Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Szabó Imre, Golubeva Irina
Események, tájékoztatók

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

2004. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Varga Lajos: AD MULTOS ANNOS - Horváth Márton 75 éves

Szép évforduló kapcsán szívből köszöntjük tudományterületünk jeles személyiségét. Az évforduló alkalmat ad egyúttal arra is, hogy kifejezzük tiszteletünket a gazdag életmű iránt. Teljességre nem törekedve, hiszen nem is lenne lehetséges, és természetszerűen úgy, ahogyan a köszöntő látja, aki az MTA egykori pedagógiai kutató intézetében helyetteseként közvetlen munkatársa is volt a köszöntöttnek, és vállalja a szubjektivitást is.

A sokrétű és jelentős munkásságból kiemelkedik a kutatói, a kutatásszervezői, a tudományos utánpótlás gondozói, az oktatói és az oktatáspolitikusi tevékenysége.
Kutatóként Horváth Márton a magyar neveléstörténet művelője. Publikációinak listája ismert. Kevésbé köztudottak, és lassan már feledésbe is merülnek azonban (szerencsére) azok a körülmények, amelyekkel szembesülnie kellett a magyar neveléstörténet kutatóinak az ő munkásságának kezdeti időszakában, az 1950-es, 1960-as és bizonyos mértékig még az 1970-es években is. Az ország sajátos (gyakorlatilag megszállott) helyzete különösen is ránehezedett a társadalomtudományokra, közöttük talán a legjobban a történelemtudományra és a neveléstudományra.  A neveléstörténetben „szerencsésen” találkozott mind a kettő. A neveléstudományi kutatás légkörét meghatározta egyrészt a szovjet neveléstudomány és nevelési gyakorlat mindenek fölötti primátusának olymértékű erőltetése, ami sok esetben már a valós értékeket is elfedte. Másrészt a bűnös (fasiszta, soviniszta, antiszemita, revizionista stb. stb.) nemzetté deklaráltság légköre eleve gyanússá tett minden olyan kutatást, ami valamilyen formában a magyarral foglalkozott, lett légyen nemzetközi és a vádoló országok viszonylatában is kiemelkedően tárgyilagos.
Nem kis bátorság kellett már a téma vállalásához is. Még több diplomácia, esetenként olyan épp aktuális jelszavak, aktuális nagy emberektől vett idézetek beillesztése a publikációkba, amiknek vajmi kevés köze volt a tudományossághoz, legtöbbször még a témához is. Szerencsére akkor ezt mindenki tudta a szakmában, és tudott olvasni e sallangok nélkül is meg a sorok között is.
Ünnepeltünk is végigjárta ezt a kényszerű utat; vagy talán pontosabban: rajta is végigmentek ezek az évek.
Gyakorlati irányultságú személyiség lévén kutatóként elsősorban azt vizsgálta, hogy mik azok a megoldások, tapasztalatok, amik hasznosíthatók a magyar neveléstörténet gazdag múltjából. Ebben nem csupán a folytonosság megőrzésének szándéka vezette, hanem az a nyilvánvaló tény is, amit akkor talán épp a legmagasabb szintű vezetőink közül igyekeztek többen negligálni, hogy ugyanis a szerves fejlődés sokkal jobb és gyorsabb eredményre vezet, mint a nagy ugrás, bármennyire erőltetik is.
A gyakorlatban való érvényre juttatáshoz jelentős időszakban nyújtott lehetőséget magas oktatáspolitikusi (művelődési miniszterhelyettesi) munkaköre. Ugyanakkor a személyes vállalása bátorítást jelentett más neveléstörténeti kutatók számára is.
Kutatásszervezői munkássága elsősorban az akadémiai neveléstudományi kutatóintézet (1975-1981) majd az egyetemi (ELTE) neveléstörténeti kutatócsoport élén bontakozott ki. 
Már abban is jelentős, ha nem éppen döntő szerepe volt, hogy egyáltalán létrejött a Magyar Tudományos Akadémián neveléstudományi kutatóintézet. Ezt az intézetet az egyik éppen aktuális takarékossági hullámban megszüntették. Nyilván ezt látta az Akadémia vezetése a legkevésbé fájdalmas csonkításnak. Bízunk a jobb jövőben, hogy ismét lesz még egyszer akadémiai kutatóintézete is tudományterületünknek. A megszüntetés mindig árnyékot vet arra, amit megszüntettek. Ennek az „árnyéknak” a vonatkozásában csak annyit, hogy a Horváth Márton által vezetett, majd a külső nyomásra megszüntetett akadémiai kutatóintézet kutatói állományának több mint 80%-a jeles személyisége lett a neveléstudománynak, és a kevés elhunyt kivételével ma is az. Csak néhány név: Angelusz Erzsébet, Benedek András, Forrai Katalin, Gubi Mihály, Halász Gábor, Hunyady Györgyné, Inkei Péter, Kozma Tamás, Köte Sándor, Mihály Ottó, Nagy Mária, Ördögh Erzsébet, Pék András (öt éven át vendégprofesszor az NSzK-ban), Sántha Pál, Szebenyi P. Aranka, Tőkéczki László, vagy a nagy pedagógiai, pszichológiai hátterű szépíróként nevessé vált Mohás Lívia.
A megemlítettek szakterületeiből is kitűnik a kutatóintézet vezetésének az a koncepciója, hogy a szűkös anyagi lehetőségek között is széles skálán törekedett a neveléstudomány művelésére. Ebben helyet kaptak (a 70-es évek második felében még) kifejezetten újdonságértékű megközelítések, mint például az oktatás-nevelés szervezeti, gazdasági, szociológiai, regionális hátterének, meghatározóinak kutatása (pl. Kozma T., Forrai K., Halász G.). Idáig nyúlnak vissza az oktatási-nevelési vetületű romológiai kutatások is (Forrai K.). Lehet, hogy elsősorban a személyes kötődése miatt értékeli nagyra e sorok írója azt, hogy „az akadémiai jelleg ellenére is” nyitott volt az intézet a szakképzés-pedagógiai kutatások irányában is (Benedek A., Varga L.). Ez azért volt jelentős, mert abban az időben (és még nagyon sokáig, részben ma is), noha mindenki tudta, mekkora tanulói (és felnőtt) tömeget fog át a szakképzés, mégis a pedagógiai közvélemény, az akadémiai légkör különösen is, annyira másodlagosnak tekintette ezt a nagyon fontos területet, hogy szinte említésre sem méltatta, vagy legfeljebb csak illendőségből. Volt ugyan már akkor is néhány elkötelezett és nagyon színvonalas művelője a szakképzés-pedagógiának, mint pl. Földi Jenő (OPI), Szathmáry Béla (BME), Vendégh Sándor (MM), akiknek teljesítménye különösen is elismerésre méltó a lehetőségeik és a támogatottságuk csekély voltának ismeretében. Horváth Márton viszont, noha világosan látta az „akadémiai ízlést”, fogadta a témát. („Ha láttok benne fantáziát, és ki tudtok hozni belőle valami színvonalasat, akkor csináljátok.”) A kutatási palettával egyébként korántsem volt elégedett, különösen is hiányolta az andragógiai kutatást. Ennek feltételeit azonban nem sikerült megteremteni.
Minden kutatóintézet légkörét és eredményeit is nagymértékben befolyásolja a vezetési stílus. Az intézet igazgatójának mindenről volt saját véleménye, esetenként nagyon határozott, sőt karakterisztikus. A beosztott kutatók irányában diplomatikusabban, a vezetői értekezleteken azonban már-már a nyerseség határát súroló nyíltsággal juttatta kifejezésre. Ugyanakkor azonban a tárgyszerű érvelést, akár ugyanabban a stílusban, tolerálta és elfogadta, sőt el is várta. („Egy osztály- vagy csoportvezetőnek tudnia kell, hogy mit akar, és meg kell tudnia indokolni azt.”)
Mindent egybevetve jelentős vesztesége lett a neveléstudománynak, hogy az Akadémia a megszorítások következtében föláldozta a pedagógiai kutató intézetét, mert ezzel olyan intézményi háttere szűnt meg  a neveléstudománynak, amit azóta sem sikerült teljes mértékben pótolni. Ugyanakkor viszont az egykori munkatársai további pályafutásának tükrében minden túlzás nélkül nevezhető sikertörténetnek a kutatóintézeté, és ebben jelentős érdeme volt a vezetőjének.
A tudományos utánpótlás gondozásában hosszú távon ható munkásságot fejtett ki a Tudományos minősítő Bizottság Pedagógiai Szakbizottságának tikára, majd elnökeként mintegy húsz éven keresztül. Ez a munka lényegében összefüggött a tudományszervezői munkájával. Tulajdonképpen a következő, párhuzamosan futó tevékenységeket jelentette: a reménykeltő fiatalok tájékoztatása és bátorítása, a kiválogatás az aspirantúrára való felvételben, az odafigyelés és gondozás az aspiránsvezetővel együtt az aspirantúra ideje alatt, a publikálás segítése és fölkészítés a védésre, a kandidátusi tudományos fokozat megszerzése után a kandidátusi pályakezdés segítése, majd az akadémiai doktori („a tudományok doktora”) fokozat megszerzésében való támogatás. Külön színfoltot (és nem ritkán problémakört) jelentettek mindebben a kandidátusi, ill. az akadémiai doktori fokozat külföldön való megszerzésének esetei. E munka jelentőségének fölmérését segíti az a tény is, hogy kandidátusi fokozatot az országban csak egyetlen helyen, a Magyar Tudományos Akadémia mellett működött Tudományos Minősítő Bizottság keretében lehetett szerezni, a napisajtóban előzetesen meghirdetett, országosan nyilvános védés folyamán. A neveléstudomány területén nagyon jó évnek számított, ha volt 4-5 sikeres védés. Mint köztudott, ezt a rendszert váltotta fel az a PhD-rendszerű doktorandusz-képzés, ami lényegében egyetemek karainak keretében zajlik. Nem tartozik a témánkhoz, hogy vajon a szelektálóbb vagy a nyitottabb rendszer kedvezőbb-e a tudomány színvonalasabb fejlődése szempontjából.

 Mindenesetre akit ez az írás köszönt, annak TMB-s „regnálása” idején szerezte meg tudományos minősítését a neveléstudomány jelenlegi élvonalbeli szakembereinknek túlnyomó többsége. 

 A TMB szakbizottság vezetésében szinte a személyi kiválasztást és gondozást megelőzően fontos tevékenység volt annak figyelembe vétele, hogy a valós igényeknek megfelelően kapjanak tudományos utánpótlást a neveléstudomány részterületei. Volt például olyan időszak, amikor kiemelkedő vonzást mutatott a neveléstörténet. E sorok írója az andragógia, az oktatás-módszertanok és a szakképzés-pedagógia irányában való nyitást tartja a legjelentősebb fejlődésnek, továbbá az olyan kandidátusi témák szorgalmazását, amelyek kutatásában az egzakt módszerek alkalmazását vállalta az aspiráns. (A 60-as és 70-es évek fordulóján még nagy ritkaságnak számított, ha például korrelációs vizsgálatot, matematikai statisztikai próbákat, vagy pláne faktoranalízist, klaszteranalízist, is alkalmazott a jelölt a kutatásában.) 

 A tematikai nyitásban ma már meglepőnek számít az említett három terület kiemelése. Bármilyen furcsa is azonban, annak idején nem kis tartózkodás, esetenként ellenállás volt tapasztalható az említett témakörökkel szemben a neveléstudomány meghatározó képviselőinek körében. Így a nyitás nem volt éppen könnyű.

 Külön említést érdemel egy más irányú nyitás is. Az akkori tudományos minősítési (dr. univ. egyetemi doktori cím – a tudományok kandidátusa tudományos fokozat – a tudományok doktora /akadémiai doktori fokozat/) rendszerben különböző okok miatt szinte minden tudományterületen, a neveléstudományban különösen is, meglehetősen szűkké vált a tudományok doktora fokozattal rendelkezők köre. A létszám lényegében tükrözte a betölthető egyetemi tanári beosztások számát. A számszerű (és nem minőségi!) korlátosság egy idő után már szinte generációs szakadással fenyegetett. Ennek megelőzésében, az új akadémiai doktori generáció színrelépésnek segítésében múlhatatlanok a TMB Pedagógiai szakbizottsága akkori elnökének érdemei. 

 Az ünnepeltnek az aspiráns-, majd később az anyaegyetemén (ELTE) folyó magyar és angol nyelvű, illetve a Budapesti Műszaki Egyetem szakképzés-pedagógiai doktori képzésében végzett személyes munkájára sok kandidátus és Ph.D. doktor emlékezik hálával. 

 Oktatóként nemcsak eredményes, hanem megragadó, színes és a hallgatóiról szinte utolérhetetlenül tájékozott egyéniség. (A BME-n folyó közoktatási vezető képzés egyik hallgatója szerint: „Horváth professzor úr a harmadik találkozásunkkor már azt is tudta, hogy melyikünknek hogyan hívják a kutyáját.”) Mindenki tudja közülünk, mit jelent a pedagógusi pályán, ha egy tanár, nevelő már néhány találkozás után nemcsak hogy a nevén tudja szólítani mindegyik hallgatóját (80 – 100 körüli nagyságrendben!), hanem tud még a hallgató, tanítvány személyes vonatkozásairól is. Érthető a hallgatóinak kötődése személyéhez, és hogy sok évvel a végzés után is elsőként vagy az elsők között emlékeznek Horváth professzor úrra.

 A vezető oktatói feladatok egyike a tananyag és a képzési-oktatási módszerek folyamatos fejlesztése. Gyakori, és tulajdonképpen nem marasztalható el, hogy az életkor előrehaladtával mind dominánsabbá válnak a „jól bejáratott” témák és az oktatói rutin. Nagyfokú szellemi frissességet és kreativitást jelez, ha valaki 70 körül is képes újítani, ahogyan tette és teszi ezt az ünnepelt egy, a szakmai előéletéhez viszonyítva teljesen új területen, a közoktatási vezető képzésben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. Ennek a képzésnek ugyanis nemcsak a tartalma, hanem a formája is jelentős mértékben újszerű a tradicionális pedagógus-képzéshez viszonyítva (elektronikus tanulással támogatott távoktatás, intenzív kontakt tréningekkel).  

 Oktatáspolitikusi tevékenysége politikailag és gazdaságilag is meglehetősen kemény korszakhoz, az 50-es és 60-as évekhez, elsősorban Ilku Pál művelődési miniszterségének idejéhez kapcsolódik. Ma már tárgyszerűen elmondható, hogy az ország akkori helyzetében és vezetői között Ilku Pál józan, földönjáró oktatáspolitikát képviselt a saját politikai elkötelezettségén belül. Ebben a munkában volt nélkülözhetetlen és meghatározó segítője Horváth Márton. A háború utáni időszak kétségtelenül máig ható, pozitív vívmánya volt a nyolcosztályos népoktatás kiteljesítése, a mai általános iskola lábra állítása. Ismert, hogy az előzmények a háború előtti időszakra, egészen Klebelsberg Kunó miniszterségéig nyúlnak vissza, és a háború után a neveléstudománynak olyan jeles képviselői működtek benne közre mint például Kiss Árpád, Faragó László, Zibolen Endre. A gyakorlati megvalósítás és kibontakoztatás azonban kétségtelenül az Ilku – Horváth, vagy talán inkább Horváth – Ilku időszak érdeme. 

 Ugyancsak érdeme ennek a regnálásnak a hazai jó tradíciók hasznosítása és továbbfejlesztése. E sorok írójának nyilván szubjektív szelektálása alapján különösen is kiemelésre méltó a tehetséggondozás nemzetközileg is kiváló magyar tradícióinak folytatása, továbbfejlesztése. Ez a tradíció jóval a második világháború előtt alakult ki, és különösen is szép eredményeket hozott a matematikai és fizikai tehetségek gondozásában, nem utolsó sorban a  Középiskolai Matematikai Lapok megindításának (1893, majd 1925-től fizika rovattal bővítve Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok címmel), valamint a helyi és országos tanulmányi versenyek rendszere kiépítésének köszönhetően. Az országos tanulmányi versenyek helyezettjei között nagyon sok, későbbi neves matematika-, fizika-professzor neve olvasható (akárcsak ma is). E tradíció továbbvitele előtt azonban nagy politikai akadály tornyosult, főleg az ötvenes években. Ebben az időben ugyanis a mindent meghatározó, szocialista egypárti doktrína szöges ellentétben állt mindenfajta elit- vagy annak tekinthető képzéssel. A nehéz időszak átvészelését az elkötelezett és csendben munkálkodó középiskolai tanárok, mint például Kunfalvi Rezső, valamint a legfelső oktatáspolitikai vezetés szemet hunyása, sőt csöndes biztatása tette lehetővé. Az eredmények hamar igazolták a bátrakat, és az 50-es évek elején még szinte elképzelhetetlen áttöréshez vezettek: magyar kezdeményezésre létrejött az első nemzetközi diákolimpia (a fizikai), mégpedig az akkori szocialista országokban. Tantárgyi szinten nagy érdeme volt benne Kunfalvi Rezsőnek. Hogy egyáltalán létrejöhetett, ahhoz pedig a józan, az értékes tradíciókat továbbvivő oktatáspolitika teremtette meg a környezeti feltételeket.

 A sok konkrét és értékes eredmény mellett, vagy talán inkább fölött, a józanság, és nemzeti elkötelezettség tekinthető az ünnepelt oktatáspolitikai tevékenységében a legnagyobb és hosszú távon ható értéknek.

     *

 A gazdag és jelentős munkásságra való pillantással a szép évforduló kapcsán szívből kívánunk az ünnepeltnek jó egészséget és további töretlen, sikeres munkálkodást. 





Készítette