Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Szerkesztőség
Események, tájékoztatók

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2006. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Szente Viktória: Karády Viktor: A Francia Egyetem Napóleontól Vichyig. Felsőoktatási Kutatóintézet, Új Mandátum Könyvkiadó, Bp. 2005. 212.



Magyarország európai uniós tagsága révén hangsúlyozott figyelmet kell, hogy fordítsunk a tagállamok oktatási rendszerei hasonlóságának, különbségének felfedésére, hiszen ezek adott esetben az intézmények közötti átjárhatóságnak, a felsőoktatás-beli együttműködésnek lehetnek kulcsai.
Noha Karády Viktor elsődlegesen  a 19. századi francia felsőfokú képzési rendszert vizsgálja, mely 1806-tól, a Napóleon által alapított Császári Egyetem (Université Impériale) születésétől eredeztethető, a felsorolt jellemzők egy része a mai oktatási rendszerben is meghatározó jelentőségű. Ide sorolhatjuk a szoros állami felügyelet alatt működést, mint létezési kritériumot, mely 1896-tól, az egyetemek testületi megjelenésével lazult ugyan, de az állami intézmények által kiállított nemzeti diplomák ma is presztízs, illetve piaci érték szempontjából felülmúlják a többi iskolai minősítést.
A szerző főképpen a Francia Egyetem „professzionális” (orvosi és jogi), valamint a „tudományos” (humán és reálbölcsész) fakultásainak mibenlétét taglalja, szót ejt az egyetemhez tartozó, de részét nem képező versenyvizsgás szakfőiskolák (grandes écoles) különleges intézményeiről is, vázolva a francia felsőoktatási berendezkedés duális jellegét. A humán, illetve reálbölcsészeti fakultásokat kezdetben  jórészt a középiskolai oktatás kiegészítésére vagy annak helyettesítésére hozták létre, így jellegükben nagyban különböztek jelenkori megfelelőiktől.
A második nagy gondolati egységben a Napóleon utáni egyetem finanszírozásának kérdéseit méltatja Karády, statisztikai adatokat felsorakoztatva tér ki a különféle karok beiratkozási, illetve vizsgadíjaira, valamint az oktatók bérezésének kérdéseire.
Szintén e korszakra vonatkozóan mutatja be a különféle fakultások átalakulásának folyamatát.  A jogi karok esetében ez az egyetem társadalmi funkcióinak kiszélesítésére irányuló törekvéseket jelentett, értve ezalatt, hogy nem kizárólag jogászokat, hanem köztisztviselőket, diplomatákat, a politikai élet szereplőit, esetlegesen közgazdászokat is képezni igyekezett az intézmény. Az orvostudomány terén bekövetkezett átformálódás, a jogi karok ideológiai alapú változásaival szemben szakmai természetű volt. A tudományos oktatás fejlődésében a párizsi, illetve a vidéki karok funkcionális, valamint minőségbeli differenciálódása volt meghatározó, miközben mindkettejük tudományági szakbeosztása továbbra is rendkívül szűk maradt.
A történelmi áttekintés utolsó állomásaként, hangsúlyozva az 1876 utáni köztársasági reformok jelentőségét, a századvégi intézményi újításokat elemzi a könyv szerzője. Az átalakítás eredményeként egy új felsőoktatási rendszer létrejöttéről beszélhetünk, amely a 1960-as évekig többé-kevésbé változatlan formában megőrizte eredeti szerkezetét. Az orvosi oktatásban az elméleti képzést rendszeres klinikai gyakorlattal egészítették ki, s a tantervek korszerűsítése révén az intézmények hatékony kutatóintézményekként is funkcionálhattak. A jogi karok leginkább ellenállva a reformtörekvéseknek, továbbra is a jogászi alapvizsgára való elsődlegesen elméleti képzést tekintették legfőbb céljuknak. A természettudományi fakultások munkájuk haszonelvű értékesítésében látták az előrelépés lehetőségét, így esetükben az alkalmazott tudományos oktatásra beállított intézetek megjelenése hozhatott legtartósabban radikális változást. A hallgatói létszám jelentős megnövekedésével a humán bölcsész karok a fentiektől eltérő kihívások elé néztek,  melyet újszerű szakoktatás megszervezésével oldottak meg, mindamellett, hogy az oktatott tudományterületek, a középfokú oktatást irányító szakok változatlan hegemóniája miatt, összességében kevéssé bővülhettek.
A könyv külön érdekessége, hogy egy magyar szervezet, az Eötvös-kollégium (1895-1950) példáját elemezve mutatja be, hogy egy idegen oktatási struktúra mennyiben volt integrálható a nemzeti oktatási rendszerbe, lévén, hogy az említett intézményt a nála 100 évvel idősebb párizsi École Normale Supérieur mintájára építették át.
A leírtakból kitűnik, hogy bár a Francia Egyetem a korabeli társadalmi elvárásokhoz, hatalmi berendezkedések igényeihez igazodva folytonos megújulásra volt kénytelen, mégis, számtalan vonást megőrzött eredeti jellegéből, s a francia felsőoktatás fejlődésében betöltött meghatározó jelentőségénél fogva alkalmas arra, hogy bemutatásából kiindulva tárgyaljuk a oktatási rendszer a 19. századi és a 20. század első felének intézménytörténetét.




Készítette