étkeket. Az érzékiség korában több sulyt fektethetünk az érzékeiekre, a szemléltetésre, az ész fejlettségével az eszményiekre és a gyakorlati élet szükségeire.” (Molnár, 1886. 5. o.)
A kor pedagógiai szemléletéhez igazodva a szerző a tanuló-tanító kapcsolatában különbséget tesz a fiúk és lányok nevelése között. A fiúk nevelésére, illetve iskolai fejlesztésére vonatkozó megállapításai Lubrich Ágoston nézeteivel rokoníthatóak. Míg a 9-10 éves gyermeknél a „külérzékek”, s a 12-14 éveseknél az életkori sajátosságok figyelembevételével az értelem fejlesztését tekinti elsődlegesnek, addig a 14. életévtől kezdődően már az „érzelem és akarati erő” fejlesztése is hangsúlyosabb nevelési célnak minősül. A 21. életévhez közeledve pedig „… már az ész eszményivé alakítja a valót; most kell az igaz, szép és jó eszményért való lelkesedést táplálnunk, míg majd a férfi belátja: mennyit lehet az előbbi kor eszményeiből valósítania.” (Molnár, 1886. 5. o.)
A lányok nevelésével, oktatásával kapcsolatosan az érzelmi sajátosságok figyelembevétele fontos szempont: „… a nőnek a tudományt inkább éreznie kell, mint csak tudnia. Fektessünk azért e nem képezésénél több sulyt az alaki képzésre, ne keményítsük meg a mai divat szerint lánykáink szivét a fejnek túltömése által, ne írtsuk ki azoknak velök született nőiességét, mely már akkor mutatkozék, midőn babájokkal játszadoztak.” (Molnár, 1886. 5. o.)
E pedagógia-tankönyv azt az álláspontot tükrözi, hogy akkor lesz a pedagógus tanítói munkája emberi sajátosságokat figyelembe vevő, embernek szóló, „emberi természetnek megfelelő”, ha a nevelés a vallási értékek alapján történik: „… veleszületett istenérzelmét törekszünk az ismeretek és készségek tanítása által kielégíteni, ha Isten nevében kezdjük és végezzük oktatásunkat. Az ember nem csupán anyag, hanem Isten képe, a teremtés koronája. Az istenérzelem az első emberrel született és az utolsóval fog kihalni.” (Molnár, 1886. 6. o.) Emellett még további hangsúlyt kap az a szemlélet, hogy a pedagógus tanítványainak nevelésekor, oktatásakor oly módon tudja szem előtt tartani az emberi értékek tiszteletét, mint nevelési célt, ha „a tanító minden tudomány és művészet tanításánál az igaz és szép ősforrásának megismerésére vezeti növendékeit; ha az iránt való szeretetre, ha iránta való kötelmeiket teljesítésére törekszik őket buzdítani.” (Molnár, 1886. 7. o.) Az „igaz”-ra és „szép”-re nevelés, vagyis az erkölcsi értékek fontosságának megjelenése, illetve az esztétikai nevelés hangsúlya előrevetít számunkra egy olyan gondolati síkot, mely a nevelési-oktatási folyamat céltételezéseit nem a nemek szintézisében találja meg.

„b) Tegyük tanításunkat könnyűvé, de e mellett munkálkodtatóvá is.”
Ebben a fontos didaktikai szempontban az a módszertani tartalom jelenik meg, hogy ugyan a tananyagoknak mennyiségüknél, milyenségüknél, nehézségi fokuknál fogva tükrözniük kell a nevelési-oktatási célokban megfogalmazottakat, azonban mindenképpen szükséges figyelembe venni az adott tanulók, s az osztály terhelhetőségét. „… nyujtsunk tehát a testszellemi erők gyakorlására kellő anyagot anélkül, hogy azokat igen megerőltetnők.” (Molnár, 1886. 9. o.) Ugyanakkor a „megerőltetés”, a túlterhelés ténye kapcsán szintén megjelenik – immanens módon – a női nem specifikus sajátosságainak figyelembevétele.

 „d) Tegyük tanításunkat érdekessé.”
Molnár László szerint a pedagógus oly módon tudja tanítási óráját érdekessé tenni, ha „a gyermeknek vele született szépérzelmét minden fegyelmi és tanítási eljárásunknál fejleszteni törekszünk, nem mulasztván el azon alkalmat, melyet erre az egész természet, a különféle tantárgyak szolgáltatnak…” (Molnár, 1886. 16. o.) A „szépérzelem” fogalma nemcsak a megfelelő társalgási „modorban”, valamint a rendre, tisztaságra, illetve egyszerűségre nevelés terén jelenik meg, hanem fontos szerepet kap az illemre szoktatás során is.
A könyv egyik legfőbb üzenete az, hogy a következő: „… a gyermekek a valódi szépet gondolkodás-, érzés- és cselekvésmódjukban megkedveljék; az egész mindenséget, főleg pedig embertársukat, mint Istennek remekművét szeressék. Érdekes lesz tanításunk, ha a növendékeknek és egész családi körüknek tiszteletét, bizalmát és szeretetét megnyerni képesek leszünk. Ezt elérjük, ha szeretet sugárzik minden tettünkből és minden testszellemi szükségökben támogatjuk őket.” (Molnár, 1886. 16. o.) E sorok olvasása nyomán felidéződhet bennünk az ókori görög kalokagathia eszménye, miszerint a szépben testesül meg, válik valóságossá a jó, illetve ami jó, azt egyben a szépség, mint esztétikai kategória is jellemzi.
Központi fogalmi sajátosságként kap helyet a Molnár László-i koncepcióban a szeretet eszménye, fontossága, mely értéknek nem csupán az iskola világában, a tanuló-pedagógus, s a gyermekek egymáshoz való kapcsolatában kell megjelennie, hanem lényeges, hogy az iskola-gyermek-család viszonyrendszerében a tisztelet, s bizalom elsőbbsége mellett ez az alapelv is érvényesüljön.
A jókedvű tanítónak, akinek előadásmódja „élénk”, érdeklődést felkeltő, annak tanítási óráján a gyermekek örömmel vesznek részt, s természetszerűleg kapcsolatukat is a pozitív érzelmek (vidámság, bizalom, megértés, oldottság) jellemzik. „Ha vidor kedéllyel és élénk előadással tanítunk, hogy a növendékeket mintegy önkénytelen figyelemre ébreszszük, mert így az iskolában is jól érzik magukat, mint a játék mellett. Az észfejlesztés, ha jól irányozzuk, ép oly kellemesen esik nekik, mint a testi edzés. Az ifjak vidor természetűek; azért ne lépjen az indulatait, szenvedélyeit mérsékelni nem tudó, az ifjúkor iránt szeretetet nem érző, életunt, mogorva tanító az iskola szentélyébe.” (Molnár, 1886. 17. o.) Molnár László könyvének soraiban ismét előbukkannak a 19. század meghatározó – nőneveléssel kapcsolatos – értékbeállítódásainak csírái. A fentebb említett porosz szerző, Goerth számos kiadást megélt, s magyar fordításban is megjelent kötete, illetve további nevelési tárgyú szakkönyvek mellett az egészséges életmódra nevelés körében napvilágot látott munkákban (többek között Bánóczy Gyula egészségnevelésről, gyermekápolásról írt könyveiben) is pregnáns szemléletként körvonalazódik a lányok – fiú társaiktól eltérő  – emocionális beállítódása. E jellemzőből eredően másfajta motivációs bázis megteremtésére, életrehívására van szükség.
 Lényeges megállapítást fedezhetünk fel a komplex oktatási rendszer mibenlétére, legfőbb célmeghatározására vonatkozóan, ha megvizsgáljuk a következő gondolatot: „Az iskola csak eszköz, hogy az életre előkészítsen; saját és embertársunk jobblétének előmozdítására  képesítés a czél. Hagyjunk már fel a fényüzéssel a tanítás terén; ne kéressük csak azt, hogy mit tudnak, hanem, hogy mit cselekszenek növendékeink. Ne vegyük csak azt figyelembe: mint felelnek vizsgálatkor a növendékek; hanem azt vessük latba: mikép alkalmazzák a tanultakat, mily erkölcsös életet élnek; ez szolgáljon mérvül annak megitélésénél: ki a jó tanító-nevelő vagy nevelőnő; ki csak lélekölő tanítógép; melyik a jeles tanoda.” (Molnár, 1886. 23. o.) E pedagógiai nézetben már a modern kor nevelési irányvonalának gyökerei lelhetők fel. A pedagógus szakmai orientációját olyan irányba igyekszik terelni a tankönyv írója, mely az elméleti tudás mindenhatóságával szemben az élet minden területén való szükségességet és hasznosságot, az utilitarizmus elvének érvényesülését tartja fontosnak. „Hogy életreható legyen tanításunk, fontoljuk meg a tapasztalatra támaszkodva; mire lesz növendékeinknek szükségök az életben mint polgároknak, előbb adjuk a fontosabbat, a hasznosabbat, ami maradandó becscsel bir, azután a szépet; emeljük ki a tanultaknak gyakorlati oldalát; adjunk nekik kellő utmutatást, hogy mikép kell e földi életen át mint embereknek az öntökélyesedés utján haladniok az utolsó pillanatig.” (Molnár, 1886. 23. o.) Hasonlóan a gyakorlati felhasználhatóság fontosságába vetett hitet vetítik elő e gondolatok, melyek figyelembe veszik a női nem társadalomban betöltött szerepét, így a mindennapi, hétköznapi életben szükséges ismeretek mindenhatóságát. A leglényegesebb pedagógiai cél az ismeretek felhasználására, alkalmazására vonatkozóan, hogy a tanítónak tudatos tervezéssel olyan tudástartalmakat kell közvetítenie, melyek adekvátak, „egybecsengenek” az élet kihívásaival, s a gyakorlati felhasználhatóság előirányozta szempontokkal, igényekkel.
Az óraterv kidolgozásánál a tanítót körültekintésre inti a szerző, a tananyag kiválasztásakor kívánatos figyelembe vennie „a növendékek természetét és egyediségét”, a gyermekek életkorát, „testi” egészségük állapotát, valamint a fizikai-szellemi fejlettségüket, s adottságaikat. Így e tényezőket alapul véve szükséges alkalmazkodni a gyermek napi életritmusához, biológiai-pszichés meghatározottságához, mégpedig a tanítási órák rendjének, az elméleti, elvont ismereteket közlő tantárgyak, illetve a könnyebb, készség jellegű műveltségtartalmak meghatározásával, és az egyes pihenési időszakok megállapításával (szükség szerinti beiktatásával). „Hogy tehát a növendékek természethez és egyediségéhez alkalmazott legyen az óraterv, vegyük tekintetbe a gyermekek korát, testi egészségét és testszellemi fejlettségi álláspontját; azért ne kössük a fejletlen gyermeket annyi órán át az iskola padjaihoz, hogy az egészségének ártalmára legyen. Az évszak azon felében a nap azon óráiban tartsunk előadást, melyek növendékeink helyi körülményeinek, természetének, a szülék foglalkozásának, a nevelés és tanítás czéljának leginkább megfelelnek. Ne tanítsunk reggel 5 órát egyhuzamban (8-tól 1-ig), hogy délután sétálni mehessünk; ne szorítsuk ebéd után azonnal tanulásra az emésztéssel elfoglalt gyomrot; ne tegyük a szünnapokat szombat és vasárnapra, hogy igy 5 napon át szünet nélkül foglalkoztassuk őket, hanem csötörtök- és vasárnapra? Mert igy munka és szünet gyakrabban váltják fel egymást. A nagy szünidőt a legmelegebb hónapokra czélszerű áttennünk, mert nagy hőségben nehezen meg a tanulás és tanítás; de falvakon és kisebb városokban a helyi körülmények adnak irányt e tekinteben is; mert ott a nagyobb mezei munkák ideje alatt szünetelnek.
A könnyítés szabályát akkor fogjuk alkalmazni a leczkerend készítésénél, ha nem a tanítók kényelmét, hanem inkább az iskola czélját és a tanulók erejét veszszük irányadóul. Azért nem szabad egymás után 4, 5 óra folytán a legnehezebb, ugyanazon szellemi erőt igénybe vevő tárgyat előadnunk; a kivülről tanulandókból egy napra, vagy szünidőre igen sokat, másikra igen keveset feladnunk, szünnapokra növendékeinket sok házi feladattal terhelnünk.” (Molnár, 1886. 37. o.) Természetesen az iskola tanítási rendjének meghatározásakor a pedagógus teljesítőképességét, habitusát egészségi és mentálhigiénés szempontból figyelembe kell venni; „… a tanítók kényelme is figyelemre méltatandó a tanoda feladata és a gyermekek előnyei mellett. Egymásután 2-3 és hetenkint 20-24 óránál többet ne tanítson még az elemi iskolai tanító sem.” (Molnár, 1886. 37. o.)
A népiskolai oktatásban „gyönyörködtető ismeretek és készségek”-nek nevezi a szerző a kézimunkát, a rajzot és a táncot, melyek tantárgyi tartalmuknál fogva – a női nem pragmatista nevelési felfogása kapcsán – elsősorban a lányok nevelésére összpontosulnak.

„A tanítói hangulat”
Amellett, hogy a pedagógus nagyfokú tudatossággal végzi munkáját, lényeges, hogy szerény, s alázatos legyen hivatása gyakorlásakor: „… és még a csintalanok iránt is atyailag türelmes és mindamellett tekintélyes, intő, lelkesítő hangon beszél.” (Molnár, 1886. 73. o.) A kisebb gyermekekhez való viszonyában a tanító közvetlenebb, könnyedebb, „leereszkedőbb”, sőt vidámabb legyen, mint a már „korosabb”, felsőbb osztályokba járó tanulókhoz.
Molnár az életkori megoszláson túl – Környei Jánoshoz hasonlóan – a nemek közötti differenciálást is lényegesnek ítéli meg a tanítói viszonyulásban: „… a leánykáknál gyengédebben, lágyabban ad elő, mint a fiúknál.” (Molnár, 1886. 73. o.) Az egyes tantárgyak különbözőségükből eredően más és más képességegyüttest igényelnek, mint feltételrendszert, így a hozzárendelhető pedagógiai attitűdöknek is – jellemzőiknél fogva – „sokszínűek”-nek kell lenniük. „A gondolkodó és akaró tehetséget inkább foglalkoztató tárgyaknál élénkséget, a képzelet és érzelemre hatóknál lelkesedést tanusít.” (Molnár, 1886. 73. o.)

„A tanító és tanítónő a tökélyesedés utján”
 Miképpen ezt az alcím is jelzi, Molnár László a pedagógussal kapcsolatos elvárások megfogalmazása nyomán kiemelten, s hangsúlyozottan a tanítóról és a tanítónőről ír.
A hivatások között meghatározó a folyamatos tanulás, az önképzés: – különösen a pedagógus szakmában – „…mert aki előre nem halad, az hátra marad. Minden, állásához illő műveltséggel bíró embernek, a kunyhó lakójától kezdve fel a koronás főig, élte végéig művelődni kell; de különösen a tanító-nevelő legyen áthatva azon érzelemtől, hogy élte minden napját lelkiismeretesen felhasználja tökélyesedésére.” (Molnár, 1886. 134. o.)
A hét minden napján, napi rendszerességgel gyarapítsa tovább ismereteit a tanító, s emellett érzelmi és lelki életének fejlesztésére is fektessen hangsúlyt. Molnár fontosnak ítéli azt, hogy a tanító gyakorolja vallását (pl.: az egyes iskolai szüneteket kihasználva lelkileg is töltekezzen, s fejlődjön, melyhez kitűnő alkalmaknak tartja a lelkigyakorlatokon való részvételt), illetve erkölcsösen (példamutatóan), a megfelelő értékrend szerint élje életét. Az a pedagógus, aki permanensen, folyamatosan képezi magát, annak növendékei nagyobb eséllyel tesznek szert magasabb műveltségre, mert „amely nevelő magát műveli, az a gondviselésére bízottak tökélyesedését is előmozdítja”. (Molnár, 1886. 135. o.)
Érdemes megvizsgálni azokat a tématerületeket, amelyeket a leendő tanítók és tanítónők számára ajánl a szerző felkészültségük megalapozásához, illetve folyamatos, egyéni önképzésük biztosításához:
l. „Az általuk tanított tantárgyak alapos tanulmányozása, továbbá jeles szakemberek, neves egyéniségének életrajzainak megismerése… kik feladatul tűzték ki különösen a nevelés által előmozdítani az emberiség jobblétét.” (Molnár, 1886. 135. o.) Erre a legmegfelelőbb tananyagnak a „neveléstörténelmet” tartja Molnár. Különösen fontosnak jelöli meg a szakirodalomban fellelhető újabb és újabb ismeretek felkutatását, megismerését. Sőt, tovább haladva e gondolaton, nem csupán olvasásra, hanem publikálásra (!) ösztönzi a korszak leendő pedagógus-nemzedékét. „Szaklapokat olvasson, s közölje azokban saját tapasztalatait.” (Molnár, 1886. 135. o.) A tapasztalatok kapcsán nemcsak a saját, önnön maga által szerzetteket tartja meghatározónak, hanem a „tapasztalatcserét” is, melyben kiemelt jelentőséget képviselnek az idősebb pedagógusokkal folytatott eszmecserék, beszélgetések. „De hogy még inkább maradandó lelkesedést érezzen a nevelői működésre, társalogjon a jó nevelő oly egyénekkel, kik szivökön hordják a nevelés fontosságát, arról örömmel, lelkesedéssel szólanak és maguk is művelt névre méltók; de leginkább ajánljuk neki a társalgást tapasztalt, idősebb tanítókkal.” (Molnár, 1886. 135-136. o.)
2. „Hatalmas eszköz”-ként jelenik meg a tanító-nevelő tökéletesedésének tényezőjeként a pedagógus szorgalmas, lelkiismeretes felkészülése a tanítási órákra, mely „… nem csak szükséges, hanem szent kötelessége, kivált a kezdő tanítónak”. (Molnár, 1886. 136. o.)
3. Az egyes tanórákra való felkészültséget jellemző tudatosság mellett a tanítónak célszerű figyelemmel kísérnie, hogy a növendékek haladásában, fejlődésében vonatkozólag milyen változások, eredmények tapasztalhatók: „…míly befolyást gyakorol azok értelme, érzelme és akaratára, tehát viseletére az iskolában és azon kívűl, a szülői házban, a társaságban; a tanítók, tanulótársak, szülék, testvérek, rokonok, idősebbek és elöljárók irányában; hogy így a tanításban elkövetett hibáit javíthassa.” (Molnár, 1886. 138. o.) Az nem elegendő, hogy a pedagógus csak értelmi képességeinek fejlesztésén munkálkodjék, hanem szociális, érzelmi viszonyulását is folyamatosan alakítania szükséges; „… kedélyileg is nemesbülnie kell naponkint….” (Molnár, 1886. 138. o.) Erre fontos és megfelelő eszközt jelenthet az olvasmányi élményeken túl az „… érintkezés és társalgás növendékeivel, azok szüleivel, kartársaival és az elöljárókkal.” (Molnár, 1886. 138. o.)
A pedagógusok emocionális attitűdje, érzelmi beállítódása a gyermekekkel való kapcsolat hatásrendszerén keresztül változik, ha a tanulókkal kapcsolatos bármely iskolai történésnek a tanító aktív részese empatikus attitűddel. „A gyermekekkel való társalgás ugy fog nemesítőleg hatni kedélyére, ha érzelmeikben, különösen a tanulmányokban tett előmenetök és erkölcsi haladásuk fölötti örömükben, ugy szintén a tanulásban való visszamaradásuk és erkölcsi hanyatlásuk miatti fájdalmokban velök érez.” (Molnár, 1886. 138. o.)
Mindamellett, záró sorokként azt is meg kell állapítanunk, hogy Molnár László a pedagógusok személyiségének (ön)fejlesztésével kapcsolatosan a következőt is meghatározó jelentőségűnek tekinti: a tanítók szabadidejükben milyen emberi kapcsolatokat részesítenek előnyben, felhasználva a pozitív érzelmi, értelmi, szociális hatásrendszereket. „Legyenek barátnőik megválasztásánál különösen tekintettel az erkölcsiségre, iparkodjanak a műveltebb körök hölgyeivel tartani, velök barátságot kötni; de ne vessék meg az alsóbb osztálybelieket sem.” (Molnár, 1886. 39. o.)
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a pszichés tényezők figyelembevétele, s az ehhez való sajátos viszonyulási mód, mely a lányok velük született „hajlamát” tovább fejleszti – erre építetten megfogalmazva nevelési-oktatási intencióit –, hangsúlyos módon körvonalazódik Molnár László koncepciójában. Ugyanakkor a nőnevelés kapcsán a szerző pragmatista szemlélete vált egyértelművé, melynek értelmében a női nem nevelése-oktatásakor az „életrevaló és hosszas ismeretek közlés”-ét kell előtérbe helyezni.
A 19. század pedagógiai szakírói közül Molnár László nőneveléssel kapcsolatos nézeteinek felvázolása – minden bizonnyal – hozzájárult e korszak nevelésügyének árnyaltabbá tételéhez.

JEGYZETEK

Molnár László vallásos, szegény családban született 1833. május 19-én Bölcskén; elhunyt: 1902. augusztus 21-én. (Temetési hely: Dunaföldvár).
A Ratio Educationis alapján szervezett triviális iskola befejezését követően a dunaföldvári nemzeti iskolába kerül, ahol Homoky F. professzornál latin nyelvet hallgatott. 1844-ben felvételt nyert a pécsi gimnáziumba, azonban miután a szabadságharc kezdetét vette, megszakadt az oktatás. Így Kömlőd községbe került, ahol Schmidt Lőrinc és Skultéti János vezetése mellett három évet, míg Pakson Szautér Márton (a pécsi Szautér Antal képezdei igazgató apja) mellett egy esztendőt töltött el tanítósegédként, majd német nyelvi, illetve zenei tanulmányokat folytatott. Ismereteinek bővítése érdekében 1852-ben a pesti királyi katolikus tanítóképzőben kezdte meg tanulmányait, ahol tanárai (dr. Jallosich András, dr. Márki József, dr. Zimmermann Jakab és Formágyi Ferenc) királyi ösztöndíjjal jutalmazták kiváló tanulmányi eredményeit. A tanfolyam befejezése után, két év múlva nevezik ki „rendes” tanítónak a fővárosi „baráttéri” főelemi leánytanodában. 1854-57-ig hivatása gyakorlása mellett a fővárosi reáltanoda tanítóképzőjének is hallgatója, ahol szintén oklevelet szerzett. Mint tanítójelölt s tanító a Magyar Nemzeti Zenedében a zongora és zeneszerzés tanszakát is kitűnő eredménnyel végezte el. Az 1862/63-as tanévtől már képezdei igazgató-tanárként a pesti egyetem bölcsészeti karának növendéke, ahol 6 szemeszteren keresztül többek között nyelvészetet tanult. Az Eötvös-féle tankönyvbizottság Molnárt is tagjának választotta, amely testület a katolikus könyvek szerkesztése terén munkálkodott.
Mint szakíró a Tanodai Lapok 1863. évi 23. számában tűnt fel először dicséretet nyert pályaművével, melyet a fővárosi népiskolák igazgatója, Krigler József tűzött ki. Ettől kezdve a 60-as években megjelent legtöbb szaklap közölte nőnevelésre vonatkozó értekezéseket, sőt, a növendékei által kidolgozott pedagógiai tételeket is megjelentették a lapban.
Első tankönyve 1876-ban jelent meg, A nevelés történelem címmel. A kötet megalkotását a „szükség” hívta életre, ugyanis az akkor használatban lévő Dölle Ödön-, Szabó Mihály-, Hoffmann-, Dittes-, valamint Kiss Áron-féle neveléstörténeti tankönyvek egyikét sem tartotta megfelelőnek az általa vezetett tanítónőképzőben való alkalmazásra, használatra, ugyanis nézete szerint a lányoknak „könnyebb alakban”, egyszerűbb nyelven, inkább az érdeklődést felkeltve kell az adott ismereteket közvetíteni.
1877-ben jelent meg A női kézimunka, mely kötet még György Aladár szerint is valódi hiánypótló mű. 1878-ban került kiadásra A neveléstankönyvéből az Embertan 1879-ben. A neveléstan, mely utóbbiban külön fejezetben értekezik a szerző a műveltebb családbeli nők neveltetéséről; lélektani alapon. Majd 1881-ben a Tanítás tankönyve I. kötetét: Általános tanítástan címmel. 1882-ben Az anyanyelv-tanítás; 1883-ban a Számtantanítás; míg 1884-ben került átdolgozásra és kibővítésre. A neveléstörténelem 2. kiadása.
(Orbók, 1887. 179-184.)

Goerth, J. (1888): A tanítás művészete. Franklin-Társulat, Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest.
Molnár László (1886): A tanítás tankönyve. Lauffer Vilmos tulajdona, Budapest.
Orbók Mór (1887, szerk.): Paedagogiai plutarch. Budapest-Pozsony. 1. kötet.





Készítette