Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezumé

2005. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Gróz Andrea: Az eredményes pedagógus Egy 19. századi tanítóképzős pedagógiai tankönyv tükrében

A tankönyvkutatások az utóbbi évek neveléstudományi vizsgálódásainak sorában egyre hangsúlyosabb módon jelennek meg, utat nyitva ezzel olyan szempont- és összefüggésrendszerek elemzéséhez, illetve újraértelmezéséhez, melyek tovább gazdagíthatják az iskola, a nevelés - oktatás világa történéseinek feltárását.

Felvetődhet a kérdés, vajon miért a 19. század időszaka tankönyveinek vizsgálatát végzem? E kérdés megválaszolásához, s alátámasztásához   röviden, vázlatos formában tekintsük át  a korszak oktatáspolitikai történéseit.

– A dualizmus korában a különböző iskolatípusok széles skálája jelent meg a hazai oktatásban.

– Az 1870-es években megjelennek a polgári iskolák, az 1880-as években a szakjellegű iskolák, illetve a századfordulóra az első leánygimnázium. Így a megnövekedett és differenciáltabbá vált iskolarendszer egyes intézményei számára sokféle és nagyszámú tankönyv vált szükségessé.

– Egyre nőtt az igény a tanári/tanítói kézikönyvekre, vezérkönyvekre, segédkönyvekre, s ennek következtében folyamatosan terebélyesedett a neveléstudományi szakirodalom, megerősödött és szélesedett a neveléslélektani ismeretterjesztő művek iránti érdeklődés.

– Sőt, a 19. század második felében létrejöttek az első hazai kapitalista könyvkiadó vállalatok, melyek hatalmas példányszámot adtak ki, s az ország egész területén igyekeztek terjeszteni. Így a dualizmus idején alakult nagy könyvkiadók révén a tankönyvek az országban lévő összes iskola számára (elvileg) könnyen, kellő mennyiségben, s aránylag mérsékelt áron beszerezhetőek lettek.

– A dualizmus kori kultúrpolitikusok közül Eötvös József és Trefort Ágoston tevékenységének tanulmányozása is megerősíti vizsgálódásom tudománytörténeti meghatározottságát.

– Trefort sokat foglalkozott a tanítóképzés, illetve a népiskolai oktatás problémájával. Így például a tankönyvek íratásának segítésével, a didaktika korszerűsítésének és a tananyag modernizálásának szándékával, melyek nagyban hozzájárultak az iskolaügy helyzetének javításához.

Írásomban azt szeretném megjeleníteni, hogy a korszak egyik pedagógiai tankönyvében milyen szemléleti megközelítések, tényezők azok, amelyek az eredményes pedagógus képét, jellemzőit meghatározzák.

A könyv, ami most elemzésre kerül, első kiadásban 1869-ben Pesten látott napvilágot Környei János tollából A tanító az iskolában címmel. A szerző pedagógus, újságíró, sőt, 1868-tól haláláig, 1870 áprilisáig Esztergom, Komárom és Győr vármegyék tanfelügyelője. Tanított Győrben, de folytatott oktatói tevékenységet Székesfehérváron is (1857-től 1861-ig), s volt e városban főjegyző is. Olyan lapok munkatársa, szerkesztője, mint a Magyar Néplap, Magyar Sajtó, vagy az Alföld, sőt, élete utolsó időszakában a Néptanítók Lapja szerkesztője.

A tankönyv megírásának alapjául Kehr K. Die Praxis der Volksschule című műve szolgált, mely első ízben 1868-ban jelent meg, majd mindössze egy év leforgása alatt három kiadást ért meg.

A néhai királyi tanácsos és tanfelügyelő Környei János, a tankönyv szerzője „Bevezetésül” megfogalmazott sorai között kiemelt jelentőségű a tanítói hivatás felelősségének gondolatköre. A tanulók nevelése-oktatása során manifesztálódó tanítói hatások fontos tényezőként alakítják a gyermek jövőjét, személyes életét. „A tanító lényeges befolyást gyakorol a gondjaira bízott gyermekek későbbi életének alakulására. A munkás vagy henye, a rendes vagy rendetlen, az erkölcsös vagy erkölcstelen, a szellemileg önálló, vagy másokat vakon követő, a boldog vagy boldogtalan élet alapjai nagyon is gyakran az iskolában vettetnek meg.” (3. p.)

Nagyon fontos, hogy a pedagógus, a leendő tanító átérezze munkájának, tevékenységének súlyát, s jelentőségét, a gyermek élményei alapján fejlődő, alakuló, változó személyiségének meghatározottságában. A felelősségteljes tanítói munkához a belső elhivatottságon túl nagy fontossággal bírt a felkészültség ténye is. „Elmondhatni, hogy egy olyan tanítóra nézve, aki belső hivatás nélkül lép e pályára, aki tisztét minden előkészület nélkül véletlen találomra végzi, jobb volna, ha egy malomkő akasztatnék nyakára, s ő belefulladna a tengerbe ott, hol ez legmélyebb.” (3. p.)

E könyv további jelentősége, hogy Környei János a magyar viszonyokhoz rendeli az egyes elméleti tartalmakat, szűkebb megközelítésben az 1868. évi 38. tc.-ben megfogalmazottakhoz, abban bizakodva, hogy ily módon még nagyobb haszonnal forgathatják a korszak tanító/tanítónő növendékei.

A neves kir. tanácsos és tanfelügyelő munkája három fő egységből épül fel: az I. részben a nevelésről, a II.-ban az oktatásról, míg a III. részben a módszerről fogalmazza meg pedagógiai téziseit a szerző. Véleménye szerint teljesen meddő kérdés az, hogy „melyik fontosabb: az oktatás vagy nevelés-e?”. (5. p.) Ugyanis mindkét elem együtt-jelenlévősége, egymást kiegészítő volta teszi lehetővé annak a nevelési célnak a megvalósulását, hogy a növendék az igazat, a jót és szépet megismerje, és ezen értékek követésére aspirációt nyerjen. Ugyanis megfelelő ismeretek nélkül az ember tevékenysége nem lehet eredményes, másrészt pedig önmagában a megszerzett tudás nem eredményezhet értékes célok mentén megjelenő irányultságot – „ha az egyénben hiányzik a becsületesség, a jó akarat, a jellem”. (5. p.) Sőt, maga a tanítási munka, az oktatási folyamat megvalósítása is lehetetlenné válik, ha a nevelés meghatározó elemeit, pl. fegyelmezés, rendreszoktatás, nem foganatosítjuk.

A fejezet, illetve a fegyelemről alkotott nézeteinek mottójául Comenius gondolatait jelöli meg: „Fegyelem nélkül az iskola olyan, mint a malom víz nélkül.”Az iskolai nevelés legfőbb tartalmát az iskolai fegyelem képezi. Az iskolai fegyelem elsősorban a tanító egyéniségétől függ. „A művészet virágzik vagy hanyatlik a művészek által, hasonlókép az iskola a tanítók által.” (5. p.) A helyes viselkedésre neveléssel kapcsolatosan négy tanítói motívumot jelöl meg, melyek kulcsfontosságúak a pedagógiai eredményesség tekintetében: „a) éber őrködéssel, b) rendszeretettel, c) igazságszeretettel és d) következetességgel” (6. p.) való nevelés.

A tanító személyiségéhez kötött általános kellékekről

A tankönyv I. fejeztében azokról az általa „kellékek”-nek nevezett tanítói személyiség tulajdonságokat veszi számba, melyek különösen meghatározóak a pedagógus iskolai munkájában, a tanuló-tanító kapcsolatában. „Ha azt akarjuk, hogy az iskola egyszersmind nevelőintézet legyen, akkor mindenekelőtt szükséges, hogy a tanító mindazon erényekben, melyekre tanítványait nevelnie kell, mindenkor és mindenütt mintaképül szolgáljon.” (6. p.)

A tanítónak olyan értékeket kell képviselnie, illetve oly módon kell a különböző pedagógiai helyzetekben megnyilvánulnia, hogy az mintaként szolgáljon a gyermek számára, illetve a pedagógus személye a tanulónak a mindenkori példaképet jelentse. „A tanító legyen olyan, minőknek a gyermekeknek lenniök kell, tegye ő azt, amit a gyermekeknek tenniök kell, és hagyja el, a mit a gyermekeknek is el kell hagyniok. Legyen ő a gyermekek mintaképe, akár látják, hallják őt, akár nem.” (6. p.)

Az iskolai s a gyakorlati életben megvalósuló pedagógiai történések, mozzanatok, s tanítói minták hatása jóval hatékonyabb a gyermek nevelése szempontjából, mint a szabályok léte. „A gyermekek rendszeretők és pontosak mindenben, ha a tanító is az; szelídek, jó indulatuak, igazságszeretők, békeszeretők, szolgálatkészek, előzékenyek, ha a tanító szelidséggel, igazságossággal és nyájassággal bánik velök, sőt, vidámak, elégedettek és boldogok is lesznek, ha e lelki állapotokat a tanítónál tapasztalják. Ellenkezőleg szinte tény, hogy a dacos tanítók mindig panaszkodnak tanulóik dacoskodása miatt; a vásott és renyhe tanítóknak folytonosan küzdeniök kell a tanulók rendetlensége és restsége ellen; a barátságtalanoknak mindig van panaszuk  a gorombáskodás miatt.” (6.p.) Tehát a tanító-tanuló kapcsolat egyik legmeghatározóbb szempontja maga a pedagógusi beállítódás, a tanító által képviselt viselkedésminta, ugyanis pl. a jókedvű, békés, barátságos vagy éppen nagy feladattudattal rendelkező pedagógusi megnyilvánulás a tanulók részéről is hasonló – pszichológia értelemben vett – válaszreakciókat eredményez, melynek következményeként kapcsolatrendszerükben is megszületik az összhang, mely a nevelési-oktatási folyamat outputjának jelentős vonulatát képezi. „Milyen a tanító, olyan a tanítványa, milyen a forrás, olyan a patak, milyen a minta, olyan a másolat. Hol a jó példa, az élő minta hiányzik, hol a tanító oly törvényeket szab, melyeket ő maga meg nem tart, hol oly hibákért büntet, minőket maga is elkövetni szokott, ott a gyermekek sikeres nevelésére gondolni sem lehet.” (6. p.)A tanulóhoz való pedagógusi viszonyulásban másik legfontosabb tényezőnek a szeretet létét tartja, „szeretet tanítói hivatala, tanítványai, a nép, az Isten iránt”. (6. p.) Szeretet nélküli pedagógus, még ha megfelelően képzett s nagy műveltséggel bíró is, nem lehet jó nevelő, jó tanító. Külön megjegyzi, hogy azok a gyermekek, akik a szülői háznál kevesebb szeretetben részesülnek, még több odafigyelést, pozitív érzelmi megnyilvánulást igényelnek. A nagy előd, néptanító Pestalozzi példáján keresztül találnak a tanítónövendékek utalást arra vonatkozólag, hogy a szegény, elhagyatott, rossz magaviseletű, ill. egyéb problémákkal küzdő gyermeket kell igazán felkarolnia s szeretetével hatványozottan kitüntetnie a pedagógusnak, hiszen „Az nem nagy mesterség, hogy szeressük a jó és szorgalmas gyermeket, mely szülői házában kitűnő nevelésben részesül. A szegény, az elhagyatott gyermekek iránti szeretetet kellene minden tanítónak Pestalozzitól megtanulnia, csak ezen szeretet által lesz a tanítói hivatás az üdv hivatása.” (6. p.) Amely tanító tanítványaival szemben nélkülözi a szeretet, az nem vív ki magának tiszteletet, megbecsülést, ragaszkodást. Sőt, „…ott ő sajnálatra méltó férfi. Ezen esetben az ő iskolája nem nevelőintézet s ő nem nevelő, mert valamint a természetben csak a meleg nap ébreszti föl a gyengéd csirákat, fejleszti a pompás virágokat és érleli a nemes gyümölcsöt, épen igy csak a tanító, s ez csakis a szeretet által hathat áldásosan az ő tanítványaira.” (7. p.)

Felhívja a leendő pedagógusok figyelmét arra is, hogy szeretetük tanítványaik iránt „valódi szeretet” legyen. A gyermek minden kívánságának kielégítése nem igazi szeretetre vall. „A gyermekek iránti valódi szeretet a következő négy erényben nyilatkozik: őrködik a fölött, hogy a gyermek a tévedéseket mellőzze s a jóban erősödjék; szigorúan ragaszkodik az erkölcsi rendhez, hol a jóra való szoktatásról van szó, igazságos a dicsérés és feddés, a jutalmazás és büntetés alkalmazásában, s különösen következetes mindenben, mert következetesség nélkül a jóra való szoktatás nem gondolható.” (8. p.) Különösen arra fordítson figyelmet a pedagógus, hogy a gyermekek ne kövessenek el hibákat. Érdekes ok-okozati összefüggést vázol fel a korszak pedagógia tankönyve, miszerint minél több tanulói büntetésre van szükség, annál kevésbé eredményesen, s jól működő az iskola, ill. a tanító munkája, emellett minél kevesebb intelmet, figyelmeztetést kell eszközölnie, annál célravezetőbben s rátermettebben, nagyobb pedagógiai hozzáértéssel végezte a tanító munkáját.

A pedagógusi hivatás fontos pillérének tartja Környei az igazságosság létét, tetten érhető megnyilvánulását. Ez az a tanítói attitűd, mely legfőképpen hozzájárul a tanulók tiszteletének kivívásához: „A tanító igazságos, ha nemcsak szereti az igazságot, hanem azt gyakorolja is, és pedig mind a szegények és gazdagok, mind a tehetségesek és gyengék iránt egyformán. Ha őt ezen erény gyakorlásának útjáról semmiféle körülmény le nem téríti, akkor nemcsak megérdemli tanítványai tiszteletét, hanem ezt meg is nyeri. A gyermekek nagyon élesen szoktak efölött itélni.” (25. p.)

A tankönyvíró nézete szerint azonban ahhoz, hogy a tanító igazságos legyen, nem elegendő a jószándékú, céltudatos beállítódás, hanem bizonyos mentális adottságot is igényel. Ha viszont a tanító ugyan igazságos, azonban törekvése nem a gyermekek nevelésében való pozitív értékek előmozdítása, akkor ez a fajta „igazságosság” könnyen zsarnoki pedagógusi attitűddé válhat. A pedagógus igazságossága legpregnánsabban a jutalmazás-büntetés értékelési rendszerében jelenik meg. „A tanító igazságossága legföltünőbben mutatkozik a jutalmazásoknál és büntetéseknél; amazok a jóra sarkallók, ezek a roszról elijesztők, de mindegyik esetben orvosságok azok az erkölcsileg betegek számára.” (26. p.)

A jó iskolai fegyelem tartására szükséges különös tanítói kellékekről és iskolai intézményekről című fejezetben arra figyelmeztet a tankönyv, hogy a pedagógusnak nem egyszerűen csak önnön személyiségének megnyilvánulásain kell önkontrollt gyakorolnia, hanem mindenfajta tevékenysége, cselekedete, életmódja felett is. Ügyeljen az illem, az erkölcs, a kulturált viselkedés szabályainak betartására. Minden szélsőséges magatartás, illetve ilyen jellegű attitüd, pl. „szenvedélyesség, harag, bosszú, irigység, káröröm lealacsonyítja a tanítót a gyermekek szemei előtt”. (8. p.)

 

Összegzés

Áttekintésemben igyekeztem megragadni azokat a főbb csomópontokat, amelyek a pedagógiai történések szintjén, a nevelési-oktatási folyamatban a pedagógus eredményességének meghatározói. Egyértelművé vált számunkra, hogy döntő jelentőségű, a tanító mennyiben van tudatában hivatása gyakorlása fontosságának.

– Megismerhettük azt az összefüggést is, hogy az iskolai fegyelem s a tanító egyénisége milyen módon korrelál.

– Továbbá – de nem utolsósorban –, feltérképezhettük azt is, hogy melyek azok az erények, melyekkel a tanítónak rendelkeznie kell ahhoz, hogy tanítói munkája, így a gyermekekkel való kapcsolata, s komplexen értelmezve maga a nevelési-oktatási folyamat eredményessége is tetten érhető legyen.

Környei János szerint a pedagógus „magatartásából egész nemzedékek jó vagy rossz sorsa függ” (8. p.), mely sorok – talán túlzás nélkül, minden profán naivitást nélkülözve állíthatjuk –, nemcsak a 19. század tanítói társadalmának, hanem a tágabban értelmezett jövő, az elkövetkező századok pedagógus nemzedékének is méltó ars poeticát tükröztet –, felhívva a figyelmet a pedagógusi praxis meghatározottságára, fontosságára, amire egyre nagyobb szükség is van, hiszen korunkban explicit módon tetten érhető az a tendencia, mely a pedagógusi hivatás társadalmi megbecsüléséért folyik.





Készítette