Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2007. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Báthory Zoltán: KISS ÁRPÁD TÁRSADALOMPEDAGÓGIÁJA

Kiss Ápád (1907-1979) a hazai progresszív pedagógia egyik jeles képviselője. Halála centennáriuma alkalmából emlékbizottság alakult és konferenciákon, valamint kiadvámnyokban emlékeznek meg róla a neveléstudomány személyiségei, valamint szélesebb körben a gyakorló pedagógusok is. A szerző az emlékbizottság ülésén Kiss Árpád társadalompedagógiájának főbb téziseiről, elgondolásairól, s arról a gyakorlatról szólt, amelynek számos eleme a ma pedagógiájának szellemi, tudományos és praxis jellegű öröksége.

Kiss Árpád társadalompedagógiája[1] - Ha most a Kiss Árpád születésének 100. évfordulójára alapított emlékév megnyitója alkalmából Kiss Árpád pedagógiai munkásságának legfontosabb üzenetét próbáljuk kifejteni, akkor azt hiszem, elsősorban társadalompedagógiai írásait kell kiemelni. Alaptétele az volt, hogy jobb iskolával és jobb pedagógiával jobb társadalom teremthető. E némileg talán utópisztikus felfogást ugyan sokan kétségbe vonták (pl. Bourdieu, 1978), míg mások egyenesen a mai átlagos iskola megbetegítő hatásáról írnak (pl. Vekerdy, 2006).   Mégis, időről időre, főleg az Unesco ernyője alatt neves tudósok, oktatás- és kultúrpolitikusok hitet tesznek az iskola társadalomjobbító hatása mellett.[2] Kiss Árpádot társadalompedagógiai elhivatottsága és európaisága vonzza ezekhez a „szükséges utópiákhoz”. A kulturális evolúcióban a  neveléstudománynak (az európai szintű neveléstudománynak), a pedagógusoknak (a pedagógiailag is művelt pedagógusoknak) és az iskoláknak (a demokratikus és modern iskoláknak) alapvető fontosságot tulajdonított.  „…Az Egyesült Államokat az iskola tette nemzetté.” – írja Az általános iskola mint kultúrpolitikai probléma című munkájában (1945. 23. o.).

Pedagógiai nézeteit holisztikus, minden tényezőre kiterjedő szemlélet jellemezte. Éppen ezért a neveléstudomány és a pedagógiai praxis kettősségét sohasem fogadta el – e kettő egységében gondolkozott. Az elmélet és gyakorlat egysége magától értetődő volt számára. Élete fő feladatának a magyar neveléstudomány európai szintre emelését és a kutatás eredményeinek iskolai alkalmazását tekintette. Üzenetei az iskolának, a pedagógiai mikrokozmosznak és  a nagyrendszernek, a pedagógiai makrokozmosznak egyaránt szóltak.

A második világháború vége után, 1945. augusztusban az ideiglenes nemzeti kormány kiadta a általános iskola létesítéséről szóló rendeletét, s egyben elrendelte, hogy kiépítése 1949-ig fokozatosan történjen. A tantervek, tankönyvek, taneszközök kidolgozásának feladatát az Országos Közoktatási Tanács kapta (elnöke: Szent-Györgyi Albert, ügyvezető igazgatója: Kiss Árpád).   Kiss Árpád az egységes általános iskolában társadalompedagógiájának forradalmian új eszközét látta[3]. Az új iskolatípust lelkesen fogadta. De rövidesen már kritikáját is bejelentette, amikor észlelte a minden áron való bevezetés agresszív politikai szándékát, és ezzel párhuzamosan a minőségi szempont háttérbe szorulását, a feltételek totális hiányát.  A tömegoktatás csak akkor lehet eredményes – és ez a probléma a második világháború után szinte minden fejlett európai országban felvetődött –, ha a közoktatás expanziója együtt halad az oktatás-nevelés magas minőségi szintjével, a minden tanulóhoz elvezető egyéni tanulási utak kimunkálásával. (Így gondolkozott akkor, 50 éve, a differenciálásról.)

Oktatáspolitikai – helyesebben kultúrpolitikai – céljainak elérésében kétségtelenül a neveléstudomány művelését és a tudományok családjában a neveléstudomány presztízsének növelését tekintette a legfontosabb feladatnak. A neveléstudományt olyan diszciplínának tartotta, mely a változó időben adekvát iskolai-pedagógiai választ tud adni a társadalom kihívásaira. A neveléstudománnyal kapcsolatos nézeteinek deklarálására jó alkalom kínálkozott a Balatonfüredi pedagógius konferencián (1956 október 1-6, reprint jkv. 2006).[4]

A Balatonfüredi pedagógus konferencia a magyar neveléstudomány  „desztalinizációjaként”, annak jelzésével, hogy a résztvevők az ideológiai burkot kívánják feltörni, vonult be a nevelés történetébe. Kiss Árpád ezen a konferencián a neveléstudomány tudomány jellegét több aspektusban védte meg. Így, első erőteljes hangvételű hozzászólásában – többek között – a párt és a pártosság témában a párt és az értelmiség viszonyáról foglalt állást: „A párt és az értelmiség viszonyában azonban a pártnak is el kell ismernie az értelmiséget, biztosítania kell feladatának teljesítéséhez a nélkülözhetetlen feltételeket.”[5] Majd néhány sorral lejjebb: „…Bárhol is keressük egyébként a haladást kiváltó erőket – a haladás az értelmiségben fogalmazódik meg először, a haladást a legkövetkezetesebben magvalósítani hivatott párt csak szövetségest láthat az értelmiségben…” (kiemelés BZ) Tudós mivoltának jellemzéséhez járul hozzá, amit  kelet és nyugat kapcsolatáról elmond: „Kelet és Nyugat egymást kizáró irányzatokká lettek. Az a következményeiben leírhatatlanul pusztító felfogás kerekedett felül, hogy az oroszból lefordított néhány könyvben minden megvan, a nyugati anyagból pedig minden elvetendő…”. Majd így folytatja: „Ahhoz, hogy segíthessünk tudományunk és nevelésünk helyzetén, ismét széles alapra kell helyeznünk, minden irányban ki kell tárnunk a lezárt ablakokat.” Beszédében kitér a pedológia mint tudomány művelésének fontosságára, az elmélet és a gyakorlat közelítésének a jelentőségére. Ekkor, ebben a beszédben jelenti ki híressé vált szavait a jövőről: „Ma százmilliók gyors felszabadulásának vagyunk részesei és tanúi. Az atomkor korlátlan mennyiségű olcsó energiát kínál, az automatizált üzemek fokozatosan megmentik az embert a hozzá nem méltó munkától. Időt szabadítanak fel, amelyet csak jól kell felhasználni. A jólétnek ez a küszöbön álló bekövetkezése olyan új életformát teremt, amelyet a pedagógus alakíthat majd ki úgy, hogy az emberhez méltó nemes foglalkozások és örömök töltsék be. A szocializmus út ehhez a jövőhöz: eltávolítja azokat a gátakat, amelyeket az emberi önzés szab a boldogságban való egyenlő részesedés megvalósulása elé.” Mindez 1956 október 3-án hangzott el, néhány nappal a forradalom kitörése előtt! Vajon milyen szocializmusra gondolt? Vajon mit látott előre? Mind megválaszolatlan, visszhangtalan kérdés. De abban nem kételkedhetünk, hogy komolyan gondolta azt, amit mondott.

A neveléstudománynak és rokontudományainak szinte minden ága érdekelte. Mégis, ha a neveléstudomány egészén belül kellene kijelölnöm érdeklődésének a fő irányait, akkor hármat említenék. Élete végéig feladatának tekintette az iskolai műveltség értelmezését, a tanulás pszichológiai és pedagógiai mibenlétének feltárását és nem utolsó sorban az értékelés-mérés gyakorlatának meggyökereztetését az iskolában és az oktatási nagyrendszerben.

A Műveltség és iskola (1969) a magyar művelődés- és tantervelmélet fontos hivatkozási forrása. Ebben a műben – állapítja meg –, az iskolázás és a műveltség történeti vizsgálata azt mutatja, hogy a műveltség és az iskolázás szorosan összefügg: az iskolázottak a műveltek, az iskolázatlanok pedig a műveletlenek. „Két út, kétféle műveltség” – írja. Vélhetnénk, hogy a Műveltség és iskola valamiféle európai elitműveltség apológiája. De erről szó sincs. Feladatának azt tekinti, hogy a tömegoktatás korában megoldást találjon a műveltség szociológiai megosztottságának oldására, a két út közelítésére. Itt, ezen a ponton veti fel és operacionalizálja (tartalommal tölti ki) az alap- vagy alapvető műveltség fogalmát. Ez az a racionális fogódzó, amit a Nemzeti alaptanterv különböző változatainak a kidolgozásánál hasznosítani is próbáltunk, amikor arra törekedtünk, hogy megfogalmazzuk a mindenkinek szóló műveltség törzsanyagát (Ballér, 1996). A Műveltség és iskola – úgy tűnik –, kimeríthetetlen kincsesbánya, még sokáig tanulhatunk belőle. Kiss Endre (2003) például észreveszi, hogy ebben a műveltségfelfogásban Kiss Árpád egyesíti az európai műveltség gyökereit és anticipálja a tudástársadalom létrejöttét. Előrelátása nem akármilyen intellektuális teljesítmény!

Számos kísérletében, és az azok eredményeiről írt tanulmányaiban kereste az aktív és produktív tanulás elterjesztésének lehetőségeit, a passzív és reproduktív tanulásfelfogás visszaszorítását. A tanulási kudarcok konstatálása az okok kutatására ösztönözte. Rámutatott, hogy a gyakorlatban sokszor a szükséges előfeltételek tudása nélkül tanítanak (rátanítás), hogy a tanítás szabályozatlan és egy durván megbecsült átlagra irányul. Hogy a tanárok gyakorlatilag nem képesek a tanulók közti egyéni és csoportkülönbségeket figyelembe venni. Mint írja: a suum cuique elv helyett az idem cuique elv érvényesül.[6]

Az értékelés-mérés nem didaktikai feladatként jelenik meg munkásságában, hanem a tanítás-tanulás egészét átfogó, a tanítás-tanulás egész folyamatában jelen levő pedagógiai funkcióként.  Ennek az alapállásnak tulajdonítható, hogy egyforma energiával és gondossággal foglalkozik az értékelés-mérés iskolai és osztály szintű kérdéseivel (tanulók értékelése, osztályozás, docimológia), valamint a nagyrendszer értékelésének újszerű kérdéseivel. Újra és újra rámutat, hogy az értékelés mint visszajelentés és megerősítés milyen motivációs energiákat képes adni az egyén tanulásához. Colmannel szinte egy időben, de igen eltérő politikai körülmények és tárgyi feltételek közt az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kezdeményezi hazánkban az első rendszerszintű pedagógiai felmérést (Iskolás tanulóink tudásszintjének vizsgálata, Iskolás tanulóink megterhelésének vizsgálata, 1960-1961). Rámutat e vizsgálatok hasznosságára az egész rendszer fejlesztése szempontjából. Aztán kihasználva személyes kapcsolatait a minisztérium magasabb köreiben, 1968-ban sikerül keresztülvinnie hazánk kapcsolódását az IEA Társasághoz. Ezzel kezdetét veszi hazánkban a rendszerszintű felmérések sorozata az IEA-felmérésektől a monitor- és kompetenciaméréseken át az OECD-vizsgálatokig.

Kiss Árpád tekintélyes, tiszteletet parancsoló, de ugyanakkor barátságos, mosolygós ember volt. Tudását, tapasztalatait kitartóan próbálta átadni munkatársainak. A kísérleteiben résztvevő pedagógusokkal baráti, kollegiális viszonyt alakított ki. Kiss Árpád tudós volt e szó kreatív értelmében. Egy biztos, szobatudós nem volt. Otthonosan mozgott a pedagógiára alkalmazott társadalomtudomány mind a két paradigmájában, az empirikus adatokkal dolgozó pozitivista paradigmában és a történeti-filozófiai módszertanban. De ez utóbbi közelebb állt személyiségéhez, műveltségéhez. (Ifjú korában Bergsonról két dolgozatot is írt.) Nagyon szerette Európát, helyesebben Nyugat-Európát. Sokszor hallottuk tőle, hogy Európa a Rajnától nyugatra található. Német, francia, angol tudásával sok barátot szerzett magának és a magyar pedagógiának. Torsten Husén, a neves svéd oktatáskutató, akivel az IEA kapcsolatok révén ismerkedett meg, a baráti köréhez tartozott. Hasonlítottak egymásra habitusukban, érdeklődésükben. (Husén Strindbergről írt doktori disszertációt.) Ők németül beszélgettek egymással. Piaget-val, Inhelderrel franciául beszélt. Ezt a nyelvet és kultúrát szerette a legjobban.

Ha ma is élne, biztos vagyok benne, hogy lelkesedne az EU-ért, a nemzeti oktatáspolitikák európai szabályozásáért, a kétszintű érettségiért.  Talán kevésbé örülne a kulcskompetenciáknak. Viszont nagyon lelkesedne a nemzetközi vizsgálatokért, a digitális kultúra iskolai elterjesztéséért, az informatikáért, az élő idegen nyelvek magas szintű oktatásáért. De nem lenne elégedett a közoktatási reform jelenlegi állapotával, nem értené, miért a hezitálás. És főként nagyon elégedetlen lenne az általa oly nagyon kedvelt magyar neveléstudomány jelenlegi állapotával. Több kutatást és még több fejlesztést (tudományos alapon) – mondaná újra és újra. Kiss Árpád mester volt, e kifejezés magasztos jelentésében. Amíg élt, hiányt töltött be, és hiányát érezzük, amióta nincs közöttünk. Apahiányban szenved az egész magyar pedagógia: tanárok, kutatók, oktatáspolitikusok egyaránt. Nincs aki világos okfejtéssel megmondaná, hová akarunk eljutni, milyen módon, mikor.

Felhasznált irodalom

Ballér Endre (1966): Tantervelméletek Magyarországon a XIX-XX. században. OKI, Bp.

Báthory Zoltán (1982): „…hogyan lehet és kell eredményesen tanulni” Kiss Árpád gondolatai a didaktikáról. Pedagógiai Szemle, 12.sz.

Báthory Zoltán (2004): Kiss Árpád idézése. Új Pedagógiai Szemle, 10.sz..

Bourdieu, P. (1978): A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Tanulmányok. Gondolat Kiadó.

Coleman, J. S. et al. (1966): Equality of Educational Opportunity. US Government, Printing Office, Washington D.C.

Delors, J. et al. bizottság jelentése (1996): Az oktatás rejtett kincs. (magyarul 1997).

Egy forradalom pedagógiája. A Balatonfüredi Pedagógiai Konferencia jkv. 1956. Reprint kiadás. Aula, 2006.

Faure, E.et al. bizottság jelentése (1972): Tanuljunk meg élni. (magyarul 1973).

Gal, R.: Hol tart a pedagógia? 1967.

Kiss Árpád (1945): Az általános iskola mint kultúrpolitikai probléma. In: Közoktatás és neveléstudomány, 17-23. o.

Kiss Árpád: Iskolás tanulóink tudásszintjének vizsgálata 1-4. Pedagógiai Szemle, 1960. 3. sz., 7/8. sz., 9. sz.; 1961, 7/8. sz.

Kiss Árpád (1961): Iskolás tanulóink megterhelésének vizsgálata. Magyar Pedagógia, 1.sz.

Kiss Árpád (1964): Életemről, munkámról. Pedagógiai Szemle, 3.sz.

Kiss Árpád (1969): Műveltség és iskola. Akadémiai Kiadó.

Kiss Endre (2003): Kiss Árpád műveltségkoncepciója a tudástársadalom perspektívájából. Új Pedagógiai Szemle, 5. sz.

Közoktatás és neveléstudomány. Kiss Árpád emlékkötet. Szerk.: Horváth Márton, Simon Gyula (1982). Tankönyvkiadó, Bp.

Nemzetközi interjú a didaktika jelenéről és jövőjéről. Pedagógiai Szemle, 1966. 12. sz. Kiss Árpád, 1076-1081. o.

Vekerdy Tamás (2006): Az iskola betegít? In: Felnőttek és gyerekek. Pszichológiai írások. Saxum, 191-270. o.

JEGYZETEK

--------------------------------------------------------------------------------

[1]  Előadás szerkesztett változata. Az előadás elhangzott a Kiss Árpád-emlékbizottság ülésén 2007. január 24-én, Budapesten a XI. kerületi PSZK konferenciatermében.

2 R. Gal, 1967; E.Faure et all, 1972; J. Delors, 1997.

3  A koncepció egyik kialakítója Kiss Árpád neveléstudós – írja a Magyar Nagylexikon. In: Kronológia 2. kötet, 1295. o.

[4] Az 1956-os forradalom 50 évfordulója alkalmából Balatonfüreden most már emléktábla jelzi a konferencia helyét.

[5]  Eszembe jut egy bibliai mondás: „Akkor monda nékik: Adjátok meg azért a mi a császáré, a császárnak, és mi az Istené, az Istennek.” Máté 22,21.

[6]  Mindenkinek a maga módján, mindenkinek egyformán.





Készítette