Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Szabó Imre, Golubeva Irina
Események, tájékoztatók

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

2004. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Sebestyén Kálmán: A Küküllő vidék református népoktatása a XVIII. század végén és a XIX. század első felében

A népoktatás-történet olyan gazdag hajszálgyökér-hálózat, amely az erdélyi magyar művelődéstörténet szinte minden vetületét átszövi. Időszerű, hogy az erdélyi magyar népoktatástörténet súlyának megfelelően elfoglalja helyét a magyar művelődéstörténetben és ezáltal hozzájáruljon a teljes magyar neveléstörténeti valóság bemutatásához.

Népoktatás-történetünk, levéltári forrásaink tanúsága szerint a Küküllő vidékén1 a XVII. században a falvak többségében már működött iskola.2 A század első felének iskoláiról azonban csak szórványosan maradtak fenn adatok, többnyire adóslevelekben, vagyonleltárakban, végrendeletekben fordulnak elő a tanítóról, az iskoláról szóló tudósítások. Fületelkén 1627-ben Pál deák az iskolamester, Küküllőváron 1662-ben Stephanus Csernátonit, Radnóton 1667-ben Petrus Bikfalvit, Gogánváralján 1668-ban Illyefalvi Lőrincz Deákot stb. említik.3
 A XVII. század második felében működő iskolahálózatról az 1676-1714. években készült összeírásokból alkothatunk képet, amely huszonkilenc településen említi az iskolamester járandóságát. Ezek a következők: Ádámos, Almás, Balavásár, Bernád, Bonyha, Dányán, Désfalva, Ebesfalva, Gogán, Harangláb, Héderfája, Kerelőszentpál, Királyfalva, Kiskend, Koród, Koródszentmárton, Küküllővár, Magyardellő, Magyarherepe, Marosbogát, Mikefalva, Nagykend, Nagyteremi, Pócsfalva, Radnóth, Sövényfalva, Szászcsávás, Ugra, Vámosgálfalva.4
 A XVIII. század végéig a vidék iskolahálózata nem változott, de a XIX. század elejétől kezdve az iskolák száma fokozatosan növekedett a következő formában5:

01

Az iskolamester

 A feudalizmuskori falvak világában a tanítóknak igen jelentős szerep jutott, „…lehet látni egész falvakat” – írja Apáczai Csere János - , „amelynek szeme, füle, nyelve egyedül…az iskolamester”.6 A tanító egyházi személy (persona ecclesiastica) és mint ilyen, részese az egyházi személyeket megillető kiváltságoknak: adót nem fizet, katonáskodásra nem fogható, egyházi bíróság ítélkezik felette.
 Az iskolamesterek az erdélyi kollégiumok diákjai voltak, akik néhány évi tanítás után folytatták tanulmányaikat, majd pedig papi illetve világi foglalkozást választottak. A Küküllő vidéki falvak tanítóikat többnyire a Marosvásárhelyi Református Kollégiumból hozták, az ősi schola anyakönyveiben szerepelnek Papolczi Miklós küküllővári (1670), Felfalusi András radnóti (1702), Kovásznai György gogáni (1715), Árkosi Sámuel ebesfalvi (1717), Gyalakuti Sámuel királyfalvi (1719) stb. iskolamesterek nevei.7
 A helyzet később sem változott, akkor sem, amikor a XVIII. század második felétől kezdve a tanítói pálya önálló értelmiségi foglalkozássá vált és az egy-két évig időző diákok helyett letelepedett családos tanítók vették át az oktatást. 1825-ben a nagyteremi tanító halálakor például az egyházmegye esperese levélben fordult a „Marosvásárhelyi Református Collegium Tiszt. Professzoraihoz…, hogy egy arra a Statióra alkalmatos ifju bocsáttassék ki”.8
 A tanítónak, mint belső egyházi személynek életmódját, mindennapi életét a törvények és előírások halmaza szabályozta. Az egyházközség elvárta tanítójától, hogy az egyházi törvényeknek, a közösség hagyományos erkölcsi normáinak megfelelően viselkedjen, „belső emberhez illő életet éljen és hivatalát buzgón, lelkesen folytassa”. A törvények utasítják az iskolamestert, hogy „az oskola kortsomaházzá ne legyen…lányokkal, asszonyokkal ugrálni, tántzolni (nem szabad)…olyan öltözetet és lábbelit viseljenek, melyet a rend kiván”.9
 1781-ben Bethlenszentmiklóson tartott parciális zsinat elmarasztalta az iskolamestereket, mert „Canon ellen illetlenül viselik magokat, keszkenőket nyakravalónak, tarka lájbikat s egyebeket viselnek”.10 Az 1783. évi sárdi általános zsinat pontosan előírta az iskolamesterek öltözetét: egészen fekete vagy szederjes köntöst (hosszú bő felsőruhát) viseljenek és fekete fátyol nyakravalót, ellenkező esetben 3 forint a büntetésük.11 Ennek ellenére a vizitáció többször panaszkodik az iskolamesterek öltözetére: 1787-ben a csávási mester ruházatát kifogásolta, 1792-ben pedig a mezőbodoni tanítónak felrótta, hogy öltözete „rongyos”.
 Fogarasi Sámuel emlékiratíró ellenben 1797-ben a gogánváraljai Vályi Pál iskolamestert megdicsérte, hogy „fekete csinos öltözetben, kurta mentében, kék csíkos háziszőtt vászonlajbiban” járt.12
Küküllő-vidéke közismerten jó szőlőtermő terület, a bor mértéktelen fogyasztása, a részegeskedés is gyakran szerepelt a panaszok között. 1783-ban Szabó János csávási mester ellen az a panasz, hogy a lakodalomban ittasan „magyarosan tántzolt”, 1796-ban a sülyei tanító „megrészegedvén…trágár s Katonához is illetlen énekeket éneklett”, 1819-ben pedig Újvárosi János koródszentmártoni mester „némelykor ittasan mégyen a Templomba”.13 Az előbbiekben említett Vályi Pál gogánváraljai mester ellenben „igen tisztes és becsületes öreg ember”.14
 Az egyházi törvények, a falu hagyományos erkölcsi normái elvárják, hogy a tanító családi élete példamutató legyen: 1791-ben Szentkirályi János sülyei mester feleségét paráznaság miatt kiközösítik, házasságát pedig felbontják.15
 Az ellenőrző látogatások alkalmával szokásban volt a tanító szakmai tevékenységének, az iskola munkájának minősítése. 1785-ben a haranglábi iskolamestert figyelmeztetik, hogy „főbb kötelessége a tanítás”, 1786-ban a csávási tanítóról megjegyezték: „a gyermekek tanításában felettébb restes”. Dicsérőleg nyilatkozik a vizitáció Molnár András dányai (1830), Kis János gogáni (1836) és Székely Sámuel nagykendi (1840) tanítóról.
Kiemelt dícséretet olvashatunk a vizitációs jegyzőkönyvekben 1817-ben Réti György balavásári mesterről, aki „ezen hivatal folytatásában a legelső Grádust megérdemli”, 1830-ban Belle József csávási tanítóról, aki „fáradhatatlan, szorgalmatos…A Traktusban lévő tanítók között most is első”, 1839-ben Getse János bonyhai tanítóról, „ő legelső az egyházkerületben”.16

A díjlevelek

 A tanító létalapját a falu közössége által megállapított díjlevél biztosította. A díjlevelek évszázadok gyakorlatát tükrözik, írásba foglalásukra a XVII-XVIII. században került sor. Az egyházközségek protokollumaiba bejegyzett konvenció jelentette a tanító hiteles, törvényes fizetését.
 A díjlevelekben több tételcsoportot különböztethetünk meg. A tanító járandóságai: a telekhasználat, amelyhez a falu határán illetményföld tartozott, valamint az egyházközség tagjainak természetbeni, munka- és pénzszolgáltatása. Adataink szerint a tanítónak általában a papi jövedelemnek egyharmadát rendelték, tehát a falu által fizetett kepe kétharmad része a lelkipásztort, egyharmad része a tanítót illette.
 A Küküllő Református Egyházmegyében 1676-1714. években 29 településen összeírták az iskolamester jövedelmét. Ezen a vidéken a kepét a közösség tagjai házaspáronként fizették a következő formában:
Balavásáron 1 kalangya búzát, 1 kalangya zabot, ½ veder mustot, a lelkipásztort illető tűzifa 1/3-részét. Harangozásért egy kenyeret. Ehhez járult a rektori föld és a 2 rét.
Bonyhán  nagyobb bér illette a mestert: 2 kalangya búza, 1 kalangya zab, 5 dénár. Harangozásért egy kenyér. Özvegyek, zsellérek felét, szegény özvegyek 1 sing vásznat fizettek. Marosbogáton közepes a tanító járandósága: 1,5 kalangya búza, 1 véka zab, 4 ejtel must. Harangozásért egy kenyeret, szegény özvegyek egy sing vásznat fizettek. Temetésen való éneklésért 24 dénárt kapott.17
 Az iskolamester jövedelmének legjelentősebb tételét a búzakepe képezte. Ez a szolgáltatás mind a 29 településen szerepelt, mennyisége 1 kalangya (14 faluban), 1,5 kalangya (3 faluban), 2 kalangya (4 faluban) stb. között változott.18 Ehhez járult 9 településen a zabkepe, mely többnyire 1 kalangyából állt, és 10 településen a mustkepe, mely 1 veder körüli mennyiséget jelentett.19 A hagyományos társadalom körülményei között a pénzbeli szolgáltatás igen csekély összeg, 5 dénár volt.20
 A természetbeni szolgáltatáshoz tartozott az iskola és a tanítóház fűtését szolgáló failletmény. A tűzifa kitermeléséről és hazaszállításáról az egyházközség gondoskodott, mennyisége többnyire házastársanként 1-3 szekér, vagy a lelkipásztornak járó famennyiség 1/3-a.
 Küküllő vidéken az ún. tanulópénzt a készpénz ritkasága miatt terményben fizették. A tanító a gyermekek oktatásáért általában 1 veder mustot kapott a szülőktől. Balavásáron az olvasók a szokásos egy veder mustot, az apróbbak csak 4 kupát fizettek.21
 1825-ben Nagyteremiben az iskolamester összesen 58 véka búzát, 58 véka zabot, 3 szekér tűzifát, 3 szekér szénát termő rét hasznát, valamint minden tanuló gyerektől egy-egy véka búzát kapott.22 Ennek a fizetésnek pénzbeli értéke kb. 120 Rhénes forint volt, ami abban az időben szép összeget jelentett. (Marosszéken csak hét tanító kapott ehhez hasonló fizetést.)23
 A tanító kántori tiszténél fogva közreműködött az egyházi szertartásokon is, pl. a temetéseken énekelt és ezekért a szolgálataiért meghatározott díjban részesült. A temetéseken való éneklésért a falvak többségében 12 krajcárt fizettek. Héderfáján „a halott feletti éneklésért, ha predikátzió nélkül temetnek 24 krajtzárt adtak”. A tanító kötelessége közé tartozott a templomozásra és esti takarodásra való harangozás is, amiért külön fizetséget többnyire nem kapott, de helyenként munkáját egy-egy „harangozó-kenyérrel” honorálták.
 A XIX. század elején néhány egyházközség toronyórát csináltatott, s ekkor az óra kezelése is a tanító feladata lett. 1826-ban Balavásáron a toronyóra reggeli és esti felhúzásáért fizettek 40 véka csős törökbúzát, 80 kupa mustot és egy szekér szénára való füvet. Tehetősebb falvakban az óra kezeléséért pénzben fizettek, így például a kalotaszegi Magyarvalkón 30 Magyar forintot kapott.24
 A tanítói jövedelem szerény kiegészítésére szolgált a reformátusoknál és unitáriusoknál elterjedt szokás, a „sabbathare”, szombat napi ajándékozás. A gyermekek ugyanis szombatonként a tanítónak kevés honoráriumot vittek: 1826-ban Küküllőszéplakon „egy tojást vagy egy tső törökbúzát”.
 Küküllő vidéken a tanítói fizetés a falvak többségében szerény jövedelmet jelentett, amelyből többgyerekes családjával nehezen tudott megélni. A tanítók gyakran elégedetlenkedtek fizetésük elmaradása miatt is, a vizitációs jegyzőkönyvek tele vannak ilyen vonatkozású panaszaikkal. A „bérbeli restancia” miatt panaszoltak az iskolamesterek 1784-ben Ádámoson, Désfalván, 1790-ben Buzásbesenyőn, Dányán, 1792-ben Radnóton stb. A vizitáció által megfogalmazott figyelmeztetések, kirótt büntetések igen gyakran eredménytelenek maradtak. A tanító járandóságának idejében való kifizetése ugyanis nem a jóakaraton múlott, oka a jobbágygazdagság anyagi helyzetében kereshető. Forrásaink, a vizitációs jegyzőkönyvek, ez esetben is pontosan fogalmaznak: „némelyek szegénységük miatt nem fizethetnek”.
 Az iskola fenntartásának minden terhe, így a tanító fizetésének előteremtése is az egyházadót fizető nép vállára nehezedett. Egyes falvakban azonban a birtokos nemesség, ha nem is anyagi lehetőségei arányában, de részt vállalt az iskola fenntartásából, kegyúri, patrónusi kötelességeket és jogokat gyakorolt. Küküllő vidéken kegyúri adományokat 9 településen jegyeztek fel. Kiemelkedő donációkról tudósítanak forrásaink Küküllőváron, ahol a várból 25 kalangya búza, 20 veder bor, 20 Ft pénz, a malom szombati vámjának 1/3-ad része, 1 kövér disznó, a köznemesektől 15 kalangya búza járt a tanítónak, valamint a Nagyteremi és Újfalu társegyházakban, ahol az udvartól 35 kalangya búza, havi 2 véka búza, 12 Ft, 2 sajt, 8 font szalonna az adomány és a Vásárhelyi Collégiumtól havi 1 ft. 68 dénár alumnia.25
1826-ban a Küküllői Református egyházmegyében újra összeírták az iskolamesterek jövedelmét.26 A búzakepe ekkor a falvak többségében 20-26 kévét illetve 1 vékát jelentett. Érdekes, hogy a búzakepe az eltelt évszázadban alig változott, nagysága azonban inkább csökkent, mint növekedett. A mustkepe ellenben jelentősebbé vált, 18 faluban szerepelt az iskolamester járandóságai között. Küküllő vidéken ez a növekedés bizonyára az új telepítésekkel, a szőlőművelés fellendülésével magyarázható. A kegyúri adományok is gyakoribbá váltak, ami a birtokosság vagyoni gyarapodását jelentette.
1808-ban Bethlenszentmiklóson például, amikor az egyházközség iskolát szervezett, a három Bethlen-birtokos jelentős adománnyal járult hozzá az iskolamesteri állás fenntartásához. A donáció 28 ½ kalangya és 19 kéve búzából, 25 ½ veder borból, 17,5 Forint pénzből, 7 szekér tüzifából, 3 ½ szekér szénából, 3 ½ sajtból, 3 ½ bárányból, valamint ½ vékás és 6 kupás törökbúza földből állt.
1819-ben Küküllőváron Horváth Therézia birtokos jelentős iskolai alapítványt létesített, rendelkezése szerint „400 Magyar forint…Oskola Fundussá (ból)…200 magyar forintok Interesséből pedig vásároltassék a Gyermekeknek könyv, Papiros és egyéb Oskolához megkivántató Portékák”. 1826-ban Szőkefalván Báró Zágoni Szentkereszti Zsigmond adományozott 129 Magyar forintot és 69 pénzt az iskolának, amelynek „Interesse a Mesteré”.27

A scholaház

 A feudalizmus idején a falusi kisiskola szalma-, nád- vagy zsindelyfedeles, egyszobás szerény épület, amely a sövénnyel kerített mesteri „fundus”-on állt. A mesteri telek – az egyházközség anyagi lehetőségétől függően – kisebb vagy nagyobb lehetett. A XIX. század elején a marosbogáti tanítóteleknek pl. a „Szélessége Északról 30, Délről a Czinterem közepéig 38, hossza a Czinterem mellett 38 öl”.
 Az iskolamester többnyire lakószobájában tanított, de a XVIII. század elején egyes falvakban már felépült a külön tanterem, az úgynevezett „classis”. A vizitációs jegyzőkönyvek gyakran panaszkodnak a mesteri ház, a classis gyenge állapota miatt: 1784-ben a haranglábi oskolaházon „nevezetes romlások vagynak”, 1796-ban a mezőbodoni mesternek „a Háza szinte a nyakába szakad”, szólnak a tudósítások. Az egyházközségek szegénysége miatt az építkezések, javítások lassan haladnak: 1820-ban Szőkefalván a tanító háza leégett, a vizitációs jegyzőkönyvek még 1836-ban is panaszolnak, hogy a faluban nincs iskolaház.28
 A mesteri lakás és az osztályterem általában egy fedél alá épült cserfa, borona vagy rakófából, a régebbiek sövényből. Kő illetve tégla iskolák Erdélyszerte igen ritkák voltak. 1826-ban a marosbogáti tanítói lak a jobb épületek közé tartozott, zsindellyel fedett részeit a vizitáció pontosan felsorolta: „a lakó szoba…egy az Udvarra, más a kertbe nyíló üveg ablakokkal, veres kályha füttős kementzével…ebből nyilik bé b. Egy oldal szoba…egy a veteményes kertbe, más a Csűres kertbe nyiló üveg ablakokkal, és egy kívűl füttő veres kályha kementzével…Az Utza felől való részben vagyon c. a Classis két lantorna ablakokkal, veres kályha füttős kementzével…egy kereszt lábra készült hosszú asztallal, mellette lévő két ülő paddal. Ebből nyilik be d. Egy élés kamara…e. a Lakó szoba és a Classis között vagyon egy pitvar, melyben vagyon egy sütő kementze, előtte lévő föző tűzhellyel, s felette lévő kő kéménnyel”.29
 Jellemző, hogy a tanító lakószobája, oldalszobája, a pitvar téglából épültek, ablakai üvegből készültek, míg a classist borona fából emelték, ablakait lantornával fedték. 1826-ban tehetősebb egyházközségnek számított Nagykend és Balavásár. Az előbbi iskolájáról feljegyezték, hogy „tserép fedél alatt az Oskola Ház, oldalai tserefa rakó fából, két üveg ablakokkal…veres kályha Kementzével, hosszu asztallal, két paddal, mindenik tzövek lábakon”, az utóbbiról pedig „sendely fedél alatt lévő sövény oldalu Oskola Ház, két üveg ablakokkal, veres Kályha Kementzével”.
 A classisok lantornás ablakai kevés fényt bocsájtottak a gyermekekre, emiatt a gazdagabb egyházközségek arra törekedtek, hogy üvegablakokkal lássák el a tantermeket. 1826-ban a fent említett falvakon kívül Héderfáján, Küküllőváron, Szászcsáváson, Vámosgálfalán is üvegből voltak a classis ablakai.
 A XVIII-XIX. század fordulóján a tantermek bútorzata igen szerény volt: hosszú deszkaasztalokból, cövekre erősített ülőpadokból, egy-egy fekete táblából állt. A mai értelemben vett tantermekkel egész Erdélyben, így a Küküllő vidékén is csak a XIX. század közepe táján találkozunk.

Az iskolalátogatás

 Erdélyben a feudalizmuskori vidéki iskolázás egyik nagy kérdése a rendszertelen iskolalátogatás. A jobbágyterhek lefoglalták az egész család és benne az iskoláskorú gyermek idejét és erejét. A gyermekek munkára való igénybevétele miatt a tanulási idő is lerövidül, többnyire novembertől márciusig terjed.
 A Küküllő mentén sok gyermek a szegénység, a ruhátlanság, a hideg, a nagy sár miatt nem jár iskolába. A felettes világi és egyházi hatóságok, a falvak elöljáróságai „a lehetőség szerinti minél több gyermek nevelését” tekintették elérendő célnak. A vizitációk alkalmával a mulasztó gyermekek szüleit megdorgálták, sőt az is előfordult, hogy az egyházközséget megbüntették.
 1772-ben a népes Héderfáján a classis teljesen üres, emiatt „ az Atyák keményen megdorgáltatnak, az ilyenek gyermekei – szól a további elmarasztalás –, az Úr Asztalához nem botsáttatnak, sőt annak idejében mikor Házasságra adják nem Copuláltatnak”.30 1785-ben Nagyteremiben a vizitáció „az egész Ekklát tizenkét M(agyar) forintokig, a Curatort, az Egyházfiakat…három forintokig büntetik”.31
 Az iskolamesterek kötelessége az iskoláskorú gyermekek összeírása. Ezt 1791-ben Haranglábon a tanító elmulasztotta, ezért a vizitáció szigorúan megparancsolta „Oskola Mesternek, hogy az öt esztendősökön feljül való gyermekeket írja Catalógusba”.32
 Az iskolalátogatás szempontjából a vizitáció néhány iskolát megdicsért, mert a gyermekek mind feljártak a tanítóhoz. Ezek a következő falvakban működtek:33

02

A Küküllő vidékén azonban gyakoribb az olyan falu, ahol a classis üresen áll, mert „egy gyerek sem jár” az iskolába. 1830-ra ezek közé tartozott Gogánváralja, Gálfalva, Harangláb, Sövényfalva, Szászalmás, 1840-ben Bethlenszentmiklós, Mikefalva, Pócsfalva, Negyteremi, Szentbenedek.
 Ezekben a falvakban a vizitáció többszörösen megintette a szülőket, hogy gyermekeiket nyolc napon belül küldjék fel az iskolába, mert ellenkező esetben nevüket az esperes átadja a „Polgári Hivatal”-nak.
 Küküllő vidéke vallásilag vegyes lakosságú terület, ahol a református kisiskolákat más hitű gyermekek is látogatják. 1819-1823 között ilyen iskola volt Buzásbesenyőn, Csáváson, Dányán, Gogánban, Marosbogáton, Királyfalván, Koródszentmártonban. 1822-ben Dicsőszentmártonban a vizitáció büszkeséggel említi, hogy az iskolában a reformátusok mellet római katolikusokat, unitáriusokat, oláh unitusokat és disunitusokat is találunk.
 Iskolacsere fordítva is előfordult, egyes falvakban református gyermekek jártak más felekezetű iskolákba. 1786-ban Désházán a vizitáció megjegyezte, hogy a helybeli unitáriusoknál csak egy református fiú tanul. 1819-ben Küküllőváron már arról panaszkodott, hogy a szülők gyermekeiket a „Barátokhoz járatják”. Az iskolaváltásnak helyenként az oktatás színvonala az oka: 1823-ban Ádámoson három tanuló „az Unitárius Mesterhez jár, mert nagy Oskolájuk lévén azoknak itten”, Szentbenedeken pedig azért nincsen iskola, mert a gyermekek az unitárius scholába járnak. 1840-ben Bethlenszentmiklóson 22 tanuló közül egy sem járt a református iskolába, a szülők gyermekeiket az unitaria oskolában taníttatják, mert ott „jobban tanítanak”. Mezőbodonban azért kevés az iskolás, mert a szülők „a nagyobbakat Vásárhelyre Collegiumba adták”.
 Küküllő vidéken a vizitációs jegyzőkönyvek összesített adatai gyér iskolalátogatásról tanúskodnak. 1830-ban a vidék 40 településén 991 református kisiskolást írtak össze, akik közül 309 (31, 2%) iskolába járt és 682 (68, 8%) nem látogatta az iskolát.34 Ezek az adatok lehangoló képet nyújtanak, hiszen más tájakon ebben az időszakban sokkal magasabb a beiskolázottak száma: Marosszéken 1846-ban 74, 3%, Kalotaszegen 1840-ben 60%,36 és még a szórványnak számító Hunyad-Zaránd vidéken is nagyobb, 50 %.37

Az oktatás anyaga és módja

A XVIII. század utolsó harmadának és a XIX. század első felének vizitációs jegyzőkönyveiből képet alkothatunk e korszak népoktatásának tartalmáról, a tantárgyakról, a tanítás módszereiről, a rendelkezésre álló tankönyvekről stb. Ebben az időszakban a falusi kisiskolákban a tananyagot az olvasás, írás, a katekizmus, a zsoltárok éneklése, olykor a latin nyelv elemei alkották.
 Az olvasást – a feudalizmus folyamán – az úgynevezett sillabizálással, a betűztető módszerrel tanították. A mássalhangzókat nem hangjuk, hanem nevük szerint ejtették ki a tanulók. Miután begyakorolták a betűk nevét, az elnevezés szerinti kiejtést, következett az értelmetlen szótagsorok, szótagcsoportok mechanikus betanulása. A „sillabizálás rossz módszere”, a „nagy hiábavalóság s kerengő útvesztés” – Szőnyi Nagy István szavai szerint – alaposan megnehezítette az olvasás elsajátítását.
 A Küküllő vidéki kisiskolákban az olvasás elsajátítása három szakaszban történt: az első a betűk megismerése volt, ezt követte az ún. sillabizálás, majd a tulajdonképpeni olvasás begyakorlása. A vizitáció szerint 1826-ban Marosbogáton „olvasnak 4-en, syllabizálnak 5-en, a betüket tanulják 3-an”, 1830-ban Bethlenszentmiklóson „olvas 1 fiu és 1 leány, ketten most kezdik a betüket összerakni, a többi jól syllabizál”, Haranglábban „olvasnak és olvasni kezdenek 10-en, syllabizálnak 6-an, a betüket ismergetik 3-an”.38
 A református felekezeti népoktatás fő céljának hosszú ideig a „keresztény hit ágazatainak” tanítását tekintették. Ennek megfelelően az iskolák alapvető tananyaga a katekizmus – a vallás főbb tételeinek kérdés-felelet formájában való kifejtése –, amely azonban erkölcsi, társadalmi ismereteket is nyújtott.
 Küküllő vidéken a legnépszerűbb a Láczai József: Kisdedek katekizmusa című könyvecske volt. 1830-ban Haranglábon a vizitáció megjegyezte, hogy a tanulók közül „6-an felelgetnek a Látzai Catechizmusából igen tisztán és dicséretesen”, Koródszentmártonban pedig „12-en az egészet tudják”. 1840-ben Nagykenden „Látzai Catechizmusát 8-an egésszen elmondják, nyolcan pedig félig”.39
 A református kisiskolákban természetesen tanították a fontosabb imádságokat a Miatyánkot, Hiszekegyet, a Tízparancsolatot stb. és azok magyarázatát. 1839-ben Balavásáron „Az Úri Imádság magyarázatát, úgyszintén az Apostoli hit formáját mindnyájan tudják, emellett reggeli és estvéli könyörgéseket is tudnak”, Bonyhán a vizitáció szerint tanulnak „Ágendát”, „Erkölcsi Vallásból, sőt a Confirmatióra tartozó tudományokból is”.
 A vallástörténeti alapismeretek oktatását említették 1830-ban Csáváson: „Hübner Históriát tudnak a nagyobbak, Ó Testamentumból is, mégpedig igen értelmesen elémondani”.40
 1826-ban Marosbogáton a gyerekek tudják a „Szent Históriából az első szakaszt”, 1830-ban Héderfáján a „Szent Históriát 6-an végig tanulták”.
 A felekezeti iskolákban jelentős szerep jutott a zsoltárok éneklésének, amelyek vallásos tartalmuk mellett szép élményszerű éneklést jelentettek. 1818-ban Bonyhán a vizitáció megdicsérte az iskolamestert, mert „szép előmenetelt (mutatott)…mind Szent, mind Világi éneklésben”, ez utóbbi alatt bizonyára a népdalokat érthetjük. Az együtténeklés is természetes igény volt: 1830-ban Csáváson megjegyezték, hogy: „Énekelnek Soltárokat, Ditséreteket, Halotti és Világi énekeket, mind külön-külön tsak magokra, mind pedig együtt és igen szépen és jómóddal”. Később hozzá teszik: „a nagyobbak kottából énekelnek”. Egyes iskolákban az énekek száma is figyelemre méltó, 1830-ban Dicsőszentmártonban „25 Soltárt és 11 Ditséretet, mind külön-külön véve, mind pedig együtt jól énekelnek. Gyönyörűség őket hallgatni”, Héderfáján pedig ennél is többet, „mintegy 40 Soltárt és Ditséretet tudnak”. 139-ben Nagykenden a nem régen megjelent „Új Énekeskönyvből már 3 Ditséretet és Soltárt tudnak”.41
 Neveléstörténeti irodalmunkban az  egyik vitatott kérdés a falusi kisiskolákban folyó írástanítás és annak hatékonysága. A XVIII-XIX. századi erdélyi falu ugyanis – a források jelentős része alapján – az analfabetizmus világának tűnt. Pedig a XVIII. század második felétől kezdve az erdélyi falusi kisiskolákban kellő figyelmet fordítottak az írástanításra, s a vizitációs jegyzőkönyvek nem győzték eléggé hangsúlyozni ennek fontosságát.
 Az írás gyakorlásának általánosan használt eszközei a homokkal megtöltött ládikák, a „kőtáblák” (palatáblák), majd a papiros és a tinta voltak. 1830-ban Bonyhán a vizitáció megdicsérte a tanulókat, akik „írnak, többnyire mindnyájan szép betűkkel”. 1836-ban Csáváson „táblára írnak”, később megjegyezte, hogy „kőtáblára”. 1840-ben Balavásáron és Nagykenden egyaránt „6-an írnak papirosra, a többiek fövényre”. A vizitáció szerint Dicsőszentmártonban „írnak 14-en papirosra”, Bonyhán „papirosra 10-en, táblára 13-an”.42
 A falusi lakosság írástudatlanságának magyarázata az lehetett, hogy a jobbágynak ritkán nyílt alkalma az írás gyakorlására. A végrendelkezések, szerződések fogalmazását, megírását elvégezte az iskolamester, a falusi nótárius. Ha meg is tanult írni a gyerek a kisiskolában, azt néhány év alatt elfelejtette. A mezőgazdasági munkában elnehezült kéz nem volt alkalmas a penna forgatására, ezért szerepel a korabeli iratokon a névaláírás helyett gyakran a keresztvonás.
 A falusi kisiskolákban a tanítás anyanyelven folyt, de a műveltség fokmérőjének ebben a közegben is a latintudás számított. Ezért még azok a szülők is igényelték a latin nyelv alapismereteinek oktatását, akik nem szándékoztak gyermekeiket tovább taníttatni. Ha gyakorlati haszna a latintanításnak nem is volt, az iskola és az iskolamester tekintélyét egyaránt emelte, ezért még a grammatikában alig-alig jártas tanítók is megpróbálkoztak vele. 1830-ban Dányán a gyermekek tanultak a „Deák Gramatica kezdetéből, a két első Declinátióból, az ABC szerint való Vocabulariumból”, Almáson pedig „edgyik a Deák öt Declinatióban is promtus”.43
 A feudalizmus körülményei között a továbbtanulás egyik fontos feltétele a személyi szabadság volt.  1830-ban Koródszentmártonban erre utalt a vizitáció, amikor megállapította: „Nagyobb részint Egyházi Nemesekből állván ezen Ekklésia, tanulnak négyen Declinatiókat is Deák nyelven”.
 A „gyakorlati élet követelte” tantárgyak közül a kisiskolákban a számtant tekintették a legfontosabbnak. A vizitációs jegyzőkönyvekben említett számtantanítás különböző alapismeretek oktatását jelentette: előfordult, hogy csupán a római és arab számokkal ismerkedtek a gyermekek, de többnyire a „számvetés három alsóbb részire” vagy „első négy részire” vonatkozott. 1839-ben Balavásáron „mindkét féle számokat esmerik és kimondják”, Koródszentmártonban „a nagyobbak az Arábiai Számokat, a kisebbek a Rómaiakat esmerik, leírják és kimondják”.
A négy alapművelet közül 1830-ban Almáson és Csáváson az összeadást, Dányán és Héderfáján az összeadást és kivonást ismerték. 1836-ban Marosbogáton „a nagyobbak a Számvetés 3 első részit”, 1840-ben Bonyhán „némelyek a Számvetés 4 alsóbb nemit tudják”.44
A XIX. század első évtizedeiben az erdélyi kisiskolákban mind nagyobb súlyt fektettek a természettudományi és a történelmi alapismeretek oktatására. 1830-ban Dicsőszentmártonban a vizitáció megjegyezte: „Erdélynek leírásából a megelégedésig feleltek a tanulók”, 1836-ban Kutyfalván pedig „Hazai Geográfiából mindnyájan jól feleltek”. 1830-ban Balavásáron „Természettudományokból is tudnak versben foglalva 9-en”, Bonyhán „természet históriából az állatok országát versbe foglalva elő beszélik”.45
A Küküllő vidéki iskolákban a történelmet a Hármas Kis Tükörből tanulták, 1839-ben Koródszentmártonban „a Magyar Nemzetről szépen feleltek”, 1840-ben Bonyhán Csorja Históriájából „egy keveset tudnak”.
Az iskolamester munkáját, a gyermekek tudását az évente tartott vizitációk ellenőrizték. Ilyenkor a gyermekek feleletei alapján minősítették a tanítót, megdicsérték vagy elmarasztalták munkáját. 1817-ben Csáváson a vizitáció maximálisan elégedett: „Gyermekek is megvizsgáltatván olyan Specimentet adtanak, hogy Tanítójuk ezen Hivatal folytatásában a legelső Gradust megérdemli”. 1830-ban Héderfáján megjegyezték: „Mindenben jó Specimentet mutattak”, később, 1836-ban elégedetlenkedve írták: „gyenge exament adtak”. A tanítót dicsérték 1836-ban Bonyhán, Koródszentmártonon, 1839-ben Dicsőszentmártonban, Nagykenden stb.
A XVIII. század utolsó évtizedeiben a falusi kisiskolákban a mai értelemben vett tankönyveket a tanulók nem használtak. Az olvasás-írás tanulásához szükséges ábécék tulajdonképpen a tanítók kezén forogtak mint kézikönyvek, csak a tehetős szülők gyermekeinek volt saját könyvük. A vallásos alapismereteket és az énekeket az iskolamesterek a különféle kiadású katekizmusok és zsoltároskönyvek alapján élőszóval tanították.
A kisiskoláknak szánt tankönyvek terén a XIX. század harmincas-negyvenes évei hoztak változást. Az Erdélyi Főkonzisztórium ekkor több tankönyvet jelentetett meg aránylag nagy példányszámban.47
A vizitációs jegyzőkönyvek alapján a Küküllő vidéki falusi kisiskolákban használt tankönyvek közül a következők voltak az ismertebbek:48

1. Ábécés könyvek
- Debreczeni ABC, a legnépszerűbb abc egyike. Marosvásárhelyen háromszor (1830, 1834, 1840) nyomtatták ki. A vizitáció mint hasznos könyvet említi Héderfáján (1830) és Küküllőszéplakon (1830).
- Új ABC, Kolozsvár, 1838. Salamon József a kölcsönös tanítás módját ismertető könyvének átdolgozott kiadása. A Főkonzisztórium 3000 példányt ajándékul szétosztott az erdélyi kisiskoláknak, Küküllő vidéken 1839-ben a vizitáció a következő eklézsiáknak juttatott: Balavásár (6 példány), Bethlenszentmiklós (3), Dicsőszentmárton (5), Héderfája (3), Kiskend (3), Koródszentmiklós (5), Küküllőszéplak(2), Mikefalva (3), Teremiújfalu (5) stb.
- Józsa János ABC-je, Brassó, 1816. A szerző erdővidéki esperes, akinek könyve a népszerű Debreczeni ABC alapján készült. 1830-ban Csáváson forgatják, a gyerekek megtanulták belőle „az erköltsi mondásokat, Példabeszédeket, mesétskéket”.

2. Katekizmusok, énekeskönyvek
- Láczai József: Kisdedek kathekizmusa, azaz Keresztény hitnek és kegyességnek főágazatai, együgyü kérdésekben és feleletekben szedve a kisded tanulók számára, Kolozsvár. Erdély kisiskoláiban talán ez volt a legnépszerűbb katekizmus. Küküllő vidékén a vizitáció megemlíti: 1830-ban Balavásáron, Haranglábon, Héderfáján, Koródszentmiklóson, 1839-ben Bonyhán, Dányán, 1840-ben Küküllőváron, Nagykenden stb.
- Hübner János: Száz és négy bibliabéli históriák című munkája is elterjedt kézikönyvnek számított, mely 52 ószövetségi és 52 újszövetségi történetet tartalmazott. 1830-ban Almáson, Csáváson, Radnóton használták.
- Új Énekeskönyv, 1838. Ez az átdolgozott énekeskönyv Erdély minden református falusi kisiskolájába eljutott. Ebből tanulták a zsoltárokat 1839-ben Bonyhán, Kis- és Nagykenden stb.

3. Geográfiák, históriák
- Geográphia, Erdély, hazánk rövid földleírása, Kolozsvár. Egyike a mai értelemben vett tankönyveknek, amelyet ingyen osztottak szét a kisiskoláknak és amelyet a gyerekek személyes használatra kaptak. A vizitációs jegyzőkönyvek szerint 1830-ban Dicsőszentmártonban, Koródszentmártonban, 1836-ban Kutyfalván, 1840-ben Királyfalván tanultak belőle.

A magyar népoktatás egyik legnépszerűbb tankönyvét Losonczi István: Hármas Kis Tükré-t, valamint Csorja Ferenc: Hazai és közönséges Históriá-ját a Küküllő vidéki kisiskolákban is tanították. Az előbbit 1839-ben Koródszentmártonban, az utóbbit 1840-ben Bonyhán.
Az előbbiekben ismertetett kisiskoláknak a régi Küküllő vidék életében jelentős szerep jutott. Alapvető céljuk a gyermekek nevelése, előkészítése a feudális társadalomba való beilleszkedésre, de egyúttal biztosították a szellemi élet folytonosságát is. A régi generáció az iskola falai között továbbította a művelődési örökséget az új nemzedéknek.
A feudalizmus idején a Küküllő vidéki kisiskolák színvonala a falvak anyagi lehetőségeitől függően változó volt, de a közvetített ismeretanyag egyre szélesedett, a latin szövegek betűztetésétől kezdve az anyanyelvű olvasáson és íráson át a természettudományok elemeinek oktatásáig. E szerény keretek között folyó évszázados oktató-nevelő munka számottevő iskolai örökséget hozott létre, amelyet később a korszerű általános népoktatás hasznosított.


JEGYZETEK

1. Küküllő vidékének azt a területet nevezik, amely a Kis-Küküllő völgyében a torkolattól a Székelyföld határáig húzódik. A Kis-Küküllő 75 km hosszú völgyébe települt falusor 40, részben magyarlakta faluból állt, amely kiegészült az Ozd-völgyi és a Lapád-völgyi településekkel.
A vidéket a XVIII-XIX. században közigazgatásilag Küküllő vármegye foglalta magába, néhány települése Alsó-Fehér vármegyéhez, illetve Torda vármegyéhez tartozott. Egyházilag a református egyházközségek a Küküllői Egyházmegye, a katolikusok a Küküllői főesperesi kerület, valamint az Erzsébetvárosi főesperesi kerület, az unitáriusok pedig a Küküllői egyházkerület részei voltak. Vö.: Kósa László – Filep Antal (1975): A magyar nép táji-történeti tagolódása. Bp., 137-138. p.
2. Daicoviciu, Constantin – Pascu, Stefan (1964): Erdély története I. Kolozsvár, 168. p. A korábbi adatokra ld: Békefi Remig (1906): A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Bp., 23. p.
3. Szabó T. Attila: Papok és iskolamesterek a XVI. századtól a XIX. századig. Cédulagyűjtemény az Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltárában. Kolozsvár. Jakó Zsigmond – Juhász István (1979): Nagyenyedi diákok 1662-1848. Bukarest, 99. p.
4. Illés Géza (1927): A Küküllői Egyházmegye egyházainak javai és jövedelmei az 1676-1714. évben. Református Szemle. Küküllő vidékén az említett 29 református kisiskolán kívül 15 római katolikus és 13 unitárius működött.
5. A Küküllői Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei a Küküllői Református Egyházmegye Levétárában (a továbbiakban: KehmLvt), Dicsőszentmártonban találhatók. A dolgozat megírásához az Országos Széchenyi Könyvtár Mikrófilmtárában őrzött mikrófilmeket használtam (FM 1 3710-3712). A továbbiakban csak a helyiséget és az évet jelölöm.
6. Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól. Orosz Lajos szerk. (1956): Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei. Bp., 170. p.
7. Tonk Sándor (1994): A Marosvásárhelyi Református Kollégium diáksága 1653-1848. Szeged.
8. Vizitációs jegyzőkönyvek (a továbbiakban Vjk), Nagyteremi-1825. KehmLvt.
9. K. Nagy Sándor (1905): Az oskolamesterségről. Néptanítók Lapja. 2. sz. 11. p.
10. Sándor Attila: A 17-18. századi református egyház hétköznapjai III. Református Szemle. 2002. 511. p.
11. Erdélyi Református Zsinatok Iratai III. (Sajtó alá rendezte: Buzogány Dezső, Dáné Veronika, Kolumbán Vilmos József, Sipos Gábor). Kolozsvár. 2001. 188. p.
12. Fogarasi Sámuel (1974): Marosvásárhely és Göttinga. Önéletírás (1770-1799). Bukarest, 272. p.
13. Vjk. Csávás-1783, Sülye-1796, Koródszentmárton-1819. KehmLvt.
14. Fogarasi Sámuel: im. 272. p.
15. Sándor Attila: im. II. 399-401. p.
16. Vjk. Balavásár-1817, Csávás-1830, Bonyha-1839. KehmLvt.
17. Sándor Attila: im. II. 399-401. p. sing: hosszmérték=50 cm
18. Kalangya: 22-26 kévéből álló gabonarakás, melynek szemtermése 3 véka.
19. Veder: űrmérték=11, 32 liter
20. Dénár: a magyar pénzláb mindenkori alapegysége I. Lipót koráig. Anyaga ezüst, értéke fél krajcár.
21. Kupa: űrmérték=1,4 liter
22. Véka: űrmérték=26-28 liter
23. Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1980. 113. p.
24. Sebestyén Kálmán (1993): A Kolozs-Kalotai (Kalotaszegi) Református Egyházmegye népoktatásának adattára a XV. századtól 1900-ig. Budapest, 181. p.
25. Sándor Attila: im. II 400. p.
26. Az említett összeírás címe: „INVENTÁRIUM vagy ollan MUTATO KÖNYV, melyben a Küküllő Evangelico-Református TRACTUSban az Anya Szentegyházhoz tartozó Személyeknek Fizetéseik, és Jövedelmeik, az Ekkléiáknak Ingó és Ingatlan Javaik hitelesen vagynak irattatva. Készült az MDCCCXXVI Esztendőben”. KehmLvt.
27. Sándor Attila: im. II. 404. p.
28. VJK. Harangláb-1784, Mezőbodon-1796, Szőkefalva-1820, 1836.
29. Sándor Attila im. III. 154. p.
30. VJK. Héderfája-1772.
31. Vjk. Nagyteremi-1785.
32. VJK. Harangláb-1791.
33. A táblázat a vizitációs jegyzőkönyvek alapján készült.
34. A vizitáció összesített adatai.
35. Sipos Gábor: im. 117.
36. Sebestyén Kálmán: Kalotaszeg népoktatása a XV. századtól 1848-ig. In: Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest, 1979. 146. p.
37. Sebestyén Kálmán: A Vajdahunyad-Zarándi Református Egyházmegye népoktatása a 18. század második felétől 1848-ig. In: Ráday Gyűjtemény Évkönyve. VII. Budapest, 1994. 154. p.
38. Vjk. Marosbogát-1826, Bethlenszentmiklós-1830, Harangláb-1830.
39. Vjk. Harangláb, Koródszentmiklós-1830, Nagykend-1840.
40. Vjk. Csávás-1830.
41. Vjk. Dicsőszentmárton, Héderfája-1830, Héderfája-1839.
42. Vjk. Balavásár, Nagykend, Dicsőszentmárton, Bonyha-1840
43. Vjk. Dánya, Almás-1830.
44. Vjk. Marosbogát-1830, Bonyha-1840.
45. Vjk. Kutyfalva-1836, Balavásár, Bonyha-1830.
46. Vjk. Csávás-1817.
47. A „Geographia, Erdély, hazánk rövid földleírása” című tankönyv 10.000 példányban jelent meg.
48. A vizitációs jegyzőkönyvek a tankönyvek címét és a vizitáció évét pontosan felsorolták.





Készítette