Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2007. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Géczi János: AZ ISKOLA KULTÚRÁJA: NEVELÉS ÉS TUDOMÁNY (I.)

1991 szeptemberének utolsó napjaiban a pedagógiai, illetve neveléstudományi profilú lapok között új folyóirat jelent meg: az Iskolakultúra. Első évfolyama tíz számból állt, s az első rögtön összevont szám volt. Impresszumában kiadóként a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) által nemrég alapított Országos Közoktatási Intézetet (OKI) tüntették fel (ahogy a borítón is az ‘Országos Közoktatási Intézet folyóirata’ megjelölés szerepelt). A lapot felelős kiadóként az OKI főigazgatója, Zsolnai József, főszerkesztőként Géczi János, szerkesztőségi munkatársként Sallay Mária és Takács Viola jegyezték. A harmadik számtól kezdve – a laptest váltakozó profiljának megfelelően –, a természettudományi jellegű számok szerkesztői gondozója Takács Viola, a matematika-technika-informatika profilúaké Schiller István, a társadalomtudományi irányultságúaké pedig a főszerkesztő, Géczi János lettek. A szerkesztőség további tizenhat munkatársa közül többen az OKI valamelyik főosztályán dolgoztak.

A lap előzményei

A folyóirat profiljának kialakítása és a szerkesztőség verbuválódása az Országos Közoktatási Intézet létrejötte előtti időre nyúlik vissza. 1988-ban, amikor a veszprémi Országos Oktatástechnikai Központ (OOK) vállalattá alakult, s financiális okok miatt feladta a Pedagógiai Technológia (PeTe) című folyóirat kiadását, Nagy József, a budapesti Oktatáskutató Intézet (OI) főigazgatója, a PeTe szerkesztőbizottságának elnöke az általa ideiglenesen vezetett intézetbe áthelyeztette a PeTe egykori – munkakörét amúgy biológus szerkesztőként ellátó – főszerkesztőjét. Az új főszerkesztő feladatkörébe tartozott az, hogy a meglévő kiadói eredményekre támaszkodva kidolgozza és irányítsa az Oktatáskutató Intézet szakkönyv- és lapkiadását.[i] Maga az Edukáció Könyvkiadó, illetve könyvsorozatainak legelső megjelenései ennek köszönhették létüket. Elkezdődött a folyóirat arculatának kiépítése is, létrejött egy Szerkesztői Bizottság – amelynek tagjai között ott volt Juhász-Nagy Pál, Kozma Tamás, Marx György, Nagy József, Szabados Árpád, Szűcs Ervin, Zsolnai József –, s a szerkesztőség munkatársai megbízást kaptak a próbaszámra. A munkát megkezdő szerkesztőség tagjai: Andor Mihály, Halász Gábor, Vágó Irén, valamint az egykori PeTe rovatvezetői, Takács Viola, Sallai Éva és Sallay Mária. A folyóirat koncepciójával, interdiszciplináris jellegével s tervezett neveléstudományi karakterével nem értett egyet Kozma Tamás, aki a lap szerkesztői programját sem találta elfogadhatónak. Kozma azzal sem rokonszenvezett, hogy miniszteriálisan támogatott lapkiadás biztosítsa az oktatáskutatók számára a neveléstudomány információs rendszerének átalakulásához szükséges keretet. Ehelyett egy olyan, szerkesztőbizottság által kontrollált, egy kizárólagos szakmai kört reprezentáló, csak alkalmanként megjelenő szaktudományi periodika kiadását szorgalmazta, amelynek kidolgozása a szerkesztőbizottság elnökének elvi irányítása mellett történik.

1990-ben megszűnt az Országos Pedagógiai Intézet (OPI). Munkatársi gárdájának nagyobb részét, valamint politikailag is vállalható szakmai programját átvette az újonnan megalakult Országos Közoktatási Intézet, amelynek vezetésére az értékközvetítő és képességfejlesztő iskola-modell kidolgozóját, a pedagógiai innovációt szorgalmazó Zsolnai Józsefet kérték fel. 1990. július 9-i miniszteri megbízását követően Zsolnai József, aki 1980 óta az OI Iskolakutatási osztályának az irányítója volt, az OI-ból több munkatársat is felkért a közös munkára a frissen alapított intézetben. Az OI igazgatói posztján az addig ott tudományos tanácsadóként tevékenykedő -- s a lap tervezett profiljától idegenkedő -- Kozma Tamás követte. Kozmával ellentétben Zsolnai érdeklődést mutatott a kidolgozott koncepció, valamint a hazai lapkiadásban szokatlan szerkesztőségi fölállás és lapkészítési modell iránt. Elvállalta tehát az Iskolakultúra kiadását, bár annak munkálatait nem kívánta befolyásolni.

Az OKI, ahogy az OPI is, a minisztérium háttérintézményeként institucionalizálódott. A közoktatás és a pedagógusképzés számára szükséges kutatások és fejlesztések helyének tekintették, így munkatársainak nem volt feladata sem a tantervkészítés, sem annak korrekciója.

Zsolnai József intézeti főigazgatóként két lap kiadására tartott igényt: az OPI és a Magyar Pedagógiai Társaság közösen felügyelt lapjára, a Pedagógiai Szemlére, amelynek addig Balogh László volt a főszerkesztője, Zsolnai új főszerkesztőt nevezett ki, a lap nevéhez pedig hozzáillesztette az ‘Új’ előtagot. A másik lap, amelyre igényt tartott, az Edukáció volt, egy, a pedagógusok szakmai képzését biztosító, a módszertani kiadványok örökébe lépő folyóirat, amelynek főszerkesztőit székét az interdiszciplináris szemléletéről ismert Balogh László foglalhatta el. Ez a lap az OKI-ban az Iskolakultúra nevet kapta.[ii]

            A neveléstudomány lapstruktúrájának átalakulása (1989–1991)

            A rendszerváltás idején folyóiratok szűntek meg, alakultak át és jöttek létre. A szocialista pedagógia hegemóniájának gyengülésével a fenntartók és készítők tisztázni kényszerültek viszonyukat a pedagógiai jellegű folyóiratokhoz; egyrészt azért, mert világossá vált, a kiadványok nem a pedagógiát, hanem a kiadó intézmény legitimizációját voltak hivatva ellátni, másrészt azért, mert többé nem volt titok, hogy a lapkészítés, miként a pedagógusi szakma, nem kizárólag hivatás, hanem megélhetési forrás is.

            1989-ben 60–70 pedagógiai folyóirat jelent meg. Ebben az évben szűnt meg a Pedagógiai Technológia, majd tűnt fel az Embernevelés, az egykori szentlőrinci munkaiskolát elhagyó és Sarkadon új pedagógiai program kidolgozásába kezdő Gáspár László programosan vállalt szocialista pedagógiát képviselő folyóirata. Az OPI kiadványai közül a Pedagógiai Szemle immár Új Pedagógiai Szemleként az OKI lapja volt. A Nemzeti Szakképzési Intézet, amelynek főigazgatói posztját ezentúl Benedek András látta el, az OKI-val egyidőben, 1990-ben alakult, és a Munkaügyi Minisztérium háttérintézményeként vállalta a korábban az OPI-ban megjelentetett Szakoktatás és a Magyar Szakképzési Társasággal közös Szakképzési Szemle kiadását. Megszűntek az OPI olyan egyenetlen színvonalú, változó minőségben szerkesztett, hektikusan megjelenő, de a tanárok által ugyancsak kedvelt szakmódszertani kiadványai, mint A Matematika Tanítása, A Testnevelés Tanítása, Idegen Nyelvek Tanítása, Történelemtanítás, Magyartanítás, Rajztanítás stb. Ezek újra megjelentetésére az 1992 szeptemberétől működésbe lépő Országos Közoktatási Szolgáltató Iroda vállalkozott.

1990-ben alapították a Magyar Drámapedagógiai Társaság kiadványát, a Drámapedagógiai Magazint, s ekkortól jelent meg az első magánkiadású folyóirat, a Fejlesztő Pedagógia. 1991-ben napvilágot látott az OI kiadásában a Kozma Tamás jegyezte Educatio. Évente négy számra tervezték, ámbár a lap megjelenése lényegében rendszertelennek mondható. Az Audiovizuális Kommunikáció 1992-től Médiakommunikációra változtatta a nevét, bár profilja különösebben nem módosult. 1991 végén közleményben jelentette be a Művészeti Vizuális Nevelés, hogy szerkesztősége megalakult, s a Rajztanítás örökébe lépve megkezdi szerkesztői és kiadói tevékenységét. Bizalom – önbizalom címmel ugyancsak ebben az évben hirdette magát az az ifjúsági lap, amelynek a szerkesztősége kifejezetten a tizenévesek neveléséhez kívánt segítséget nyújtani. A Könyvtáros szerkesztősége pedig hirdetésben tette közzé, hogy a pénzügyi akadályok miatt egyenlőre szünetelő Könyv és Nevelésben addig közreadott fontosabb információkat a Könyvtáros ‘Könyv és Nevelés’ rovata közli.

1991-ben az ELTE-ről a JATE-re került az akadémiai normákat képviselő Magyar Pedagógia. A lap gyors átalakulása párhuzamosan történt a magyar neveléstudomány nemzetközi karakterének előtérbe helyeződésével.

I. évfolyam 1991/1–2.

            Az első szám élén a szerkesztőség rövid bevezetőben ismertette az új lap létrejöttének okait és körülményeit, valamint annak profilját. A szűkszavú közleményben deklarálták, hogy az Iskolakultúra több törekvés közös fókuszában áll: a folyóiratot ugyan az OKI adja ki, de nem saját finanszírozásával, hanem az MKM anyagi támogatásából; a közszolgálatra vállalkozó Iskolakultúra a két évvel korábban megszűnt Pedagógiai Technológia és az egy éve elhalt módszertani lapok utódlapja; s végezetül: a kiadvány lapcsalád.

            Az Iskolakultúra-lapcsalád eredetileg két lapváltozatból, az évente 12 alkalommal jelentkező Társadalomtudomány, s az ugyancsak 12-szer kiadásra kerülő Természettudomány alcímű, eltérő tematikájú változatból állt volna. Azonban Dobos Krisztina[iii] kérésére a lapcsalád már indulásakor három változatban jelent meg, közel azonos terjedelemben: Az Iskolakultúra/Társadalomtudomány és az Iskolakultúra/Természettudomány évente tíz-tíz, az Iskolakultúra/Matematika-Informatika-Technika évente négy alkalommal. Az is egyértelművé vált, hogy a szerkesztőségnek kell előkészítenie az évente négy-négy alkalommal jelentkező Művészet és az Idegen nyelvek alcímváltozatú mutációkat is.

            A beköszöntőben a szerkesztői törekvések leglényegesebb pontjai olvashatók: a holisztikus világkép nevében megjelenő inter- és multidiszciplinaritás (amely a pedagógusokat felelős, értelmiségi feladatú és felkészültségű állampolgároknak tételezi); szakmai tájékoztató-jelleg, amely ragaszkodik a szakma kétgyökerűségéhez (neveléstudományi és szaktudományi jelleg); közérthető nyelvezet. A szocialista pedagógia giccsessé torzult szakzsargonja vagy a metajelentésekben gazdag, kétes antropológiai és etikai utalások tömegét görgető pedagógiai nyelv helyett a szerkesztőség az irodalmi szintű, tudományos ismeretterjesztő neveléstudományi szaknyelv képviseletét tűzte ki maga elé célul. Azt javasolta, hogy a közlemények az esszé műfajában íródjanak, mivel ez a műfaj képes a legszigorúbb szaktudományos kritériumok szerinti közlemények megjelenítésére éppúgy, mint a híranyagokéra vagy a kritikákéra. A hozzáértő olvasó számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a folyóirat nem a rendkívül rigid nemzetközi standardnak megfelelő – csak a szaktudomány alaposan tájékozott és tájékozódni kész kutatóit érdeklő – kéziratokat közöl, hanem egy szélesebb, innovációra kész réteghez szól. Az esszé műfaja, vélte a szerkesztés, alkalmas arra, hogy az érdekeik és képzettségük miatt rendkívül tagolt pedagogikum képviselői egymás írásait is érthessék.

            A bevezető végén olvasható, hogy a fenntartó intézet irányában az Iskolakultúra elsődleges feladata az OKI központjaiban dolgozók kéziratainak, kutatási eredményeinek közzététele. A múltja bizonyos vonásaitól elzárkózó Új Pedagógiai Szemlére a legitimációra törekvő OKI csak részben számíthatott; annyiban, hogy lap legalább a történeti értékeket nem veszti szem elől. Az intézet saját arculatának reprezentációjához tehát szüksége volt egy másik – szemléletében, működésében és szerkesztésében eltérő – folyóiratra is, amelyben megjelenhettek az újonnan formálódó pluralista nevelés pártpolitikai törekvésektől megtisztított fejleményei. Az Iskolakultúrának, azzal, hogy egy háttérintézmény részévé vált, már indulásakor sikerült függetlenednie mind a szakszervezet(ek)től, mind a hagyományaihoz ragaszkodó pedagógiai-neveléstudományi érdekcsoportoktól, mind azoktól a pártoktól és aktivistáktól, akik úgy kívántak tagokat toborozni, hogy – akár ellentmondó pedagógiai nézetek elfogadása árán is –, felkarolták a pedagógia ügyét.

Már az első számból kiderült, hogy a lap saját hagyomány kialakítására tart igényt. Míg a módszertani lapok öröksége csak a deklaráció szintjén vetődött fel, a Pedagógiai Technológiáé több szálon is folytatódott: az Iskolakultúra formája, tagolása, tipográfiája megegyezett az előbbiével, s innen került ki az új lap négy fontos munkatársa, Sallai Éva, Sallay Mária, Takács Viola, és a főszerkesztő, Géczi János is, akik – Sallai Éva kivételével – az OKI közalkalmazottjai lettek. Ez a négy, tantárgypedagógiában jártas, tantárgyuk hazai fejleményeit alakító szerkesztő állította össze korábban a Pedagógiai Technológiát, most pedig az Iskolakultúrát. Ugyancsak az OOK-ból érkezett az eredetileg OPI-s Boda Edit. A szerkesztőségbe az egykori OPI munkatársai közül Szekszárdi Ferencné, Trencsényi László és Karlovitz János, a kettéválás előtti OI-ból Halász Gábor és Vágó Irén került át. A munkatársak egyike-másika korábban átmenetileg vagy hosszabb ideig dolgozott már Zsolnai Józseffel, annak kutatásaiban, fejlesztéseiben, illetve munkahelyi beosztottjaként. Ilyenként – joggal vagy anélkül, s az idő előrehaladtával egyre inkább –, munkatársának tekintették az OOK-osokon kívül, ahol egykor Zsolnai dolgozott, Kojanitz Lászlót és Vágó Irént. A folyóirat irodalmi szerkesztői munkájára ketten, Székely Sz. Magdolna és Mányoki Endre vállalkoztak.

Az első szám tanulmányainak szerzői többnyire a Pedagógiai Technológia gárdájából kerültek ki. A ’Szemle’-részben az OKI vezető munkatársai mutatták be az új intézet különböző központjainak feladatait. Szebenyi Péter már az OPI-ban, a Nemzeti Alaptanterv körüli viták idején hangsúlyozta, hogy a taneszközkészítés munkálatai folytatódnak. Az alaptanterv, a központi tanterv, a helyi tanterv és a komplex tanítási-tanulási program tisztázása során a pedagógiai folyamatban kulcsfontosságú mérési és vizsgakövetelmények is a megfelelő hangsúllyal jelentek meg. Sallay Mária elsősorban a plurális oktatási rendszer kiépítését emelte ki a Fejlesztési Központ feladatai közül; a központi munkának ki kell terjednie az iskolakoncepciók kidolgozására, s a kommunikáció-irodalom, informatika-technika, társadalomtudományi, természettudományi, matematikai, idegen nyelvi, testnevelés-egészségvédelmi és a speciális oktatási blokkokba sorolt tantárgyi programok továbbfejlesztésére. Ezek lényegében az OKI alapító okiratában megjelölt fejlesztési irányok voltak. De az okirat nemcsak a központ feladatait körvonalazta, hanem az Iskolakultúra-lapcsalád struktúráját és tematikáját is. Csoma Gyula az OPI-ból átkerült Közoktatási Szolgáltató Iroda vezetőjeként a központ adminisztratív, szervezési, némelykor pedagógiai tartalmat is érintő szolgáltatási körét írta le. Az iroda létét Csoma szerint csak a központi oktatásirányítás dominanciája indokolja, ennek gyengülésével harmonikus munkakapcsolatnak kell kialakulnia a központi szabályozás és az önkormányzatok között. Az Iskolafejlesztési Központ iskolakutatásait, iskolafejlesztéseit, nevelésfilozófiai vizsgálatait Mihály Ottó ismertette, s ugyancsak ő mutatta be az Országos Tudományos Kutatási Alap által támogatott – ’Az iskola humanizálása’ címet viselő – kutatási programot. A program azon magyarországi lehetőségeket kívánta feltárni az óvodától a felsőoktatásig, amelyek egy új nevelési szellem kialakulását eredményezhetik. Az elméleti és összehasonlító jellegű kutatások várható eredményei: a nevelésfilozófiai rendszerek összehasonlítása; az euro-amerikai pedagógia humanizáló irányzatainak, törekvéseinek és módszertanának feltérképezése; az iskola hazai humanizálásához nélkülözhetetlen feltételrendszer jogi, szervezeti, személyi-szakmai, tartalmi és finanszírozási aspektusainak föltárása.

            Az OKI-ban az Iskolakultúra társlapjaként működő, széleskörű szakmai-társadalmi hátterét hol sikeresen kamatoztató, hol koloncként cipelő Új Pedagógiai Szemlével két rovatvezető, Szekszárdi Ferencné és Trencsényi László ápolt jó viszonyt. Idővel szétvált egymástól a két, azonos kiadójú lap profilja.

            Az Iskolakultúra belső stuktúrálásának eszméje a PeTe öröksége. Nem a kéziratok témája, a felvonultatott apparátus, hanem az okfejtés és az esszéjelleg alapján tagolható a laptest három nagyobb, többé-kevésbé azonban összekapcsolódó egységre. Az esszének minősített kéziratok, akárha tanulmányok lennének, a lap elejére kerültek, s a terjedelem kétharmadát adták, utána következtek, többnyire a hagyományos módszertani közleményeket közrefogva a szemle-anyagok, amelyeknek nem volt tudományos értékük, annál inkább innovatív karakterük. Végezetül a kritikai jellegű rövidebb anyagok s a hírek álltak. Az Iskolakultúrát struktúrája alapján könnyű volt megkülönböztetni a neveléstudomány egyetlen hazai szaktudományos folyóiratától, a Magyar Pedagógiától, ugyanakkor éppen ez a struktúra tette lehetővé a korszak neveléstudományi irodalmára oly jellemző efemer, oktatáspolitikai jellegű közlemények mellőzését.

           

            Az I. évfolyam további számai

            Az Iskolakultúra 3. számának megjelenése után, a negyedikkel egyidőben az Új Pedagógiai Szemle szinte teljes számában egy, az Oktatási Törvénnyel foglalkozó kerekasztal-beszélgetést közölt, valamint egy interjút, amelyben Bihari Mihály jogász-politológus az egyetlen embereszményen alapuló világkép elutasításáról értekezett. 

            A szerkesztőség nyílt intézeti fórumon vitatta meg a lap formai-tartalmi koncepcióját. Felvetődött, hogy a folyóiratban alulreprezentált az irodalom, a képzőművészet és a nyelvpedagógia, miközben éppen ezek rendelkeznek a legkidolgozottabb szakmódszertannal. A negyedik számban – a hagyománykeresésre utalva – Nemes Nagy Ágnes Megjegyzések a szabadversről című esszéje Láng Gusztáv anyanyelvről szóló töprengése és Markó Béla Ady Intés az őrzőkhöz című versének értelmezése jelentek meg. A folyóirat következő számai közül egy-kettő ugyancsak közzétett néhány, közelmúltban született, irodalmi szintű, példamutatónak szánt esszét. A 6. számban Cholnoky Jenő földrajztudós, akadémikus Balaton-könyvének részlete látott napvilágot, a 9. számban Fényes Imre 1966-ban megjelent Fizika és világnézet című könyvének a hőhalál-elképzelést bemutató fejezete és Németh László annak idején elhíresült, a műveltség tartalmát firtató Levél egy kultúrpolitikushoz című vitairata.

Az Iskolakultúra alapítását támogató, széles műveltségükről és az iskolaügy iránti érzékenységükről közismert vezető tudósok kéziratai számára is jutott hely a lapban. Ilyen Juhász-Nagy Pál és Zsolnai László dialógusa, amely azonban csupán Juhász Nagy halála után jelent meg. 1989-ben írták Az ökológia reménytelen reménye című munkájukat, amelynek terjedelmes részlete az Iskolakultúrában látott napvilágot. A 9. számban Marx György a száz éves Eötvös Loránd Fizika Társulat ünnepélyei kapcsán szólalt meg.

Dialógus formájú közleménnyel korábban egyszer már próbálkozott a szerkesztőség. Az ötödik, Schiller István szerkesztette, többnyire a technikaoktatással foglalkozó számban Fáy Gyula és Rizner Dezső egy platonikus gyökerű, dialógus jellegű okfejtéssel igyekeztek körbejárni a kérdésüket: van-e, lehet-e technika módszertan? Korábban a Pedagógiai Technológia 1988/1. számában hasonló párbeszédes módon taglalták ezt a kérdést. Ugyanebben a számban jelent meg Fábián Tibor nyílt levele Mágenheim Julcsihoz. A Mágenheim család tagjai az MTV-1 nagy sikerű teleregényének, a Horváth Ádám rendezte Szomszédok-nak a hősei. A szeptemberi adások egyikében a gimnazista Julcsi a technika tantárgy kapcsán kifejtette, hogy jó lenne, ha az iskolában órai keretek között tanulna meg tapétázni. A szerző a tévéjáték szereplőjének mondataiban észrevette a tantárggyal szembeni averziókat, azért cikkében a pro és kontra érvek összegzését vállalta. S amikor a 7–8. számban megjelent Nagy Mária A tanári szakma változása című, a szakma professzionalizálódási folyamatát követő, figyelemre méltó munkája, a Szomszédok ‘tantestületében’ reflektáltak rá. A nyolcvanas években az oktatáspolitika átértékelte a kérdést, s a korábban hivatásként számon tartott tanárság egyre inkább szakmaként jelent meg. Mindezek a tanárszerep tartalmát is átalakították, s befolyásolták annak megítélését. Ettől a számtól kezdve a szerkesztőség minden egyes számát megküldte a Szomszédok ‘iskolájának’, s a lap borítója mindig felvillant a képernyőn, ha tantestületi esemény került a tévéjáték centrumába.

A művészeti élet jeleseinek – Melocco Miklós, Czakó Gábor, Zalán Tibor, Tarján Tamás és mások – jelenléte önmagában nem kompenzálta a művészeti jellegű tárgyak alulreprezentáltságát. A képzőművészeti tárgykör terjedelmi és illusztrációs igényei miatt szeparátumok kiadását tette szükségessé. Az első két szeparátum Sebők Zoltán – módszertanilag rendkívül hasznos – enciklopédiáját foglalta magába. A vajdasági esztéta munkája, Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig utóbb – már nem a szerkesztőség gondozásában – könyv formájában is kiadásra került.

Láng Gusztávon, Markó Bélán vagy Sebők Zoltánon kívül más határokon túli szerzők is megjelentek a lapban, sőt a magyar kisebbség oktatásügye, a tanárok pedagógiai problémái, az anyaországon kívüli magyarság közoktatása tematikailag is szélesítette az Iskolakultúra horizontját. A 4. számban Bíró István a romániai magyar oktatás 1990/1991-es tanévének alapvető statisztikai adatait közölte. Az 5. számban megjelent Oláh Györgynek a szlovákiai Komáromban lezajlott matematikaversenyről írt szemléje, a 7–8. számban pedig Bán B. András a csehszlovákiai magyarság 1918–1945 közötti iskoláit tekintette át.

A vezető tudósok, kutatók és tanárok figyelmének köszönhetően, bőséggel érkeztek a neveléstudomány nemzetközi eseményeiről szóló beszámolók. Az 5. számban Szűcs Ervin Technika az oktatásban – nemzetközi konferencia Finnországban címmel számolt be a tantárgy sikereiről, Sárkány Péter pedig a finn felsőoktatási rendszer alapos ismertetésére vállalkozott. Mártonfi György Folyóiratszemle-kisrovata az idegennyelvű neveléstudományi szaklapokat szemlézte. Horváth Attilának az Elektronikus információcsere – globális nevelési program című anyaga, Hoffmann Rózsának a luxemburgi oktatásról című beszámolója, Hortobágyi Katalinnak a Gesamtschule-iskolatípust ismertető írása szinte naprakész információkkal szolgáltak a különböző európai pedagógiai fejleményekről.

A folyóirat erős természettudományi karakteréért a szerkesztőség összetétele a felelős. Az élettudományi, környezeti, valamint a fizikai, technikai oktatáskultúra a társlapokhoz képest bővebben ömlött a szerkesztői asztalra. Az 1. számban Szabó Mária írt az ökológiai szemléletmód változásairól, a másodikban Kiss János töprengett a gimnáziumi biológiai tankönyvből hiányzó holisztikus képről, a kilencedikben pedig egy biológiai módszertani jellegű írást olvashattunk. Havas Péter a visegrádi környezeti nevelési konferencia kapcsán írt, a környezeti nevelésről szóló cikkéhez a Tbiliszi Környezeti Nevelési Konferencia záródokumentumának részletei csatlakoztak.

Többnyire a lap feladata volt, hogy bemutassa az OKI ágas-bogas tevékenységét, aktuális feladatait, programját és munkatársait. A 4. számban így tett például Halász Gábor az általa vezetett Kutatási Központtal kapcsolatban: a központ vizsgálta a közoktatás-politika és a közoktatás-irányítás számára oly fontos rendszerszintű folyamatokat. Vekerdy Tamás az 1989-ben Solymáron megnyílt első magyar Waldorf-iskola kapcsán röviden ismertette a nagy érdeklődést kiváltó waldorfiánus mozgalmat. Pőcze Gábor az Iskolafejlesztési Központban zajló, a tercier szektor szakemberképzését végző iskolák fejlesztési programjairól számolt be.

A tartalmi fejlesztés örökségét inkább az egykori OPI-s lapmunkatársak vitték tovább: Fazekas György, a középiskolai biológiai tantárgy egykori gondozója, a természettudományos emelt szintű érettségi első propagátora az oktatási folyamat szabályozó elemeként mutatta be az egyetemi vizsga tervezett eltörlését, valamint, hogy annak szerepét a jelentőségét visszanyert érettségi vizsga veszi át. Thuránszky Judit és Nagy Mihály az első Matematika-Informatika-Technika összeállításban egy modulokból építkező technika és informatika tanterv lehetőségét vetették fel. A 7–8. összevont számban több társadalomtudományi tantárgyi törekvés is körvonalazódott. Fenyő D. György az irodalomtanítás ellentmondásait sorolta elő, Arató László pedig arról a Társadalomismeret elnevezésű tantárgyról elmélkedett, amely ugyan kötelező stúdium, de nincs sem didaktikai koncepciója, sem képzett tanárai vagy stabil iskolai helye, és a legitimációja is elmaradt. Kamarás István az első számban egy új tantárgy kidolgozását és bevezetését sürgette: az embertanét. A vallást is magában foglaló pedagógiai stúdium szerepét két tanulmány is taglalta: ezek szerzői az embernevelés pluralista elveit fogalmazták meg a tanárképzés számára.

A tanárképzésről, azon belül is a bölcsésztanárok gyakorlati felkészültségéről Tarján Tamás tette közzé tapasztalatait és pedagógiai megoldást igényelő kérdéseit. A pedagógusképzés megújítását és a normatív pedagógia leépítését szorgalmazta Bagdy Emőke is, ugyancsak a 8–9. számban. A humanisztikus törekvéseknek, a személyközpontú pedagógia eredményeinek megismertetése a pedagógusokkal, illetve pedagógusjelöltekkel ugyan társadalmi mozgalommá nőtte ki magát, de intézményesülése még várat magára – hangsúlyozta a szerző. Bagdy Emőke tanulmányát Gádor Anna beszámolója követte a Személyközpontú Pedagógiai Műhely munkájáról.

A hatékony iskola megteremtését számos mozgalom tűzte zászlajára. Szegeden 1991 júniusában a 6+6-os iskolák első magyarországi konferenciáját tartották meg. Itt elhangzott előadása alapján készítette el Halász Tibor azt az áttekintést, amelyben az 1978-as tantervi reform után bekövetkező változásokkal magyarázta a nyolcosztályos általános iskola funkcióvesztését. Loránd Ferenc Halász Tibor tanulmánya után, ugyancsak a 3. számban referált hat tantervkészítő munkacsoportról; Loránd a 12 évfolyamos általános és szakképző iskola modellvariánsainak kifejlesztése mellett érvelt.

Nacsa János a 4. számban tudósított az Integrált, komplex esztétikai, művészeti nevelés című kétnapos konferenciáról. A rendezvény felett Gáspár László sarkadi műhelye és az Embernevelés bábáskodott, s célja az volt, hogy elősegítse a helyi művészetismeret-program elterjesztését. Az iskolák által kezdeményezett középiskolai szerkezetváltásról Balogh Lászlóné írt szemleanyagot a 9. számba: 1990-ben tíz, 1991-ben 45 iskolában indult hat-, illetve nyolcosztályos gimnáziumi képzés; az 1992/93-as tanévi átalakulásra pedig 59 pályázat érkezett.

A lap az empirikus kutatások eredményeinek közreadását is szorgalmazta. Orosz Sándor két részletben közölt tanulmányában az általános iskolából kilépő Veszprém megyei tanulók tudásszintjét mérő vizsgálatok adatait tárta az olvasók elé. Ugyanebben a számban Nagy Sándor egy, az OPI-ban végzett, 1977-től 1986-ig tartó kutatás adatait, valamint azok értékelését közölte. A kutatás az általános iskola felső tagozatos tanulóinak testi fejlettségét és fizikai teljesítőképességét vizsgálta. Takács Viola a két tannyelvű gimnáziumok harmadik osztályaiban elvégzett fizikafelméréseket dolgozta fel.

A Nemzeti Szakképzési Intézet főmunkatársa, a Magyar Pedagógiai Társaság választmányi tagja és szóvivője, Karlovitz János a 3. számban megjelent tanulmányában a tankönyvkiadás örökségéről elmélkedett. Szorgalmazta, hogy a pluralista iskolaügy részévé váljon a hasonlóan nyitott, s az alternatív tankönyvek megjelenését is lehetővé tevő tankönyvkiadás. Vázlatos áttekintése számos kiadói érdeket sértett meg, ami nem meglepő, hiszen – ahogy UNESCO-vizsgálatok is kimutatták, a világ könyveinek fele tankönyvként jelenik meg –, ez a könyvkiadók legnagyobb piaca. A szerző egyik rosszul értett mondata kapcsán a Tankönyvkiadó pert indított az Iskolakultúra szerkesztősége ellen, s 1 millió forintos kártérítést követelt. A per megegyezéssel zárult, a felperes eltekintett a kártérítéstől. A tankönyvírókat, kiadókat, kritikusokat és tankönyvterjesztőket tömörítő Tankönyvesek Országos Szövetsége októberi létrehozásához pedig e per is szolgált adalékokkal.

            A médiumpedagógiai hagyomány továbbélését az oktatásmódszertant korszerűen szemlélő hajdani OOK-s munkatársak biztosították. A volt kémiai tantárgyszakértő, Zábó Magdolna a kémia tanításához készült magyar oktatófilmek jellegét, Boda Edit pedig a lapszámok egymásutánjában nyilvánosságot kapó médianevelési programját körvonalazta. Tompa Klára a Hungarodidact ’91 Nemzetközi Oktatási, Oktatástechnikai és Képzési Szakkiállításon tapasztaltakról, valamint a központi taneszközfejlesztés és a kivitelező intézmények felszámolásának következményeiről készített beszámolót. Már az első számban megkezdte Folyóiratszemle-cikksorozatát Mártonfi György. A legkülönbözőbb európai neveléstudományi folyóiratok kurrens számainak ismertetésével maga is hozzájárult a szerkesztők azon törekvéséhez, hogy késedelem és szerzői szűrés nélkül láttassák az európai iskolaügy – folyóiratokból kihüvelyezhető – alakulását. A mozgástér nemzetközivé szélesedésére utal Szekszárdi Ferencné referátuma, amelynek alapja az volt, hogy az OKI Iskolafejlesztési Központja révén Magyarország is bekapcsolódott a frankfurti Nemzetközi Pedagógiai Kutatóintézet nemzetközi összehasonlító vizsgálatába, amely a nevelés pozícióváltozásait kívánta föltárni.

            A gyermek, mint iskolához kapcsolódó személy, a folyóirat első tíz számában csak érintőlegesen szerepelt, csupán a gyermekjogok és a gyermekek számára ajánlott irodalmi, zenei, mozgóképi kiadványok, színházi műsorok kapcsán. E hiányosságot érzékelték, s igyekeztek pótolni a szakírók is: az Iskolai Esélyegyenlőségért Egyesület megalapításáról tudósított például Czene Gyula a 9. számban.

            Az első évfolyam számai ötezres példányszámban jelentek meg, s mindegyik eljutott valamennyi államilag finanszírozott közoktatási intézményhez. Az első tíz számban a szerkesztőség igyekezett a lap tervezett profilját kontúrossá tenni. A lehetséges szolgáltatások közül a taneszközkritika, a médiakritika, a folyóirat-ismertetések és a szervezeti átalakulások megjelenítése sikerült a leghangsúlyosabbra. A kritikai rész arculatának kialakításáért a szerkesztőség státuszban lévő tagjai feleltek, a híranyagért pedig Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság titkára.

            A lapkarakter kialakítása

            Az első évfolyam laptesteinek formája, tördelése, vizuális megjelenése minden elemében arra utalt, hogy az Iskolakultúra a Pedagógiai Technológiánál kidolgozott elveket követi. A tanárok köpenykék színe volt a lap külső és belső borítószíne, amely az újságos standokon sikeresen vonta magára a vásárlók figyelmét. Az egyszerű, tankönyves tipográfia azonban nem mindenkor szolgálta ez egyre változatosabb szerkezetű kéziratok tördelési igényeit. A rendszerváltás előtt betiltott régi Mozgó Világ egykori tördelőszerkesztője és tipográfusa, Helle Mária kapott megbízást a II. évfolyamát is három változatban megjelentető Iskolakultúra laparculatának kialakítására. Így már két régi mozgós munkatárs vett részt a munkálatokban, hiszen Mányoki Endre olvasószerkesztőként az első számtól kezdve jelen volt a lapnál. Hozzá hasonló segítőtársi szerephez jutott a közírást alaposan ismerő Dippold Pál, aki akkor az Élet és Irodalomnál tevékenykedett. A kiadói könyvkészítés és szöveggondozás szakértője a magvetős múltú Székely Sz. Magdolna volt, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó egykori szerkesztője, Mátis Lívia ügyelt olvasószerkesztőként a kéziratok nyelvi rendezettségére.

Az új vizuális megjelenés

            Helle Mária a borítószínekkel (napsárga, hamukék, olívzöld) és emblémákkal hangsúlyozta a három lapváltozat különbségét. A folyóírással szereplő lapcím és a két lénia közé fogott, a lap alsó harmadában a tartalomból kiemelt néhány fontosabbnak talált közlemény szerzőjét, s a munkák címét tartalmazó szövegfelület között a természettudományi karaktert egy nap, a társadalomtudományit egy tollal író kéz, a matematika-technika-informatikát egy mikroáramkör idézte föl. Az egyes laptestek tipográfiája azonban megegyezett: mindegyiket az iskolai gyakorlatban megszokott, jól olvasható Times betűtípussal nyomtatták.

            Az első borító belső oldalán a számok szerzőinek adatait tüntették fel, esetenként fényképpel. A hátsó borító belső oldalát ‘Lapvég’ címmel mindvégig Zalán Tibor jegyezte. A hátsó, külső borítóra, a ‘Körmös’-be a szerkesztőség tagjai váltakozva írták közéleti jellegű jegyzeteiket.

            Az első szövegoldal az impresszumot és a tartalmat foglalta magában. A szerkesztők kezdetben a tartalmat csak műfajonként (tanulmány – kisebb közlemények) tagolták, utóbb azonban a kisebb közleményeket többé-kevésbé sikeres kézzel szétválogatták módszertani és kritikai jellegű szemleanyagokra. A Szemle-rovat végső formájának megtalálásával – s hogy ide hosszabb írások is kerülhettek –, a tanulmányoknak egyre inkább meg kellett felelniük egy általános tudományos standardnak, amit a lap olvasói el is vártak.

            A szövegeket kurzív közcímekkel, idézetekkel, keret nélküli illusztrációkkal tördelték, s igen gyakran jelent meg a laptesthez képest gazdagabban illusztrált szeparátum. Szövegvégi hírek, hirdetések, közlemények kiadásától a szerkesztőség – lévén financiálisan nem szorult rá –, többnyire el tudott zárkózni. Az áttekinthetőség érdekében a folyóirat tipográfiája kis mértékben módosult, például a 3. számtól a szerzők nevét a tartalomban félkövér betűkkel emelték ki.

           

            A lapváltozatok szerkesztőcsapata (1992–1995)

            A folyóirat belső munkatársi gárdáját nagyban alakította az első tíz számhoz érkezett kéziratok tematikája, illetve a lap köré gyűlt szakemberek érdeklődése és szakmai elköteleződése.

            A tematikus társadalomtudományi számoknak Géczi János, a természettudományiaknak Takács Viola, a matematika-technika-informatikaiaknak Schiller István (1991–1993), majd távozásával Fatalin László (1994–1995) volt a szerkesztője. A tárgyköri elvárások alapján a szerkesztő kizárólag a tanulmányok írattatását, lektorálását és gondozásának irányítását végzi, ami általában szaktárgyi, nem ritkán szakmódszertani kompetenciát feltételez. A tanulmányokat egybefogó laprész a laptest felén többnyire nem terjedt túl. A szemle, a kritika és az információjellegű közlemények előállítása és megjelenéskésszé formázása a szerkesztőség többi tagjára, a keresztrovatosokra és a nyelvi gondozókra hárult.

            A hazai pedagógiai lapokról általában elmondható volt, hogy nyelvi megformáltság tekintetében nem helyezték magasra a mércét. Az Iskolakultúra szerkesztősége nem csak a vizuális, de a nyelvi megjelenítés szabályaira is ügyelt. Irodalmi mércével föllépő olvasószerkesztőinek éppen ezért sokat köszönhet. Mint említettük: Székely Sz. Magdolna (1991–1994), Mátis Lívia (1993–1994), Tóth László (1993–2000) és Mányoki Endre (1991– 1995) gondozta a kéthetente megjelenő 80 lapoldalnyi kiadványt.

Az első időszakban – egy átmeneti időszakra ­– rovatot kapott a médiumpedagógia, a drámapedagógia, a pedagógiai közélet, a valláspedagógia és a taneszközök tárgyköre. Ezek szervezésére Boda Edit (1992), a Magyar Naplótól átszerződő Gabnai Katalin (1991–1993), Lami Pál (1992–1993), Dippold Pál (1991–1995) és Karlovitz János (1991–1993) kapott megbízást. (A későbbiek folyamán a lapra nem volt jellemző a rovatszerű szerkesztés.

E kisebb, rögzült tematikai egységek némelyike minden egyes számban feltűnt; bizonyos rovatoknál (például a médiumpedagógiánál) kizárólag munkatársakkal, másoknál (lásd Gabnai Katalin rovatát) az adott témában elkötelezettek kiterjedt körével dolgoztak. Azonban voltak olyanok is, akik a szerkesztőségi munkán belül csak a kiszemelt, érdeklődésre számot tartó tárgykör folyamatos képviseletére vállalkoztak. A határon túli magyarság oktatásával foglalkozó rovat első munkatársának az erdélyi, Kolozsvárott dolgozó Asztalos Ildikót (1993–1995) kérték fel.

            A tantárgyakat, tantárgycsoportokat képviselő rovatvezetők közül néhányan csak átmenetileg dolgoztak a szekesztőségnél: Kecskés Andrásné (1992) a kémiai jellegű, Kormány Gyula (1993–1995) a földrajzi, Sallai Éva (1991–1993) a pedagógiai-pszichológiai tárgyú, Szendrei János (1992–1993) a matematikai, Szakály Sándor (1993–1995) a történelmi, Szekszárdi Ferencné (1991–1993) az osztályfőnöki, Sallay Mária (1991) és az őt követő Vámos Ágnes (1993–1995) az idegen nyelvi anyagok, Zalán Tibor (1991–1995) pedig az irodalmi jellegű kéziratok gondozójaként foglalta el a szerkesztői vagy a lektori posztot.

            A lap profilja a rovatvezető-cseréktől nem, illetve jelentősen sosem sérült, kivéve a rendszerszintű szabályozás reprezentációját ellátó Halász Gábor (1991–1993) és Sebők Zoltán (1992–2000) esetében; távozásukkal az általuk képviselt tudományterület is eltűnt a lapból. Halász Gábor távolléte arra is rávilágított, hogy a hazai pedagógiai sajtóból a mai napig hiányzik egy olyan – akár akadémiai színvonalú – kiadvány, amelyben az oktatáspolitika, az iskolaügy makroszintű kérdéseit vitathatják meg az érdeklődők.

            Az első számtól mindvégig a munkatársak közé tartozott Andor Mihály oktatásszociológus, Géczi János biológus, Takács Viola fizika-matematika szakos tanár, Trencsényi László pedagógus és Vágó Irén pszichológus, oktatáskutató. Kis hiátussal dolgozott a lapnál Kamarás István (1993–2006) olvasás- és valláskutató és Kojanitz László (1991–2000, 2005–), aki a történelem-rovat vezetését vállalta.

            A II. évfolyam

A közel 1500 lapoldalnyi, kb. 80 ív terjedelmű évfolyam szerzőinek többsége szakmai érdeklődés tekintetében lefedi a pedagógia világának egészét. Az általános iskolai, középiskolai tanárok mellett a folyóirat szerzői gárdáját a tanárképzésében, a kutatói státuszokon, a levéltárakban, illetve egyéb gyűjteményekben, közművelődési intézményekben, önkormányzati iskolairányításban, az MTA intézményeiben, a szerkesztőségekben, az alapítványokban és az OKI-ban tevékenykedő szakemberek képezték.

Az 1992-es évfolyam több, mintakép erejű publikációval gazdagodott: Nemes Nagy Ágnes József Attila-versét értelmező, brilliáns okfejtésű és nyelvezetű kisesszéje (1992. 1.); Huizinga addig hozzáférhetetlen tanulmánya, amely a kultúra játékelemeit taglalja,  J-F. Lyotardnak az intellektuális divat kapcsán született, a modernitással együtt járó kisebbségre figyelmeztető értekezése; Zvonko Mikićtől egy 1971-ben készült Anselm Kiefer-festmény  kulturális antropológia módszereivel történő értelmezése (1992. 8.), Kiss Lajos néprajzkutató följegyzése (1992. 2.); Umberto Eco írása, amelyben a művészethez való viszonyban megjelenő időtényezőt járta körül (2002. 11–12.), Vilém Flusser értekezése a játékról mint megismerési modellről (1992. 19.). A folyóirat iránti kitüntetett figyelmet mutatja a magyar szaktekintélyek sora: Szabó Árpád és Marx György akadémikusok, Hajnóczi J. Gyula építészettörténész, Szabados György zeneszerző, Pesovár Ernő néptánckutató, Füzi László irodalomtörténész, Hegyi Füstös László grafikus, Váncsa István, Mészáros István, Vargha Balázs, Alexa Károly és mások – mindez a lap széles érdeklődési területét éppúgy jelzi, mint az említettek hajlandóságát az iskolaügy támogatására.

            A rovatvezetők mint tanulmányszerzők

            Lami Pál a Németh László gimnázium gyakorló tanáraként kapott meghívást a szerkesztőség munkatársai közé azzal a feladattal, hogy helyet biztosítson a lapban a valláspedagógia számára. Elsőként egy interjút készített a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Hitoktatási Bizottságának igazgatójával a hittanoktatás múltjáról s jövőbeli lehetőségeiről (1992. 1.). Kojanitz László Gerő Andrással és Gergely Andrással készített interjút  a történelemtanítás mibenlétéről (1992. 16.).

Egykor a gazdaságos működés érdekében hívták életre az Általános Művelődési Központokat. Ez az új típusú intézmény befogadta az iskolát is, helyi sajátosságai pedig akár a pluralista iskola kezdetét is jelenthették. Trencsényi László (1992. 1.) az 55 település által tartott 1991-es konferenciáról beszámolva jelezte az ÁMK-k és az önkormányzatok közt kialakuló financiális helyzetet és az ebből következő szakmai problémákat, mindenekelőtt az innovációk számának csökkenését.

Az első évfolyam számaiban egymást követték a kéziratok az átalakuló iskolaszerkezet témájában. Az igény, hogy Magyarországon bárki – akár sajátos pedagógiai igényeket kielégítő –- iskolát alapíthasson, elfojthatatlan volt. A Köznevelés mellékletében hozták nyilvánosságra a nevelési-oktatási intézmények alapításának rendjét, szerepét, folyamatát leíró Koncepciót. A Koncepciót sokan azért ellenezték, mert az iskolák és a pedagógusok éppenhogy megszerzett, csekély autonómiáját látták veszélyeztetve – a megszólalók a stabil érdekhierarchia alapján létrejövő plurális iskolarendszer kialakulásának lehetőségét féltették. Andor Mihály az indokolatlan aggodalmak okán szólalt meg a II. évfolyam 1. számában, ahol is felmérte, hogy a Koncepciónak felrótt hibák milyen következményekkel járnának, ha bekövetkeznének.[iv] Mindezeken túl a tervezet egyik hiányosságának tartotta a közoktatás ingyenességének megszüntetését: a gazdasági helyzet miatt az óvoda első két évében a fenntartók nem kapnának normatív támogatást. További problémái: az önkormányzatokon átfolyó normatíva iskolába telepítése során is anomáliák sora keletkezhet; a Területi Oktatásügyi Központok nem vagy nem kizárólag szakmai szolgáltatásokat végeznének, hanem hatóságként funkcionálnának; a létrehozandó Országos Köznevelési Tanács a kinevezett miniszter és a közalkalmazottakból álló grémium minisztériumi ellensúlyát képezné, amelynek szintén súlyos következményei lehetnének.

            Kojanitz László a 4. számban a 12-14 évesek történelemtanulásához ajánlott szerepjátékokat, amelyek a problémamegoldó gondolkodás kialakítását segíthetik elő. Saját tapasztalatait két példával illusztrálta. A 11-12. számban megjelent írásában pedig a hagyományosan ismeretközpontú tantárgynak elfogadott történelem képességpedagógiai fellazítására tett kísérletet. Az angol nemzeti alaptanterv képességekre vonatkozó követelményeiről, a történelem és a történelemtanár megváltozott szerepére utaló értékválasztásokról és a saját didaktikai eljárásairól szólva bemutatta azt, hogy miként bővíthető a szaktanárok módszertani repertoárja.

            Karlovitz János (1992. 11-12.) a gimnáziumi magyar irodalom tanítása évszázados hagyományát tekintette át speciális szempontból: a taneszközök tervezése, a tankönyv-fejlesztés, a tankönyv mint rejtett és nyílt pedagógiai tartalmak közvetítője. A tankönyvelméleti kutató azokat a nyomtatott taneszközrendszereket, illetve segédkönyveket vette górcső alá, amelyek valami sajátosat képviselnek a taneszközpiacon. Egy másik munkájában bemutatta a tankönyvkiadás modelljeit és alternatíváit (1992. 17–18.).

            A rovatvezetők mint szemleszerzők

Gabnai Katalin, miközben Földes László (Hobo) Katona József Színházbeli József Attila-estjét (1992. 1.), a Várszínház Szentivánéji álom előadását (1992. 2.) és Balogh Zsolt Babits Jónás-könyvéről készített klipszerű filmadaptációját (1992. 5.) recenzálta, áttekintette a drámapedagógia és a színházpedagógia lehetőségeit. Gabnai rovatvezetői tevékenysége idejére (s jórészt neki köszönhetően) esett az az időszak, amikor a hazai neveléstudományi sajtóban elsőként, s aztán folyamatosan megjelent, s mély szakmai tartalommal párosult a drámapedagógia és az iskolaügy közös területe.

Boda Edit egymást követő, szépen komponált írásokból álló ‘Médiafogyasztók Klubja’ című kissorozata a médiumhasználat lehetőségeinek több aspektusát is számba vette. A vizuális nevelés és médiumpedagógia kérdései több publikációban is helyet kaptak: Mányoki Endre a magyar tájakat bemutató TELEVIDEO-s videókazetták szemlézésére vállalkozott (1992. 2.), Lami Pál egy OOK-s, a Bibliát bemutató műsort (1992. 4), Boda Edit a Konrád Lorenzről készült videófilmet (1992. 5.), Takács Viola pedig az SI mértékrendszerről szóló konzervműsort (1992. 17–18), illetve egy, a 9–12 évesek számára készült természettudományi összeállítást (1992. 20) elemzett. Géczi János ismertetett egy mestermunkának számító, ’Belső világunk’ címmel forgalmazott, hat-részes japán videófilmsorozatot (1992. 21). Szekszárdi Ferencné a rádióműsorokban rejlő pedagógiai lehetőségeket vizsgálta, például az 1992/2. számban, ahol egy debreceni, Jehova tanújává vált 19 éves, értelmiségi származású lánnyal készült riportot szemlézett. Szekszárdi Ferencné a SAT 1. TV-állomás iskolai témával foglalkozó heti vitaműsorának egyik adása kapcsán (1992. 10.) a német és hazai pedagógiai kérdések azonosságaira mutatott rá.

Zalán Tibor a gyerekkönyvek rejtett jelentéseire figyelve írta rövid kéziratait, s olyan, a tanárok számára is értékes szempontok kiemelését végezte el, amelyeket utóbb a tankönyvpedagógiai fejlesztések is figyelembe vettek. Szendrei János egy, a Gondolat Kiadónál megjelent beszélgetésgyűjteményt (Staar Gyula: A megélt matematika) ajánlott a tanár-olvasóknak, Lami Pál pedig a Lelki egészségtan című kötetet (1992. 18). Trencsényi László a szocialista iskola egykori fogalmának, a diákönkormányzatnak a körbejárására vállalkozott, s a tanulói érdekképviselet iskolaügyben betöltött fontosságát hangsúlyozta (1992. 10.).

            Tematikus számok

A 6-7. szám különösen nagy terjedelműre sikerült. Ebben jelent meg A magyar közoktatás minőségi megújításának szakmai programja, amit Zsolnai József és munkatársai dolgoztak ki és adtak közre. A lap kiadóját, munkatársait és szerkesztőit a folyóirat belső borítóján tüntetették fel. Zsolnai koncepciója nem mutatott rokonságot az MTA 1980-ban közzétett Műveltségkép az ezredfordulón című programjával; a benne alternatívaként fölajánlott tervet megjelenésekor már ismerte, megtárgyalta és támogatta a miniszteri értekezlet résztvevőinek köre. A szakmai fejlesztést algoritmizáló terv egyik nagy erényének az látszott, hogy elvégezte a körülmények és feltételek leírását, bár nem kívánt tantárgyfejlesztési program lenni. A program a közoktatás, sőt végső soron a kultúra 69 olyan területét sorolta fel – az antropológiai kultúrától az új enciklopédikus műveltségen át a humanizációig és a globalizációig –, ahol fejlesztésre szorult a legszélesebb értelemben vett (Zsolnai munkájában analitikus módon leírt) iskolai szakmaiság.

A II. évfolyam 13–14. száma a Világbank által támogatott, munkaerőpiacot kiszolgáló szakképzés hazai fejlesztéseit sorolta fel. A gazdaság, az ipar szerkezetváltásának tartalmi korszerűsítése azonban nem volt konflikusmentes – a lapszám valójában ennek az összeütközésnek a dokumentuma is. Arról a tartalmi munkáról kellett számot adni, amelynek a felelőse ugyan a Munkaügyi Minisztérium volt, de amelyben a MKM is részt vett, így a közoktatási program kidolgozását az OKI gárdájának kellett elvégeznie. A 150 millió USA dollárral támogatott projektet 1991–1994 között kellett kidolgozni és 61 iskolában kipróbálni. Közismereti tantárgyai nyolc témacsoportot foglaltak magukba. A kommunikáció, az idegen nyelv, a természettudomány, a technika, a társadalomismeret, a történelem, a matematika és az informatika, azaz a közismereti tárgycsoport óraszámának növekedése együtt járt volna a szakmai tárgyak óraszámának csökkenésével, ami idővel a szakmai tárgyakat oktatók állásának felszámolásához vezethetett volna. A világbanki pénzt kizárólagosan a meghatározó tartalmi területek, rendszerek és intézmények átalakítására szánták, s az emberi erőforrások fejlesztését olyan területeken szorgalmazták, mint a felsőoktatás, az ifjúsági nevelés, illetve a felnőttképzés.

            A két tematikus számra vonatkozóan a szerkesztőséghez nem érkeztek reflexiók.

            A III. évfolyam (1993)

A végső rovatszerkezet

Az első másfél évfolyamban közölt kéziratokban felszínre került tematikák alapján a folyóirat szerkesztőségi munkájába még 1991-ben meghívást kapott Sebők Zoltán, aki a továbbiakban a művészeti rovatot gondozta. Hamarosan Kormány Gyula, majd pedig Kamarás István is így alakíthatott ki saját rovatot. Ezzel együtt néhány tematikáját fölélő rovat – véglegesen vagy egy időre – elhalt. A szerkesztőség összetétele és a lap tematikai változatossága folyamatosan változott: Gabnai Katalin, Halász Gábor, Karlovitz János, Kojanitz László és Szekszárdi Ferencné eltávozott, s a szerkesztőség tagja lett Mátis Lívia mint olvasószerkesztő, Szakály Sándor, a történelmi anyagok rovatának gondozója, és Vámos Ágnes, aki az idegen nyelvi képzés lapon belüli megjelenítésére vállalkozott. A természettudományi változat tantárgyi vezető anyagainak összeállítása Takács Viola szerkesztő, valamint Kormány Gyula, Szendrei János és Géczi János, a matematika-informatika-technikai változaté pedig Schiller István feladata maradt. A társadalomtudományi változat szerkesztője továbbra is Géczi maradt.

Szerzők

A mértékadó és tevékeny neveléstudományi szakemberek közül a korábbi két évfolyamban többen támogatták kéziratukkal a folyóirat formálódó profilját, például Ábrahám István, Arató László, Balázs Éva, Bánréti Zoltán, Bessenyei István, Csákány Antalné, Faludi Szilárd, Forray R. Katalin, Franyó István, Galicza János, Gyarmathy Éva, Hartai László, Havas Péter, Hegedűs T. András, Homor Tivadar, Horváth H. Attila, Kárpáti Andrea, Klein Sándor, Liskó Ilona, Loránd Ferenc, Mihály Ottó, Nagy Andor, Nagy Mária, Orosz Sándor, Pőcze Gábor, Réthy Endréné, Szabó László Tamás, Szűcs Pál, Urbán János, Vámos Ágnes, Vásárhelyi Tamás, Zátonyi Sándor, Zsolnai Anikó és Zsolnai József. Az újabb szerzők közé tartoztak Bán András, Fáy Gyula, Lengyel László politológus, Lőkös István, Thomka Beáta, a vajdasági irodalmár professzor és Várnagy Ildikó szobrász.

A harmadik évfolyamban közölt először Bábosik István, Bodóczky István, Csepeli György, Hoffman Rózsa, Komáromi Gabriella, Mann Miklós, Maróti Andor, Mátrai Zsuzsa, Nanszákné Cserfalvi Ilona, Pléh Csaba, Probáld Ferenc, Radnóti Katalin, Surányi Bálint és Szabolcs Ottó. A nem kifejezetten neveléstudományból érkezők között ott volt Ambrus Lajos író-szerkesztő, Balázs Attila író, Jeney Lajos építészmérnök, K. Palágyi Sylvia régész, Krausz Tamás, Lászlóffy Aladár, Papp Sándor vegyész, Stier Miklós történész, Sulyok Miklós művészettörténész, Szajbély Mihály irodalomtörténész, Szegő György, Szőcs Géza erdélyi írók és Thomka Beáta.

Tematikus számok

            A tematikus számok megjelentetésének lehetősége a korábbi évfolyamban megjelent két ilyen jellegű – a kiadó által finanszírozott - összeállítás után vetődött föl. Azt, hogy a lap egy-egy száma a Zsolnai-féle program és a világbanki projekt anyagaiból állt össze, nem a kézirathiány indokolta. Túl azon, hogy a kiadó joga ilyenféle, a legitimizációt elősegítő anyagok terjesztése – még akkor is, ha maga a lap közszolgálati és szakmai, netán ismeretterjesztő-tudományos karakterű –, a tematikus összeállítások a lap finanszírozásához is hozzájárultak. 1993-ban az Iskolakultúra kilenc száma jelent meg teljes terjedelmében tematikusan, egy pedig, amely a felnőttképzés ügyét problematizálta, féltematikus módon.

            1993-ban az OM OKI-n keresztül történő laptámogatása akadozni kezdett, s az OKI forrásai sem váltak bőségesebbé. Emiatt négy tematikus anyag kiadására került sor. A 2., a 11., a 13-1. és a 24. szám a környezeti nevelés helyzetének részletes térképét kínálta. Az ágazati minisztérium ekkor már mintegy tíz éve felkarolta az ügyet, s pályázataival hozzájárult a környezet- és természetvédelmi oktatóközpontok, szakkörök, táborok fenntartásához, a pedagógiai kutatásokhoz és az így felhalmozódó eredmények pedagógiai ismertetéséhez. A 3-4. szám pedig az OKI-tól szellemileg függetlenül működő Pedagógus Szakma Megújítása Projekt eddigi fejlesztési eredményeit, alkuratóriumi beszámolóit mutatta be, valamint újabb pályázatait hirdette meg. A PSzM Projekt támogatott tanfolyamokat és szakmai továbbképzéseket, ösztönözte programok és taneszközök fejlesztését, elősegítette a gyógypedagógiai munka megújulását és hozzájárult a pedagógusképzés-továbbképzés területén született pályázatok megvalósításához. A 21-22. összevont szám is a PSzM-ben zajló munkákba adott bőséges betekintést.

A 2. szám megjelenését a Fővárosi Közgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága és a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium támogatása tette lehetővé. A kormány, a minisztériumok többsége és a teljes oktatásügy a nemzetközi trendekhez történő illeszkedés jegyében növelni igyekezett a környezeti oktatás hatékonyságát, így a különböző lapösszeállítások kiadása politikai kérdéssé vált. A környezettudatosság kiépítését a politika ugyan erőteljesen szorgalmazta és támogatta, de a társadalmi szervezetek és az egyéni felelősség erősödése is segített az ilyen laptörekvések megvalósításában. A folyóirat és a politikai irányítás törekvései tehát alkalmilag egybeestek. Az Iskolakultúra e hosszan előkészített száma bemutatta a környezeti képzés különböző formáit, valamint aprólékosan leírta az iskolarendszerű és a tanfolyami képzés számos példáját. A KTM törekvéseinek megfelelően a környezeti képzés elterjesztéséhez a lap színvonalas, az önképzésben és az iskolai tevékenység során egyaránt fölhasználható programismertetést, helyzetértékelő tanulmányokat, szemléletet átalakító, ökológiai karakterű kéziratokat jelentetett meg. Mindezek összhangban voltak a Nemzeti Alaptantervben megfogalmazott környezeti oktatási-nevelési alapelvekkel, ennyiben tehát a folyóirat a KTM és a lapfenntartó minisztérium közös érdekét és munkaterületét tükrözte. A minisztériumi szakértők is tudatában voltak ennek: addig még nem jelent meg olyan szám, amelyben három vezető köztisztviselő publikált volna.

Az összeállításban hangsúlyos szerephez jutott a környezeti nevelést támogató események, alkalmak, szervezetek és mozgalmak bemutatása. Az MTA tanácskozásáról, A Természet- és Környezetvédő Tanárok Konferenciájáról szemle jelent meg, valamint a konferencia állásfoglalása, cselekvésprogramja is feltűnt a lap hasábjain.

A 11. szám ugyancsak a KTM támogatását élvezte, azonban felkeltette a MKM figyelmét is. A társadalmi együttműködést szorgalmazó környezeti politika vezető eleme az oktatás-nevelés átalakítása. A környezetorientált értékrendszer képviselete – ahogy ezt megállapodások sora rögzítette –, mindkét minisztérium ügye ugyan, de a KTM inkább tartotta feladatának a környezeti jellegű képzés előmozdítását, eszköztárának fejlesztését, az iskolák és a több mint hetven oktatóközpont tevékenységének összehangolását. A tematikus szám legnagyobb terjedelmű – s az olvasók érdeklődését leginkább kiváltó – blokkja az óvodai nevelés környezeti aspektusát tárta fel. Az átdolgozott Óvodai Nevelési Programhoz illesztett környezeti megismerésre nevelésről Hatvani Józsefné óvodapedagógus számolt be; Gecse Gáborné és Tari Zoltánné pedig egy, azóta is használatban maradt munkatervet és útmutatót tett közzé. Az egykori PeTe gyakorlatát követve, valamint az óvodapedagógusok érdeklődésében bízva a lap megjelentetett egy bőséges irodalomgyűjteményt azoknak az oktatóközpontoknak az elérhetőségével, ahol az érdeklődők akár gyakorlati segítséghez is juthattak. Az Iskolakultúra szolgáltató profilja ennyiben ki is merült: a lap a későbbiekben a szakmódszertani karakterű kéziratoktól azért mondott le, mert egyre-másra jelentek meg ismét az egykori OPI “tanítása”-inak – szakmai tantárgyakhoz rendelt – utódkiadványai. Másrészt ez az összeállítás nyilvánvalóvá tette azt is, hogyha a lap a hazai iskolaügy teljességét kívánja megjeleníteni, nem hagyhatja figyelmen kívül az óvodapedagógiát sem.

            A 13-14. szám a természet- és környezetvédelmi nevelés propagálására, valamint kérdéseinek föltárására vállalkozott – miként a két előző, ez is Etlerné Nagy Erzsébet szakmai szerkesztő segítségével. Az ebben a számban körvonalazódó tematika az iskolák saját arculatát, pedagógiai programját képviselő helyi tantervek kialakításához hozzákezdő intézmények számára volt hasznos. Az organikus, azaz természetelvű iskoláról, a tanárképzés következményeképp megjelenő új munkaerő-kínálatról, a természetkutató és környezetvédő szakkörökről, a múzeumról, az erdeiiskola-mozgalomról és a természetvédelmi táborokról szóló szövegek kerültek a lapba.

            Ez az összeállítás lehetőséget adott egy időlegesen működő, sem belső, sem külső munkatárshoz nem kötött kisrovat első cikkének közlésére, amelyben a Scientific American magyar kiadásáról, a Tudományról referáltak. (E lap honosításának kezdetén a kialakuló szerkesztőségben jelen volt Mányoki Endre, az Iskolakultúra egyik olvasószerkesztője, valamint a főszerkesztő.) Később egyre másra jelentek meg áttekintő ismertetések azokról a hazai periodikákról, amelyeket a szerkesztőség szívesen látott volna az iskolai könyvtárak állományában. Amúgy a bemutatásra kerülő folyóiratok kiválasztásának elsődleges szempontja az volt, hogy a lap szakcikkeinek szerzői melyekre hivatkoztak leginkább.

Az évfolyam utolsó száma a környezeti oktatás és képzés kérdését állította a középpontba. A programos karakterű kéziratok az elvi alapok tisztázása mellett a leginkább környezetérzékeny magatartást kialakító pedagógiai módszerek fejlesztéséhez járulhattak hozzá. Több helyi kezdeményezésről ekkor jelentek meg az első szakmai közlemények, köztük az ELTE BTK Természettudományos Nevelés Szakcsoportja által készített környezetpedagógus tanártovábbképzés tervezete.

A 3-4. szám borítóján álló mondat – Válogatás a PSzM Projekt nyertes pályázataiból – az olvasó számára is jelezte, hogy újfent tematikus összeállításról van szó. Heffner Anna, a Projekt irodájának vezetője adott ismertetőt a Pedagógus Szakma Megújítása Projektről; a szerző emlékeztetett rá, hogy a lapszám azokból a nyertes pályázatokból szerveződött, amelyek éppen az Iskolakultúra egyik tavalyi számában közzétett felhívásokra érkeztek. A Projekt első évéről számot adva valódi sikertörténet bontakozott ki: a több mint ezer benyújtott pályamunka a hazai nevelési szakemberek felkészültségét, innovációs hajlamát bizonyította. A 3–4. szám ezenkívül publikussá tette az új pályázati felhívást és a kuratórium összetételét is.

            A PSzM második évéről szóló beszámoló Zsolnai József és Heffner Anna bevezetőjével jelent meg a 21-22. szám tematikus anyagaként. Ebben a kéziratkollekcióban főként azok a tudományágak mutatkoztak be, amelyekre ugyan nagy szüksége van az iskoláknak, de a korábbi pedagógia nem tudta vagy nem akarta megjeleníteni őket. Az összeállítás a múzeumpedagógiáról, a múzeumpedagógia adta természettudományos nevelés lehetőségeiről, a művészet- és a múzeumpedagógia közös területéről, a Magyar Nemzeti Galéria pedagógiai gyakorlatáról, a játék iskolai szerepéről, a bábpedagógiáról és a zenetörténetről szólt. A Szemle rovatban a PSzM kuratóriuma által kiadásra elfogadott kéziratokból rövid, óriási tematikai gazdagságról tanúskodó részletek sorakoztak, amelyek kidolgozott idegélettani, táboroztatási, tankönyvfejlesztési, kéziratgondozói, kutatásmódszertani témákat villantottak fel. Közülük sok még alig honosodott meg a hazai neveléstudományban; most viszont a PSzM segítségével ezen munkákat végre ki lehetett adni.

            Ebben a számban jelent meg a környezetvédelmi bibliográfiák nyomán ébredt kedvező olvasói tapasztalatok hatására V. Molnár László írása is, amelyben az 1985–1993 között született történelemtanítási szakirodalmat válogatás után tette közzé.

A Magyar Villamos Művek Rt. iskolai programjáról az Iskolakultúra 1993. 13–14. száma tudósított. Az MVM Rt. nyilvánossági stratégiájának részeként ki akart alakítani a fogyasztókban egyfajta képet az energiagazdálkodásról, és ehhez szükségesnek látta kapcsolatba lépni azokkal az intézmenyekkel, amelyek ebben segítséget nyújthattak. Az Iskolakultúra környezetvédelemi tematikájú számai fölkeltették az MVM PR-gárdája figyelmét, s egy több éven át tartó együttműködés vette kezdetét.

1994. év

A lap szerzői köre meghatározó jelentőségű neveléstudósokkal és a neveléstudomány kérdései elől nem elzárkózó szakemberekkel bővült. Egy, illetve több kéziratot adott András Sándor író, az University of Washington tanszékvezetője, Angi István, a kolozsvári Zeneakadémia egyetemi tanára, Beck Mihály akadémikus, Bihari Mihály, Bikácsy Gergely, Buda Béla, Cs. Gyimesi Éva kolozsvári egyetemi tanár, Csapó Benő, Dusan Kovac pozsonyi akadémikus, Erdélyi Zsuzsanna, Földényi F. László esztéta, Földesi Tamás, Gáspár László, Hajdu Tibor, Halász László, Holnapy Dezső, a BME Informatikai Laboratóriumának főmunkatársa, Horváth Pál filozófus, Jankovics József irodalomtörténész, Kelemen Elemér, Kemény Katalin, Korzenszky Richárd, L. Nagy Zsuzsa, Mátrai Zsuzsa, Méhes Vera óvodapedagógus, Nádori László, Nagy József, Niederhauser Emil, Nyíri Kristóf, Pethő Bertalan, Reimann József egyetemi tanár, Sándor Iván író, Szabolcsi Miklós, Szentágothai János, Szépe György, Török Endre és Zsolnai László. A magyar tudományosság elitje mellett a közoktatás, illetve a felsőoktatás tanárai és a tanárképzésben résztvevő hallgatók is egyre bátrabban és növekvő számban jelentkeztek. A lap körül szerveződő konferenciák előadásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a folyóirat a neveléstudományi közélet megkerülhetetlen tényezői közé kerülhetett.

Az év 24 számában 420 szerző közölt többnyire egy, néha kettő vagy több, hosszabb-rövidebb írást. Valamivel több mint 120 kéziratközlésnél a szerzők nem álltak kapcsolatban oktatási intézménnyel, ámbár végzettségük alapján arra következtethetünk, többségük tanári diplomával rendelkezett. Az Iskolakultúra munkatársai között egyetemi, illetve főiskolai hallgató 14, miniszteriális, megyei, városi, illetve területi közoktatási alkalmazott pedig 6 volt. Kutatói státuszhoz 50 publikáció kötődött, felsőoktatásihoz 115, közoktatásihoz ugyancsak 115, amelyből 15-nek a szerzője óvodában dolgozott.

            Támogatott, tematikus számok

A József Attila Tudományegyetem Pedagógiai Tanszéke mellett működő Alapműveltségi Vizsgaközpontban – a Művelődési és Közoktatási Minisztérium felkérésére – elkészítették a Nemzeti Alaptanterv követelményeinek kidolgozásához nyersanyagul szolgáló fejlesztési követelményeket. A Nagy József vezette munka eredményének normatív szövegezésű, rövidített változatát megkapták a minisztérium illetékesei, a szakmai háttéranyagokkal kiegészített követelmények teljes szövege pedig a folyóirat új évfolyamának 1-2. összevont, tematikus számában – amely a várható nagy érdeklődésre való tekintettel emelt példányszámban jelent meg –, hozzáférhetővé vált a széles nyilvánosság számára. A szakmai eredmények oktatáspolitikai transzferálásakor a nyilvánosság ilyenfajta nyílt bevonása – részben az Iskolakultúra szerkesztési gyakorlatának köszönhetően ­–, egyre gyakoribbá vált a pedagógiai sajtóban.      

A 9. szám az értékátadó környezeti nevelés, a környezeti szocializáció, a természetfilozófiai megalapozottságú antropológia és az iskolákban megjelenő ökológiai kultúra kérdéskörei mentén szerveződött. 1972-ben az ENSZ kezdeményezte az első környezetvédelmi világkonferenciát – a kérdéskör ekkor már megjelent a hazai oktatásban is. Megfigyelhető volt egyrészt a környezetvédelem tantárgyiasodása, ugyanakkor egy ezzel ellentétes folyamat is: más természet- és társadalomtudományi tárgyak elemei oldódtak át az új tárgy ismeretanyagába. Magyarországon tehát a tudomány- és tantárgyköziségét egyre inkább fölismerő környezeti nevelés elfogadottá vált, s ezzel az a gondolat is, hogy az iskola a maga eszközeivel hozzájárul a szülői környezeti neveléshez, a családi-közösségi környezetkultúrához. Az új tárgy azonban az oktatási vonatkozásokhoz képest inkább a nevelési vonatkozásokat helyezte előtérbe. A környezeti nevelés élethosszig tartó folyamat, ezért a pedagógusok olyan ismeretkörnek tekintik, amely – mivel személyes cselekvésre szólít föl – az élet első időszakában az iskoláztatás intézményeiben, majd azokon kívül realizálódhat. Az ismeret köti össze a tudásátadás két helyét, s ezt mind a pedagógiai, mind az andragógiai gondolkodásnak figyelembe kell vennie. S mert az ismeret tárgya az emberi közösség környezeti sajátosságaiból származik, a környezeti nevelés alapvető elemének tűnik a személyes érintettség, majd pedig a felelősségvállaláshoz elvezető úton a problémák önálló fölfedeztetése, a heurisztika.

            A 13. szám, miként a 9. is, a KTM szponzorálásának köszönhette létét, s az előző évi környezeti nevelés és óvodapedagógia szám sikere nyomán ugyanezt a tematikát folytatta. Mivel a környezettudatos közösségi magatartás mindenekelőtt nevelési kérdés, az ökológiai szemléletmód kialakításában szerephez juthat a családi nevelést némiképpen korrigáló, azt kiegészítő, a szocializálódást kiszélesítő óvoda. Ebben a számban – amely az óvodákban szervezhető környezeti foglalkozások stratégiai elveit, a környezeti nevelés elemeinek játékba helyezését és a nevelői tevékenységet állította centrumába –, számos, a mindennapi gyakorlatban hasznosítható módszertani fogást találhatott az érdeklődő.

            A 19. számban a hazai iskolafejlesztés egyik műhelye, az Iskolafejlesztési Alapítvány mutatkozott be. Az alapítvány a nyolcvanas évek végén szerveződött az OPI Iskolafejlesztési Központjában, részben szervízfeladatok ellátására, részben a nemzetközi eredmények hazai kínálatának bővítésére. Az IA a helyi iskolafejlesztési programok számára nyújtott gyakorlati és elvi segítséget. Azoknak a fejlesztőknek, kollektíváknak kínált kiutat, akik a kilencvenes évek elejével fellendülő Közoktatás-fejlesztési Alap, illetve a -- megalapításától kezdve szüntelenül a felszámolás rémével szembenéző – Pedagógus Szakma Megújítása Projekt pályázatai nyújtotta támogatásokhoz valamilyen okból kifolyólag nem tudtak hozzáférni. A lapszámban az Alapítvány valamennyi – amúgy az OKI-ban dolgozó – munkatársa megszólalt.

            Megjelent az Iskolafejlesztési Alapítvánnyal kapcsolatban álló külföldi és hazai partnerek – civil szervezetek, alapítványok, nonprofit szervezetek stb. – terjedelmes listája is, amely alapján egy széles, az állami intézményrendszertől független, a nevelésügyben önképviseletre kész hálózat szerkezete bontakozott ki.

Reprezentáns témakörök

A századvég szellemi körképének megrajzolására a Jelenkor, a Forrás, a Természet Világa és az Iskolakultúra szerkesztősége Sándor Iván vezényletével konferenciát szervezett és a szakmai párbeszédnek helyt adó vaskos antológiát adott ki. A konferencia előadói közül Török Endre, Nyíri Kristóf és Pethő Bertalan előadásai az Iskolakultúrában jelentek meg (15-16. szám).

A Magyar Tudományos Akadémia Elnökségi Közoktatási Bizottsága 1973-tól kezdődően szorgalmazta az oktatás tartalmi korszerűsítését. A munka a tantervekre épp úgy kihatott, mint a pedagógusképzésre, illetve a nevelői tevékenységre. Az OKI, mintegy az MTA egykor felvetett problematikáját újragondolandó, az év májusában Műveltségkép az ezredfordulón címmel egynapos konferenciát rendezett, amelynek folytatása decemberben volt Pécsett.

A folyóirat teljes terjedelmében – bár szerkesztett formában – közölte Szépe György, Szentágothai János, Marx György, Szabolcsi Miklós, Csányi Vilmos, Pléh Csaba és mások előadásait, s az azokhoz kapcsolódó felszólalásokat, kiegészítéseket és hallgatói megjegyzéseket. Az előadók tizenhárom diszciplínát képviseltek (olyanokat is, amelyek az MTA EKB Fehér könyvében annak idején nem jelentek meg, mint például a jogi, a politológiai és az ökonómiai műveltség). Egyik előadás sem ragadt le a saját, szűken értelmezett szakterületénél, hanem a diszciplínák önmagukon túlmutató jelentőségét hangsúlyozta azzal, hogy eredményeik hasznosítása viszont már az oktatás tartalmáért felelős szakemberek feladatkörébe tartozik. Zsolnai József zárszavában emlékeztetett arra, hogy a műveltségterületekben egyaránt kitapintható relativizmus, alternativitás és pluralizmus a neveléstudomány arculatát is át kell, hogy formálja, illetve, hogy egyfajta közvetítésre-átfordításra képes, a transzlátori funkciót vállaló metaszemlélet kialakulásához kell vezetnie. Amúgy hasonló következtetések vonhatók le abból a közleményből is, amely az évfolyam 20. számában jelent meg: a Babes-Bolyai Tudományegyetem két tanára, Ferenczi Gyula és Fodor László regisztrálta a Comenius és a reformpedagógiák közti időszak valamennyi didaktikai paradigmájában – az antropológiai meghatározásokban, a tartalomnak, a tanítás-tanulás folyamatának, a tanár-tanuló viszonynak, a módszereknek és eszközöknek, valamint az oktatás szervezési formáinak tekintetében – bekövetkezett változásokat.

Csapó Benő gazdag szakirodalmat fölvonultatva mutatta be a természettudományok oktatásával foglalkozó kutatásokat (4. szám). A konferencia során Csapóhoz hasonlóan Beck Mihály akadémikus is a természettudomány jelentőségéről értekezett: a 20. számban megjelent tanulmányában a természettudomány és a társadalom századvégi kapcsolatát írta le, miközben az eredmények alkalmazásának etikai vonatkozásaira fektette a hangsúlyt. Szűcs Ervin pedig korábban éppen e lap hasábjain érvelt meggyőzően a műveltségkép szerkezetéből kiszorított technikai műveltség szerepének visszaállítása mellett (5. szám).

Nagy József a 15-16. számban a dilemmák elé került hazai közoktatásról készített tablót. Az általánosságok szintjén fogalmazó új közoktatási törvény a Nemzeti Alaptanterv követelményeinek kidolgozói számára nehézségeket támaszt: a 4., 6., 8. és 10. évfolyamokra vonatkozó követelményektől függően más és más közoktatási rendszer körvonalazható. A szerző ezen probléma tárgyalásán túl a túlszabályozás vagy önállóság, illetve a képességfejlesztés vagy tananyagleadás egymásnak feszülő kérdéseivel is szembesítette olvasóit.

            A nemzetközi fejleményekbe való bepillantásra több számban nyílt alkalom. Jani Mária nyelvtanár az amerikai tanítási gyakorlatot (15-16. szám), Kiss Éva a japán oktatási rendszer sajátosságait (20. szám) tekintette át. V. Molnár László a dán oktatási rendszerről (5. szám), Kisfaludi Andrea az angol Nemzeti Alaptantervről (22-23. szám), Szilágyi Imre a szlovén iskola történetképéről (22-23. szám) referált. A hazai komplex iskolai kísérletek is előtérbe kerültek: Kocsis József a szentlőrinci pedagógiai programot, mások, mint Hoffman Rózsa, az almádi műhely igazgatója, Czuczor Sándor, illetve Friss Péter, a Kontyfa iskola vezetője saját innovációs működésüket ismertették. Réz Gáborné az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola 12 éves programjának elveit tárta fel, Gáspár László pedig sarkadi iskolakísérlete csődjének tapasztalatait tette közzé.

            A folyóirat szerzőgárdája segítségével jutott el a határokon túl élő magyarság intézményeihez. Bár eddig is feladatának tekintette a magyarság mint kisebbség iskolaügyének képviseletét, 1994-ben a szerkesztők közé bekerültek felvidéki, vajdasági és erdélyi eredetű, illetve tematikájú kéziratok gondozói is (Asztalos Ildikó, Tóth László, Csányi Erzsébet, utóbb pedig H. Nagy Péter). Sajátos módon ez iniciálta a szerkesztőséget arra, hogy a hazai nemzetiségi oktatással – lehetőleg összehasonlító módon – foglalkozzon, így a 8. szám vállalkozott a hazai nemzetiség térképének megrajzolására. Bár a horvát, cigány, román, szlovén, szlovák, német népesség iskolaügye csak kaleidoszkópszerűen villant fel, a határon túli magyar nemzetiségi oktatás kérdései – az egybevetések segítségével – mégis közbeszéd tárgyává válhattak.

            Kiadóváltás (1995)

            A folyóirat ötödik évfolyamának szerkesztése és kiadása idején kezdett a lap finanszírozása átalakulni. Bár a kiadvány rövid múltra tekinthetett vissza, az már láthatóvá vált, hogy a laptematikát mindenekelőtt a hazai iskolaügy, illetve a szerkesztőség tagjainak problémaérzékenysége határozta meg. Ha akár a lapkiadó, akár a lapfinanszírozók elvárásai találkoztak a szerkesztőségi törekvésekkel, egymást erősítve markánsabb problémafölvetés jött létre – mint ahogy az a műveltségkép átalakulásának, az alternativitás köreinek, illetve a Kárpát-medence nemzetiségi oktatásának megjelenítése esetében történt.

            A folyóirat OKI-n keresztül érkező minisztériumi támogatásának apadása következtében a szerkesztőség arra kényszerült, hogy a pályázatokon történő részvétel érdekében létrehozza az Iskolakultúra Alapítványt. Az Alapítvány tagjai a szerkesztőségi munkatársak és a kiadó volt, a segítségével kapott pénzeket pedig mindvégig a kiadó kezelte.

            Az évfolyam 24 száma a sikeres pályázatok ellenére is szinte mindig csak összevontan jelenhetett meg, nyolc alkalommal dupla, egyszer pedig tripla terjedelemben. A különböző szponzorok hol egész számhoz, hol egy-egy tematika bővebb kidolgozásához nyújtottak támogatást. A továbbiakban az MKM is elvárta, hogy a laptámogatás tényét feltüntessék a folyóirat impresszumában. Az év közepétől a számok megjelenése a Pro Renovanda Cultura Hungariae, az Országos Játékalap, majd a JPTE PSzM Projekt támogatásának köszönhető. Ez utóbbi a segítségnyújtás ellenszolgáltatásaként egy olyan – a kiadás előtt álló pályázati anyagokból szerveződő – tematikus szám előállítását kérte, amely reprezentálná profilját.

            A folyóirat két alkalommal utalt a felelős kiadó főigazgatója és a Janus Pannonius Tudományegyetem közti, az év végére stabillá formálódó kapcsolatra. Az OKI Tudományos tanácsa Műveltségkép az ezredfordulón címmel januárban Pécsett tartotta pedagógiai konferenciáját, amelynek teljes anyaga a 8-9. számban került kiadásra. Az egy napos találkozó első felében az MTA Elnökségi Közoktatási Bizottsága egykori elnökére, Szentágothai Jánosra emlékezett Ádám György, Hámori József és Nádori László. Szépe György a nyelvi és kommunikációs nevelés, Horányi Özséb a kommunikáció, Gaul Emil a művészet, Ormos Mária a történelem, Vámos Tibor az informatika és technika, Szücs Ervin a technika, Tóth József a földrajztudomány, Buda Béla a pszichológia és a mentálhigiénia nevelésbe történő bekapcsolásának új esélyeit, Kézdi Balázs a család és iskola kapcsolatát vázolta, Báthory Zoltán pedig a hetvenes évek iskolaügyéről, az MTA grémiuma által kiformált műveltség-elképzelést követő NAT-ról  elmélkedett.

A diszciplína-mag köré épülő műveltségterületek elképzelését a tanterv készítői, a teljes magyar oktatásirányítás s a közoktatás résztvevői elfogadták, igaz, a pedagógusképzés rendszere és az egyetemek bölcsészkarai fenntartással viszonyultak hozzá. A 15–17. szám melléklete a Zsolnai: Koncepció a tanárképzés problémáinak számbavételéhez és szervezeti rendjének újragondolásához című, Barakonyi Károlynak, a JPTE rektorának a felkérése nyomán született munka volt. Ebben Zsolnai – aki a 1995. július 1-től a JPTE Tanárképző Intézetének a munkatársaként tanszékvezetői posztot töltött be – jellemezte a pedagógusképzés rendszerét, s a társadalom részéről jelentkező igények feltárása után javaslatot tett egy egyetemen belül létrehozandó intézet funkcióira.

A koncepciót tartalmazó szám az OKI Pedagógusképzési és Fejlesztési Központjának tevékenységét mutatta be, valamint szó esett benne az óvóképzés tartalmi változásáról, a tanári pályaalkalmassági vizsgálatokról, a pedagógiai axiológiáról és a pedagógusképzés közegét és tartalmát érintő kérdések sokaságáról. Háttéranyagként szerepeltek a nemzetközi tapasztalatokról – a németországi, illetve a dániai tanárképzésről, illetve a délvidéki és a romániai iskolaügyről – született beszámolók; ezenkívül szemelvények jelentek meg a hazai iskolafejlesztési törekvésekről.

A 23. számot a PSzM Projekt finanszírozta. 1994 februárjában a Lupis-csőd az OKI-t, illetve a PSzM Projektet is megrendítette: a befektetett hatalmas összeg elveszett. A Parlament Oktatási Bizottságában ugyan határozat született a PSzM Projekt veszteségének ellentételezésére, de az OM az Országgyűlés által 1994-re jóváhagyott pénzek átadása helyett miniszteri biztost nevezett ki a válság kezelésére és a Projekt szanálására. A Projekt 1995 közepére visszanyerte az egyensúlyát, s átkerült Pécsre, ahol a továbbiakban a JPTE PSzM Projektjeként kezdte el működését, s anyagi bázisául korábban kiadott 200 kiadványának forgalma szolgált. Ezáltal, úgy tűnt, a szakma számára a továbbiakban három alapítvány – a 300 millióval rendelkező, s a helyi tanterveket támogató KOMA, a Soros Alapítvány, s a PSzM – kínált pályázati lehetőséget. A programot övező közel másfél éves csöndet a 23. – tematikus – szám igyekezett megtörni. Az év végével Zsolnai Józsefet kinevezték a JPTE tanárképzéséért felelős vezetőjévé. A Fejlesztési Központ, a PSzM Projekt és az Iskolakultúra szerkesztősége – ezeket a pedagógiai közgondolkodás egylényegűnek tekintette –, Zsolnaival együtt ment az OKI-ból Pécsre. Az Iskolakultúra szerkesztősége – amely eddig a budapesti Dorottya utcában volt –, átkerült a JPTE keretein belül tovább tevékenykedő programiroda budapesti Szent István körúti irodájának részére felszabadított másfél szobába.

            Az egzisztenciális változások nem eredményeztek tematikai váltást: a legnagyobb újdonságnak talán az számíthatott, hogy a 24. szám kizárólag a roma tematikát járta körül. Megerősödtek a könyvtárpedagógia, az olvasáspedagógia, a tankönyvelmélet és a magyar történelem oktatásának tárgykörei, és Huzella Péter rovatvezető jóvoltából a zenei neveléssel foglalkozó kéziratok száma is növekedett. A kortárs tankönyvkutatást jól tükrözte Radnóti Katalin tartalmi áttekintése a fizikatankönyvek természettudomány-képéről és Köves József tanulmánya, amely a tankönyv földrajzoktatásban betöltött szerepéről értekezett (8-9. szám). Csorba Csaba szemléje a történelemtankönyvek képeinek funkcióját vizsgálta (11-12.), s megjelentek a nyelvkönyvek használatával kapcsolatos közlemények (1-2., 6-7., 10., 11-12. számok) is.

Említésre méltóak a pedagógiai munkát meghatározó iskolai tér vizsgálatok (Jeney Lajos, 8-9. szám), az iskolakertet bemutató bőséges anyagból álló blokk (13-14. szám), valamint az, hogy a kulturális antropológia (20-21., 22. számok), az etológia (21. szám) tárgyköreinek némelyike felhasználhatónak tűnik a pedagogikum területén is (20-21. szám). Fontos fejlemény a prevenció-szám létrejötte is. 1994 májusában az ENSZ szakosított szervezete, az UNICRI módszertani programjának hazai bevezetése kapcsán konferenciát tartottak. A művelődési miniszter, Fodor Gábor bevezetője állt a 13-14. szám élén, amely a Czakó Kálmán főtanácsos vezetésével szerveződő integrált prevenciós programról számolt be. A drogproblémákat, az iskolai egészségmagatartás fejlesztését, a devianciákat megelőző nevelési attitűdöket boncolgató anyagok közlésére azért vállalkozott a szerkesztőség, mert így kívánt segítséget nyújtani az iskola-egészségügy kutatóinak.

JEGYZETEK


--------------------------------------------------------------------------------

[i] Géczi J. (2001) 394-397.

[ii] Zsolnai J. (2002) 312-315.

[iii] Dobos Krisztina – matematika-fizika szakos tanár, 1991-93 között a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közoktatási helyettes államtitkára, az ő irányításával dolgozták ki a közoktatási törvényt.

[iv] Andor M. A „felvilágosult” abszolutizmus felé. Iskolakultúra II. évfolyam. 1. 40-48.





Készítette