Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Szabó Imre, Golubeva Irina
Események, tájékoztatók

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

2004. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Ungvári János: Emlékezés Gazda Lászlóra

Egyesületünk kezdeményezésére a 15. emlékülést tartjuk a Déri Múzeummal közös rendezésben. Mindeddig olyan személyre esett a választásunk, akinek emberi alakja, munkássága nem a megszépítő emlékezés külső fényében ragyogott fel. A ragyogás fénye és melegsége annak a személyiségnek emlékezetéből, szellemi és erkölcsi örökségéből áradt, akire emlékeztünk. Így van ez most is.

Dr. Gazda Lászlóra, a pedagógusra, a politikai életben szolgálatot vállalóra, a múzeumigazgatóra emlékezni jöttünk ma, utolsó munkahelyének színterére, a Déri Múzeumba. Úgy érzem, ez az emlékezés emelkedett hangulatával kizökkent bennünket a mindennapok megszokottságából, szinte kegyeleti ünneppé teszi Gazda László körünkből való távozásának évfordulóját.

   Fájó számunkra is, hogy nem köszönthettük őt ebben az évben, születésének éppen 70. évfordulóján, ezért emlékezünk rá, a kortársai közül kiemelkedő pályatársra, a mindig segítőkész munkatársra, a szeretetet adó és szeretetre vágyó barátra.

   Úgy gondoljuk, hogy kortársainkra való emlékezés nem csak jogunk, hanem része az egyénhez kapcsolódó értékek mentésének és megőrzésének is. A joghoz azonban felelős emlékezésnek kell kapcsolódnia. Mi erre törekszünk. Ezért ne féljünk az emlékezéstől, merjünk emlékezni.

  A 21. század kezdetén, sokunk tapasztalata szerint értékválsággal küszködő napjainkban az emlékezés nagyonis időszerű és fontos feladat.
Az emlékezés folytán tanulhatunk, erőt meríthetünk, önbizalmunk erősödhet. A felelősséggel tett emlékezés során felmutathatjuk azokat az egyéni életutakhoz és munkássághoz kötődő értékeket, amelyeket csak mi, pályatársak ismerhetünk, s amelyek megörökítés útján a fiatalabb generáció számára tanulságként vagy útmutatóként szolgálhatnak.
Gazda Lászlóra emlékezve tiszteletünket és nagyrabecsülésünket fejezzük ki iránta. Időtálló értéknek tartjuk a közoktatás és a közművelődés területén kifejtett alkotói tevékenységét, közgyűjteményi munkássága pedig nemzeti kultúránkat gazdagítja. Egyéniségéért, jelleméért pedig szeretjük őt. Ezek a tulajdonságok szellemi gyökereit tekintve jórészt erdélyi fogantatásúak.

    Ha életútján időben visszahaladunk, eljuthatunk születésének és gyermekkorának forrásvidékéhez: a fogarasi havasokhoz, a Nyárádmentéhez és a Sóvidékhez. Az innen hozott, majd később kiegészített erkölcsi értékrendje óvta-őrízte hitét, meggyőződését, tiszta és teljes emberségét egész életútján.
   Ezeken a tájakon élő emberek és események alakították sziklához hasonlítható jellemét. Egyéniségén minden helyzetben a helytállás, a teherállóság és a munkabírás képességének karakteres vonásai ütköztek ki. Ugyanakkor személyiségét a nemes érzelmek hálója szőtte át. Különösen megmutatkozik az emberi problémák, sorsok iránti érzékenysége egy-egy képzőművészeti kiállításon mondott megnyitójában.

  Egy év híján húsz esztendeig dolgozott a pedagóguspályán. A kultúrát szolgálva évtizedet töltött a politikai életben és tucatnyi évig működött múzeumvezetőként. A pályaszakaszokhoz közelítő arányosság is indokolja, hogy személyes emlékképpel a megyei általános tanulmányi felügyelői posztot betöltő Gazda Lászlóról szóljak.


  Munkatársként először 1970 augusztusában találkoztam vele, akkor ő már két éve dolgozott a megyei művelődési osztályon. Szakmai körökben országosan ismert közvetlen munkatársai voltak. Így említhetem Sári Gusztávot, a történelemtanítás hazai és nemzetközileg elismert szakemberét, Zágonyi Lászlónét, akinek cikkei az alsó tagozatban folyó munkáról országos szaklapokban jelentek meg. Gazda László ebben a csoportban küzdötte ki magának a szakmai elismerést tehetsége és felkészültsége alapján.

   Ő vizuális és esztétikai nevelés kérdéseivel foglalkozott. Új szemléletet törekedett meghonosítani: az oktatást a nevelés keretébe helyezte. Művészettörténeti oktatás helyett a művészet által történő nevelést szorgalmazta. Nem lexikális adatok tudását igényelte, hanem a képességek fejlesztését. Az értékek felismerését, a műközpontúság érvényesítését, az önálló véleményalkotást tartotta fontosnak. A hangsúlyt nem a művészettörténeti ismeretek tanítására helyezte, hanem a művészeti kifejezés gazdagságának bemutatására. Segítő jellegű felügyelői tevékenységével jelentősen hozzájárult az esztétikai nevelés színvonalának emeléséhez.

    Jól érezte magát ebben a közösségben minden tekintetben. Egymást ösztönző és segítő munkatársai voltak itt, akikkel baráti kapcsolatot ápolt. Kollegiális és emberi kapcsolatait pályakezdésétől alakította. Emlékezete sok-sok volt munkatársában ma is elevenen él. Nagy András, egykori kollégája 43 év távlatából Pócspetri község helyi lapjában 2003-ban így nyilatkozik róla: „Kiváló vezetőt és kollégát ismertem meg Gazda László igazgató úrban.” Bár Gazda László neve a köztudatban elsősorban múzeumigazgatóként ismert, de pedagógiai munkássága méltó arra, hogy azt tényleges teljesítménye rangján tartsuk számon.
1934-ben született Gyulafehérváron, elhunyt 2003. október 15-én.

(Elhangzott a Karácsony Sándor Neveléstörténeti Egyesület emlékülésén)





Készítette