Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Trencsényi László, Szabó Imre
Események, tájékoztatók

Interjú - Fórum
Kelemen Elemér, Trencsényi László
Pedagógiai örökségünk II.

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Német rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé

2004. ÉVFOLYAM - 2. SZÁM

Martinkó József: A napjainkban is érvényes pedagógiai gondolkodás tükröződése Kemény Gábor 1945 utáni írásaiban

2003-ban emlékeztünk meg a nagy humanista pedagógus, Kemény Gábor születésének 120. évfordulójáról. 1883-ban született a szarvasi szabómester fiaként, családjában szeretetben "bibliai egyszerű életet élt".

A szarvasi gimnáziumban tűnt ki társait meghaladó tudásával, szerénységével. Nagyszerű tanárai értő támogatásával kerül Budapestre az egyetem klasszika filológia szakára. Itt kerül kapcsolatba tanárával, Schneller Istvánnal, aki egész későbbi életére mentora lesz.
Az egyetem befejezése után egy év soproni tanárkodás következett a Lähne Intézetben, majd 1907-ben hívják a tordai gimnáziumba, ahol 1919-ig tanít. A tordai évek alatt tölt el egy évet Franciaországban tanulmányúton.
Kemény Gábor útja szükségszerűen összekapcsolódott Nagy Lászlóval a gyermektanulmányi pedagógiában. Ehhez a szemlélethez egész életében hű maradt, és Nagy Lászlót mesterének tekintette, életében támogatta, halála után igyekezett közkinccsé tenni tanításait és szellemét.
1918-ban a nép követelésére Torda vármegye főispánja, kormánybiztos a Károlyi kormány alatt. A román megszállás után letartóztatják, börtön, majd kiutasítás következett. A menekülés, a család kálváriája fokozza egészségi állapotának romlását. 1925-ben kényszernyugdíjazzák.
A két háború közt szenvedélyesen bírálja a közoktatás hiányosságait, a tudományos munkának, a publicisztikának él. Reformelképzelései a valóságos magyar viszonyokból indulnak ki, és az új iskola alapjának a Nagy László-i iránymutatások szolgálnak, és a pedagógia demokratikus hagyományai Apáczai, Tessedik, Széchenyi, Eötvös öröksége.
Idős emberként éli meg a II. világháború végét. A politika szólítja a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetének élére, az Országos Közoktatási Tanácsba. Keresztury Dezső minisztersége idején a VKM Nevelési Ügyosztály vezetésében nagy munkát végzett a pedagógia demokratikus reformja, az általános iskola beindítása, a nevelők demokratikus szellemű továbbképzése érdekében.
Halála előtt néhány nappal, 1948-ban elsők közt kapta meg a Kossuth-díjat, érdemeit a még demokratikus kormány ismerte el. „Szerencséje”, nem élte meg, hogy néhány hónap múlva hogyan zúzza szét minden demokratikus elképzelését a hatalomra tört kommunista vezetés.
Hosszú időn keresztül Kemény Gábor munkássága elsikkadt, nem „illett” róla beszélni, csak ritkán, a szakirodalom vagy néhány bátor egyetemi jegyzet foglalkozott munkásságával.
A fordulatot 1983-ban, születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékülés hozott. Azóta emlékét több emléktábla, szobor, könyv, tanulmány és a szellemi hagyatékát gondozni hivatott Kemény Gábor Társaság őrzi.

***

Magyarországon a II. világháború utáni demokratikus fejlődési szakasz és a rendszerváltás sok azonos problémát vet fel, a két történelmi kor analógiája néhány területen szembeötlő. Ma is, akkor is voltak, akik Szent-Györgyi Albert, Ortutay Gyula, Keresztury Dezső, Karácsony Sándor, Német László, Kemény Gábor nyomdokain a felemelkedés egyik lehetőségét az iskolában, a pedagógiában látják.
Kemény Gábor abban a korban egyszerre képviselte oktatástörténetünk hagyományait és a radikális reform szükségességét. Humanista szellemével és kultúrájával igen nagy hatást gyakorolt mindenkire. Úgy érezte, hogy a pedagógiai reform kibontakoztatása a pedagógusok nélkül elképzelhetetlen, ezért döntőnek tartotta a nevelők felvilágosítását, a nézetek ütköztetését, a „nevelők nevelését”, ennek érdekében egy pedagógiai folyóiratot alapított a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete égisze alatt Embernevelés címmel.
Az alapítást kérő beadványban a folyóirat céljaként a következőket fogalmazta meg: „…a nyomtatott betű erejével akarjuk széles körben terjeszteni a magyar pedagógiai gondolkodás megújulását szolgáló eszméket…”. A folyóirat neve igen tömören utal pedagógiai hitvallására.
„Kemény Gábor, aki a nevelést a szó gyökeréhez növelés- és művelésként ragadja meg, céljának és koncepciójának jelölésére alig találhatna pontosabb kifejezést, mint embernevelés. Ez is egyike azon kulcsszavaknak, amelyek már kezdeteknél jellemzik a nevelői magatartását Kemény Gábornak, amikor fiatal tanár korában egyik Roussean- tanulmányának ezt a címet adta: Az emberré nevelés Rousseau pedagógiájában. Amikor folyóiratot alapít – életének utolsó éveiben –, a vég találkozik a kezdettel. A folyóiratnak nem lehet más címe, mint az Embernevelés.”
Ez a koncepció nem idegen a mai oktatáspolitikai gondolkodástól, sőt, valószínű, a ma kibontakozó pedagógiai progesszió kulcsszava lehet. Az a tény, hogy szociális indíttatású társadalmat kell építenünk, amely nem mond ellent az egyes ember fontosságának. A II. világháború utáni évtizedekben ennek az elvnek egy torz gyakorlata alakult ki, amikor megfordították a tételt, és a közösséget mindenkor az ember fölé helyezték. Ezekben az években a közösség nevében nyomták el, fejlesztették vissza az emberi egyediséget, ezzel az alkotó energiáit „középszerre” állították be. Ennek következményei az országban társadalmi és gazdasági válság formájában jelentkeztek.
Kemény Gábor tanítása a pedagógiáról alkalmas arra, hogy a jelenleginél jobban megértsük magyarságunkat, és ez által jobban el tudjuk helyezni magunkat a világban.
Az Embernevelés nyitó számában, 1945 szeptemberében fogalmazza meg Kemény Gábor: „Mindnyájan tudjuk: a dolgok új rendje kezdődik. Az új rendet csak újarcú, újlelkű emberek tudják megerősíteni, megvédeni. A dolgok új rendje szakadatlanul nagy munkát kíván. Okosan, tudatosan kell erre felhasználni minden energiát. A gyermek energiáit is… A régi magyar iskolás gyermek rémülve mondja fel a leckéjét, amelynek nem érti elejét vagy végét. Az új magyar gyermek magisterétől, mert felnőtt barátját látja benne, nem ijed meg semmi küzdelemtől, mert tele van életkedvvel. Az Embernevelés ezen a vonaton kíván haladni: nem a szavakhoz ragaszkodunk, de a tiszta szellemhez.”
Régóta lefektetett, de ma is rendkívül modern pedagógiai elvet hangsúlyoz Kemény Gábor: a nyílt, bizalomra épülő iskolát, az együttmunkálkodást, ahol öröm tanulni.
Elmondhatjuk, hogy az eltelt több mint 59 év alatt – felváltva a kitérőként jellemezhető negyven évet -, az iskola sok mindent megvalósított, megszüntette a művelődési monopóliumot, tömegeknek adott esélyegyenlőséget, megalapozva „a dolgok új rendjéhez” szükséges társadalmi mobilitást, de amivel adós maradt, az előbb vázolt új iskola ideája.
Valószínű, hogy az előttünk álló feladatok a kreatív, a nagyobb lépcsőktől mentes, nem zsákutcás, tartalmában és formájában nyílt, a tanár-diák együttműködést megvalósító iskolát immár történelmileg elodázhatatlanná teszi. Természetesen ehhez először fel kell szabadítani a pedagógust – a lehetséges mértékben – a napi anyagi gondjai alól, meg kell szabadítani a pedagógiát a rárakott – tőle idegen – panelektől, bürokratikus kötöttségektől, a napi politika szorításától.
Ez a feladat ma is, a múltban is az volt. „Kemény Gábor felkészülten tudott ebben a harcban részt venni. Megelőző munkássága alapján mérleget készített az előző 25 év közoktatáspolitikájáról, s a magyar pedagógiai gondolat haladó hagyományára is támaszkodva dolgozza ki a közoktatás reformjának tervét.”
Az ebben a lapszámban megjelent A demokratikus iskolareform című írásműve mintegy bevezetője a kor gyakorlati lépésének, a nyolcosztályos általános iskola bevezetésének. A tanulmányt egy történelmi visszatekintéssel kezdi, megállapítja, hogy a demokrácia hiánya miatt nem volt időszerű eddig az iskolareform. Az 1848-at követő évszázad nagyjai, Eötvös József, Nagy László mind Apáczai Csere János tanításait követve vetik fel a gondolatot, de ennél tovább nem jutottak.
A fogalom tisztázásával folytatja, mit ért ő „demokratikus iskolán”. Ezt a fogalmat a demokrácia felől közelíti meg. „A demokrácia ma a dolgozó emberek összességének egyéni érdemük szerint való érvényesülését jelenti… több, nagyobb felelősséget… magasabb emberi méltóságot, több anyagi és erkölcsi megbecsülést jelent.”
Nagy igazságot mond ki Kemény Gábor ezekkel a mondataival, a demokrácia mai megfogalmazásának egyfajta példája lehetne ez a gondolat. Később, kicsit eltúlozva így folytatja: „a magyar közoktatás reformjának ezt a demokráciát kell megépíteni”.
Tudjuk, hogy önmagában erre soha nem vállalkozhat az oktatás, csak az alapozás lehet a feladata. A demokrácia kérdése nála többször visszatérő gondolat, ezt bizonyítja későbbi Őszinte beszélgetés Prohászka Lajossal a demokráciáról és a humanizmusról címmel írt cikke. Prohászka Lajos egy tisztességes ember, akivel sok mindenben egyetért, például a demokrácia kérdésében, de megjegyzi, hogy Prohászka eltévelyedését a humanista eszmény egyoldalú kultusza okozta, a szociális eszmékig így nem tud eljutni. Itt írja Kemény Gábor: „A humanizmusnak a neveléssel való kapcsolata soha sem szűnt meg két évtizeden át,…miért szűnne meg a demokráciában?…amelyik demokráciától félni kell, az már nem demokrácia…”. Végül összefoglalja mondanivalóját: „Az új társadalomnak meg kell teremteni azt a formát, mely új intellektuális és morális szempontokkal gazdagodva, minden egyénre ki fogja terjeszteni jótékony hatását. Ha igazán ezt akarjuk, akkor nem kell félni a demokráciától, nem kell félni a tömegektől (csak az anyagi és szellemi javaktól megsózott tömegektől kell félni!), nem kell a demokráciát humanizmussal javítani, mert hiszen éppen az igazi demokrácia az, amely az emberi szolidaritás jegyében az igazi humanitást valósítja meg az emberek között.”
Ma is érvényes gondolat az, amit mindkét cikkében is fejteget. A kiindulópont akkor is, ma is nem lehet más, mint a művelődés jogának és lehetőségének széleskörű biztosítása. A jog adott – ezt az alkotmány is deklarálja –, viszont azóta a lehetőség oldaláról újabb kihívások teremtődtek, újabb rés támadt a jog és lehetőség közt. Ennek az ellentmondásnak a megoldásától függ a jövőben a pedagógia reformjának megvalósítása.
„Kemény Gábor iskolaszervezeti javaslatát a bátor útkeresés és az értékes hagyományokhoz való ragaszkodás jellemzi. Olyan iskolát akar, amelyben a demokratikus társadalom előtt álló feladatok megoldására képes ifjúság nevelkedik, olyan ifjúság, amely a feladatok megoldásában támaszkodni tud az értékes hagyományokra.” Azokkal szemben viszont, akik a hagyományokra hivatkozva, tulajdonképpen a régihez ragaszkodnak, világosan leszögezi, hogy a hagyományok tisztelete nem jelentheti „a halott múlthoz” való ragaszkodást.
Ma is egyik legnagyobb probléma a régi és az új viszonya. A fiatalok szeretnék világosan tudni, hogy múltunkban mi az, ami érték, ami átvenni, megőrizni való, mi az, ami túlhaladott. Ebben a dilemmában igazi választ csak a pedagógia segítségével adhatunk. Nem kell mindent feltalálnunk újra ahhoz, hogy az újat építsük, rendelkezésünkre áll a „nagy emberi hagyaték”, csak elő kell venni, és értelmezni kell a mában. Újat építeni kell, de ahhoz nem szükséges lerombolni mindent, mint ahogy nem is olyan távoli múltban vagy napjainkban is néhány országban történik.
Kemény Gábor szeme előtt az új társadalom embereszménye lebegett, aki széleskörű általános műveltséggel és magas fokú társadalmi felelősségtudattal rendelkezik. Tervezetében a demokratikus társadalom igényeiből, szükségleteiből indul ki. Nem absztrakt, soha meg nem valósítható uniformizált embernek hitt, hanem valós, elérhető emberi tulajdonságokkal rendelkező, eleven, életigenlő emberben látta a jövőt. Ennek megvalósításáért új szellemű iskolát akart, ahol nincs helye „a német szerkezetű iskola merevségének”, ahol derű, vidámság, az alkotó munka öröme uralkodik, ahol napról napra érdekesebb dolgokat ismer meg a tanuló. Olyan iskolát, amely figyelembe veszi tanulóinak érdeklődését, adottságait, s kinek-kinek szabad teret biztosít legjobb képességei kibontakoztatásához.
A húszas, harmincas években sokat foglalkozott a demokratikus iskola megvalósítását szolgáló intézményhálózattal, iskolai kerettel, és elképzeléseit fokról fokra letisztítva jutott el az általa legmegfelelőbbnek tartott iskolai struktúrához, aminek realitását az élet azóta visszaigazolta. Erről a Megjegyzések a tervezett iskolatípusokhoz címmel írt. Ebben egyebek között részletesen foglalkozik a családi neveléssel. A demokratikus államban a szülő megszabadul az elnyomatástól, a gyermeki kenyérkereset szükségességétől. Módot kapott az anya arra, hogy gond nélkül nevelje a gyermekét, ehhez az állam megfelelő intézményrendszert tart fenn. A családias légkör még az általános iskola alsóbb évfolyamait is kell, hogy jellemezze. Az iskolai tanítás egységét a középiskola végéig meg kell őrizni. Így ír erről: „Amikor mi az egységes iskola elgondolásában elsősorban a középiskola egységére gondolunk, úgy érezzük, hogy a legradikálisabb reformerek (Apáczai, Eötvös, Nagy László) hagyományait védjük, akik megalkuvás nélkül az egész nemzetet a műveltség részesévé kívánták tenni.”
Tovább haladva a Kemény Gábor által felvázolt iskolamodellben, írja: „A demokrácia középiskolája nem hasonlít a letűnt kor középiskolájára, amely a társadalmi igazságtalanságra volt építve. Itt mindenki tanul és képessége, a helyi adottság szerint vesz részt az általános műveltséget nyújtó tárgyak tanulásában. Ez rugalmas iskola, de ennek a rugalmasságnak nem szabad az alaposság rovására menni.” Ma sokszor ez a régi igazság szenved csorbát a tanmenet előírásainak eleget tevő, a rohanó órák alatt.
A főiskolákról és az egyetemről polemizálva kifejti a gyakorlat által meglévő kényszer és a tudományos kutatás ellentmondásos egységét. A főiskolát nem a félműveltség fellegvárának tekinti, a gyakorlati képzést itt kívánja megoldani, mentesítve ettől az egyetemet, ahol – véleménye szerint – csak a tudományokkal kellene foglalkozni, csak erre kellene tekintettel lenni. A főiskolára felvételivel lehessen bekerülni, egyetemre csak tudományos munkával.
Tudjuk, az élet mást hozott (a főiskolák tekintetében talán nem), az egyetemen a tudományos képzés elvárásait is hordozza magával. Most a ,,bolognai folyamat” néven egységesülő európai felsőoktatás a BsC (Ba) és a MsC (Ma) egymásba illeszkedő, de önálló kimenetet is nyújtó fokozataival közeledik a Kemény Gábo-ri gondolatokhoz.
A tanulmány következő részében némi magyarázatot ad a munkaiskolára és a munkás főiskolára. Ez a képzési forma rövid kísérleten kívül nem vált általánossá, bár a modell az akkori viszonyok közt életképes volt (csorvási iskola).
Ír továbbá az oktatás és a nevelés egységéről, az iskola és az élet kapcsolatáról, a „dialektikus nevelésről”. A legfőbb feltételt a jó tanárban és tanítóban látja, melynek képzése a tudatos gyermektanulmányozásra kell, hogy épüljön. Fontos részletkérdésként ír az önképzőkörökről és a koedukációról. A nőkérdésben igen haladó nézetet vall, amikor kifejti a tanuláshoz való egyenlő jog kérdését, de óv minden olyan lépéstől, amely a nőt férfimunkára, vagy természetétől idegen pályára kényszeríti.
Az értékelésről írja, hogy ez nem mesterkélt szelekció, hanem örömmel végzett munka, melyben a végeredmény szelektál.
Az iskola „dialektikus módon a múlt alapján a jövőt építi. A nevelés dialektikus folyamat, melynek soha sem szabad szem elől téveszteni az egyén viszonyát a közösséghez, mert csak így teremti meg az igazi társadalmi harmóniát, a demokrata társadalom igazi eszményét”. Ezek a szavak kiforrott marxista gondolkodásra vallanak ebben a kérdésben, és teljességgel igazak ma is.
A tanárképzés újraszervezését még a reform bevezetése előtt tartja megoldandónak. Ennek legfőbb szervezeti keretét az akkor szerveződött, forradalmian új Eötvös Kollégium- hálózatban látja, melyek közvetlen kapcsolatot tartanak fenn az egyetemekkel és a gyakorlóiskolákkal, ahol a pedagógusjelöltek leendő hivatásukat gyakorolhatják. Ma is fontos a tanárképzés megújítása, mert többek között ez a felzárkózás egyik feltétele.
Az új Magyar Tudományos Akadémia megszervezését fontos kérdésnek – a reform alapfeltételének – tartja Kemény Gábor. Az új akadémia aktív, amely nem süllyed gyakorlatias részletekbe, hanem a legmagasabb tudományos fórum, irányt szab a szellemi életnek. Befejezésként írja: „… keret és mindig csak keret. Jó tanítási terv, jó nevelőképzés, azonban kinél kezdődik el az új dolgok rendje”. Szinte rádöbben arra, hogy mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy az oktatásireform-elképzelés megvalósuljon.
Körülnéz, vajon kivel tudnák ezt véghezvinni. Úgy véli, azon kevesekkel, akikben megvan a szociológiai életszemlélet, akik a jelent be tudják helyezni az összefüggések sorozatába. Ez olyan látásmód, amely megóvja a tanárt és a tanítványt a kisebbrendűségi érzéstől, a fennhéjázástól, a szellemi zavartól, mert minden társadalmi jelenséget a helyére tud tenni. Tudja, ez úgy valósítható meg, ha az egyéni erő a köz javát szolgálja. A népi demokrácia így érvényesül igazán. Az új társadalmat – akár ma is –, csak a művelt tömegek tudják felépíteni. Az alapkérdés itt is a nevelők képzése és továbbképzése, azoké, akiken elsősorban a műveltség demokratizálása múlik. Nagyon sok alkalommal és sok helyen szót emel a pedagógusok érdekében, s a gyakorlatban is sokat tesz értük a pedagógus szakszervezetben, de minisztériumi hivatalában is. Gondolatait a folyóiratban Észrevételek a nevelő képzésről címmel adja közre.
Abból az indíttatásból írja le az elképzeléseit, hogy az általános iskola törvénybe iktatásával gyakorlati szakaszába lépett az oktatási reform, és ez parancsolóan szükségessé tette a régitől eltérő nevelőképzés újjászervezését. „Az általános iskola munkája is csak akkor lehet igazán korszerű, ha megfelelő emberek tanítanak benne.” Több gond merül fel (elsősorban az anyagiak szűkössége miatt), pl.: együtt, vagy külön-külön képezzék-e az általános iskola alsó, illetve a felső tagozat nevelőit stb. Felteszi a kérdést: Milyen legyen a nevelőképzés, mire irányuljon? „…Ha a nevelés a tanított tárgyakon át, történik is, mégsem szabad elfelednünk, hogy mindent, amit teszünk, s akármilyen nagy tudással és ügyes módszerrel tanítunk, munkánk ízét, értelmét az adja, ismerjük-e, értjük-e, szeretjük-e a gyermeket?”
Azt szorgalmazza, hogy minden nevelő tudatosan lássa, élje át a gyermek értelmének a nyiladozását, és lássa meg benne a későbbi felnőttet, azt, aki tudatos munkával fog a társadalomba beépülni. „A nevelő első szaktárgya: maga az élő gyermek.” Azt is kifejti, hogy a nevelőnek kell eldönteni – saját habitusán és lelki beállítottságán keresztül –, hogy kisebb vagy nagyobb gyermekekkel foglalkozik-e majd. A megoldást az egyetemi szakképzés mellett az Eötvös Kollégium szellemében látja, ezek elterjesztését szorgalmazza országszerte.
Ő maga fáradságot nem ismerve dolgozott azért, hogy a pedagógusok megismerjék az új társadalom törvényszerűségeit, a marxista ideológiát, a gyermeket és a korszerű neveléstudományt. A pedagógusok továbbképzése érdekében nagyarányú elméleti és irányító-szervező munkát fejtett ki. Természetesen nem volt egyedül, a kor legkiválóbb haladó értelmisége tartotta az előadásokat, melynek eredményeképpen hihetetlenül rövid idő alatt a pedagógusok tízezrei készültek fel az iskola demokratikus reformjának megvalósítására. Nagy részben ennek a felvilágosító, tudatformáló munkának tudható be a nyolcosztályos általános iskolára és a négyéves középiskolára való átállás.
Sajnálatos, hogy ő maga már nem vehetett részt a munka kiteljesítésében, nem tevékenykedhetett a „szociális didaktika”, az új neveléstudomány megteremtése érdekében, de szerencsés is, mert az átalakítás vadhajtásaiban sem kellett résztvennie. Élete, munkássága, gazdag és szerteágazó művelődéspolitikai és pedagógiai tevékenysége pedig ma is tanulságos. Nemcsak azért, mert hű képet ad arról a korról, amelyben él, s azokról a problémákról, amelyek foglalkoztatták, hanem azért is, mert megmutatja az utat, amelyet a közoktatás és a pedagógia terén megtettünk. Tanulmányai, publicisztikája és egész életműve – amelyekre a jobb tudatos keresése a jellemző –, segítséget adhat egyes mai pedagógiai problémák jobb megértéséhez, támogatást nyújthat mai pedagógiai feladataink megoldásához. Korszakváltó időben érdemes visszanyúlni a tiszta forráshoz, Kemény Gábor pedagógiai tanításaihoz.
Lehet egyesek szemében istenhívő, mélyen vallásos Kemény Gábor, aki 1945-ben a Magyar Kommunista Pártban látta az új demokratikus és szociális pedagógiát megvalósítani, akit 1948-ban – halála előtt pár nappal - elsőként tüntetett ki Kossuth-díjjal. De ez a helyzet nem szokatlan, mert az azt követő negyven év pedig hite és a magyarságról alkotott polgári nézetei miatt nyilvánította szalonképtelennek. Ez a magyar sors.

Jegyzetek

1  A felsorolást igen hosszan lehetne folytatni: Illyés Gyula, Kállai Gyula, Karácsony Sándor, Veress Péter, Kiss Árpád, Horváth Márton, Szekfű Gyula, Kardos László, Mérei Ferenc, Király István, Szatmáry Lajos, Ujszászi Kálmán, Hegedűs András, Béki Ernő, Sík Sándor, Kosáry Domokos stb.
2 Szabadi László (1988): Visszanézve, indulatok nélkül. Beszélgetés Király István akadémikussal az iskolák államosításáról, a dialógusmorálról. Népszabadság, június.
4 Kemény Katalin (1986): Folytonosság és megújulás Kemény Gábor pedagógiájában. Tankönyvkiadó, Bp. 13. p.
5  Embernevelés, 1945. 1-2. sz. 1. p.
6  Köte Sándor  (1966): Kemény Gábor válogatott pedagógiai művei. Tankönyvkiadó, Bp. 30. p.
7  Embernevelés, 1945. 1-2. sz. 3. p.
8  Embernevelés, 1946. 7-8. sz. 261-262. p.
9 Köte Sándor (1966): Kemény Gábor válogatott pedagógiai művei. Tankönyvkiadó, Bp. 1966. 31. p.
10  Embernevelés, 1945. 1-2. sz. 11. p.
11  Embernevelés, 1946. 9-10. sz. 335. p.
12 Bárdos László (1999): Kemény Gábor nevelésfilozófiai nézetei. Zalka Máté Nemzetvédelmi Egyetem. Bp.
13 Köte Sándor (1989): A pedagógus Kemény Gábor.
14  Martinkó József  (2000): Kemény Gábor pedagógiai munkássága (1945-1948). Acta Pedagogica Debrecina 2000.





Készítette