Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Szerkesztőség
Események, tájékoztatók

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2006. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Kiss András: A Magyar Cserkészfiúk Szövetsége és az Úttörőmozgalom „egyesülése” 1948-ban. Összeállította: Trencsényi László. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest. 2006. 195.



„A „gyermekmozgalmi hidegháború” okát az egyszerre idősebb és fiatalabb testvér, a cserkészet vezetői abban látják, hogy a történelmi emlékezetben nincs megnyugtató válasz arra a bonyolult tényre, hogy 1948-ban formálisan egyesült a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége és a magyar úttörőmozgalom. Megannyi kérdés, melyre különböző válaszokkal különböző eredményre lehet jutni … ] Egyszóval a cserkészmozgalom vezetői a párbeszéd feltételeként szabták: szülessen érvényes történeti kutatás a ’48-as történésekről”. (4. o.) Mint ismeretes, 1948-ban tagadhatatlanul bekövetkezett az, amire sokan nem számítottak, vagy éppen ellenkezőleg, számítottak és „készültek” rá, amit akkor többen kétkedéssel fogadtak, és fenntartással kezelnek napjainkig: a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége (MCSFSZ) és az Úttörőmozgalom „egyesült”. A téma kutatói, szakértői valamint az érintettek (P. Miklós Tamás, Murányi Gábor, Bokody József, Ormay József és mások) ezt az aktust többnyire kényszer–formális egyesítésként, vagy éppen „önkéntes” egyesülésként definiálják, ami érthető, ismerve az 1945 utáni, szinte átláthatatlan, de a pluralizmust maximálisan képviselő ifjúságpolitikai törekvéseket, szerveződéseket. A különböző szerveződések, beolvadások és egyesületalapítások az 1945 után elindult, rövid ideig tartó, majd megtorpanó demokratizálódási folyamat szerves részét képezték, mely mindvégig a Magyar Kommunista Párt (MKP), 1948 után pedig a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) kontrollja alatt zajlott. A két gyermekszervezet egyesítésének körülményeiről, folyamatáról, összességében annak tisztázásról egy alapos, átfogó kutatás sokáig váratott magára. Ezért többszörösen is érdekes könyvet vesz kezébe az, aki a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége és az Úttörőmozgalom egyesítésének története után érdeklődik, legyen az akár egykori – a történteket személyesen megélt – cserkész, úttörő, vagy a téma iránt érdeklődő olvasó. A könyv a Magyar Pedagógiai Társaság Mozgalompedagógiai Szakosztálya által az Ifjúsági és Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium (ICSSZEM) megbízásából és védnöksége alatt lefolytatott kutatást ismerteti és a 2006. március 24-én, Budapesten (a Fővárosi Pedagógiai Intézetben) lezajlott „A Magyar Cserkészfiúk Szövetsége és az Úttörőmozgalom ’egyesülése’ 1948-ban” című konferencia dokumentumait, opponensi véleményeit, háttértanulmányait, valamint a konferencia összefoglalóját tartalmazza.  Az ICSSZEM ugyanis még 2005 őszén határozott arról az irányról, hogy tisztázó, ún. „békéltető” kutatások szükségesek a cserkész–úttörő béke megteremtése érdekében. A Magyar Cserkészszövetség a kutatásban való részvételre 2006 február elején kapott felkérést. A rövid kutatási idő ellenére viszont megállapítható, hogy alapos és kidolgozott tanulmányok születtek, melyek csak tovább ösztönzik a téma kutatóit, hogy 2008-ig, a két mozgalom egyesítésének (egyesülésének) 60. évfordulójára további szempontok kidolgozásával újabb eredményeiket tárják a szakma képviselői és a közvélemény elé immáron a „végleges” (ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni) társadalmi megbékélés érdekében. Érdekes továbbá az is, hogy a nagy múltú Magyar Pedagógiai Társaság kiadványa nem egyszerűen egy szerző egy műve, monográfiája – ez utóbbi esetben a recenzens feladata is könnyebb –, nem is dokumentum vagy tanulmánygyűjtemény, hanem egy átfogó a legújabb kutatási eredményeket prezentáló szintézis.
Mielőtt beleolvasnánk a könyvbe, már a cím is érzékenyen utal arra a problémakörre, hogy valójában mi is történt 1948-ban: „egyesülés”, ami a felek „önnön szándékából” történt, vagy „egyesítés”, amit a hatalom (az MKP dominanciája és ifjúságpolitikája) kényszerített ki? A kötet és a téma ismertetése P. Miklós Tamás tanulmányával kezdődik, melyben talán a ma Magyarországon fellelhető legátfogóbb elemzést nyújtja az 1945 utáni magyar cserkészet és úttörőmozgalom történetéről, kényszerű kapcsolatáról, valamint végig az egyesítés és e kényszeredett kapcsolat szempontjából utal a cserkészet történetére is. Tanulmánya – mely egyben a kutatási projekt záró tanulmánya is, s melyre szemmel láthatóan a kötet is épül –, hét nagyobb, egymástól elkülöníthető, tárgyalható egységből tevődik össze. A bevezető első rész (5–7. o.) után először a magyarországi cserkészet 1945. évi új alapokon és elveken történő indulása, polarizálódása, a különböző cserkészirányzatok megalakulása, valamint az MKP cserkészekkel kapcsolatos álláspontja kerül nagyító alá (7–13.o.). A második „fejezet” (amely többnyire pontokba szedett részeket tartalmaz) talán a kelleténél túlságosan tagolt, hiszen mindössze egy év (1945) történéseit vizsgálja. Ugyanis a harmadik részben (13–17.o.) a vizsgált téma továbbra is a cserkészet története (a Magyar Cserkészszövetség megalakulása és működése, az MKP állásfoglalásai) immáron az 1945–1946 közötti periódusra kiterjesztve. E két fejezet együttes, egy fejezet alatt történő tárgyalása vélhetően célszerűbb lett volna, hiszen vizsgálatának tárgya ugyanaz: a magyar cserkészet kibontakozási törekvései és a már előre sejthető konfrontációi a kommunista párt hegemón ifjúságpolitikai törekvéseivel. Vitathatatlan előnye viszont, hogy évről évre halad az események ismertetésében, ami az olvasóban kétségkívül alaposságot és megfontoltságot feltételez a szerzőről. A további fejezetek felépítésében hasonló koncepció fedezhető fel mint az előzőekben. A következő fejezetekben is megmarad az a kihagyhatatlan, meghatározó szempont, miszerint az MKP hogyan viszonyult a magyar cserkészmozgalomhoz, milyen – a korszak terminológiája szerint – „ifjúságpolitikai elveket, célkitűzéseket” fektetett le. Elsődleges levéltári forrásokra támaszkodva – melyek egy részét korábbi dokumentumkötetek is közölték –, képet kaphatunk a Magyar Cserkészszövetség feloszlatásáról, nagyon röviden megannyi vallási alapon működő egyesület betiltásáról és a cserkészet „utódszervezete”, a Magyar Cserkészfiúk Szövetségének a megalakításáról (18–21.o.). Az ötödik fejezet ennélfogva a Magyar Cserkészfiúk Szövetségének két éves történetét, a katolikus cserkészirányzat tevékenységét, valamint, első olvasatra némi kronológiai zavart okozva, a szárnyait bontogató úttörőmozgalom szervezeti fejlődésében tett első lépéseket taglalja 1945-től 1947-ig (21–28.o.). A szerző fent bemutatott tagolása viszont érthető és célszerű, hiszen alapos előismeretek nélkül az ifjúságpolitikában lezajlott fordulat, valamint az ezt kiváltó cserkész–úttörő egyesítés nem lenne megérthető. Fontos, hogy a téma kutatóinak rendkívül mély előismeretek szükségesek ahhoz, hogy képet kaphassanak az 1945 utáni ifjúságpolitikáról és nem utolsósorban annak egy kis szegmenséről, a cserkész–úttörő egyesítésről. Tartalmánál és küldetésénél fogva a könyv nem a téma iránt érdeklődést tanúsító nagyközönségnek készült, hanem a szűkebben vett szakmai gárdának, valamint azon generáció képviselőinek, akiket közvetlenül érintett az 1948-as átrendeződés. A tanulmány hatodik fejezetében (28–46.o.) a szerző az elérhető legteljesebb levéltári források és korabeli irodalom felhasználásával immáron kifejezetten a cserkész–úttörő egyesítéssel foglalkozik. Mint köztudott, a fordulat éveinek (1947–1948) politikája, valamint a nemzetközi politikában bekövetkezett változások nem hagyták (nem hagyhatták) érintetlenül az ifjúságpolitikai viszonyokat, elrendeződéseket sem. A kommunista párt által koordinált társadalmi átalakulás felgyorsítása párhuzamosan haladt az ifjúság- és társadalompolitikai irányelvek felülvizsgálatával, átdolgozásával. Ennek szellemében foglalkozott már 1947. december 12-i ülésén is az MKP KV Ifjúsági Bizottsága a Magyar Cserkészfiúk Szövetségének átszervezésének kérdésével. Tény, hogy a „kezelhetőbb” utódszervezet átalakítása és a totális térnyerés sem bizonyult könnyű feladatnak a kommunista párt számára, amire P. Miklós Tamás is rávilágít munkájában, mint például a klérus szervezkedése, a kommunista befolyás alatt álló új cserkészcsapatok továbbszervezésének elmaradása, a cserkészcsapatok igazolása. Ez utóbbiról a hetedik fejezetben (47–52. o.) ad rövid kitekintést egy külön érdekességgel fűszerezve: ahol is a cserkészszövetségben tevékenykedő egyes kommunistákra derül fény. A témáról és kommunista személyek cserkészmozgalomba történő „behatolásáról” Murányi Gábor közölt érdekes cikket (HVG 2006. június 3. 83–85. o.) Ami további adalékul szolgálhat az egyesítés kérdésének megértéséhez, az, hogy a kommunisták már 1945-től kezdődően – egészen a Dolgozó Ifjúság Szövetségének (DISZ) megalakulásáig – erőteljes hangsúlyt fektettek a minden területen megvalósítandó egységgondolatnak. Ennek jól látható megnyilvánulásai közé tartozott – ez a recenzens véleménye –, a Magyar Ifjúság Népi Szövetségének (MINSZ) létrehozása, mely tömöríteni kívánta a különböző rétegszervezeteket, a cserkész–úttörő egyesítés, valamint az MKP és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) fúziója is. Külön érdekesség, hogy az előbb említett aktusokra kivétel nélkül 1948 folyamán került sor. P. Miklós Tamás tanulmányában sikerrel próbált meg választ adni arra a kérdésre, hogy miért és hogyan következett be a sokak számára elképzelhetetlennek tűnő egyesítés, valamint mi vezetett oda, hogy a cserkészmozgalom hosszú időre eltűnjön az ifjúságpolitikai palettáról. A kérdésre messzemenően megkapjuk a választ, ha a részletekbe bepillantva átolvassuk e kutatási záró tanulmányt.
Ahogy már utaltunk rá, a Magyar Cserkészszövetség a kutatásban való részvételre csak 2006 február elején kapott felkérést a Magyar Pedagógiai Társaságtól. A Szövetség elnöksége Ormay József főtitkárt és Bokody Józsefet, a Cserkészgyűjtemény egykori vezetőjét bízta meg a kutatási munkálatok lebonyolítására. E könyv formájában megjelent kutatási beszámoló sokkal részletesebb annál, minthogy most egészében lehetne ismertetni. Ezért sajnos el kell tekintenünk a P. Miklós Tamás munkáját követő szerzők (Bokody József, Ormay József, valamint Gergely Ferenc) tanulmányainak ismertetésétől, annak ellenére, hogy azok is rendkívül magas színvonalat képviselnek. A Magyar Cserkészszövetség rendelkezésére álló rövid idő ellenére – amit joggal nehezményeztek –, a megbízottak részletes tanulmánnyal képviseltették magukat a konferencián és így a kötetben is. A Bokody József és Ormay József által összeállított tanulmány azért is nagy jelentőségű, mert a cserkészélet és a szövetség szempontjából vizsgálja a történteket, beleágyazva azt annak nemzetközi kontextusába, ismertetve a magyar cserkészet megalakulását a kezdetektől a szövetség megszűntéig. A szerzők mindezt jól tagolt, kronológiaszerűen teszik. A könyvet a 2006. március 24-i konferencián felszólalók, hozzászólók (Laurenszky Ernő, Trencsényi László, Rácz Péter, Nádházi Lajos, Széchy András és mások) rezüméje mellett az egyesítés kutatásához nélkülözhetetlen vázlatok, tézisek és feltevések teszik színesebbé, még hasznosabbá. A kötetet továbbá jól válogatott dokumentumok (belügyminisztériumi iratok, személyes visszaemlékezések) egészítik ki, melyek további adalékul szolgálnak a cserkészet és az úttörőmozgalom történetének mélyrehatóbb elemzéséhez.
 A Magyar Pedagógiai Társaság által kiadott kutatási beszámoló véleményem szerint azon alapkutatás összegzése közé tartozik, mely nemcsak jól hasznosítható, hanem amelyet kutatók, monográfiák szerzői is haszonnal forgathatnak.




Készítette