Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2007. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Donáth Péter - Preska Gáborné: OKLEVÉL-KIBOCSÁTÁS A MAGYARORSZÁGI TANÍTÓ(NŐ)KÉPZŐKBEN ÉS A TANÍTÓI UTÁNPÓTLÁS BIZTOSÍTÁSA A DUALIZMUS KORÁBAN (ADALÉKOK, KÉRDÉSEK)

A szerzők tanulmányukban korabeli forrásokalapján mutatják be, hogy mennyiben felelhetett meg a középfokú tanítóképző intézményrendszer alapvető céljának, s mennyiben segítette az 1868-as népiskolai törvény nyomán gyors fejlesztésnek indult elemi iskolák pedagógusszükségletei kielégítését. A szerzők bemutatják a tanítóképző intézmények vallásfelekezeti és nemzetiségi jellemzőit diagramok, adatsorok, grafikonok, a kiadott tanítói oklevelek száma és ez utóbbiak sajátosságai alapján. Adatokat szolgéáltatnak arra vonatkozóan is, hogy az elemi iskolákban használatos oktatási nyelvek hogyan befolyásolták a tanítóképzést, a dualizmuskori oktatáspolitika törekvéseit. A fél évszázadot átfogó kutatási összegezés további összefüggések feltárásához is ösztönzést ad, különösen abban a vonatkozásban, hogy a tudományos diskurzus része, pályázatok által támogatott legyen a tanító- és tanítónőképzés társadalomtörténeti, statisztikai vizsgálata.

Tanulmányunkban – mely egy, a dualizmuskori magyarországi tanító(nő)képzés felekezeti/nemzetiségi sajátosságait bemutató hosszabb tanulmány része,[i] nem próbálkozhatunk a korabeli tanítóképzés történetének bemutatásával –, csak arra vállalkozhatunk, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszteri jelentések, statisztikai évkönyvek s egyéb források adatai alapján érzékeltetni próbáljuk: a rendelkezésünkre álló információk alapján vajon eldönthető-e, hogy mennyire felelhetett meg akkoriban  a középfokú intézményrendszer alapvető céljának a népoktatási törvény nyomán gyors fejlesztésnek indult elemi iskolák pedagógusszükséglete kielégítésének. Megkíséreljük, hogy az intézmények felekezeti ill. nemzetiségi jellegét, növendékeik számát felvillantó diagramok, adatsorok segítségével, a kiadott oklevelek számának, sajátosságainak felmutatásával intézményfenntartókként, s az elemi iskolákban használatos oktatási nyelvenként szolgáljunk  adalékokkal a dualizmuskori oktatáspolitika törekvéseinek, eredményeinek  megismeréséhez, s kérdésekkel a további kutatáshoz. Kiváló oktatás- és neveléstörténészek, statisztikusok munkái révén az érdeklődők átfogó képet kaphatnak a tanítóképzés alakulásáról a dualizmus időszakában.[ii] Ezért mi még a képesítő-vizsgarendszer ismertetésétől is eltekintünk, s csak annak eredményéről, az oklevél-kibocsátásról közlünk adatokat, s jelzünk összefüggéseket.

A tanító(nő)képzők és tanulóik számának, jellegének alakulása a vizsgált fél évszázadban 

A vizsgált öt évtizedben a nép- ill. az elemi iskolába járók száma a történelmi Magyarországon, kb. 1,15 millióról 2,51 millióra nőtt. Tanító(nő)ik száma kb. 17,8 ezerről 34,5 ezerre emelkedett. E hozzávetőlegesen két és félszeres, ill. kétszeres növekedéssel lépést tartott a tanító(nő)képzők számának 39-ről 89-re növekedése. 1868/1869-ben a tanító(nő)képzőknek kb. 59%-át adták a római és görög katolikus,  23%-át, az evangélikus, 8-8%-át a református ill. görögkeleti intézetek, s 2%-át az izraelita felekezetűek. 1917/1918-ra az állami intézmények adták a képzők kb. 33,7%-át, a római és görög katolikusok 42,7%-át, a reformátusok 8,98%-át, az evangélikusok 7,9%-át; a görögkeletiek és az egyetlen izraelita képző aránya 5,6%-ra, ill.1,12%-ra csökkent.A korszakban, ha nem is egyenletesen, az állami büdzsé nehézségeiből adódó, vagy a tanítónői „túltermelésre” reflektáló (elsősorban a magánúton tanulást, kisebb részben az állami tanítónőképzők felvételi keretszámait korlátozó) intézkedések[iii] hatására időleges visszaesésekkel, ám az évfolyamok számának előbb három, majd négy évre emelésétől serkentve, jelentősen, közel nyolcszorosára nőtt az intézménytípus növendékeinek létszáma. Az 1489-ről 11 855-re emelkedett tanulószámon belül a lányok aránya a kezdeti 8%-ról, 59,3%-ra növekedett.

A képzők közötti lényeges létszámkülönbségek folytán – az intézmények arányától eltérve –, az 1870-es évek elejétől három évtizeden át a tanító(nő)képzősök legnagyobb része, kb. 40%-a  (a hetvenes évek közepén átmenetileg több mint fele) állami iskolákba járt (1. ábra). Ez csak a tanítónőképzők számának gyors növekedése révén vezetett újra katolikus relatív többséghez a korszak utolsó évtizedére. Mindazonáltal még az 1917/18-as tanévben is 37% volt az állami növendékek aránya, a 41+4,4% római és görög katolikus aránnyal szemben. A kiinduló évhez viszonyítva jelentősen csökkent a görögkeleti (12-ről 2%-ra), s az evangélikus intézményekbe járó diákok reprezentációja (18,2-ről 4,4%-ra). Említést érdemel még a református képzők részesedésének növekedése (7,9-ről 10%-ra), ami csak a tanítónőképzéssel kapcsolatos korábbi fenntartásaik félretétele után következ(het)ett be.[iv] A tanítói utánpótlás biztosítása.

A 2. ábrán látható a tanítólétszám növekedésének üteme, s azt is megtudhatjuk, hogy körükben – bő négy évtized alatt, az ezt szorgalmazó oktatásirányításnak s a tanítóképzés expanziójának eredményeként – az 1871/1872. évi 4083-ról 1913/1914-re 224-re, egy huszadára, majd tovább csökkent a képesítés nélküliek száma, csökkent a tanítóhiány[v] is, ami arra utal, hogy az intézményrendszer, legalábbis mennyiségi tekintetben,[vi]  megfelelt alapvető funkciójának: lépést tartott a népoktatás kiterjesztésével,[vii] sőt, gondoskodott a képesítetlenek tanfolyami képzéséről, ill. minőségi cseréjének feltételéről is.[viii] Ennek mikéntjéről csak kevéssé tájékoztat a 1. pontban jelzett intézmény- és tanulólétszám-növekedés. Arányai ugyanis csak közvetett információval szolgálnak arról, hogy vajon milyen is lehetett a végzett tanítók kibocsátása az adott időszakban, hiszen az évfolyamok számának kettőről háromra, majd négyre való emelése valamelyest akkor is emelte volna a tanulólétszámot,[ix] ha a végzettek száma jottányit sem változik. Ám a közel nyolcszoros dáklétszám-növekedésnek ez csak a kisebb részét magyarázza. A többi: az intézményszám-növekedéssel együtt járó volumenbővülés következménye. Csak a kiadott – államilag elismert – oklevelek száma tájékoztathat arról, hogy miként alakult évenként a képesítettek száma, hogyan viszonyult az a mindenkori tanítószükséglethez, s megoszlása mennyire felelt meg a jelentősebb iskolafenntartók/egyházak, ill. a különböző tannyelvű nép/elemi iskolák  szükségleteinek.  A tanító(nő)képzőkben kiadott oklevelek száma és a szükséglet Az intézményrendszer 1874-1915 közötti oklevél-kibocsátásáról tájékoztat a 3. ábra. A kiinduló 1874/1875. tanévben 835 oklevelet adtak ki az ország tanító(nő)képzőiben, ami a korszak legnagyobb oklevél-kibocsátását produkáló 1904/1905. tanévre 2614-re nőtt. A három évtized alatt több mint háromszoros növekedésen belül a tanítóképzők a két és félszerest alig meghaladó, a tanítónőképzők viszont több mint négyszeres volumenbővülést produkáltak.

A kiinduló évben a kiadott oklevelek kb. 63%-át férfiak, s 37%-át nők vehették át. Négy évtized múltán, 1914/1915-ben szinte „megfordult” ez az arány: a tanítóképzők már csak kb. 44%-kal részesültek, a tanítónőképzők 56%-ával szemben.  A diagramra tekintve könnyen felmérhetjük, hogy az expanzió első, a hetvenes évek második felére eső kisebb hulláma során még alig módosultak a nemek közötti arányok. Erre csak a kilencvenes évek második felében indult, s közel egy évtizeden át tartó évi kb. ezerrel több oklevél kiadásához vezető bővülési folyamat során került sor. Ennek meghatározó elemét – ahogy ezt már a kortársak is jól érzékelték –, az akkori tanítóhiány mellett[x] nem annyira a hölgyek tanítói hivatás iránti érdeklődésének növekedése adta, hanem a lányok iskoláztatásának megoldatlansága.[xi] A társadalmi szerepükkel kapcsolatos elképzeléseik változása, a munkavállalás iránti érdeklődésük növekedése mellett – amiben természetesen sokuknál a tanítói professzió is szerepet kapott/kaphatott –, fontos vonzerőt jelentett számukra, hogy a tanítónőképzőkben gyermeknevelési, pedagógiai, pszichológiai ismeretek mellett, kézimunkát, háztartástant tanulhattak, s egy sor olyan ismerethez juthattak, aminek családanyaként, háztartásvezetőként, a családi gazdálkodás befolyásolójaként is nagy hasznát vehették. Ugyanakkor „váratlan szükség esetére” ez az oklevél a munkavállalás lehetőségét is magában hordozta az idő (s az I. világháború) előrehaladtával[xii] egyre több iskolafenntartó elemi iskoláiban.

Az ilyen megfontolásból a tanítónőképzőt választó lányok nagy – csak további kutatások révén ténylegesen felmérhető, s a korszak utolsó évtizedében a női kereskedelmi iskolák és leánygimnáziumok megnyitása által is befolyásolt – száma alaposan összezavarta a VKM illetékeseinek tisztánlátását is a tanító(nő)i utánpótláshoz szükséges képzés volumenének megállapításában. (A miniszteri jelentésekben gyakran olvashatunk a „tanítónői túltermelés veszélyeiről”, mivel úgy vélték: férfi tanítót csak azonos nemű válthat, ami az iskolafenntartók attitűdváltozásával egyre kevésbé bizonyult igaznak, s időbeli csúszással ugyan, de a tanítónők fokozatos térnyeréséhez vezetett. 4. ábra)A tanítói utánpótlásról már a dualizmuskorban – majd a két világháború közötti időszakban, sőt, az azt követő évtizedben is – úgy vélték a tanítóképzéssel foglalkozó ügyosztály irányítói, hogy a hivatalban lévő tanítók 4-6 százaléka biztosíthatja a pályaelhagyók, a nyugdíjba menők, a betegség vagy haláleset miatt kiesők pótlását.[xiii]

Leggyakrabban 5%-os becsléssel találkozunk a levéltári forrásokban, ezért a 5. ábrán megjelenítettük a hivatalban lévő nép- ill. elemi iskolai tanítók mindenkori 5%-t, egyelőre – némi egyszerűsítéssel – „tanítószükségletnek” nevezve ezeket az értékeket, s összevetettük az ugyanazon években ténylegesen kiadott tanítói oklevelek számával. A diagramon – egy 1877-1882 közötti kisebb túlfutást leszámítva – látható: az első két évtizedben (kisebb ingadozásokkal), a kiadott oklevelek számának alakulása lényegében követte a szolgálatban lévők 5%-át. 1896/1897-től azonban – ahogy a 3. ábrán láthattuk –, elsősorban a tanítónőképzők kibocsátásának gyors növekedése miatt meredeken felfelé ível az oklevelek vonala, olyannyira, hogy 1901/1902-től 1907/1908-ig évente kb. ezerrel magasabban tetőzött, mint az összehasonlítás alapjául szolgáló „tanítószükségletet” jelző értékek.[xiv] Ezt követően – a képzés, s különösen a magánvizsgálatok visszafogása következtében – csökkent a két számsor közötti különbség: 1912/1913-ra már a korábbi érték kb. harmadára, de valamilyen mértékben végig megmaradt.E nem szabatos megfogalmazással a „túlképzés” fogalmának használatát szeretnénk elkerülni, hiszen, a 2. ábrán egészen a világháború küszöbéig látható módon, majd elenyésző mértékekkel ugyan, de a korszak végéig jelen vannak a tanítóság soraiban az államilag előírt képesítésnél kissebbel, kevesebbel rendelkező pedagógusok, s még a kilencvenes években is komoly gondot okozott a tanítóhiány.

Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy a 5. ábrán a „tanítószükségletet” jelképező, az alkalmazásban állók 5%-aként tételezett, – az oktatásirányítási gyakorlat tapasztalatából leszűrt érték – csak abban az esetben tekinthető kiindulópontnak, ha nincs gyors népiskolai expanzió, ha nincs tanítóhiány, s ha nincsenek nagy számmal az alkalmazásban álló tanító(nő)k között „képesítetlenek”: a törvényekben, jogszabályokban leírtaknak nem megfelelők. Ahogy a fentiekben már említettük, Magyarországon a vizsgált időszakban sokan tevékenykedtek az elvártnál alacsonyabb, ill. az 1879. évi XVIII. törvénycikkben előírtnak nem megfelelő képesítéssel (magyar nyelvtudással). Ezért a működő tanítók évente kiszámolt 5%-ához  célszerű hozzáadnunk a „(megfelelő) képesítés nélkül” tevékenykedők számát,[xv] s ehhez mérnünk az adott évben kibocsátott oklevelek mennyiségét.  Ennek eredményét demonstrálja a 6. ábra, mely – a 2. ábrához hasonlóan – az első világháborút megelőző évekre jelzi a képesítetlenek számának látványos csökkenését, s azt, hogy az évente kiadott oklevelek száma immár meghaladta a működő tanítók 5%-ából s a képesítetlenek számából konstruált, a valósághoz talán valamivel közelebb járó „tanítószükségletet”. Azt, hogy a tanító(nő)képzés a korszak végére nagyjában és egészében megfelelhetett a vele szemben támasztott társadalmi elvárásoknak, az is mutatja, hogy az iskolába járók számának növekedése csak a vizsgált időszak első felében vezetett az egy tanítóra jutó diákok számának növekedéséhez (számításaink/becsléseink szerint kb. 74-ről 85-re), majd a kilencvenes évek közepétől csökkenést tapasztalhatunk: 1912/1913-ra a mutató visszakúszott a kiindulópont közelébe. 

A tanító(nő)képzőkben kiadott oklevelek száma és a szükséglet fenntartókként            

Általános megállapításunk csak a népiskolai piac egészének szükségleteiről, s annak a tanító(nő)képzés egésze által történt kielégítésének mikéntjéről mond valamit, de nem tudósít arról, hogy vajon mennyire biztosította e rendszer az egyes népiskola-fenntartók számára a megfelelő tanító(nő)-utánpótlást. Akkoriban a tanítók túlnyomó (bár egyre csökkenő) többsége egyházi iskolákban tevékenykedett, s szerepkörükhöz általában bizonyos felekezetifunkciók ellátása is hozzátartozott, amit kántor-tanítói pályázatok kiírásával demonstráltak.[xvi] A kántorizálásból s egyéb egyházi funkciók ellátásából akkoriban kizárt tanítónők esetében is az iskolafenntartók általában elvárták, hogy az illető felekezethez tartozzék, s nevelőmunkájával a gyermekek ilyen irányú családi kötődését megőrizze, erősítse.[xvii] Ezért a korabeli viszonyok megértésére törekedvén, korántsem lehet felesleges számunkra iskolafenntartókként megvizsgálni: oklevél-kibocsátásuk miként viszonyult – az egyéb adatok híján csak a hivatalban lévő tanítók 5%-ában meghatározott – „tanítószükségletükhöz”.Célszerű lehet ez akkor is, ha már áttekintésünk kezdetén jeleznünk kell e megközelítés korlátait: hiszen pl. az állami képzőkben is folyt felekezeti egyházi énektanítás, sőt, az illető egyház képviselői által vezetett kántor-tanfolyam, ami arra utal, hogy korántsem csak az állami ill. községi népiskolák számára képezték növendékeiket. Az egyházi tanító(nő)képzők túlnyomó többségében más felekezethez tartozók is tanultak, akik később, talán saját egyházuk iskoláiban tevékenykedtek. Kölcsönösen (ha nem is szimmetrikusan) így volt ez több nagy történelmi egyháznál, úgy, hogy e keresztbehatások valamelyest kompenzálhatták egymást.            Áttekintésünket az állami képzők adatait bemutató 7. ábrával kezdjük.

A rendelkezésünkre álló negyedszázados adatokból szembetűnő az, hogy a korszak utolsó éveit leszámítva végig több oklevelet adtak ki az állami képzőkben, mint a községi ill. állami iskolák tanítóinak 5%-a.  Az is könnyen felmérhető, hogy az első másfél évtizedben a tanítóképzők volumene lényegében követte a „tanítószükségletet”, amiből az is következik, hogy a tanítónőképzők oklevél-kibocsátásának túlnyomó többsége ezen felüli számosságot képviselt. Még mielőtt nemi elfogultságot vetnének a szemünkre, gyorsan hozzátesszük, hogy ez a megfogalmazás csak a képzők létrejöttének történelmi sorrendjére utal, ill. a 7. ábrán elénk táruló kép reflexiója. A gyors volumennövekedés következtében az oklevelek száma és az 5% érték közötti különbség az 1891/1892. évi 141-ről a csúcspontot jelentő 1904/1905. évre 491-re nőtt, ami „a szükséglethez” viszonyított oklevél-kibocsátás közel másfélszereséről több mint kétszeresre növekedését jelentette. Ezt követően az állami szabályozáskövetkeztében a tanító(nő)képzők által kiállított oklevelek száma addig csökkent, amíg 1912/1913-ban lényegében elérte az 5% -os szintet.            

Iskolafenntartói autonómiája révén – s az 1894-1895. évi, történelmi jogait megnyirbáló törvények kapcsán kialakult konfrontáció következtében – a 8. ábrán megjelenített legnagyobb iskolafenntartó, a római katolikus egyház csak kevésbé hajlott arra, hogy kövesse a VKM útmutatásait, hogy intézményeinek többletkibocsátását a 20. század elején az állami képzőkhöz hasonló mértékben csökkentse.

A korszak első éveiben a fiú- és leányképzőkben képesítőzöttek száma még megközelítően azonos volt, s együttvéve kb. az 5%-nak megfelelő létszámot képviseltek. Ám a századfordulóhoz közeledvén, majd azt követően – a tanítónőképzés iránt megnyilvánult iskolai piaci kereslet hatására – sorra nyíltak a római katolikus tanítónőképzők: Pozsonyban, Veszprémben, Nagyszombatban, Pécsett, Nagyszebenben, Debrecenben, Sopronban, Szegeden, Pápán, Kiskunfélegyházán, Kecskeméten és Kisvárdán.[xviii] Ilyen fejlesztési ütem mellett érthető, hogy a tanítónőképzők által kiadott oklevelek száma – a lényegében szinten maradt tanítóképzőktől eltérően – meredeken emelkedett. A csúcspontot jelentő 1901/1902. tanévben a katolikus képzők által kiadott 1072 oklevél már közel két és félszerese volt az az évi 5%-os értéknek, s annak négyötödét a nőképzők bocsátották ki. Ezt követően – vélhetően a kultúrharc következményeinek enyhültével, s a Lex Apponyi révén állami anyagi eszközökkel megtámogatott, így inkább respektált minisztériumi törekvések hatására, valamint a kereskedelmi iskolák és a leánygimnáziumok megnyitása[xix] miatt változó kereslet hatására – a képzés volumene itt is csökkent. 1910/1911-ben, a mélyponton már „csak” 778 oklevelet adtak ki, még mindig jó másfélszeresét az akkori 5% 493-as értékének. Az utolsó években pedig a kibocsátott oklevelek száma nyolcszáz felett maradt.Eltérő képet mutat a 9. ábrán látható református egyház a maga a római katolikusénak kb. negyedét kitevő intézményszámával, s annak megfelelő oklevél-kibocsátásával.

Feltűnő, hogy a századfordulóig, amikor még csak tanítóképzői voltak, az 5%-os szükséglete felét, harmadát biztosította csak saját iskolái révén. Ezt követően a női képzés előbb szerény volumenű elindításával, majd a kereslet hatására gyors bővítésével,[xx] s tanítóképzői fejlesztésével a református egyház már 1902/1903-ra elérte a szükségleteit jelképező szintet, majd ezt meg is haladta. A csúcsponton, 1907/1908-ban 238 sikeres képesítővizsgát bonyolítottak le, s a kiadott oklevelek közül 129-et hölgyek, 109-et urak vehettek át. A következő fél évtizedben valamelyest csökkenő mértékben, de fennmaradt a szükségleteket 20-25%-kal meghaladó oklevél-kibocsátás, hogy azután a háború első évében az érték közelítse a szükséglet szintjét (1911/1912-től immár a tanítónői oklevelek többsége mellett). Első, felületes pillantásra némi hasonlóságot találhatunk a reformátusokkal a 10. ábrán megjelenített görög katolikus intézmények oklevél-kibocsátását illetően.

Ám a figyelmesebb olvasó az intézmények elhelyezkedésbeli különbségéből a két iskolafenntartó iskolái nemzetiségi összetételének, kulturális tradícióinak lényeges különbségeinek ismeretében tudhatja: a 10. ábra csak annyiban emlékeztet az előzőre, hogy a görög katolikusoknál körülbelül ugyanazokban az években volt az 5%-os szintet jelentősen meghaladó oklevél-kibocsátás, mint a reformátusoknál, de annak mértéke és különösen aránya meghaladta a kálvinistákét. Abban is lényeges az eltérés, hogy az időszak első másfél évtizedében a görög katolikus tanítóképzők lényegében kielégíthették egyházuk szükségleteit, s hogy – az 1905/1906-ban először megszervezett, majd évkihagyásokkal bonyolított – női képesítéseik aránya mindvégig jelentősen a tanítóképzőké alatt maradt.  Intézményei számát, a képzés volumenét tekintve a görög katolikusokhoz hasonló helyzetet láthatunk a 11. ábrán bemutatott nemzetiségi tekintetben ugyancsak heterogén evangélikus képzők kapcsán.

Hasonlóságot jelent az is, hogy az adott időszakban az evangélikusoknál is jelentéktelen arányt képviseltek a tanítónői oklevelek. Abban viszont inkább a reformátusokhoz hasonló a helyzetük, hogy az általuk képesítettek száma a korszak első másfél évtizedében nem, vagy alig érte el a „szükséglet” szintjét. A görögkeletiekre emlékeztet ugyanakkor az, hogy oklevél-kibocsátásukat a századfordulót követően is nagyjában és egészében az 5%-os szint körül tartották. Lényegében ez a kép tárul elénk a 12. ábrán látható román ill. szerb ortodox képzők oklevél-kibocsátásának vizsgálatakor is.

A magyar oktatáspolitikai törekvésekkel való szembehelyezkedésük, s az ebből adódó „játszmáik” sajátos lenyomatát (is) mutatják a képesítővizsgáik számával kapcsolatos adatok. Ebben a vonatkozásban – legalábbis 1908/1909-től kezdve – görbéjük alakulása a görög katolikusokénak sajátos pandanját mutatja az ugyancsak megszakításokkal, szerény mértékben folytatott tanítónőképzés eredményességét tanúsító bizonyítványok alacsony számával, arányával.

 

A kiadott oklevelek számát tekintve sajátos képet mutat (a 13. ábrán) az ország egyetlen izraelita tanítóképzője: képesített növendékeik száma – néhány év kivételével – jelentősen elmaradt a VKM által szükségesnek ítélt 5%-os szinttől. Ennek pontos magyarázatához további kutatás szükséges. A tanítók alkalmazásával kapcsolatos egzisztenciális bizonytalanságon túlmenően – a kevés kivétellel – az alacsony tanítói fizetéseknek is szerepe lehetett ebben, s mindezek a húszas évek elejére átmeneti tanítóhiányhoz vezettek.[xxi] A többi egyházzal való összehasonlításunkat mindenképp befolyásolja, hogy az izraelitáknak a dualizmuskorban nem volt felekezeti tanítónőképzésük,[xxii] ezért – felekezeti tanítónőkként akkor még amúgy sem alkalmazható – lányaik más iskolafenntartók intézeteiben nyertek oklevelet. Áttekintésünk végén általában is konstatálhatjuk: abban, hogy mely iskolafenntartónál milyen mérvű képzés folyt, – a történeti tradíciók gyengülő hatása mellett – egyre nagyobb szerepet játszott az a körülmény, hogy az adott felekezet milyen szerepet vállalt az iskolai piac tanító(nő)képzéssel kapcsolatos igényeinek kielégítésében. Úgy tűnik, hogy a vizsgált időszakban, amikor – tandíjmentesség és támogatások nélkül – egyre inkább gondot jelentett a tanítóképzők benépesítése,[xxiii] elsősorban a nőképzésből való részvállalás mértéke határozta meg az egyes iskolafenntartók oklevél-kibocsátását. Márpedig a tanítónői oklevelet szerzőknek csak bizonyos (a 4. ábrán megjelenő) hányada talált/vállalt a képzettségének megfelelő munkát, ami a jelentős túlprodukcióval bíró állami, római és görög katolikus, valamint református iskolafenntartókon túl – a kutatás jelenlegi szintjén –  megnehezíti számunkra a fejezet elején feltett kérdés megválaszolását: azt, hogy vajon a magyarországi evangélikus, görögkeleti (és más okból az izraelita) intézmények mennyire biztosíthatták a számukra szükséges elemi iskolai pedagógus-utánpótlást?A különböző tanítási nyelvű iskolákra kiadott oklevelek száma a tanító(nő)képzőkben és a szükséglet 1907/1908-ban             A tanítói utánpótlás és a kiadott elemei iskolai tanító(nő)i oklevelek vizsgálatát egy, az 1907/1908. évre vonatkozó – sajnos, nem mindenben konzisztens[xxiv] – adatsor ismertetésével zárjuk, melyből némi információt nyerhetünk arra vonatkozóan, hogy vajon milyen oktatási nyelvű iskolákban jogosítottak tanításra a kiadott oklevelek, s milyen arányban kerültek átadásra a különböző iskolafenntartóknál, ill. a tanító- és tanítónőképzőkben. Végül arra vetünk egy pillantást, hogy miként viszonyultak ezen oklevélszámok az egyes tanítási nyelvű iskolákban tanítók 5 %-ában feltételezett „tanítószükséglethez”.

Áttekintésünket a kiadott oklevelek több mint négyötödét kitevő, csak magyar tanítási nyelvű iskolákban való működésre jogosító oklevelek vizsgálatával kezdjük. Ahogy a 14. ábrán látható, ilyeneket – a görögkeleti egyházat leszámítva –, valamennyi iskolafenntartó iskoláiban kiállítottak a sikeres képesítő vizsgát tetteknek, a legtöbbet a két legnagyobb iskolafenntartó, a római katolikus egyház és az állam intézeteiben. A nemek szerinti aránykülönbség nagyrészt a tanító és a tanítónőképzők számának és létszámainak különbségét tükrözi az egyes iskolafenntartóknál, kisebb részt pedig azt, hogy, a férfiképzőkben nagyobb számban képeztek magyar és más, ill. csak nemzetiségi nyelven való oktatásra, mint a leányoknál. A 14. ábrán látható százalékarányok 954 tanító és 1106 tanítónőképzőben kiadott oklevél megoszlását prezentálják. Az evangélikus egyháznak csak egy, az izraelitáknak pedig bő két évtizeddel később alakult magyar oktatási nyelvű tanítónőképzője, ezért ők 1907/1908-ban okleveleket sem bocsáthattak ki.

A kiadott oklevelek közel tíz százalékát tették ki a magyar és valamely más tanítási nyelvű elemi iskolákban való tanításra jogosítók. Az ilyen jellegű bizonyítványok közel kétharmadát tanítóképzőkben állították ki a magyar mellett a 15. ábrán látható nyelvi kombinációkban s arányban. Az állami képzőkről kialakított képünket valamelyest árnyalja, hogy a kétnyelvű oklevelek több mint egyharmada onnan származott. A reformátusokon kívül valamennyi iskolafenntartó részt vállalt a kétnyelvű képzésben/képesítésben. Érdekes a kiadott oklevelek megoszlása: a 152-ből 72 német, 39 rutén, 20 román, 10 szlovák, 7 horvát, 2 szerb nyelven való oktatásra jogosított a magyar mellett, de akadt 1-1 más kombináció is.

A 16. ábrán megjelenített tanítónőképzőkben kiadott kétnyelvű oklevelek között 71 német, 17 rutén, 2 román és 1 olasz nyelven való tanításra jogosító akadt. A tanítóképzőktől eltérően, a tanítónőképzők kétnyelvű okleveleinek kibocsátásában a katolikus és az állami intézmények közel azonos részt vállaltak. Az akkoriban magyar oktatási nyelvű ungvári görög katolikus tanító- és tanítónőképzők ruszin nyelvoktatását jelzi több mint félszáz bizonyítvány.

A nemzetiségek vallási kötődéseinek ismeretében nem meglepő, hogy az összes oklevél 8,7%-át kitevő, kizárólag román, szerb és német nyelvű iskolákban való oktatásra jogosító tanítói okleveleket görögkeleti, görög katolikus és evangélikus tanító-, ill. görögkeleti, evangélikus és római katolikus tanítónőképzőkben állították ki. (17. és 18. ábrák)

186 fiú és 34 leány vehetett át ilyen bizonyítványt. A román és a szerb ortodox egyházak közötti különbségre utal, hogy előbbi csak fiúkat, utóbbi a (sokáig egységes, koedukált, majd különvált) zombori képző(k)ben – kb. fele arányban – lányokat is képesített. Plasztikusan mutatja a magyar oktatáspolitika törekvéseit, akkori szerepfelfogását az, hogy az állami képzők csak a kétnyelvű képzésben vettek részt. A nemzetiségi identitás megőrzésére szolgáló nem magyar nyelvű képzést a felekezeti iskolákra hagyták. Közülük egy sem esett a későbbi trianoni Magyarország területére, aminek a következő két évtized nemzetiségi tanítóképzésére (annak hiányára) is hatása lehetett...

Ha e rész lezárásaként az 1907/1908-ban kiadott elemi iskolai tanító(nő)i oklevelek számát összevetjük a különböző oktatási nyelvű népiskolákban tevékenykedő tanító(nő)k 5%-ában vélelmezett „tanítószükséglettel”, akkor az 19. ábrán látható arányokhoz jutunk. Értelmezéséhez megjegyezzük: a magyar oklevelek számában 243 kétnyelvű bizonyítvány egyik eleme is szerepel, ahogy a másik is a nemzetiségi nyelvek valamelyikében.  Az így kialakult kép önmagáért beszél, s azt sugallja, hogy a szlovák iskolákon kívül[xxv] minden más iskola anyanyelvi oktatásához biztosították a megfelelő számú képzett pedagógust. Szembeötlő, hogy ez közel sem azonos mértékben volt így. A frissen végzettek között a rutén, német és magyar nyelven tanítani jogosultak bőséges, a szerb és román iskolákba készülők elégséges számban álltak rendelkezésre. Csakhogy, a 16. és 18. ábrákon látható: a német nyelven való tanításra jogosultak között 13+71=84, a szerb nyelvű oklevelet szerzettek körében 21, s a rutén nyelven tanítani képesek sorában 17 leányt találunk, akikkel kapcsolatban nem feledhetők a fentiekben a tanítónőképzés nőképzési funkciójáról írottak. Róluk az átlagosnál kevésbé tudható, hogy vajon milyen arányban készültek tényleges pedagógus hivatásra, s hányan a kultúrált családanya szerepére. A németek és a rutének esetében ez semmiképp sem okozhatott problémát, hiszen nagyobb volt a „tartalékuk”, mint az oklevelet nyert lányaik száma. A szerbek esetében már korántsem ilyen egyértelmű a helyzet: a 12 fős többlet ellensúlyozhatta a 21 tanítónő pályaválasztásának bizonytalanságát. Elég volt-e ez, vagy kevésnek bizonyult? Ezt is további kutatásnak kell tisztáznia. Írásunk ugyanis nem több mint jelzés: felhívás ilyen kutatásra. Háromnegyed évszázaddal Kiss József komoly kísérlete után újra időszerű lenne, hogy a tudományos diskurzus részévé, pályázatok által támogatottá legyen a – kiváló magyarországi elitkutatások köréből érthető módon kimaradt, ám a magyar népoktatás egésze szempontjából meghatározó – tanító(nő)képzés történetének társadalomtörténeti, statisztikai vizsgálata. Jó lenne, ha ifjú történészek, neveléstörténészek, statisztikusok (egyetemi-főiskolai. ill. PhD-hallgatók) megfelelő informatikai háttérrel kutatnák e témát, s összefogásuk révén az általunk prezentálhatónál szélesebb forrásbázison nyugvó, pontosabb, árnyaltabb, – a központi adatszolgáltatást levéltári kutatásokkal, intézményi szinten kontrolláló – képpel szolgálnának továbblépve azon az úton, melyen a közelmúltban többen elindultak: Dráviczki Sándor az észak-kelet-magyarországi tanító(nő)képzők kutatásával, ill. Baska Gabriella, Nagy Mária és Szabolcs Éva a magyar tanítóság 1901. évi helyzetét sokoldalúan bemutató kötetükkel.[xxvi]   Irodalom A Magyar Szent Korona országai népoktatásügyének fejlődése. Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat 31. Szerkeszti és kiadja a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, Atheneum, Bp. 1913.Baska Gabriella (2001): Fények és árnyak. In: Baska Gabriella – Nagy Mária – Szabolcs Éva (2001). 59–83.Baska Gabriella – Nagy Mária – Szabolcs Éva (2001). Magyar tanító, 1901. Iskolakultúra-könyvek 9. (Sorozatszerk.: Géczi János.) PécsDániel Márton (1889): Jelentés a tanítóképzésről az Országgyűlés Közoktatási Bizottsága számára. [Bp.] január 19.Bollókné Panyik Ilona (1982): Az állami tanítóképzés 1868 és 1945 között. Bölcsészdoktori értekezés, ELTE BTK.Dráviczki Sándor (2000): Tanítóképzés Északkelet-Magyarországon 1914–1959 között. Nyíregyháza.Felkai László (1994): Magyarország közoktatásügye a Millennium körüli években. OPKM, Bp. Felkai László (1998): Zsidó iskolázás Magyarországon, 1780–1990. OPKM, Bp.Füle Sándor szerk. (1956): A tanítóképzés újjászervezésének kérdései Magyarországon, 1904–1956. PTI Anyagszolgáltatás a pedagógia oktatói számára, 22. sz. Kézirat.Gárdos Mór (1921): A tanítóhiányról. Izraelita Tanügyi Értesítő. 11-12. sz. 102-103.Gombos Norbert (2006): A közép- és felsőfokú tanítóképzés fejlődése Magyarországon – a korabeli központi tantervek tükrében. Bölcsészdoktori disszertáció, ELTE PPK, Bp.Gyertyánffy István (1882): A budapesti állami és polgári iskola tanítóképezde múltja és jelene 1873/74-1880/81. Adalékul az elemi és polgári iskolai tanítók képzésének történetéhez Magyarországon. Bp.Gyertyánffy István (1913): A Paedagogium. Bp.Karády Viktor (2000): Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek 1867-1945. Történeti-szociológiai tanulmányok. Replika Kör, Bp. Karády Viktor (2001): Magyar kultúrfölény vagy iskolázási deficit? Újabb adatok a honi középiskolások dualizmus kori nemzetiségi összetételéről (1882–1915). Korall. 3–4. sz. 129–144.Karády Viktor (2002): Magyar kultúrfölény vagy etnokrata önámítás? Mire jók a dualista kor nemzetiségi statisztikái? Educatio. 239-252.Kelemen Elemér (1999): Gondolatok a magyar tanítóképzés kettős évfordulóján. In: Donáth Péter – Hangay Zoltán szerk. (1999). Filozófia — művelődés — történet. A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei. XVIII. Trezor, Bp. 53–64.Kelemen Elemér (2001): A magyarországi népoktatás a dualizmus korában. In: Donáth Péter – Farkas Mária szerk. (2001). Filozófia — művelődés — történet. A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei. XIX. Trezor, Bp.  57-72.Kékes Szabó Mihály (2003): A tanítóképzés kritikus pontjai a dualizmus időszakában. Iskolakultúra, 3. sz. 17–24. Kiss József (1929): A magyar tanítóképzés statisztikai adatai. Magyar Tanítóképző. 1. sz. 22-35.; 2. sz. 100-120.; 3.sz. 175-185.; 4. sz. 240-246.Kiss József (1930): A magyar tanítóképzés statisztikai adatai. Magyar Tanítóképző. 1. sz. 22-35.; 4. sz. 201-218.Málnai Mihály (1921): A zsidó tanítónőképzés kérdése. Izraelita Tanügyi Értesítő. 11-12. sz. 100-102.Nagy Mária (2001): A tanítóság a századelőn a statisztikai adatok tükrében. In: Baska Gabriella – Nagy Mária – Szabolcs Éva (2001) 11–37. Nagy Péter Tibor (1997): Hogyan kerüljük el a polgárosodást? Magyar oktatáspolitika, 1867–1945. Előadások a nevelés társadalomtörténetéből. KJF – OKI, Székesfehérvár – Bp.Németh András (1990): A magyar tanítóképzés története, 1775–1975. In: Főiskolai füzetek 11. sz. Zsámbék.Pintér Ignác (1921): A magyar zsidó iskolaügy problémái. Izraelita Tanügyi Értesítő. 3-4. sz. 21-23.Schvarcz Gyula (1867): Magyarország tanítóképezdéinek statisztikája, különös tekintettel r. kat. tanítóképezdéinkre, az egyes tanítóképezdék igazgatóságaitól nyert részletes kimutatásokból.  Stolp O. K. bizománya, PestSebestyén Gyula (1896): Az elemi iskolai tanító- és tanítónőképzésünk fejlődése. Bp.Szabolcs Éva (2001): „...Tanítói állomásra pályázat hirdettetik...” In: Baska Gabriella – Nagy Mária – Szabolcs Éva (2001). 38–58.Szabolcs Éva – Mann Miklós (1997): Közoktatási törvényeink és a pedagógiai sajtó 1867-1944. ELTE BTK Neveléstudományi Tanszék, Bp.Szakál János (1934): A magyar tanítóképzés története. Hollósy János Könyvnyomtató, Bp.Tóth Gábor (1996): A magyarországi tanítóképző intézeti tanárképzés története. Apponyi Kollégium. OPKM, Bp.Történeti statisztikai idősorok, 1867–1992. I. k. Népesség — népmozgalom. KSH. Bp. 1992.

Jegyzetek 

--------------------------------------------------------------------------------

[i] A tanulmány más része elhangzott Fürstenfeldben az I. Nemzetközi Neveléstörténeti Konferencián, ill. Budapesten a Karády Viktor 70. születésnapja alkalmából rendezett konferencián.  A teljes dolgozat megjelenik az „Állam – ideológia – iskola a 20. században. I. Lapok a magyar művelődés-, tanítóképzés történetéből 1868-1958” c. kötetben a Trezor Könyvkiadónál.[ii]Schvarcz Gy., 1867.; Dániel M., 1889.; Gyertyánffy I., 1882., 1913.; Sebestyén Gy., 1896.; Nagy L., 1900., 1902 a., 1908, 1910.; Kiss J., 1929. 1., 2., 3., 4., 1930. 1., 4.; Szakál J., 1934.; Füle S. szerk., 1956.; Bollókné P. I., 1982.; Németh A.., 1990.; Felkai L., 1994. ; Tóth G., 1996.; Nagy P. T., 1997.; Szabolcs É. – Mann M., 1997.; Kelemen E., 1999.; Dráviczki S., 2000.; Kékes Sz. M., 2003. 3.; Gombos N., 2006.[iii] Sebestyén Gy., 1896. 71-72.[iv] Kiss J., 1929. 3. sz. 180.[v] Szakál J., 1934. 78-80.[vi] Gyertyánffy István, a budai Pedagógium igazgatója 1882-ben a tanító-képesítő vizsgákról, s a nyomukban kiállított oklevelek akkori értékéről kifejtette: „Az a mérték, mellyel a vizsgálatokon a tanítói képességeket kimérik, majdnem ugyanannyi, ahány tanítóképezde gyakorolja a mérésnek ezt a jogát. A legfeltűnőbb ez a mértékkülönbség azon tanítóképezdék között, melyek úgy szervezetre, mint külső és belső felszerelésre nézve egymástól leginkább különböznek: tehát a jobb állami tanítóképezdék és a leggyarlóbb felekezeti tanítóképezdék között, mely utóbbiak, mint megannyi Potyemkin-féle festett várak és kastélyok közoktatásügyünk virányain, alig egyebek önámításunkra szolgáló üres statisztikai díszítményeknél. Ámde okleveleik éppen olyan érvénnyel bírnak, mint bármelyik állami intézeté…” (Gyertyánffy I., 1882. 239.)[vii] Vö.: Kelemen E., 2001. 57-65.[viii] E megállapításunk csak a korszak egészére vonatkozik. Egyes időszakokban komoly gondot jelentett a tanítóhiány. Vö.: Sebestyén Gy., 1896. 78-80., 102-103.[ix] A tanulólétszám arról is csak közelítő információval szolgál, hogy vajon hány növendék járt akkoriban nap mint nap a tanít(nő)képzőkbe, mivel ezen adatokban mindig szerepeltették a bizonyos időszakokban és intézményekben igen jelentős hányadot képviselő magántanulókat is. Az 1894/1895-ös tanévben pl. az állami képzőknél 12%, a római katolikusoknál 29%, a görög katolikusoknál 12,5%, a görögkeletieknél 14%, a reformátusoknál 40%, az evangélikusoknál 20%, az izraelitáknál 30% volt az arányuk.  Az ennek visszaszorítására kiadott 1901. és 1905. évi VKM rendeletek után az 1905/1906. tanévben az állami képzőknél 6,4%, a római katolikusoknál 18%, a görög katolikusoknál 3%, a görögkeletieknél 16%, a reformátusoknál 11%, az evangélikusoknál 11%, az izraelitáknál 20% magántanulót regisztráltak.  Az 1907/1908. tanévben a tanító(nő)képzőkben tanulók 9%-a volt magántanuló (a tanítóképzőkben 7%, a tanítónőképzőkben 12%). Arányuk a háborús körülmények folytán újra emelkedett: 1914/1915-ben 12,8%, 1915/1916-ban 21,3%, 1916/1917-ben 21,9%, s végül 1917/1918-ban már 27,1% volt. (Kiss J., 1930. 1. 34-35.)[x] Sebestyén Gy., 1896. 78-79. [xi] Sebestyén Gy., 1896. 98.; Kiss J., 1930. 1. 37-38.[xii] Sebestyén Gyula szerint az 1894/1895. tanévben képesített tanítónőknek még a fele sem talált állást – kérdés, hogy vajon milyen hányaduk keresett egyáltalán? (Sebestyén Gy., 1896. 104.)[xiii] Vö.: Sebestyén Gy., 1896. 75.[xiv] Ennek népiskolai hátteréről lásd: Kelemen E., 2001. 62-63.[xv] Célszerű lenne hozzáadnunk a tanítóhiány, a betöltetlen álláshelyek mindenkori adatait is, de erről, csak bizonyos időszakokban találtunk adatokat. Így a korszak egészére vonatkozó grafikonunkban ezek szerepeltetésétől el kellett tekintenünk. E kényszerű redukció változó mértékben befolyásolja, a valóságosnál kisebbnek mutatja a mindenkori tanítószükséglet számait, de a tanítószükséglet biztosítására vonatkozó végső következtetésünket valószínűleg nem befolyásolja, hiszen a tanítóhiányt először szükségmegoldásként, ha más lehetőség nem volt, „bármilyen” tanítóval pótolták, majd póttanfolyamokon/magánúton kiképezték, ill. idővel képesítettekkel helyettesítették őket. Ezért feltételezésünk szerint a képesítetlenek redukciója a tanítóhiány csökkenésének is fontos jele. [xvi] Vö.: Szabolcs É., 2001. 42-46.[xvii] Vö.: Nagy M., 2001. 1. 16-18.[xviii] Kiss J., 1929. 3. 184.[xix] Mészáros I., 1996 b. 70-73.; Müller I., 2006. 673-697.[xx] 1899-ben Debrecenben, 1902-ben Pápán, 1903-ban Szatmárnémetiben, 1905-ben Nagyváradon, 1918-ban Kecskeméten nyílt református tanítónőképző. (Kiss J., 1929. 3. 184.)[xxi] Pintér I., 1921. 3-4. 22.; Gárdos M., 1921. 11-12. 102-103.; Felkai L., 1998. 55.; Szabolcs É., 2001. 46-51.[xxii] Málnai M., 1921. 11-12. 100-102.[xxiii] Szakál J., 1934. 98.; Baska G., 2001. 1. 66-67.[xxiv] A 2.3. fejezetben közölt arányokkal kapcsolatban bizonyos óvatosságra int, hogy a Magyar Statisztikai Közlemények 31. kötetének 429. és 471. oldalain a kiadott elemi iskolai tanítói oklevelek számáról két adat szerepel: 2571 ill. 2523. A két százalék alatti különbség az általunk vizsgált trendeket nem befolyásolja, de e két adat a későbbiekben tisztázásra szorul.[xxv] A tartós alulképzés következtében – a német mellett – a szlovák nyelvtudás lett  a legkeresettebb az 1901. évi tanítói álláshirdetésekben. (Szabolcs É. 2001. 51-52.)[xxvi] Dráviczki S., 2000.; Baska Gabriella – Nagy Mária – Szabolcs Éva,  2001.





Készítette