Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezumé

2005. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Trencsényi László: Pataki Ferenc:A Nékosz-legenda. Osiris Könyvtár. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.- 515 p.

Tíz esztendő nem nagy idő. De, hogy az 1939 és 1949 közti évtized mégiscsak az volt, mindenestül "jelentős" idő, azt az is bizonyítja, hogy mindmáig közbeszédünk kiindulópontja, jól-rosszul, hitelesen vagy hiteltelenül idézett argumentumainak tárolója. Erre az évtizedre esik a népi kollégiumok története is a megteremtés-önmegteremtés hőskorszakától, hőskorszakaitól az antifasiszta küzdelmeken át az új országteremtés áldott és kárhozott (és elkárhoztatott) időszakától az elárultatásig és árulásig. Az egyébként szintén nem érdektelen "utószakasz" már kívülesik a szóban forgó évtizeden, s pontosan nem is tudni, mikor ér véget - 1956-on, a hatvanas éveken át tart alighanem napjainkig is, amikor a jeles pedagógus-szociálpszichológus, maga is az alapító "fiak" egyike vitázó-elemző monográfiát írt a NÉKOSz-ról. Többféle hivatalos és nemhivatalos, magasztaló és sárba tipró értékelés után körültekintő, a tévutakat elismerő, ám tisztázó, az értékeket felmutató kései "igazoló jelentést" (stílszerűen a NÉKOSZ-pedagógia vagy/és a bolsevik párt szóhasználatával: kritika-önkritikát). Vagy búcsúztató, az "újratemetések" korában nem is kései rekviemet? "És feltámadunk kesztyűben" - írnám mottó gyanánt e recenzió élére Szécsi Margitnak összefoglaló nagy verse (Édes kesztyű-íze az ősznek) utolsó sorát.

Pataki Ferenc a mű címében legendának nevezi a könyv műfaját. Az irodalomtörténeti szóhasználat az apokrif, azaz az egyház hivatalossága által nem kanonizált (ugyan nem feltétlenül „alternatív”) történeteket nevezi legendának, a szentekről, mártírokról szóló olvasmányokat, amellyel beavatták, bevezették a keresztény egyház új és új híveit a történetek hőseinek moráljába, példaként állított életének tanulságaiba. A közhasználat a tényszerűség és a mesebeliség közé helyezi a „legendás” hősöket, valamilyen csodás vagy csodával határos tettek lajstromát sorolja. Nos, a szerző ez utóbbi értelemben alkalmazza a legenda szót. A magyar kultúrhistória jelenségére, mely – Arany Jánossal szólván, s Arany keserű, bolondistókos szövegösszefüggését is vállalva –, szintén „világcsoda” volt. S ha Arany „kétségbesett kacajként” írta meg keserű szatíráját 1848 bukásáról, úgy a száz év utáni dicsőséges tragédiáról, tragikus dicsőségről Pataki éppenséggel szikár, tárgyszerű, mértékadó, tudományos elemzést vállalt. (A „Nagyidának” megfelelő élesen kritikus reflexió 30 évvel korábban megszületett, ez volt Jancsó Miklós emlékezetes filmje, a Fényes szelek – Pataki sokat idézi a művet, vállalva a filmes szembenézés valamennyi elemét.)

Történészi munkát vállalt Pataki. A legendateremtés helyett a szembenézést.

Egyébként, ha már legenda, – nyilván mindenkinek megvan a maga legendája, ezek is összegyűjtendők, s összerakandók, ezek is az egészhez tartoznak. Egy s mást az én emlékezetem is tárol. A család sokat emlegette a Térszili Katicások emlékezetes megjelenését a húsvéti istentiszteleten, tán 1946-ból, mikor piros esőkabátjukat bolsevik provokációnak tekintette a miséző hercegérsek, s kikergette őket a templomból. Az is a NÉKOSz-legendáriumhoz tartozik, hogy a Jancsó-film után a pesti egyetemen a Czine-szemináriumon a professzor, aki a népiek elkötelezett kutatója volt, de nem volt, hangsúlyozottan nem volt népi kollégista magából kikelve ostorozta a filmrendezőt, mondván mindent lehet a modern múvészet nyelvén, de olyan konvenciót, hogy Szűzmária ábrázoltassék cédának, még nem látott a világ S tán az is a Nékosz-legendárium része, hogy egyetemista nővérem házunkban vizsgaidőszakonként tartós otthonra és műhelyre találó vidéki (és népből jött) évfolyamtársai tréfásan, de nagy tisztelettel a hatvanas évek első felében azt írták apámnak, az egyetemi professzor lakása kapuján nagy címeres táblára, hogy „Össznépi kollégium”. Annak is volt valami „nékoszos” stichje, ahogyan Köte Sándor maga köré próbálta gyűjteni a pedagógia szakos hallgatókat. Pályakezdésem iskolaigazgatója büszkén hirdette, hogy ő a Nagy Lászlóról elnevezett népi kollégium növendéke volt, s pusztán ez a tény oly tiszteletet, szinte rajongást váltott ki belőlem, hogy ez legalább két évvel elodázta konfliktusainkat. S aztán fontos adalék lehet a legendáriumhoz az a szóbeszéd is, ami arról szólt, hogy amikor a népi kollégisták a hetvenes években meglátogatták a Sebő-Halmos (vagy stílszerűen: Sipos Gyula fiának, a Muzsikás Sipos Mihálynak) táncházát, akkor elcsodálkoztak. Ők, akik a néptánc-normán nevelkedtek, képtelenek lennének – mondták – beállni: a széki táncrend fegyelmezett-fegyelmező szigorú szabályait a szabad önkifejezésen alapuló csárdásokon csiszolt tánckultúrájuk és szabadságeszményük nem bírta volna ki. Igaz-e mindez? A legenda része!

De – ismétlem –, Pataki könyve címe ellenére nem legendát készült írni. Történetet. Hozzáteszi ugyan – rezignáltan –, hogy igazi történelmi megítélés csak akkor lehet, ha az utolsó eleven tanú életútja is történelemmé válik. Úgy hozta a véletlen, hogy a könyv olvasásának idején jártam Iszkázon, a költő Nagy László szülőházában, ahol 80. születésnapra gyűltek össze a vendégek, hogy a kertben a nagy cseresznyefa alatt pohár somlói bor és frissen sült „cicege” mellett emlékezzenek az immár több mint két évtizede halott költőre, s meditáljanak arról, lesznek-e olvasói a költőnek, van-e üzenete – emlékezetes televíziós csókján kívül – a XXI. századnak. A fiatal költőkkel folytatott beszélgetés sok ponton egybecsengett a NÉKOSz-ra emlékezés történeti problematikájával. S mert Pataki maga is mintegy az egyes fejezetek mottójaként az egykori Derkovits-kollégista verseit idézi, hát én is hadd feszegessem így a kérdést. Igaz-e a költői jövendölés 1946-ból Péterre és Julcsára emlékezve? „Az idő a miénk, tudom: a köveknek is / Távlata por, mert áthullhat minden a rostán / De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.”

Nagy és nemzedéke, a NÉKOSz-os nemzedék az idők múltát, változását a történelmi tavaszból a történelmi télbe fordulással jelképezte. A kollégiumi társ, Juhász is Novemberi elégiát írt hitehagyottan, Nagy László kései verseiben (alig reménykedve a „lesz még egyszer ünnep a világon” Vörösmartys téloszlató „mégisében”) visszavonhatatlanul korszakhatárt ábrázol. Mintha az összes hosszú verse erről szólna: „nem a mienk az idő”. A lovacska búcsúzik, a Regében megénekelt szülők ideje lejárt. Vége annak az elbeszélésnek, melyben a nép kifejezés tartalmas lenne. Urbanizáció, globalizáció s megannyi e szavakkal értelmezett történelmi folyamat mintha új fogalmakkal és jelenségvilággal lenne jobban magyarázható. Hiszen nem egyszerűen arról van szó (Pataki elemzéseiben ugyan többször hajlik erre), hogy „árulók”, (a kormeghatározó Nagy-poéma, a Mennyegző uralmat ragadó kibicei) „feketítették” meg a zászlót. S az is – ma így mondjuk: populista – leegyszerűsítés, hogy az egypólusú világrendszer urai semmizik ki helyrehozhatatlanul a „peremre szorított” társadalmi csoportokat. Nagy Lászó költő-felesége, a tovább élő, a világ változásaiból többet látó Szécsi Margit – fentebb már idézett versében – ugyan inkább az első értelmezést erősíti, világosan utalva a változások, a csalódások, a kiűzetések ideológiai forrásvidékére: „Így lettünk város-rengetegben / Kesztyűvel-agancsos vadak...”(NB a Bartók-i Kolinda alaphelyzete – pontosabban inverze, hiszen a szarvas-fiúk Szécsinél is, másoknál is nem a emberi hajlékból a szabad természetbe szöktek visszafordíthatatlanul, hanem jóformán fordítva – alapmotívuma a nemzedék nagy költői teljesítményeinek –, milyen átütő erővel mondta a Juhász–poémát Berek Kati, az egykori népi kollégista az új kihívásokra formátumos választ adó Egyetemi Színpadon a hatvanas években!) De a hivatkozott Szécsi-vers további motívuma, a radikális baloldal jelképeinek önironikus, akasztófahumoros átírása is árulkodó („mindenből semmik leszünk, e jelben az egalité, volt kesztyűnk, őszülő pamutból / Ötujjas csillag”).

 Van-e történelmi alternatíva olyan, amely az elveszett szabadságot teremti újra? Mely újra a „nép” kifejezést emeli a történelmi elbeszélésbe – s nem demagóg módon, hanem valóságosan? Ha nincs, s az egyenlőség megteremtésének sem a népi kollégiumok „kollektív beilleszkedést” szorgalmazó eszközrendszere a valóságos útja, hanem például éppen a manapság emlegetett integráció és inklúzió, akkor vége van a NÉKOSz-legendának is, s nem kell ehhez elsiratni-eltemetni a koronatanukat.

De kínáljunk Patakinak egy másik történelmi narratívát is! Ha elvonjuk a konkrét közép-kelet-európai valóságból a kollégisták megélte konkrét jelenségvilágot, s nagyobb, más összefüggésbe helyezzük – Pataki pedagógiai elemzése feljogosít erre, amikor a formális hatalmon kívülmaradás szándékának, a civilség és az autonómia, az intézmény helyett a közösség erényeit hangsúlyozza maradandó értéknek – nos, akkor vajon nem tartozik-e egybe a NÉKOSz jelenségvilága a 68-as nyugat-európai kommunákkal, vagy éppen a deschoolinggal, Ilich iskolátlanító radikális utópiájával? Pataki adatai ezúttal éppenséggel arról is szólnak (ez egyébként új a NÉKOSz-történetírásban, hiszen eleddig inkább azt bizonygatták az emlékezők, hogy a kollégiumok normarendszere mennyire segítette a kollégisták helytállását az értelmiségi tudás elsajátításában, az iskolai-egyetemi előrehaladásban), hogy a nékoszosok hanyagolták a formális oktatóhelyeket, s az „Élet iskolájában” – a „Valóság pedagógiájában” – tanultak s tanultak volna inkább. (Vö. 180-183. p.). Vagyis egy alternatív kultúra, alternatív életforma – már-már (szintén későbbi, a hatvanas évekkel összefüggésbe hozott kifejezéssel) ifjúsági szubkultúra irányába mozduló értékrendszer korai – és persze, kelet-közép-európai – megjelenéseként értelmeznénk. (A már emlegetett táncházas nemzedéket, az egész Kárpát-medencei neofolklorizmust sok elemző, Bodor Ferenc, Zelnik József, sőt, maga Csoóri is értelmezte – nomád nemzedékként – a kivonulók, a punkok, a hippyk, a Woodstok-iak, a Hair még pontosabban talán mégis a másik amerikai „kultfilm”, az Eper és vér világának analógjaként.) Vezetne-e kutatási eredményekre ezen összefüggés mentén írni le a NÉKOSz jelenségvilágát?

Ennyit a történésznek. De Pataki mégiscsak szociálpszichológus. S azt várjuk, hogy e tudomány nézőpontját érvényesítse. Ahogy írja, a „szikár tények” mellett a „lelkek történetét” is meg kell írni (271. p.) Persze, a feladat irtózatosan nagy és nehéz! Az önmegfigyelés, az önelemzés a legkockázatosabb tudományos feltárási módszer. Pataki küzd ezzel, talán ezért is marad igazán búvópatakban a szociálpszichológusi szemléletmód. Olykor felcsillan egy-egy roppant találó, szociálpszichológiában alkalmazott kifejezés, fogalom (kurzív betűkkel pl. a 301. 418-419. oldalakon stb.) igen gazdagon pl. a NÉKOSz-ideológiáról szólva,  megindul egy árnyalt elemzés ezen eszközökkel (ilyennek tartom a Petőfi-kollégiumi puccs leírását vagy a NÉKOSz-DOKOSz-háború elemzését), de a nagy átalakulások szociálpszichológiailag is értelmezhető folyamatai igazán nem bomlanak ki mindig. Bizonyos emberi változások továbbra is rejtve-fedve maradnak. S ez persze a történész Patakira is visszahat. Révai József vonatkozó s a népiek és kommunisták közeledési jelképeként megélt művét (Marxizmus, népiesség, magyarság) változatlan rajongással emlegeti mindig, kísérletet sem téve egy újraértelmezésre. Másutt a számok szubjektív értelmezése árulkodik az elfogultságból való kitörés lehetetlenségéről. Egyetlen oldalon, a 171. oldalon kétszer is megjelenik ugyanaz a szám, a szerző érzelmeitől függően különböző relációba helyezve. „Csak kéttucatnyi összeverődött kollégista” található 1945 januárjában az épületben, s 1947-ben húsz Győrffy-kollégista – csaknem a tagság fele – kapta meg a Magyar Szabadság érdemrendet. (Kiemelések tőlem.) Egyszer sok, egyszer kevés. Az első periódus 50 fő kulcsélményeiről szól.

A számok! Jogos-e a végülis nyolc-tízezernyi népi kollégista élményegyüttesét a centrum főszereplőinek alapélményével karakterizálni? Az utat Zsindelyné Tüdős Klárától Rajk Lászlóig és/vagy Révaiig a centrum kulcsfigurái járták be – vagy tévesztették el. (Jelzem: kiemelkedően fontos új tudás a NÉKOSz-történetben az első Győrffy-s korszak eddig kevésbé méltatott figurája, az első kulcsszemély, Boros Lajos ábrázolása!).

S ezalatt a többiek? („Öltek, öleltek, tették, amit kell” – mondhatnám József Attilával.) A reprezentánsok reprezentálják a NÉKOSz-t, vagy a népi kollégisták teljessége? (Kutatásmetodikai probléma az analógiákban is: vajon valóban hitelesen jellemzi a Fasori Gimnáziumot a századelőn a később Nobel-díjassá vált néhány „marslakó”, vajon hitelesen jellemezné-e a fővárosi Radnóti Miklós Gimnáziumot néhány híressé vált növendéke, mondjuk Kis János és Haraszti Miklós?) Hányan is voltak a NÉKOSz-emblémáról kitörölhetetlen hősök, a földosztók a kollégisták közül? Az önálló monografikus feldolgozásra olyannyira érdemes Kardos Lászlónak és körének közvetlen – s jóban-rosszban meghatározó – kapcsolata a politikai centrummal, centrumokkal vajon mennyire nőtt túl a NÉKOSz-kabinet élményein?

Milyen izgalmas lenne Sipos Gyula tipológiájának mélyebb elemzése, akár folytatása. (156-159. p.) Az antikonformista, az azonosulásképtelen, s a „jellegzetes kollégista” eltérő magatartásmintái több és árnyaltabb elemzést érdemelnek, ha a NÉKOSz-jelenség ellentmondásainak önmagán túlmutató világát kutatjuk!

Ugyanakkor a hatáselemzésben azt is érdemesnek tartanám kutatni, hogy ugyan miért küzdöttek annyian meghatározó politikusok e tagadhatatlanul jólszervezett, de mégiscsak kicsiny lélekszámú csoportért, a Győrffystákért, s vajon miért látták hiperbolizáltan veszélyes sárkányfészeknek különböző szakaszokban különböző politikai akaratok a szélsőjobboldali Milotaytól az „álmatlanul éjszakázó” Rákosi Mátyásig? Csakugyan ekkora volt a hatásuk? Vagy a közvetlen szereplők belső megélése emelte mitologikus fontosságúvá? Vagy a „népért” (olykor a szóhasználat jogáért) folytatott nem is mindig nemes eszközökkel folytatott politikai-történelmi verseny sodorta magasba a dolog jelentőségét? Emlékezzünk – Pataki erről a szálról nem ejt szót –, Nagy Töhötöm és Kertay páter 1919 sokkja után a társadalmi viszonyok konzerválása, restaurálása, mindenképpen az urbánus-bolsevik métely ellenében kívánta bevetni a „népi (nemzeti) ifjúság” bombáját, s ehhez képest másodlagos – lehet-e másodlagos? –, hogy e „bomba” többször is „gyártói” ellenében robbant, márcsak azért is, mert a „parasztkérdés”, a nép kérdése a két háború között mégsem egyszerűen (ma így mondanánk), tematizálás kérdése, hanem a „cifra nyomorúság”, a „viharsarok”, a „puszták népe”, a „gyepsor”, mondhatni, a releváns, központi társadalmi probléma volt. A történelmi tény tény marad: a szóbanforgó drámai évtized elitváltási kihívásai egybeestek az évszázados történelmi igazságtétel lehetőségével: a kétkezi munkások, parasztság, munkások gyermekeinek arányuknak – és tehetségüknek – megfelelő mértékben útnyitás az értelmiségivé válás felé! (NB Sáska Gézának még nem publikált kutatásai a 30-as évek tanítóképzős növendékei rekrutációjáról és ideológiai tájékozódásáról, valamint radikalizálódásra hajlamos mentalitásáról ugyanezt a jelenséget írják körül.)

De vajon egy hiteles NÉKOSz-rajzolatban nem kellene-e szót ejteni a felvételi vizsgákon, rostákon kimaradtak életútjáról, élményeiről is akár szúrópróba-szerűen? Ők nem részei a történetnek? Vajon miért kerüli a sorsok bemutatásánál a Soós Imréét? Az őstehetség tragikus meghasonlása nem egyik jellegzetes útja a népi kollégistának?

Janicsáriskola? Nem! – védi meg kedves ifjúságát Patak Ferenc. S mégis, mi lehet a vád oka, a vád méltatlan szigorához – Pataki koronatanú beismerő és feltáró jellegű vallomásai szerint – fel nem érő jelenségek magyarázata? A kollégista létbe való kiszakítás az organikus szűk társadalmi környezetből – a makrotársadalomba illesztés ígéretével, esélyével? Akkor is, ha az organikus, szűk társadalmi környezet a maga viszontagságaival, diszkomfortjával csakugyan nem volt alkalmas közeg az értelmiségivé válásra, s miközben a „visszatérés” eszmeisége hatotta át az egész felkészülést? „Senkije sincs, nem éri gyász / akire csak egy párt vigyáz / írta József Attila, fogalmazva át az „árvából lesz jó katona” népdal szomorú szociálpszichológiai igazságát.

A nemzet emlékezetében mégiscsak joggal szól értük a harang.





Készítette