Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

A 2004 – 2019 között megjelent Neveléstörténet jogutódja a POLYMATHEIA Művelődés- és neveléstörténeti folyóirat.

2006. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

M. Tóth Antal: A nagyszombati egyetem orvostanárai /Professors of medicine at the University of Nagyszombat - Die Arztpädagogen der Universität von Tyrnau - Les professeurs médecins de l´université de Nagyszombat /



Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum „Mesterek és tanítványok” sorozatában jelent meg Schultheisz Emil „A nagyszombati egyetem orvostanárai” című könyve, amely a témát nyolc fejezetben tárgyalja. Az önálló egységnek is tekinthető bevezető rész, afféle prológusként a magyarországi egyetemek előtörténetével, ezen belül a Pázmány Péter által 1635-ben, Nagyszombatban alapított „nem teljes” jezsuita egyetem létrehozásával foglalkozik. Az orvosi kar felállítását 1689-ben írt beadványában már Kollonics Lipót érsek is szorgalmazta. Ennek tervezetét azonban csak a 18. század közepén Mária Terézia udvari orvosa, társadalompolitikai kérdésekben legfőbb bizalmasa és tanácsadója, Gerhardt van Swieten dolgozta ki, az általa megreformált bécsi orvoskar mintájára. A szervezés a császárnő 1769. november 7-én kelt rendelkezése nyomán indult el. (A jelenlegi budapesti Semmelweis Egyetem jogutódként ezt az időpontot tekinti alapítási dátumának.) Az új fakultásnak öt tanszéke volt: az elméleti orvostan (élettan és gyógyszertan), a gyakorlati orvostan (általános kórtan), a bonctan, a sebészet és szülészet, valamint a vegytan és növénytan. Az első tanárok kinevezése után 1770-ben kezdődtek az orvoskari előadások, ekkor került sor az első dékánválasztásra is. Az egyetemet az I. Ratio Educationis kiadásának évében, 1777-ben Budára, majd 1784-ben, II. József személyes döntése után Pestre költöztették. Az orvoskar az időközben feloszlatott jezsuita rendházban kapott helyet.

A második fejezet az orvoskar létrehozása előtörténetének egy fontos elemével, a 18. századi orvosi magániskolákkal foglalkozik. Ennek a pregraduális képzési formának fontos szerepe volt az egyetem előtti ismeretek és a betegellátáshoz szükséges készség megszerzésében. A 18. század egyik legkitűnőbb ilyen intézménye Besztercebányán a szatmári béke (1711) után megnyitott Academia Molleriana volt, amelyet a kortársak által „magyar Hippopkratésznek” nevezett, Pozsonyban született Moller Károly hozott létre. A század kiemelkedő hazai orvosai kezdték nála afféle „orvos inasokként”, egyetemre kerülésük előtt tanulmányaikat. Mollert oktató, gyakorló orvosi tevékenységén túl tudományos munkái, szakkönyvei, publikációi tették Európa hírű orvossá. Besztercebánya ez idő tájt a felvidék szellemi életének központja is volt, amelyben Moller mellett Bél Mátyás töltött be vezető szerepet. Mindezek részletes ismertetése a fejezetet, a hazai orvostörténeti eseményekről adott tájékoztatáson túl kitűnő korrajzzá teszi.

A szerző szerint „alig képzelhető el a hazai egészségügy és orvostan történetének és a nagyszombati orvosi kar létrejöttének megértése van Swieten munkásságának ismerete nélkül”. A harmadik rész ez utóbbival foglalkozik. Bízvást mondhatjuk: az egész könyvnek ez a kulcsfejezete. A század egyik legnagyobb politikusa, a nemzetközi hírű orvosprofesszor, Gerhardt van Swieten a felvilágosodás korának, a felvilágosult abszolutizmus kormányrendszerének jellegzetes alakja volt. (Megkülönböztetendő fiától, a zenei szakirodalomban, főleg Mozart barátjaként és támogatójaként ismert Gottfried van Swieten diplomatától, a bécsi birodalmi könyvtár igazgatójától.) Azt tapasztalta, hogy Magyarországon teljesen hiányzik az egészségügy szervezete, és a közegészségügy mint az állam által biztosított közszolgálat gyakorlatilag nem létezik. Álláspontja szerint ezért a hazai orvosképzésre mindennél inkább szükség volt. A következetesen végrehajtott központi intézkedések megvalósításához teljes hatalmat kapott a császárnőtől, aki kinevezte őt valamennyi olyan pozícióba, amely a sikeres kimenetelt biztosította. Az volt az elképzelése, hogy az egész monarchiában azonos elvek szerint vezeti be az orvosi oktatást és a birodalomban egységes orvosi iskolát teremt. Az átfogó, felülről jövő egészségügyi és oktatási reform az etatizmus jegyében folyt, és nem egyszer súlyosan sértette a nemzeti és egyházi érdekeket.

Van Swietennek a magyarok iránti feltűnő szimpátiáját mutatja, hogy az általa ismert nyolc nyelv mellett magyarul is megtanult. 27 éven át az egész monarchia kulturális, tudományos és egészségügyi életének legfőbb irányítója volt. Őt tekinthetjük a hazai orvosképzés megteremtőjének, a korszerű közegészségügyi szervezet megalapozójának.

A könyv másik fele a nagyszombati orvostanárokkal foglalkozik, akik van Swieten tanítványai, európai szintű tudósok, elismert orvosok voltak. Közülük négyen 1739-ben születtek: az orvosi kar első anatómiatanára, a cseh származású, de magyarul is kitűnően beszélő Trnka Vencel, az élettan első tanára, a péterváradi Prandt Ádám Ignác, a kor egyik legjelesebb tudósa, a felső-ausztriai származású kémia és botanika tanár Winterl Jakab József és a nagyhírű sebésztanár, a bécsi születésű, de később magyar nemességre emelt Plenk József Jakab. Náluk mindössze két évvel volt fiatalabb a belorvostan első professzora, a Veszprém megye választott tisztiorvosi állásából egyetemi katedrára emelt Schoretics Mihály.

Trnka Vencel az anatómiai katedrát előbb a kórtani tanszékkel cserélte fel, majd a gyakorlati orvostan és a belgyógyászat tanítását is átvette. Kora legjelesebb tudósaival tartott kapcsolatot. A tetanuszról, a vakságról, a csontbetegségekről írt könyve több nyelven megjelent. Schoretics Mihály orvosprofesszorrá történő kinevezésével egyidejűleg a filozófiai fakultás igazgatója is lett, akinek a feladata volt a matematika oktatásának a felügyelete. Prandt Ádám kezdetben az elméleti stúdiumokat (élettant, gyógyszertant) oktatta, később azonban átvette a belgyógyászati tanszék vezetését, és a betegágy melletti oktatást végezte. Valamennyien kitűnő oktatók voltak.

Winterl Jakab küzdelmes, saját érdekeit a tudomány fejlődése érdekében bármikor feláldozni kész, iskolateremtő egyénisége szinte összefonódott a hazai botanika, a botanikus kert és a vegyészet történetével. Tanítványa volt a hazai növénytan egyik legnagyobb alakja, Kitaibel Pál. Tanulmányai a jelentős tudományos folyóiratokban jelentek meg. Könyveire az egész szakmai világ odafigyelt. Megállapításaival sok évtizeddel előzte meg korát. Winterl Jakab nevét máig kora híres kémikusai között emlegetik. A nagyszombati kar legelismertebb tagja, Plenk József nem csak kiváló gyakorlati sebész volt, de ő írta a hét kiadást megért „Bevezetés a szülészetbe” című tankönyvet, és tevékenységét a bőrgyógyászat terén is mérföldkőnek tekintették. A szembetegségekről írt tankönyve világhírű volt és többek között Japánban is megjelent.

Schultheisz Emil könyvében olyan, máig lezáratlan problémákkal is foglalkozik, mint az európaiság-magyarság, a haza és/vagy haladás, az állam beavatkozásának lehetőségei és korlátjai a lakosok sorsának alakításába, az állam és az egyházak kapcsolata stb. Mindezek értő tárgyalásával az Európa (és rajta keresztül a világ) életét, sorsát századokra meghatározó 1700-as évekről komplex összefoglaló áttekintést ad, a tudós orvostörténész nézőpontjából, de a téma történelmi, gazdasági, ideológiai összefüggésekbe helyezésének igényével.

(Schultheisz Emil: A nagyszombati egyetem orvostanárai. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 2004. 100 oldal, ára: 600,- Ft)





Készítette