Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Szerkesztőség
Események, tájékoztatók

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2006. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Martinkó József: FEJEZETEK A MAGYAR TEHETSÉGGONDOZÁS TÖRTÉNETÉBŐL

A magyar tehetséggondozás története régebbi korokra nyúlik vissza. Ez tény annak ellenére, hogy a magyar tehetséggondozás a XX. században teljesedett ki. A magyar történetírásban az első feljegyzések tehetséges ifjakról, és az őket felkaroló tanárokról, mecénásokról szólnak és nem elsősorban intézményszerű tudatos tehetségnevelésről.

Az első magyar iskola, a 996-ban alapított bencés kolostor Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) bizonyítja Géza fejedelem és később István király bölcs előrelátását, hogy csak tanult emberek tarthatják fenn a nemzetet, illeszthetik be Európába. Az ezt követő évszázadokban sok egyszerű, de tehetséges gyermekből lett, pap, tanár, tudós, katona. Az esztergomi székesegyházi iskola – amelyet Budai János esztergomi kanonok alapított –, kifejezetten jó eszű, de szegény tanulók számára a XIV. században szegény tanulók kollégiumával gyarapodott, akik külföldön folytatták egyetemi tanulmányaikat, erre készítették fel őket. Mátyás király udvarában szolgált Csezmicei János (Janus Pannonius). 13 éves korában árvaságra jutott, s bátyja, Vitéz János érsek neveltette tovább. Olaszhonban tanult Ferrarában, Firenzében, tanítója, a nagy hírű Guarino mester azt mondta róla, hogy hozzá hasonló kitűnő tehetséges tanítványa soha nem volt. Több nyelven beszélt és írt verseket, értett a zenéhez, a művészetek egyéb ágaiban is jártas volt. Janus Pannonius Mátyás király udvarának tudósa, kiváló költő, nyelvész, aki fiatalon pécsi püspök lett, s ő alapította a pécsi humanista gimnáziumot. Ennek az iskolának lett a növendéke Tinódi Lantos Sebestyén, a XVI. század híres énekmondója, akinek a szülei jobbágyok voltak. Az egyház segítségével emelkedhettek ki abban a korban, a tehetségük révén a szegénysorból. Több nagy alakja, mecénása van a középkori történelemnek, Szalkai László érsek (a foltozóvarga fia), Oláh Miklós, Pázmány Péter, Bakócz Tamás esztergomi érsekek (ez utóbbinak a szülei szintén jobbágyok voltak), akik sok jelentős cselekedetük mellett iskolaalapítók voltak. Többek között a nevükhöz fűződik a nagyszombati és a pozsonyi kollégiumok, jezsuita gimnáziumok, később egyetemek alapítása. Ők hitükből, kiemelkedő műveltségükből indíttatva karolták fel a tálentumokat és juttatták ezekbe a híres iskolákba.  Jelentősek voltak a kor felvidéki piarista iskolái, Selmec és Nyitra, vagy a ferencesek erdélyi csíksomlyói kollégiuma, amelynek neves növendéke volt Kájomi János. A rendek, az egyház tudatos tehetségkereső, felkaroló tevékenységéről szólnak a canonica visitatio jegyzőkönyvei. A tehetséges növendékből pap és egyben tanító is lett, mert a kettő akkor egybeolvadt. Az egyházi iskoláztatás történetéből kiemelkedik a protestáns iskolák megjelenése nagy számuk és tanítványaik sokasága miatt. Ezek az iskolák elsősorban Erdélyben terjednek el (Gyulafehérvár, Kolozsvár, Nagyvárad), majd ezek filiái Sárospatak, Debrecen, Gönc, Pápa. Patakon tanult többek között 1597-ben a neves zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert, akit a heidelbergi egyetemi tanulmányai után visszahívtak tanítani volt iskolájába. Róla írták, hogy már kisgyermekként kiemelkedett társai közül, nyelveket beszélt, zenélt, verseket írt. Említhetjük a gyulafehérvári és a kolozsvári iskola neves tanárát, Apáczai Csere Jánost, aki a szegénysorból korán megmutatkozó tehetségével emelkedett ki. Szólni kell a nagy mecénásról, Bethlen János erdélyi fejedelemről, aki 1624-ben elrendelte a kiemelkedő képességű jobbágyfiúk iskoláztatását, aki a kor leghíresebb tanárait hozta az országba, Alstediust és Bisterfeldet. Megemlíthetnénk a nagy debreceni tanárokat, Martonfalvy Györgyöt, Maróthi Györgyöt, Hatvani Istvánt, vagy a nagy tanítványokat: Fazekas Mihályt, Csokonai Vitéz Mihályt, Kölcsey Ferencet stb. A nagyhírű iskolák alaptevékenysége ezekben a korokban a tudomány ápolása, a tehetségek felkarolása, a legjobb tanárok felfogadása, a végzettek külföldi egyetemekre való eljutatása volt. A peregrináció, a külföldre járás felfogható egy sajátságos tehetséggondozásnak. A magyar ifjak a kor legjobb egyetemeire juthattak el ezen a módon és hozhatták haza az élenjáró tudást, adhatták át a tanítványaiknak. A katolikus egyház Rómába a Collegium Hungaricumba (1575), Krakkóba a Bursa Hungarorumba (1487), a bolognai Collegium Ungaro-Illyricumba (1557), Bécsbe a Pazmaneumba (1623), a Terezianumba (1746) és a firenzei egyetemekre vagy a párizsi Sorbonne-ra küldte tanulóit. A református felekezet Utrechtbe, Leidenbe, Groningenbe, Franekkerbe vagy Amszterdam és Harderwirk, Halle egyetemeire küldte tanítványait, de jártak Cambridgebe és Oxfordba is. Az evangélikus ifjak Bonn, Heidelberg, Wittenberg, Jena egyetemeit látogatták. A külföldön tanuló magyar ifjak számáról nincs hiteles forrás, feltehető, hogy a közel négy évszázad alatt több tízezer (egyes források szerint mintegy 80 ezer) ifjú tanult hosszabb, rövidebb ideig a külföldi egyetemeken.Ennek áldásos hatása elsősorban a magyar iskolaügy a tudomány a művészet színvonalában érhető tetten.
A protestáns iskolakultúrában a 18. század végén és a 19. század első felében, pontosan 1777 és 1849 között ¬található – a kutatások szerint (Bajkó Mátyás) – a legtöbb tehetséges tanuló. Ez a korszak Sárospatakon, Debrecenben, Pápán, Nagyenyeden, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Eper¬jesen, Sopronban, hogy csak a leghíre¬sebb iskolakollégiumokat említsem, ki¬emelkedő szerepet játszott a tehetséges tanulók nevelésében.
Nem véletlenül írta Kossuth Lajos turini száműzetéséből származó levelé¬ben Kövy Sándor professzorról: „Töl¬csérrel töltötte fejünkbe a tudomány ". Bolyai Farkas marosvásárhelyi kollégi¬umi professzor pedig így vélekedett: „Meglátszik, hogy bő tapasztalatai vol¬tak a tanítás fokán." Ugyanis alsó fo¬kon és az akadémiai tagozaton egyaránt oktatott. Ez utóbbiak között szerepeltek a „praeceptorok", akik a tanítás tudomá¬nyát is ellesték.
A magyar felvilágosodás korának eb¬ben a periódusában, 1777-től, a Mária Terézia-féle első Ratio Educationistól az 1806. évi második Ratioig olyan ese¬mények zajlanak le a protestáns kollégi¬umokban, amelyekben az oktatási tarta¬lom és a nevelési szellem megújulása fi¬gyelhető meg. Mindenesetre a Ratiok¬kal szemben sorra elkészülnek saját tanterveik, s ezeket állítják szembe az állami dokumentumokkal. Debrecenben a Ratio Institutionist, Sárospatakon a Nemzeti Is¬kolát vezették be. „Ugyanakkor elhatá¬rozták, hogy a természettan, mennyiség¬tan, természetrajz, neveléstan, mezőgaz¬daságtan, egészségtan magyar nyelven adatnak elő a tanárok által" – írja Szombathy János a sárospataki kollégi¬umról szóló tanulmányában.
Nem véletlen, hogy a Martinovicsék kivégzésén részt vett, a debreceni kollégi¬umból kicsapott Csokonait a pataki kollé¬gium tanárai, diákjai egyaránt tárt karok¬kal fogadták. Bessenyei György, Kazinczy Ferenc ugyancsak itt diákoskodtak. Bes¬senyei, a felvilágosodás egyik legna¬gyobb magyar írója egyik levelében így vélekedett professzorairól: „Ha a munkájoknak mindent nem köszönhetek is, de erkölcsömnek tisztaságát érdemek¬nek, azaz Kegyelmetek nevelése módjá¬nak hálálom örökre. „A kolozsvári refor¬mátus kollégiumban – ahogy Benkő Sa¬mu írja –, „Szilágyi Ferenc... sajátságos alakja volt a XIX sz. eleje erdélyi értelmi¬ségi világának, mert 1797-ben, Göttinga szellemében kezdi tanítani a történelmet: Gaust eszményítve marosvásárhelyi kor¬társával, Bolyai Farkassal együtt."
Kimagasló egyénisége volt a kései felvilágosodás-kori Debrecen kollégiumának Sárvári Pál, az irodalom pro¬fesszora, akiről a „Bolond Istók" máso¬dik énekében Arany János emlékezik meg. Ha már a legnagyobb tehetségek¬nél tartunk, akik a felvilágosodás korá¬nak szellemiségét szívták magukba a protestáns kollégiumi iskolakultúrában, akiket föltétlenül meg kell említenem, Pápán Petőfi Sándor és Jókai Mór. A kollégium híres professzoráról, Márton Istvánról írja Tóth Béla: „Felvilágoso¬dott modern filozófiája " a hazai kollégi¬umok szintjére emeli a pápai kollégiu¬mot, ahonnan a reformkorban egyre több tehetség kerül ki. Ezt mondhatnám el az evangélikus kollégiumokról is, például a kolozsvári, a pozsonyi, a kés¬márki intézményekről, amelyek ugyancsak sok neves tanítványt bocsátottak ki falaik közül. Nem hagyhatom el Wesse¬lényi Miklós nevét sem, aki a kolozsvá¬ri unitárius kollégium diákja volt.
Ez már nem a középkori kollégium, de még nem is a legújabb kor bentlakásos intéz¬ménye, viszont felépítése, struktúrája a mai iskolarendszer modern törekvései¬hez, fejlesztési tendenciáihoz számos ponton hasonló.
Másik lényeges sajátossága a magyar kollégiumi iskolakultúrának a tehetsé¬gek nevelése szemszögéből, mely ki¬sebb-nagyobb mértékben minden egy¬házkerületi régió minden kollégiumá¬ban kibontakozott: az intézményi auto¬nómia. Olyan belső önkormányzat ez, amely védelmet nyújt a kollégium és tagjai számára azokkal a külső törekvé¬sekkel szemben, amelyek uniformizálni akarják az oktató-nevelő tevékenységet.
A felvilágosodás korában az új esz¬mék, a racionalizmus, a nemzeti reformtörekvések széles körű hatást gyakorol¬nak a kollégiumi ifjúságra. A protestáns kollégiumokban ugyanabban az idő¬szakban kiterjedt feladatkörük van a „coetus” választott diáktisztviselőinek (senior, contrascriba, oeconomus), ame¬lyek által gyarapíthatják műveltségüket, alkotó munkájukat, tehetségüket.
   A hazai intézményesített tehetséggondozó mozgalom a XIX. században, a reformpedagógia, a pszichológia fellendülésének időszakában bontakozik ki. A reformkor művelt értelmisége, élükön Széchenyivel, arra a felismerésre jutott, hogy a nép általános műveltségének emelésével, kiművelt emberfők sokaságával, a kiváló képességek megbecsülésével foglalhatja el Magyarország a méltó helyét az európai kultúrában. A kiegyezést követően Eötvös és Trefort minisztersége alatt európai tapasztalatszerző utakra küldtek ki „tanférfiakat”, hogy az európai fejlett országok eredményeit adaptálhassák.
    A tehetségmozgalom első időszaka a századfordulótól 1931-ig, az állami intézményesített tehetségvédelem korszakáig főleg személyekhez kapcsolódik. A következő részben néhány nevet, néhány úttörőt említek, akik a tehetségkérdéssel foglalkoztak Magyarországon az elmúlt két évszázadban:
Fáy András (1786-1864). Ő kevésbé idézett a pedagógiai szakirodalomban. Fáy András a reformkor kiemelkedő alakja, akinek „a józan, gyakorlati életben tájékozódó polgár" a művelődési, nevelési ideája. A tehetség harmonikus fejlesztésének – Pestalozzi által megfogalmazott – gondolatáról a következőképpen ír: „A nevelés során a gyermek képességeinek fejlesztésére különös gondunk legyen, hogy azoknak az öntevékenység révén való gyarapításával ....egyetértő aránya elősegíttessék". Álláspontja szerint a nevelés célja a tehetség tökéletesítése által a boldogság. Vallja, hogy a természet törvénye minden egyes tehetségnek meghatározza a munkálkodása körét. Majd így folytatja: Az értelem felkutatja, az akarat végrehajtja a boldogság törvényeit. A tehetségek közt az értelem jár elöl, „ő a parancsoló", az emlékezet, a képzelet az értelem szolgája. „Úgy tökéletesítsd a nevelés által a növendékek tehetségeit, hogy veled annak összmunkássága kezet fogva dolgozzék, egyenlő aránya elősegíttessék.. A józan ész kifejlesztését már kisdedkorban el kell kezdeni..... Jó ha többször feltesszük neki a kérdést:...Ha ezzel, s ezzel bírnál, ha ilyen körülmények közt volnál stb.  ...mit tennél? ..Ha a gyermek ilyenkor önmagától találja ki a helyes választ, növekszik önbizalma, jobban rászokik józan esze használatára.....A gyermeki fejlődés második szakaszában kezdődik a tanítás. Azonban mindez csak akkor lehetséges ha a gyermek képességei kifejlődnek,... „korán nevelt gyermek beteges szokott lenni" ....írja. A tanításhoz jó nevelő kell, kinek értelme pallérozott, pszichológusnak, antropológusnak kell lenni, hogy növendéke tulajdonságait kiismerje.

Zákány József ( 1785-1857). A debreceni református kollégiumban 1825-ben alakult tanítóképző első neveléstani professzora, aki ezt követően 27 éven keresztül tanította az ,,illendőség tudományát”. Neveléselméleti rendszere a korabeli pedagógiai és  lélektani irányzatok szintézise. Pedagógiai rendszerének legkidolgozottabb része a Cristian Wolf-féle képességlélektan továbbgondolása. Ebben a rendszerben érinti az emberi tehetséget (természetesen ő a tehetségfogalmat a mai felfogásnál szélesebben értelmezi). Szerinte az emberi tehetség a következő csoportosításban nyilvánul meg:
-  értelem, amellyel az ,,esméreteket felfogja”,
-  ítélőerő, melynek segítségével, helyes ítéleteket hoz,
- okoskodó tehetség, amivel a dolgokról ,, következtetéseket húz”,
- emlékezőtehetség, ami a ,,dolgok sorainak” támasza,
- képzelőerő ,,ez által pedig magának mintegy dolgokat teremthet”,
- szívbéli érzés ,,mely szerint…embertársait a szeretet által felöleli”,
- szépségérzés, az ,,elrejtett szépség” iránti fogékonyság,
- erkölcsi érzés, ami az erény és a bűn között ,,örök határt húz”,
- vallásos érzés, amely a transzcendencia iránti fogékonyságnak felel meg. 
Szitnyai Elek (1854-1923). Selmecbányai és nagybányai középiskolai tanár, filozófiai író. Több írásában foglalkozott  a tehetség – ahogyan ő nevezi, a talentum – kérdésével.  A tehetség értékelését igen fejlett és korrekt módon végezte el „A szellemi tehetség eredete" (1905) című művében. Mint a nevelési optimizmus képviselője, így ír az emberi talentumról a könyvében: „....ami szép és nagy van a világon, s ami dicsőséget az emberi elme alkotott az mind a tehetségnek köszönhető....”. Korát megelőzve megállapítja, hogy a tehetség biológiai és társadalmi örökségen, valamint tanuláson, önkifejlesztésen alapul. Tehetségdefiníciója ma is érdekesnek tűnik: „....A talentum vagy tehetség annyit jelent, hogy valaki emberi tevékenység egy bizonyos körében éles felfogása, ítélete, szellemi alkotásai, szóval mintegy fokozott lelki ereje által válik ki társai közül. Ha szellemi működése, főként eredeti alkotásai révén, oly kiváló, hogy szinte csodálatunkat vívja ki, akkor a genie-ről beszélhetünk. A talentum olyan elmeműködés, amely bizonyos körben: 1. Kedvvel és élesen tud megfigyelni. 2. Tiszta és gyors ítéletű, s így éles felfogású. 3. Gyorsan feltalálja a hasonlóságot, s ezen réven jól következtet. 4. Termékeny a fantáziája. 5. Jó a memóriája. Mindez azonban csak a saját körében, abban az irányban, amelyekben diszpozíciókkal rendelkezik.” A továbbiakban az iskola és a tehetség kapcsolatáról és a tehetségvédelemről ír. Kifejti, hogy a nép és a középiskola a talentumok csak egy részének tud táplálékot adni, sőt, számos tehetség nem is kap táplálékot: „...Sok tankönyv valóságos merénylet.”
Dezső Lajos (1847-1904). Sárospataki tanítóképzős tanár, nagyon sokoldalú – a pedagógiai szakirodalmat gyarapító – gyakorlati nevelő. A tehetségtémában,  Coméniusz: "A lelki tehetségek kiműveléséről" szóló sárospataki beköszönő beszédének (1650), magyarra fordításával vált ismerté (1881). Coméniusz tehetség nézetteit magáénak vallotta, gyakorlatban ezt valósította meg, ezt tanította. A fordítás nem volt egyszerű, mivel a latin nyelvű beszéd sok olyan szót tartalmazott – amit Coméniusz maga talált ki – aminek nem volt magyar megfelelője. Egy részlet a beszédből Dezső Lajos fordítása nyomán: ....”Senkit sem lehet műveltté tenni művelés, azaz képzés nélkül, azaz szorgalmas tanulás és gond nélkül. Ha valaki azt gondolná, hogy a szellemi tehetség Isten adománya és az ő jobbjának munkája bennünk, vajon hát Isten munkáját végezheti - e ember ? – azt felelem: Isten munkáit, melyeket hatalmunk alól kivett a Teremtő, mi nem tudjuk megváltoztatni sem, nemhogy  elvégezni, ilyenek:  a világ képe, a csillagok futása, az ég viharai és hasonlók. De amit kezünk és lelkünk hatalmában adott, azokat mintegy hatalmunk alá adta, hogy azokat hasznunkra fordítani, áthelyezni, átalakítani, átcsiszolni, azaz befejezni, tetszésünkre van bízva, értsd: a köveket, érceket, füveket, fákat, állatokat, saját testünket. Hasonló módon tehát a tehetségnek, elmének, akaratnak, kéznek, nyelvnek tökéletesítését, hogy ezek közül mint egyik helyesen kicsiszolva ragyogjon.....Műveltségre tehát nekünk szükségünk van, hogy ezzel minden dologban a helyes értelemre, akaratra, cselekvésre képessé tegyük magunkat, hogy így végre, ha értelmünkkel, lelkünkkel, kezünkkel, nyelvünkkel, mintaszerűek leszünk, igazán embernek neveztessünk".......
Révész Géza (1878-1955). A kísérleti pszichológia Európa hírű művelője, a budapesti egyetem iskolateremtő magántanára, később egyetemi nyilvános rendes tanára. Sok minden érdekelte, sok területet nemzetközi szinten művelt a pszichológia- és a pedagógiatudományban. Ilyenek a gyermektanulmány, a pedagógiai pszichológia, a pszichofizika területei, ezek közül kiemelkedett a tehetség lélektana, a tehetségkiválasztás problémakörében elért eredménye. Egy tanulmányában foglalkozik a tehetség értelmezésével, meghatározásával, a tehetség és az intelligencia kapcsolatával, a tehetség fajtáival és típusaival, felismerésük lehetőségével. Arra a következtetésre jut, hogy a Binet-Simon által kidolgozott és W. Stern által is alkalmazott tesztek nem alkalmasak az intelligencia fokának megállapítására. Csak arra alkalmasak, hogy bizonyos társadalmi csoportok szellemi fejlettségéről tájékoztatást nyújtsanak. Jól alkalmazhatóak a tömegkísérletekben, ahol az egyéni különbségek elhanyagolhatóak. Egy előadásában arról beszélt, hogy a tehetség legjellemzőbb tulajdonsága a produktivitás, az alkotóképesség, vagyis az, hogy újat, eredetit hoz létre. Azt állítja, hogy korai gyermekkorban nem beszélhetünk tehetségről – kivéve a zenét – mert szerinte ebben az életkorban az „alkotás” tartalmilag és technikailag kezdetleges. Itt csak a különböző tehetségekre irányuló hajlamok jelenléte és foka vizsgálható. Alapvető tudományos kérdésnek tartja a különböző életkorokra kidolgozott vizsgálati eszköz- és módszerrendszer megalkotását.
Kemény Gábor (1883-1948). Pedagógiáját nagyon nehéz kategorizálni, mert széles területet ölel fel és nem alkotott egységes rendszert. Ha mégis megkísérelnénk, akkor olyan címszavakat lehetne használni, mint humanizmus, modern gyermekszemlélet, szociális irányultság, a közoktatás demokratikus átalakítása. Schneller István tanítványa, Imre Sándor és Nagy László eszmei kortársa, aki pedagógiai teoretikus és közoktatásszervező. A tehetségproblémával önállóan nem foglalkozik, de számtalan helyen érinti műveiben, többek között a Tehetség érvényesülése - jöjjön el a te országod című cikkében, amelyben a Magyar Gyermektanulmányi Társaság 1925-ben rendezett kiállításáról és szemináriumáról ír. Éles kritikával kezdi cikkét : ....,, A kiállítás sikere feltűnő volt, de a jövőbe kiható eredménye legalább is kétséges, az ország minden részéről összegyűjtött tárgyak a magyar tehetség dús virágzásáról tanúskodnak, de nem tudunk róla, hogy azóta bármily téren megindult volna a tehetségek tudatos kitenyésztése...." Maró gúnnyal folytatja :..,,Az MGyT kiállítását megtekintette egyik vezető politikusunk – a tehetségnélküli érvényesülés egyik ékes példánya – és valósággal megdöbbent: Mit csinálunk ennyi tehetséggel?! Azóta hat év telt el és az előkelő politikus magához térhetett a megdöbbenéséből: nem nőttek nyakunkra a magyar tehetségek. Ellenben nyakunkra nőtt....egy olyan méretű protekcionizmus, amely születési előnyöket, vagy janicsári készségeket tud támogatni s amely enyhe szóval élve: elnyeléssel fenyeget minden igaz tehetséget..." Még szerencse, hogy Kemény Gábor ezeket a sorokat 1931-ben írta és nem napjainkban.
Imre Sándor (1877 – 1945). Schneller István tanítványa, a szegedi egyetem pedagógiaprofesszora, közoktatáspolitikus. Neve összefonódott a nemzetnevelés eszméjével…,,A legfontosabb az a nevelés, amely a nemzet körében folyik és a nemzetre hat vissza”….A tehetségkérdésben főleg a tehetség társadalmi érvényesülése foglalkoztatta. Egy cikkében írja: …,,Nem a zsenikkel, hanem azokkal kell foglalkozni, akikben általában meg van a munkára való képesség. Lehetőleg pontosan meg kell határozni a tehetség fogalmát, az iskolai oktatást kell olyanná tenni, hogy a gyermek képességei kifejlődhessenek.”…Máshol ezt a kérdést részletezi, s kifejti, hogy szerinte a tehetségek támogatásában milyen szerepet vállalhat az iskola, a nevelés. …..,,A tehetségek nevelése nem különálló problémája a nevelésnek, hanem örök kérdése. A nevelés az egyén teljes kifejlődésének elősegítését jelenti, ezért a tehetségek nevelésében nem különleges nevelésre van szükség, hanem az egyének sajátos erényének kifejlődését szolgáló eljárásra. A nevelés mint tudatos társadalmi hatás, szándékos beavatkozás az ember fejlődésébe, és legteljesebben az iskolában valósítható meg. De a tehetség fejlődésére nagy hatást gyakorol a család is, amely segítheti és akadályozhatja is az egyéni erő kibontakozását. A családi légkör, a szülők becsvágya, műveltségi színvonala, a család anyagi helyzete ebben nagy szerepet játszik.” Véleménye szerint az iskolai hatás esetleges, nem egy esetben gátolja a tehetség kibontakozását, az egyén fejlődési szabadságát. Erről így ír: ..,,A tehetség egyéni, az iskola munkája pedig tömegmunka.”…,,Az iskola kénytelen mindig arra törekedni, hogy valamennyi tanuló valamely meghatározott mértéket elérjen. Ezért az iskola életének egyenes következménye, hogy lefelé egyenlíti ki a követelményeket, amiből az is következik, hogy teljesen kedvezőtlen a különféle tehetségek kibontakozására.”…Imre Sándor nem csak írásaiban képviselte a tehetségmozgalmat, hanem oktatáspolitikusként kezdeményezője volt a Petőfi-ösztöndíjnak, támogatta a Zilahy-féle kitűnőek iskoláját, a klebelsbergi külföldi magyar kulturális intézeteket stb.
 Nagy László (1857–1931). A hazai iskolaügy és a pedagógiai gondolkodás fejlesztésének kiemelkedő alakja. A gyermektanulmány első – nemzetközileg is elismert – képviselője, művelője, aki nem csak teoretikus, hanem aktív tanítóképző intézeti tanár, kultúrpolitikai szervező. A tehetségproblémával több megközelítésben foglalkozott: a közoktatási reform tervezetében mint szociális üggyel, a tehetségfelismeréssel a gyermekrajz-kiállítások szervezése kapcsán, tehetségvédelemmel a publikációin és felszólalásain, a hatalommal folytatott vitáin keresztül.  Egy előadásán kifejtette:…,,A tehetségesek felkarolása és a gyermekvédelem egyaránt iskolai feladat, és ebben az egyéniségi lapok segítenek.”… Az általa kezdeményezett Magyar Gyermektanulmányi Társaság kertén belül 1925-ben megalakult a tehetségvédelmi és -vizsgálati szakosztály. Nagy László alapította a Gyermek című folyóiratot, melynek 1922-es évfolyama A tehetséges gyermek, önálló számmal jelent meg. Iskolatervezetében írja:…,,Az iskolákban meg kell szüntetni az osztályrendszer merevségét, lehetővé kell tenni a hiper intelligensek számára a gyorsabb haladást, s a kevésbé intelligensek számára szintén át kell adni a tanítás anyagát.”  Mit is ért Nagy László a tehetség fogalmán? ,,A tehetség általában normális átlagon felüli képesség” – írja. Szerinte a tehetségnek többféle fokozata van: tehetség, talentum, lángész. Nagy László értelmezésében ,,A tehetség a legmagasabb szintje a hajlamnak, amely alacsony szinten a készségek, képességek fokaiként jelentkezik. A tehetség fejlődése tehát a hajlam megnyilvánulása, megjelenése és megerősödése a tudatban: tehát fokozatosan emelkedés, hajlam egyre magasabb tudatszintre emelkedése”.
Somogyi József (1898-1948).  A szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán a filozófia-pedagógia tanszék tanára. Egész életében tanít, nagyhatású iskolateremtő tudós, tanárnemzedékek nőttek fel keze alatt. Filozófiai, antropológiai, pszichológiai és etikai témájú művei külföldön is ismertté tették. Több művében foglalkozott a tehetség témával, többek között a tehetség és az intuíció kapcsolatával is. Azt mondta, hogy az intuíció (amit nagyon leegyszerűsítve alkotó képzeletnek, produktív fantáziának, teremtő gondolkodásnak értelmezhetünk), fontos kelléke a tehetség megnyilvánulásának, szinte erről ismerni fel. Ezt írja:…,,Az intuíció a nagy gondolkodók, nagy tudósok munkájára jellemző, akik már korán, vagy megkésve tehetségükkel tűntek ki a többiek közül.  Ismeretes az a felfogás, hogy a tudományos gondolkodáshoz éppen annyi intuíció szükséges, mint a költői művekhez. Vagyis nem lehet megállapítani, hogy Newtonnak vagy Shakespearenak volt-e nagyobb alkotó fantáziája. Intuíció kell magához a problémalátáshoz (pl. Newton almája), ez az út vezet a tudományos felfedezéshez.  A művész és a tudós munkája ezért nagyban eltér egymástól. Mert a művészet elsősorban szemléletes, a tudományos elsősorban fogalmi. Megegyeznek abban, hogy mindkettőt a valóság törvényei vezetik. Különböznek abban, hogy míg a tudóst kötik a tények, a művész ezt figyelmen kívül hagyhatja.”….
        Ez a kiemelés önkényes volt, ezzel akartam egy keresztmetszetet adni a századforduló tehetségirodalmáról, a nézetekről, a tehetségügyben elkötelezettekről. Nem írtam Ranschburg Pálról, Weszely Ödönről, Nemesné Müller Mártáról, Szondi Lipótról és másokról, pedig ők is megérdemelnék, ugyanis ez a kor sok nagyszerű tudóst, pszichológust, pedagógust adott a nemzetnek.
     A tehetséggondozás második korszakának Harsányi István az 1935-1947 közötti több mint másfél évtizedet tartja, ez a tehetséggondozás – államilag támogatott – aranykora. A korszak 1935-től, a sárospataki ,,mandzárdszoba és Rácz-ház” néven illetett, népi tehetséggondozó nevelési kísérlettől kezdődött. A kísérlet lényege az volt, hogy tud-e együtt élni egy tehetségekből összeválogatott homogén csoport az angol internátusra jellemző viszonyok között. A kísérlet azt az eredményt hozta, hogy a tehetségekből kiválogatott homogén csoport nem hordoz önmagában törvényszerűen negatív elemeket, a csoportműködés a megvalósítástól, a szervezés minőségétől függ. A kiválasztott tehetségek természetesnek tartották a velük szembe támasztott magasabb követelményeket, azoknak igyekeztek megfelelni. Az internátus 1946-ig működött, messze felülmúlva megalkotói elképzelését, s az innen induló végzettek mind a szellemi és a politikai elit tagjai lettek vagy Magyarországon vagy külföldön. A sárospataki példa táplálta a kormányzat azon elképzelését, hogy tehetséges paraszt és egyéb rétegekből származó szegény gyermekek felkarolásával megújítja a magyar értelmiséget a kultúrfölény és a revízió gondolata szellemében. Ennek az élharcosa  Hóman Bálint kultuszminiszter és ideológusa  Szekfű Gyula neves történész. A kormány 1941-ben Állami Tehetségvédelmi Alapot létesített Szombatfalvy György kezdeményezésére. A kormány példáját az egyházak is követték, pl. a református egyház évente mintegy 600 tehetséges parasztgyermek taníttatását vállalta (a református gimnáziumokba), de ettől nem sokkal maradt el a katolikus és az evangélikus egyház sem. Ettől az évtől kezdve országos képességmegállapító versenyvizsgákon válogatták ki a 11-12 éves gyermekeket, akik ezt követően állami pénzen középiskolába kerültek. A felmért és kiválogatott gyermekek száma a korosztály fél ezrelékét tette ki, ez mintegy ezer tanulót jelentett évfolyamonként. Az állami Horthy Miklós Ösztöndíjalap volt a fedezet a kiválasztott gyermekek taníttatására. Ez a pénzalap részben a nyilvános és a magántanulók tandíjának egy részéből, másrészt állami pénzekből keletkezett. A tehetségvédelem állami koncepcióját Szombatfalvy György dolgozta ki. A háború és a nyomában keletkező szűkösség sem csökkentette számottevően a tehetségmozgalom kiteljesedését. A versenyvizsgák és a tehetség kiválasztás egészen 1948-ig folytatódott.
   Sajátos helyet érdemelnek az országosan kibontakozó tehetségmozgalomban a népi és urbánus írók, művészek mozgalmai. Móricz Zsigmond és Németh László, népfőiskola- és internátuslétesítő akciókkal igyekeztek bekapcsolódni a népi tehetségeket pártoló munkába. Zilahy Lajos a ,,kitűnőek iskolájának” saját villáját és pénzét ajánlotta fel, elsősorban tehetséges mérnökjelöltek számára. Sajnos a tervét a háború meghiusította.
   Hosszú éveken keresztül eredményesen működő formát teremtett a szegény származású tehetséges gyermekek tanítatására, felzárkóztatására a Györffy István etnográfus, egyetemi tanár által 1939-ben alapított Bólyai kollégium, amely 1942-től az alapítója nevét vette fel. Ebből a kollégiumból kikerülők lettek az ötvenes évek új értelmiségi rétegei, ebből eredt a későbbi NÉKOSZ-mozgalom is.
A harmadik időszakot Harsányi István 1948-1979 közzé teszi, és a búvópatak időszakaként aposztrofálja (sőt, nem is nevezi önálló korszaknak). Nem kívánok vitatkozni az általam mélységesen tisztelt pedagógussal, a tehetségügy elkötelezettjével, a tehetségkutatás elismert szaktekintélyével, aki ezt egész élete munkáságával bizonyította. Csak legfeljebb árnyalnám egy kicsit ezt a negyven évet. Igaz, a tehetségvédelem két világháború között kiteljesedett szakasza lezárult, a jól bevált formákat az új hatalom nem működtette, az egyházi iskolák államosításával megfosztotta fő bázisától a tehetségmozgalmat. Egy más filozófiát kezdett érvényesíteni, a tömegoktatást, a tömegművelést. Ez szakmailag önmagában nem lett volna hibás lépés, mert a tömegoktatás (pl. a 16 éves korig kötelező iskoláztatás), nagyobb merítési bázist adott volna a tehetségek felszínre kerülésének, persze ehhez kellettek volna a régi elitiskolák, de ezek akkor már nem, újak alig voltak. A tehetségvédelem akkor nem volt már cél. A türelmetlenség, a régi teljes elvetése, a származási kategorizálás, a szovjet modell másolása, az uniformizálás, a napi politika bevitele az iskolába, nem szolgálta a tehetségek szisztematikus fejlesztését. De tehetségek akkor is voltak, és voltak ezeket felismerő és gondozó tanárok, sőt, voltak iskolák és kollégiumok amelyek tehetséggondozással hivatalosan, vagy a hatóság hallgatólagos engedélyével foglalkoztak. Ilyen kivételnek tekinthető a zenei képzés, amely általános iskolában és középiskolában – míg élt, Kodály Zoltán személyes támogatásával, halála után az ő nevében – magas színvonalra emelkedett. Így született például a Békés–Tarhosi bentlakásos zenei iskola, amely kifejezetten a kiválogatott tehetségeket képezte. Az 1956-ban alakult ének-zene tagozatú általános iskolák létesítésének a célja is a tehetségek korai felkarolása volt. A tehetségkiválasztást szolgálták az országos tanulmányi versenyek, az OTDK-k, a diákolimpiák. De a tehetségnevelés szolgálatába álltak az 1949-ben megszüntetett és 1952-től ismét működő, egyetemi gyakorlóiskolák is. Az 1958-tól újból a régi néven működő Eötvös-kollégium, melyben a magyar tudomány nagyjai egy része nevelkedett, amely szintén a tehetséggondozás egyik meghatározó intézménye lett. Természetesen említhetném a matematika, fizika, kémia területén nemzetközileg is elismert színvonalat és eredményeket, vagy a szegénysorból kiemelkedett magyar színészeket, akik a magyar színjátszás és filmművészet nagy korszakát alkották az ötvenes-hatvanas években. Említhetném a XX. század második felében a keleti irányú peregrinációt, számos tehetség az ötvenes-hatvanas-hetvenes években a moszkvai, leningrádi, kijevi, harkovi, varsói, berlini, prágai, szófiai egyetemekre járt és híres fizikus, olajkutató, balett művész, filmrendező, hadmérnök, társadalomtudós, diplomata stb. lett. 
      A tehetséggondozás - szerintem- negyedik korszaka 1979- 1989 között volt, amelyet a tehetségvédelem újjáéledésének korszakaként jellemeznék, amelyet főleg a kutatások és a publikációk feléledése fémjelzett. Az induló lépést Harsányi István tette meg, Kaposvárott, akit a megyei tanács pályaválasztási intézeti igazgatója tanácsadó pszichológusként megbízott azzal, hogy a tehetséggondozás témakörében segítse az intézetet. Tapasztalatait és a tehetségről alkotott nézeteit a megyei lapokban, később 1981-ben egy önálló tanulmányban adta közre ,,A tehetség felismerés és a tehetséggondozás mai feladatai” címmel. Vagy megemlíthetjük a Baranya megyei Bárdi László ,,Iskolai tehetséggondozás rendszere Baranyában” című cikkét, amely előfutára volt több, a helyi kezdeményezésekről szóló hasonló írásnak.
 A fordulópont bizonytékának az 1984-ben megfogalmazott Javaslatterv az iskolai tehetséggondozás megvalósítására címet viselő dokumentumot tekinthetjük. A Művelődési Minisztérium 1984-ben felkért egy munkacsoportot (a munkacsoport vezetője Ranschburg Jenő, tagjai Geffert Éva, Halász László, Bolla István Károly, Herskovits Mária, Kozéki Béla, Kürti Istvánné, Sugárné Kádár Júlia), hogy foglalja össze a tehetséggondozás helyzetét és készítsen javaslattervet arra, hogyan lehet a tehetségfejlesztést megvalósítani. A munkacsoport a következő 15 pontban foglalta össze azokat az irányelveket, melyeket négy fő területen – „tudományos” tehetség, vezetői tehetség, pszichomotoros tehetség, művészi tehetség – folyó tehetséggondozó munkában javasolt megvalósítani. Az 1984-ben a tehetséggondozásról megfogalmazott javaslatterv, valamint az oktatásról szóló 1985. évi I. törvény megjelenésével szinte egyidőben a neveléstudomány jeles képviselői és a pedagógiai gyakorlatban tevékenykedők is megfogalmazták a tehetséggondozásról vallott nézeteiket, a megoldásra váró feladatokat. Ebben az időben úgy tűnt, megértek a feltételek arra, hogy egy extenzív típusú oktatásfejlesztési stratégiáról egy intenzív fejlesztési szakaszra térjenek át. Az 1985. évi I. törvény a társadalmi-gazdasági viszonyokból és a fejlesztési programból kiindulva olyan szabályozásra törekedett, hogy a nevelési-oktatási intézményrendszer működését és hosszabb távú fejlődését egyaránt elősegítse. A törvényben megfogalmazódott, hogy az állam feladatának tekinti a kiemelkedő tehetségű fiatalok képességeinek fejlesztését és tudásának gyarapítását. Az intézmények szakmai önállóságot élveznek, és ez eredményezheti a differenciált segítségnyújtást a különböző, köztük a kiváló képességű tanulók számára. A törvény utat nyit a kreatívabb pedagógiai munkára, ez pedig lehetőséget teremt az átlagot meghaladó fejlődésre képes fiatalok számára. A törvény deklarálta, hogy a nevelést és az oktatást és benne az egyén fejlődését közös ügynek tekinti. Megfogalmaz¬ta, hogy anyagilag és erkölcsileg is támogatja az intézmények önálló kezde¬ményezéseit. Mindezeket az előzményeket, valamint a nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe véve, a kutatás, az in¬tézményi tehetséggondozó programok, a képzés és továbbképzés területén jelentős változások történtek. Ezt az időszakot zárta le az 1989-es rendszerváltás, amely gyökeres fordulatot hozott a politikában, a gazdaságban és az oktatásügyben.
    A hazai kutatások a 80-as években, jelentősen hozzájárultak a tehetségmozgalom fejlődéséhez.   A kutatások megindulásához a korábban megfogalmazott előz¬mények mellett nemzetközi kutatások eredményei is nagymér¬tékben hozzájárultak. Az 1975-ben megalakult Tehetség Világtanács (World Council for Giftid and Talented Children, WCGTC), majd az 1987-ben megalakult Európai Tehetségtanács (Europien Council for High Ability, ECHA) munkájában a magyar kutatók és gyakorló pedagógusok aktívan részt vesznek. Az ECHA és a WCGTC is a tehetséggel kapcsolatos kutatások, fejlesztő programok, szolgáltatások közti kapcsolatokat, információ-cserét, az együttműködést segíti elő. Az MTA Pszichológiai Intézetének munkatársai (Geffert Éva, Herskovits Mária, később Gyarmathy Éva) a tehetség témakörével már a nyolcvanas évek elejétől foglalkoztak. Részt vettek a tehetséggondozás javaslattervének elkészítésében is. 1986-ban, majd ezt kővetően 1990-ben az intel¬lektuális területen megmutatkozó tehetség korai azonosítását célzó követéses vizsgálatokhoz OTKA-támogatást kaptak. 1988 és 1991 között MM támogatással a müncheni Ludwig Maacimilian Egyetemmel együttműködve kutatás folyt a szabadidő szerepéről a tehetség alakulásban. Az elmúlt időszakban a képességek identifikációját szervesen egészítette ki a pedagógusok tehetségképére vonatkozó vizsgálat (Herskovits Mária).
A KLTE Pedagógiai-Pszichológiai Tanszékén (Balogh László, Polonkai Mária és munkatársai) csaknem három évtizedre nyúlik vissza a képességfejlesztés hatékony formáinak vizsgálata. A gondolkodási és a nyelvi képességek fejlődésének a kutatása a 80-as évek közepétől a tehetségfejlesztés témáival bővült. A főbb kérdéskörök: a szociális miliő és a tehetségek fejlődése; csoportdinamikai folyamatok speciális tehetségfejlesztő osztályban; személyiségfejlődés és az értelmi képességek fejlődésének kapcsolata; hatékony szervezeti formák a tehetségek fejlesztésében. A kutatók eredményeikről az ECHA-konferenciákon, az MTT Társaság közgyűlésein számoltak be, valamint külföldi és hazai folyóiratokban, egyetemi jegyzetekben, szöveggyűjteményekben publikálták azokat. A két kutatóhely az intézmények közötti együttműködés keretében 1988-tól szoros szakmai kapcsolatot alakított ki oktatási, kutatási feladatok (pl. külföldi tehetségidentifikációs teszt hazai standardizálására), kiadványok megjelentetésére, cseréjére, könyvtárközi együttműködésre, műszerfejlesztésre és szolgáltatások megoldására, valamint nemzetközi kapcsolatok erősítésére. Más felsőoktatási intézményekben is foglalkoztak kutatásokkal külföldi módszerek adaptálásával (pl. Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Eger; Janus Pannonius Tudományegyetem Pécs; Bessenyei György Tanárképző Főiskola Nyíregyháza; ELTE Főiskolai Kara Bp.). Természetesen nemcsak a tanárképző főiskolákon, a tudományegyetemeken és az MTA Pszichológia Intézetében folyó kutatásokat kell a tehetség témában megemlíteni, hanem pl. az orvostudományban, más társadalomtudományban (teológia, szociológia stb.) folyó kutatásokat is. Kiemelhetjük ezek közül Czeizel Endre orvosgenetikus, a Magyar Tehetséggondozó Társaság későbbi elnökének genetikai kutatásait, valamint a tehetség témakörben megjelent publikációit. A kutatóhelyeknek, a felsőoktatási intézményeknek elvitathatatlan szerepük van az önálló kutatások végzésében, a külföldi kutatási eredmények ismertetésében, összegzésében, szelekciójában, a bevált identifikációs és fej¬lesztési eljárások adaptálásában. A G-2000 Tudományos Tehetségkutató és Gondozó Alapítvány támogatásával 1989. május 13-án Szegeden megalakult a Magyar Tehetséggondozó Társaság, s ezzel elkezdődött a magyar tehetségmozgalom XX. századi  történetének ötödik szakasza.                      
         A Magyar Tehetséggondozó Társaság civil szervezetként alakult, s ez a magyar tehetségmozgalom történetében egyedülálló megoldás. Az hogy egy társadalmi szervezet áll a  tehetséggondozás ügye élén, sajátos működést és megoldásokat eredményezett az elmúlt tíz év során.   Jelenleg az MTT taglétszáma 300 fő (főleg tanár és pszichológus). Központja Budapesten van, 1 régióban (észak-magyarországi), 2 tagozatban (Bács-Kiskun megyei, Győri) és 6 szekcióban (felsőoktatási, szülői, gyermek- és ifjúságvédelmi, vizuális nevelési, váci matematikai, kémia és környezetvédelmi) működik. Az MTT tagja az európai tehetségszervezetnek, az ECHA-nak és a világszervezetnek, WCGT-nek, Magyarország az eltelt tíz év alatt két ECHA-kongresszusnak adott otthont, ez a magyar tehetséggondozás nemzetközi elismerését jelenti. Tehetséggondozó központ működik Budapesten a Vas utcában, itt az egyéni tehetséggondozást és a kutatás koordinálását végzik. 2000-ben a kormány (az OM) ,,beszállt’’ a tehetséggondozásba (nem az MTT-n keresztül), meghirdette az Arany János Tehetséggondozó Programot (200 millió forint összegben). Erre a középiskolák pályázhattak, évente kb. 20 gimnázium, szakközépiskola, kollégium kap – 600 tehetséges, kistelepülésen élő hátrányos helyzetű tanuló speciális felkészítésére – pénzt. Ezzel – mivel ez a program kormányoktól függetlenül tartósnak bizonyult –, megkezdődött a magyar tehetséggondozás  6-ik korszaka reményt adva a magyar tehetségeknek. Az MTT történetének új, kevésbé látványos fejezete kezdődött. Ezt az időszakot Báthory Zoltán elnöksége alatt élte a társaság, melyben a stratégiai cél újból a tehetséggondozó központokban (Budapest, Győr, Miskolc) folyó egyéni tehetséggondozás, a tehetséggondozó-képzés és a kutatás felé fordult. Közben pótolhatatlan vesztesség érte, a magyar tehetségmozgalmat: 2002-ben meghalt Harsányi István, a XX. századi tehetségvédelem meghatározó személyisége.





Készítette