Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Trencsényi László, Szabó Imre
Események, tájékoztatók

Interjú - Fórum
Kelemen Elemér, Trencsényi László
Pedagógiai örökségünk II.

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Német rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé

2004. ÉVFOLYAM - 2. SZÁM

Mihalovicsné Lengyel Alojzia: A nyelvpolitika és a nemzetiségi németnyelv-oktatás kapcsolata a magyarországi iskolakultúrában



A német nyelv oktatása Magyarországon a kisebbségi nyelvoktatás különös területe, mivel az itt élő kisebbségek között a német az egyedüli világnyelv. A német nyelv mint alkalmazott nyelvtörténetünk – így oktatástörténetünk – különböző korszakaiban nyelvpolitikai státuszváltozásokon ment át, mely a következő németnyelv-oktatási változatokat hozták létre a magyar tanügyben:

a) a németnek mint anyanyelvnek a hivatalos vagy oktatási nyelvnek iskolai tantárgyként való oktatása,
b) a németnek mint tágabb értelemben vett környezeti birodalmi nyelvnek az oktatása más etnikum (magyar) számára,
c) a németnek mint idegen nyelvnek kötelező oktatása,
d) a németnek mint idegen nyelvnek az oktatása a régió történelmileg meghatározott közösségén belül (például: olaszok, csehek), akikkel a magyarság államközösségi kapcsolatban él.

Tanulmányomban a német nyelv, így a nemzetiségi német nyelv oktatását az iskolakultúra történetében és a nyelvpolitika sodrában elemzem az 1750 és az 1950 közötti időszakban.
Az 1750-es év jelenti azt az időpontot, amikor a német nyelvet a Methodus Debrecenia 1750. számából felkutatva – Szilágyi István leirata alapján – a protestáns iskolákban felvették a tantárgyak sorába. Ez igen jelentős lépés volt, hiszen a német nyelv tanítása jelentette a kapcsolatot a külvilággal egy magasabb színvonalú kultúra felé. A nyelveket és az irodalmukat, mint humán tantárgyakat hagyomány iktatta be a latin iskolák körébe.
A Kárpát-medence etnikai térképe a XVIII. századra alapvetően átrendeződött. Az ok főként a térséget ért sok háborús pusztítást követően a megüresedett területekre irányuló migráció. A természetes migráció mellett egyre nagyobb szerepet játszott a Habsburg telepítési politika, amely elsősorban a katolikus németek betelepítésével színezte a térség etnikai térképét. (A XVIII. század végére a Kárpát-medence térsége 9,4 millióra tehető kb. 3,1 magyar és 6,31 millió nem magyar lakossal.)
Mária Terézia uralkodása alatt megkezdődött a birodalom közigazgatási átszervezése és az oktatási rendszer fejlesztése. A királynő szükségesnek tartotta a német nyelv ismeretét a birodalmon belül. Mária Terézia uralkodásának vezérelve – a fokozatos egységesítés – a közoktatásban is kifejezésre jutott. Az oktatás nyelve a középiskolában ekkor a latin. A század hatvanas éveiben a kötelező tantárgyak között élő nyelv nem szerepel. (Ha azonban egy-egy újonnan szervezett iskola tananyagában modern nyelv is helyet kap, a németről nem felejtkeznek meg.)
A bécsi kormánykörök elnémetesítő törekvéseinek egyik indoklása szerint a német nyelv ismeretére az ország német nyelvű lakosságának lelki gondozása céljából is szüksége van, ezért Mária Terézia elrendeli, hogy a német nyelv oktatására minden szemináriumon alkalmazzanak nyelvtanárt. Egy 1770-es királyi rendelet kimondja, hogy a városi iskolák tanítóitól a német nyelv ismeretét kivétel nélkül meg kell követelni.
A nyelvi sokféleségből eredő problémákat a Ratio Educationis 1777-ben a következő irányelvek alapján igyekszik megoldani:

1) anyanyelv használata,
2) közös összekötő nyelvek megtalálása.

A Tanügyi Kódex második szakaszának 41. paragrafusa a német nyelv hasznáról szól: " A német nyelv kitűnő segítséget jelent a mindennapi ügyek intézésében, valamint a belföldi és külföldi kereskedelemben: a német nyelv amiatt is hasznos, hogy az ausztriaiakkal közös uralkodó fennhatósága alatt élve különböző ismeretkörökben kívánatos a német nyelvű könyvek ismerete.”
Ekkor az idegen nyelvek között első helyen a latin állt, a német pedig az utolsó helyen a szükséges tantárgyak kategóriájába tartozott.
Mária Terézia fia, II. József olyan központosított rendszerű országot akart létrehozni, ahol a német a hivatalos államnyelv szintjén töltötte volna be a birodalmi lingua franca szerepét a hasznavehetetlen latin helyett. II. József a közigazgatás minden szintjén, valamint az országgyűlésen kötelezővé tette a német nyelv ismeretét, de az oktatás és az egyházak területén sem vállalhatott munkát az, aki nem tudott németül, sőt, a rendelet kibocsátásának évében nem léphetett középiskolába az a diák, aki nem tudott írni és olvasni a birodalom hivatalos nyelvén.
A német nyelv gimnáziumi oktatásában példaértékű Szilágyi István (1785 évi) tanterve. Ez az első Magyarországon alkotott tanterv a német nyelv oktatására a sárospataki kollégiumban, melynek célkitűzéseiben szerepel a nyelv gyakorlati elsajátításának fontossága.
A császár elrendelte továbbá, hogy az 1787-88-as tanévtől kezdve a grammatikai osztályokban német segítséggel kell elsajátítani minden tárgyat, s azokat a tanárokat, akik kellő színvonalon nem sajátították el a nyelvet, elbocsájtásra kényszerítette.
II. Lipót uralkodása idején a Ratio Educationis alatti állapot áll vissza: az iskolában a tanítás nyelve a latin, s a német mint tantárgy szerepel.
1806-ban megjelenik a második Ratio Educationis, amely elrendelte, hogy a latin nyelv oktatásával párhuzamosan foglalkozni kell a magyar nyelvvel s annak irodalmával.
A német mint idegennyelv tanítása a reformkorban háttérbe szorul: az alsóbb osztályokból kihagyják a német nyelv oktatását, az ötödik-nyolcadik osztályban kezdik idegennyelvként tanítani.
A reformkorban, amikor a magyar közélet nyelve a latin volt, erősödött a magyar nyelv szerepe. Mivel 1848 előtt nem sikerült a reáliskola-típust megvalósítani, a szabadságharcig az élő nyelvek oktatása majdnem kizárólag a családi nevelés tárgya marad. A német nyelv ismeretét az osztrák tartományokkal való kapcsolat miatt tartották fontosnak. A német a gimnáziumokban a rendkívüli tárgyak sorába került. (Mednyánszky Alajos reformtervezetében az a célkitűzés szerepelt, hogy a német első osztálytól kezdve legyen rendes tárgy.)
Az 1844-es törvényt – amely a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánítja, ezt – a saját nyelvi jogaikért küzdő – az ország különböző területein élő – nemzetiségek indulattal fogadják.
1848-ban Eötvös József az elemi oktatás tannyelvére vonatkozóan a következő refomtervezetet állította össze: a magyar nyelv kötelező oktatása mellett a lakosság többségének anyanyelvétől gondolta függővé tenni a helyi oktatás nyelvét. Az országgyűlés azokon a területeken járult hozzá a nemzetiségű nyelvű magyarázathoz, ahol a diákok nem értették a magyart.
1849-ben Szemere Bertalan beterjesztette az első magyarországi nemzetiségitörvény-tervezetét: a magyart mint hivatalos nyelvet deklarálták az első pontban, de a közigazgatásban, a bíróságok előtt, az iskolákban és az egyház területén nyelvhasználati jogegyenlőséget biztosítottak a más anyanyelvűek számára. Ez a törvény lett az 1868-as Nemzetiségi Törvény alapja.
A szabadságharc leverése után nyelvpolitikai szempontból új helyzet következett be, a magyar nyelv helyett újra a német lett az állam hivatalos nyelve. Ausztriában 1849 és 1860 között egymás után jelentek meg a német tannyelv bevezetését szorgalmazó rendeletek, amelyek a magyar tartományokra is vonatkoztak.
Megkezdődött a német nyelv újabb expanziója, amely a birodalomban élő magyarokat és nem magyarokat egyaránt érintette. 1854-től az iskolákban megkezdődött a német tannyelv és tanterv fokozatos bevezetése. 1856-ban már az anyanyelv és irodalma valamint a hittan kivételével minden tantárgyat németül kellett tanítani. A nemzetiségiek fokozatosan elveszítik az Ausztriával szemben táplált illúzióikat, reális lehetőségnek látták az országon belüli létüket, ha nyelvüket s identitásuk szabad fejlesztését megfelelő nemzetiségi törvények garantálják.
Az 1849-ben Thun Leó által kiadott Entwurf rendelete hatosztályosról nyolcosztályosra bővítette a gimnáziumot, bevezette a szaktanári rendszert és az érettségit. Az Entwurf nevelési célja a művelt polgár képzésének ideális és törvényes szabályozása: a német kultúrfölény hangoztatásával és intézkedései alapján a magyarok polgári státusát nem veszi figyelembe. Az Entwurf a liberális ellenzékiség elve alapján állott, s a német nyelv tanításának fontosságát a birodalom érdeke szempontjából tekintette. Szervezeti, tantervi és módszerbeli intézkedései kiemelték a középiskolát a latin nyelv körül folyó egyoldalúságból. A rendelet kimondja azt is, hogy a német kötelező tárgy.
1861-ben az Entwurf tanterve helyett életbe lépett az új gimnáziumi tanterv, amely a magyar nemzeti szellemű oktatást tűzte ki célul. A német a tanterv szerint rendkívüli tárgy, amely az 1862-ben kiadott rendelet szerint heti két órában kötelező tárggyá lép elő. Az 1867-es kiegyezés után, 1868-ban fogadják el a Nemzetiségi Törvényt, melynek célkitűzései között szerepel a népoktatás újraszervezése.
Az 1883-as középiskolai törvény egységesen szabályozta és nyolcosztályosnak ismerte el a gimnázium mellett a reáliskolát. A középiskolai törvény lehetővé tette, hogy a német nemzetiségi vidékeken, ahol a növendékek nagyobb részének anyanyelve vagy második nyelve a német, ott az oktatás már az alsó osztályokban németül is folyhat, ha pedig nem tanultak otthon németül, ott e cél csak a felső osztályokban érhető el.
Az 1899-es tanterv értelmében a német nyelv és irodalom tanításának célja „az újabb német irodalom műveinek biztos nyelvtani ismereteken alapuló megértése és gyakorlottság a nyelvnek írásbeli és szóbeli használatában”. (Ez az első tanterv, amely figyelmet szentel a nyelv szóbeli használatának.)
A nemzetiségiek politikai helyzete a dualizmus korában már nem egyszerűen belpolitikai ügy volt, sokkal inkább a nemzeti jelleg kezdett előtérbe kerülni. A nemzetiségiek a törvényben foglaltakat bizalmatlanul, óvatosan fogadták el. A sérelmek fő oka az a tanügyi rendeletsorozat volt, amely a magyar nyelv kötelezővé tételét szolgálta.
A legtöbbet támadott nyelv- és oktatáspolitikai intézkedések gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatási miniszter nevéhez fűződnek. Az 1907-es törvény 19. paragrafusa szerint a nemzetiségi iskolákban tanulóktól annyit kívánt, hogy a nem magyar anyanyelvű tanulók a negyedik osztály végére ki tudják magukat fejezni magyarul szóban és írásban.
Az első világháború idején – a háború kezdeti szakaszában – kis időre levették a napirendről a nyelvoktatás kérdését. Számos írás jelenik meg tanáremberek tollából, amely írások a háború és a nyelvek viszonyáról szólnak. Kárhoztatják a hasznavehetetlen latintudást, a gyenge színvonalú németoktatást és fájlalják az egyéb, főként a nemzetiségi nyelvek oktatásának hiányát. Másrészt meglévő nyelvismeretük praktikus és használható voltának hiányáról beszélnek.
A háború fokozta az élő nyelvek ismeretének szükségességét: ez azt is jelentette, hogy részben politikai, részben közgazdasági érdekek a nemzetiségi nyelvek külön felkarolása mellett meg- kívánják a keleti (török, bolgár) nyelvek gyakorlati ismeretét.
Az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolásával a régió etnográfiai, politikai térképe átrendeződött: a korábbi soknemzetiségű államalakulat romjain újabb, homogénnek nem nevezhető szövetségi államok jöttek létre az etnikai szempontok figyelmen kívül hagyásával. A magyar nyelv az ország határain kívül kisebbségi státuszba szorult, s egyúttal elveszítette a történelmi Magyarország németajkú kisebbségének közösségét.
Az első világháború után Magyarország külpolitikai helyzetének változásait az iskolarendszer, így az idegennyelv-oktatás is megérezte. A középiskola ezekben az időkben a bizonytalanság éveit élte egy külpolitikailag is bizonytalan kis országban, ahol szellemi önvédelmünk érdekében egyszerre minden nyelvre szükségünk volt. A műveltségileg elsősorban német orientáltságú monarchiából kivált ország egyszerre négy nagyhatalom nyelvével találta magát szemben. Mindegyik más-más műveltségkört, gondolkodást, irodalmat, szellemiséget, bizonyos fokig más logikát nyitott meg előtte.
A német nyelv tanításának kötelezővé tétele ebben a történelmi helyzetben indokolt volt, hiszen a német kultúrtörténetből nem szakadhattunk ki. A 20-as évek kultuszminisztere és kultúrtörténésze, Klebelsberg Kunó 1924-ben terjesztette elő a középiskoláról szóló törvényjavaslatot: hatféle középiskolát hozott létre más-más tananyaggal. Reformja alapján a középiskolák egységes jogosítványt biztosítottak valamennyi felsőoktatási intézményben való továbbtanulásra. Mindegyik középiskola-típusban kötelező a német nyelv és egy másik idegennyelv. Haladásként az egyedül uralkodó francia mellett a jövőben az angol és az olasz is a kötelezően választható tárgyak sorába került. A középiskolákban a nemzetiségi nyelv is szerepel a választható nyelvek között.
A 30-as évekre a gazdasági világválság után új gazdasági, politikai helyzetben került sor a magyar középiskolák újabb reformjára: Hóman Bálint kultuszminiszter eszméje alapján a középiskola a nemzet életében a vezető szerepre hivatott értelmiség nevelésére szolgáló intézmény, ezért az 1934-es középiskolai törvény értelmében egységessé tette a középiskolát. A határrevíziók rendezése után a Magyarországra visszakerült nemzetiségiek gyermekei iskoláztatása érdekében több rendeletet hoztak.
1945 után a német mint idegennyelv és mint nemzetiségi nyelv oktatása fokozatosan mellőzött helyzetbe, majd mintegy kétszáz éves változatos pályafutása után a nyelvpolitika sodrában teljesen háttérbe szorul és 1950-re a választható nyelvek sorában is az utolsó helyre kerül.


Irodalom
Bleyer Jakab (1899): Néhány szó a német nyelvi oktatáshoz a gimnáziumban. Magyar Pedagógia. 468-473. p.
Huszti József (1935): Hóman Bálint középiskolai reformjaihoz. Magyar Szemle. 33-40. p.
Klaiblinger Fülöp (1914): A modern nyelvek a magyar középiskolában. Magyar Középiskola. 411-422. p.
Kornis Gyula (1924): Az 1924. évi tantervek irányelvei. Néptanítók Lapja. 2-32. p.
Lemle Dezső (1938): A német nyelv tanításának egyes kérdései és az új középiskola. Nevelésügyi Szemle. 320-327. p.
Mihalovicsné Lengyel Alojzia  (1999): Adalékok a német-magyar kulturális kapcsolatok gyökereihez. MTA Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testület. Nyíregyháza.
Pukánszky Béla (1930): A magyar-német szellemi kapcsolatok gyökerei. Magyar Szemle. 236-243. p.





Készítette