Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezumé

2005. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Kelemen Elemér: "Másoknak világítottak." Emlékezés a pápai járás egykori 300 pedagógusára 1950-2000*. Pápa Városi-Járási Pedagógus Klub, Pápa. 2005. - 126 p.

Annak, hogy szívesen tettem eleget a meghívásnak és a megtisztelő felkérésnek, számos oka van. Veszprém megye oktatásirányítóival több évtizedes szakmai és személyes kapcsolataim voltak. Fonay Tiborra, Gárdonyi Lajosra tanítómestereimként tekintek, de folytathatnám a sort Veszely Lászlóval, Szabó Gézával, Kapor Károllyal, akikhez - életem korábbi szakaszaiban - ugyancsak szoros kollegiális viszony fűzött. Kapcsolataink másik fontos területét a megyében folyó, évtizedes hagyományokra visszatekintő helytörténeti-neveléstörténeti kutatások képezik, amelyeknek egyik, országos tekintetben is kiemelkedően jelentős szellemi bázisa a Veszprém Megyei Neveléstörténeti Társaság. Kiváló vezetői, úgyszintén jó ismerőseim, barátaim. Országos és helyi konferenciáikat felolvasó üléseiket, kiadványaikat személyesen is figyelemmel kísérhettem, több alkalommal résztvevője, közreműködője is lehettem ezeknek, mint legutóbb például a veszprémi Ranolder Intézet jubileuma alkalmából rendezett tudományos konferenciának. Az utóbbi évek kiadványai közül szívesen forgattam a Pápai pedagógus-lexikont, amely országos érdeklődésre is számot tartó, kiváló munka, a "dunántúli Athén" művelődéstörténetének értékes összegzése, hasznos kézikönyve. Tóth Dezső közelmúltban megjelent munkája, Dáka iskolatörténete módszertani útmutatást kínál az iskolatörténet kutatóinak; a könyvborítón látható kopjafa pedig méltó tisztelgés nemcsak a dákai tanítók, minden valaha élt, ismert és ismeretlen magyar pedagógus előtt.

A most megjelent kiadványt, az egykori pápai járás pedagógusainak adattárát még kézirat formájában ismerhettem meg. Az így szerzett benyomásaimat megerősíti az elkészült könyv kézreálló méretével, képeivel, esztétikus nyomdai megoldásaival.

A kézirat lapozgatása során az első – bizonyára érthető – megközelítés részemről a természetes kíváncsiság volt. Ismerősöket kerestem és találtam: Szabó Gézát például, akiben – egyebek mellett – a megyei neveléstörténeti társaság egyik alapítóját és egykori elnökét tisztelhetem, Bolla Kálmánt, akivel mint országosan elismert alsó tagozatos szakfelügyelővel alakult ki munkakapcsolatom, Exner Istvánt, akinek példaértékű vaszari kísérleti iskolájában az Országos Oktatástechnikai Központ (OOK) közvetítésével fordulhattam meg, s Tungli Gyulát, a kötet főszerkesztőjét, előadótársamat számos neveléstörténeti konferencián és felolvasó ülésen.

A kézirat lapozgatása, tanulmányozása során leginkább a – szükségképpen – szűkszavú lexikon-szócikkekben, ezekben a miniatűr életrajzokban felvillanó arcélek sokfélesége, s e sokféleségben mégis markánsan megmutatkozó közös jegyek azonossága ragadott meg.

Ilyen közös vonás az, hogy a mintegy háromszáz szereplő túlnyomó többsége a magyar népoktatás, közoktatásunk fegyelmezett közkatonája volt. Sokakra jellemző a több évtizedes, többnyire egy településhez, egyetlen iskolához kötődő szolgálat. Horváth Imre 48 szolgálati évéből ötöt Kemenesszentpéteren, negyvenhármat Kemeneshőgyészen töltött, Tungli Gyula Homokbödögén, Dreisziger József Tapolcafőn egyaránt 42, Exner István Vaszaron 40, Orbán Anna Malomsokon 39 évig tanított.

Ennek az elismerésre méltó hűségnek kézen fekvő magyarázata az életutak ugyancsak szembeötlő közös vonása: a szülőföld vonzása és megtartóereje. A lexikonban szereplő kollégáknak ugyanis csaknem négyötöde ennek a vidéknek a szülötte, s jórészük a szülőföld iránti ragaszkodást és felelősséget tudatos és igényes nevelőmunkával erősítő pápai tanítóképző növendéke volt. Nincsenek adatok származásukról, társadalmi körülményeiktől, de bizonnyal helytálló az a feltevés, hogy nagy számban voltak közöttük falusi paraszt- és iparosszülők, falusi „kisértelmiségiek” (tanítók, lelkészek, jegyzők) gyermekei, akiknél a hivatástudat egyben az útnak indító közösség tudatosan vállalt szolgálatát is jelentette.

Közös vonásuk az, hogy életük – az eötvösi gondolat, a közoktatás és a közművelődés egymástól elválaszthatatlan kettős kötésének jegyében – a „köz” nevelésének és művelődésének a szolgálata, a saját településük teljes közösségéért végzett, áldozatos tevékenység volt. Ezért is tartom jellemzőnek és találónak a lexikon címét, – valóban „Másokért világítottak”. E sokrétű tevékenység meggyőző bizonyítékai – puszta említésükkel is – az iskolai és az iskolán kívüli művelődés különböző területein felsorakoztatható tények: a művelődési házakban és klubokban, a kultúra és a sport különböző ágazataiban éveken, évtizedeken át folytatott munka, s a „közért” végzett, a szó legnemesebb értelmében felfogható „politikai” tevékenység: a gyermek- és ifjúsági mozgalmak – történetileg változó – keretei között, a szakszervezetben és a Hazafias Népfrontban, a „tanácsban” és az önkormányzatokban vállalt feladatok és szerepek sokfélesége.

Mindezeken túl – a teljesség igénye nélkül, inkább csak példázatként – említem: sok-sok környezetéből kiemelkedő, kiváló személyiség portréjával is találkozhat az olvasó. Jeles és közismert iskolai vezetőkkel, tanügyi és népművelési funkcionáriusokkal, irányítókkal, mint – ábécésorrendben haladva – Andorka Sándor, aki 34 évesen lett tankerületi főigazgató,  Bolla Kálmán, az országosan ismert és elismert alsó tagozatos vezető szakfelügyelő, a tanulmányi és népművelési felügyelőként is tevékenykedő Bagics Sándor, az ugyancsak országosan ismert ének-zene szakfelügyelő, Gábriel Sándorné vagy a – már más összefüggésben is említett – megyei művelődésügyi vezető, Szabó Géza.

Szerepelnek a lexikonban a közművelődés, a művészeti nevelés és a művészeti tevékenység országosan is ismert és elismert képviselői, mint például Heitler László és Szalay László festőművészek; jeles karnagyok, megyei, sőt országos hírnevű kórusok vezetői, így  a marcaltői Harsányi László, a gyarmati ifj. Mayer József  és a nagyacsádi Varjas Sándor, továbbá a népdalköréről és népzenei együtteseiről nevezetes magyargencsi Nagy Imre. Soraikban szép számban találkozhatunk a honismeret és helytörténet kiváló művelőivel is, akiknek hagyományőrző és -teremtő munkássága a helyi közösségek összetartozását fejezte ki és segítette, segíti elő.

Ez a sajátos helytörténeti, művelődéstörténeti gyűjtemény megragadható, felmutatható példák sokasága szűkebb és tágabb közösségek számára egyaránt. „Másokért világító életük” méltó arra, hogy széles körben ismertté váljon; hőseink méltóak arra, hogy még többet tudjunk, tudjanak róluk. Az életművek teljesebb feldolgozása a továbbiakban a helytörténészek, neveléstörténészek fontos feladata, ami jól beleilleszthető a megyei társaság távlatos elképzeléseibe, munkaprogramjába.

A pedagógiai, az iskolai tevékenység értékelésével kapcsolatban manapság gyakran találkozhatunk egy új fogalommal, a „hozzáadott érték” kifejezéssel  és annak mérési technológiáival. Eszembe jutott: vajon felbecsülhető-e, vajon mérhető-e, hogy az adattárban helyet kapott 300 tanító és tanár (és a többiek, akik valamilyen okból kimaradtak a seregszámlából), mivel, milyen értékekkel gyarapították, gazdagították munkás életük során – ha úgy tetszik, életük árán – ifjú és felnőtt tanítványaikat, iskolájuk és településük közösségeit, a térség és a nemzet szellemi és materiális vagyonát?

Az  elolvasható életrajzoknak, a megismerhető életutaknak azonban van általánosabb – művelődés- és társadalomtörténeti – tanulsága is. A mozaikokból ugyanis kirajzolódik egy sok változáson átment, később megszüntetett közigazgatási egység, a ma már virtuális „pápai járás” oktatás- és művelődéstörténetének s – benne: cseppben a tenger –, a magyar iskolaügynek (és a magyar társadalmi változásoknak) a története a 20. század második felében. A gazdasági, társadalmi és politikai fordulatok jól nyomon követhetőek az elnéptelenedő falvak, a „bekörzetesített”, majd megszűnő kisiskolák vagy a felekezetiből államivá parancsolt (esetenként azután „visszakeresztelkedett”) iskolák és tanítóik, tanáraik történetében.

És – mindezek révén – tanúi lehetünk a modern magyarországi tömegoktatás, az ebben az évben éppen 60 éves általános iskola megszületésének, fejlődésének és torzulásainak is. Ez a „keleti módon” végbement nyugati típusú modernizáció a változások minden sikerével, ellentmondásával és keserűségével együtt – el ne felejtsük! –, a kortárs Illyés Gyula szavaival élve „művelődésünk földosztása” volt.  A lexikon ennek a drámai történetnek az apoteózisa is, s azoké természetesen, akiknek életéből és munkájából az elmúlt évtizedekben felépült közoktatásunk alapintézménye.

A könyvről elmondható gondolatok összegzése, természetesen, nem lehet más , mint a szándék, a szorgalom és az eredmény elismerése és dicsérete. A szándéké, hogy ismerjük meg önmagunkat, gyökereinket, múltunkat, a történelmet formáló, cselekvő embert, a szorgalomé, amely az adatgyűjtés jól ismert nehézségei ellenére mintegy 300 emberi sorsot, életutat tárt elénk, s az eredményé, ami a gazdag (és további munkára serkentő, biztató) tartalomban és a szép kiállításban, esztétikus formában mutatkozott meg.

A kötet túlmutat az egykori pápai járás, túl Veszprém megye határain. A magyar neveléstörténet is gazdagodott elismerésre méltó értékei által. Többet tudhatunk a múltról, messzebb láthatunk jövőnkben. És ez – ismételten –, a folytatás kötelezettségére, a mű teljesebbé tételére kötelez.

*      *      *

Végezetül köszönet és elismerés illeti az alkotókat: Tungli Gyula tanárt, a lexikon főmunkatársát és főszerkesztőjét, Illésné Molnár Éva és Nagy Imre társszerkesztőket, a munkatársat, Kecskés Istvánt, valamint a lektorokat, Barcza Dánielt és Szabó Gézát. Szóljunk elismeréssel azokról is, akik anyagi támogatásukkal lehetővé tették a megjelentetést: Veszprém Megye Közgyűlése, a TIT megyei szervezete, 24 Pápa környéki önkormányzat és 5 magánszemély voltak a kötet szponzorai. S köszönet a pápai Pedagógus Művelődési Háznak, amely otthont adott a rendezvénynek, a könyvbemutató nagy számú közönségének.





Készítette