Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezumé

2005. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Szerkesztőség: Németh András neveléstörténeti-pedagógia tudománytörténeti tárgyú disszertációjának vitája a Magyar Tudományos Akadémián



2003. december 19-én került sor a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében Németh András A magyar neveléstudomány fejlődéstörténete című akadémiai doktori értekezésének nyilvános vitájára. A bíráló bizottság elnöke Kozma Tamás, titkára Csapó Benő, tagjai Forray Katalin, Kárpáti Andrea, Ladányi Andor, az értekezés opponensei Ballér Endre, Báthory Zoltán és Orosz Gábor voltak.

Az értekezésként benyújtott, az Osiris Kiadó gondozásában megjelenő monográfia a magyar neveléstudomány kialakulásának és fejlődésének, egyetemi tudománnyá válásának folyamatát, az ennek során érvényesülő, ezt befolyásoló hatások, nemzetközi recepciós tendenciák bemutatására vállalkozott. A munka hátterében álló társadalomtörténeti orientációjú kutatás széleskörű nemzetközi, elsősorban német és hazai szakirodalom, továbbá korabeli pedagógiai szakkönyvek és szakfolyóiratok feltárása mellett a budapesti, a kolozsvári-szegedi, a pécsi és a debreceni egyetemek levéltári és könyvészeti dokumentumaira támaszkodik. Feltárja és feldolgozza a vizsgált korszak doktori szigorlati jegyzőkönyveit, a habilitációs eljárások anyagait, továbbá a professzorok kinevezésével kapcsolatos eljárások kéziratos anyagát és a kar egyéb oktatással kapcsolatos iratait is. Erre a széleskörű forrásbázisra alapozva kerül sor azoknak a fontosabb nemzetközi recepciós és hatásfolyamatoknak a bemutatására, amelyek meghatározzák a magyar tudományos pedagógia, illetve neveléstudomány fejlődésének főbb tendenciáit, a magyar egyetemi neveléstan tudományos pedagógiává, egyetemi, illetve akadémiai tudománnyá válásának a XIX. század elejétől a XX. század közepéig tartó folyamatát.

Az értekezés a hagyományos eszmetörténeti megközelítésen túllépve az összehasonlító pedagógia nemzetközi recepciótörténeti vizsgálatokra kidolgozott módszereinek segítségével a hazai szakirodalomban elsőként tesz kísérletet a magyar neveléstudomány fejlődésének komplex elemzésére. Ebből adódóan a magyar egyetemi, illetve akadémiai neveléstudomány tudományos közéletének, egyetemi és akadémiai intézményrendszerének, sajtó- és egyéb szakmai orgánumainak időbeli tagolódásának és fejlődésének, továbbá a diszciplína egyes hazai művelőinek egyetemi oktató munkájára jellemző tudományos kommunikáció főbb tendenciáit, illetve a korabeli magyar neveléstudomány nemzetközi orientációjának, recepciójának főbb irányait is elmélyülten vizsgálja.

A munka nem tér ki a magyar pedagógiai gondolkodás egész, rendkívül sokszínű spektrumának bemutatására, elsősorban az egyetemi neveléstudomány fejlődését állítja vizsgálódásinak középpontjába. A tudományegyetemek pedagógiai tanszékén tevékenykedő, az egyetemi, akadémiai tudományos élet élvonalába tartozó vezető szakemberek, alkotó értelmiségiek, a szakma „mandarinjainak” (az egyetemek professzorainak és magántanárainak) munkásságára koncentrál, akiknek munkássága többé-kevésbé egyéni karakterrel alapozza meg a magyar tudományos pedagógia, illetve neveléstudomány nemzeti tradícióit, illetve a közép-európai tudományos gondolkodás fejlődésére az egyes korszakokban domináns módon ható szellemi áramlatok átvételének, befogadásának, meghonosításának főbb folyamatait.

Az értekezés elsősorban annak feltárására és elemzésére vállalkozott, hogy a magyar neveléstudomány fejlődésének egyes szakaszaiban miként követi a nemzetközi tudományfejlődés egyes paradigmáit, annak mely irányzataihoz kötődik szorosabb szálakon. Ezt az indokolja, hogy a magyar egyetemi tudományos pedagógia fejlődése – miként azt a munka meggyőzően bizonyítja –, recepciótörténetként értelmezhető. A magyar neveléstudományos gondolkodás fejlődése elsősorban külföldi szellemi áramlatok átvételét, befogadását, meghonosítását jelenti. A tudományos pedagógia, illetve neveléstudomány egyetemi-akadémiai tudományként történő intézményesülése során jól megfigyelhető, hogy egy-egy elméletalkotó tudományos teljesítménye legtöbb esetben valamely külföldi szellemi áramlat, javarészt német irányzat recepciója. A tudományos teljesítmény leginkább a recepció gyorsaságában, illetve annak kreatív formában történő interpretációjában nyilvánul meg. 

A munkában érvényesülő társadalomtörténeti alapokon nyugvó recepciótörténeti megközelítés eszköztára lehetővé teszi a különböző regionális tudományfejlődési modellek összehasonlító pedagógiai vizsgálatát, a kontinentális tudománymodell határainak felrajzolását, illetve annak a tudománytörténetre gyakorolt hatásainak differenciált elemzését is. A neveléstudomány közép-európai recepciótörténetére irányuló eddigi nemzetközi kutatások eredményei arra utalnak, hogy a régió sajátos történeti-társadalmi keretei között kialakuló politikai-hatalmi erőterében a XIX-XX. században megjelenő tudományos irányzatok és az ekkor intézményesülő pedagógus szakmai professzió számos közös elemmel, önálló fejlődési paradigmaként írható le. Ezek közös jellemzője a régióban kialakuló, államilag irányított, erőteljesen elkülönülő elit- illetve a tömegoktatás, továbbá az egyes iskolatípusok szerinti eltérő, duális pedagógusképzés. Ebből adódóan az elméleti és gyakorlati jellegű feladatokkal kapcsolatos szakmai tudás mereven elkülönül és hierarchizálódik (elméleti és gyakorló pedagógusok), valamint eltér az egyes típusok művelőinek szakmai szocializációja is.

Ennek következtében a Közép-Európában kibontakozó német orientációjú neveléstudomány önálló tudományos paradigmaként írható le, amely számos elemében eltér az angolszász és a francia tudományfejlődési modelltől. Olyan diszciplínaként tagolódik be az ekkor kialakuló egyetemi tudományok rendszerébe, amely nem kizárólag a tudományos kvalifikációra és a közoktatási rendszer empirikus vizsgálatára irányul, hanem ezen túlmenően számos rendszerkonform – etikai és legitimációs – funkciót is ellát.

Az értekezés az egyetemi neveléstudomány létrejöttének főbb összetevőit – annak komplex fejlődési folyamatnak az elemeit – vizsgálja, amelynek keretében a kor társadalmi-gazdasági és politikai átalakulásai nyomán, egyrészt létrejönnek a modern európai nemzetállamok állami közoktatási rendszerei, másrészt kialakulnak a modern egyetem tudományos rendszerei. Ennek folyamatait a tudománytörténet, illetve tudományszociológia által a modern tudományok létrejöttének vizsgálatára Stichweh által kidolgozott, a tudomány belső differenciálódásának, intézményesülésének különböző komponenseire is kitekintő diszciplínafogalom segítségével elemzi és értelmezi. Ez a diszciplínafogalom magába foglalja: a) a tudomány társadalmi-politikai és vallási kötöttségektől mentes szakmai szervezeteinek és sajtóorgánumainak hálózatát; b) a tudományos ismeretek összefüggő, az egyetemi oktatás tananyagában, és tankönyveiben is megjelenő rendszereit, illetve azok betagolódását az akadémiai tudományok rendszerébe; c) többféle, az adott korban időszerű „tudományos” probléma tudományos vizsgálatának igényeit; d) ezekre intra- és interdiszciplináris szempontból egyaránt elismert, önálló kutatási módszerek kialakítását és alkalmazását; e) a szakmai karrier, illetve a szakmai szocializáció intézményesülését az utánpótlás biztosítása és színvonalának folyamatos kontrollja érdekében.

A könyv a közép-európai egyetemi neveléstudomány felvilágosodás korában gyökeredző nemzetközi fejlődés előzményeire alapozva részletesen bemutatja a magyar tudományos pedagógia, illetve neveléstudomány kialakulásának az első hazai egyetemi pedagógiai tanszék 1814-ben történő megalapításával kezdődő előtörténetét. Ebben az időszakban az egyetemi neveléstanra az erőteljes teológiai orientáció a jellemző. Az ezt követő első korszakhatárt a kiegyezés jelenti. Ekkor kezdődik el az a két alapvető szakaszra osztható fejlődési folyamat, amelynek végén a XX. század első harmadában a hazai egyetemi neveléstudomány önálló akadémiai diszciplínává válik. Ennek első, a századfordulóig tartó szakaszában felgyorsul az intézményesülés folyamata: megszilárdul a hazai egyetemi pedagógia akadémiai-egyetemi infrastruktúrája, megindul annak tudományos szakmai társaságainak munkája, kialakulnak a szakmai tudományos kommunikációjának sajtóorgánumai.

Az öt részre tagolódó monográfia záró fejezetében az egyetemi diszciplínakritériumok alapján összegzi a pedagógia modern értelemben vett egyetemi tudománnyá válásának főbb jegyeit, amelynek eredményeként az 1930-as évek közepére új elméleti paradigmaként a pesti egyetemen egyeduralkodóvá, a vidéki egyetemeken – továbbélő neokantiánus pedagógiai törekvések ellenére is – egyre erőteljesebben érvényesül a szellemtudományos pedagógia dominanciája. Ezt az ebben az időben megjelenő tudományos munkák mellett jól jelzik az egyetemi előadások tematikájának változásai, továbbá az ekkor megjelenő Magyar Pedagógiai Lexikon szemléletmódja is. Jelentős mértékben emelkedik a ,tudományos’ publikációk, monográfiák, kézikönyvek, folyóiratok és tankönyvek száma és szakmai színvonala. Elsősorban a szellemtudományos orientációjú pedagógiai (neveléstörténeti, didaktikai) és nevelésfilozófiai, illetve antropológiai művek elérik a korabeli európai tudományosság színvonalát. Növekszik a pedagógiai témából doktori címet szerzők száma, és ennek nyomán a tudományos utánpótlás egyre inkább a diszciplínát művelők köréből rekrutálódik.

Az opponensek bíráló észrevételeik mellett egyhangúan egyetértettek abban, hogy Németh András munkája korszerű társadalomtörténeti megközelítésre alapozódó jelentős tudományos teljesítmény, és javaslatuk, továbbá az MTA II. Osztályának támogató döntése alapján az MTA Doktori Tanácsa a jelöltnek 2004-ben odaítélte az MTA doktora fokozatot





Készítette