Tanulmányok

Események

Interjú - Fórum

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Rezümék - angol
Szerkesztőség
Rezümék - német
Szerkesztőség
Rezümék - francia

2004. ÉVFOLYAM - 1. SZÁM

Lányi Katalin: Kiss Árpád (1907-1979) és az embernevelés szellemisége

Ismerjük-e eléggé a gyakorló pedagógusként Balassagyarmaton kezdő egykori pedagógus, Kiss Árpád tudományos szakmai munkásságát és emberi méltóságát, sugárzó személyiségét, a kiváló neveléstudóst? Ma már csak a történelem, a neveléstörténet valamint korabeli munkatársai emlékeznek rá, és azok, akik személyesen találkoztak vele (mint e sorok írója is), elragadtatással gondolhatnak vissza nagy tudású személyére, műveltségére. Munkáival, előadásaival és a szakmai beszélgetésekben mindig megosztotta ismereteit az érdeklődőkkel, akik eszméit kifejező gondolataival töltődhettek.

A Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottsága, a Magyar Pedagógiai Társaság, a Debreceni Tudományegyetem Neveléstudományi Tanszéke és a Debreceni Akadémiai Bizottság közös szervezésben rendezte a III. Kiss Árpád emlékkonferenciát, mely az Interdiszciplináris pedagógia és az elvárások forradalma címet kapta. A rendezvénynek 2003. november 7-én és 8-án a Debreceni Akadémiai Bizottság székháza adott helyet.
A köszöntő szavak után Kozma Tamás A felsőoktatás hermeneutikája címmel érdeklődést keltő előadásban értelmezte a felsőoktatfás jelenlegi helyzetét, és szólt jövőbeni feltételeiről, lehetőségeiről. A tartalmas és sokszínű rendezvényre a részletes programfüzet adott útbaigazítást, melyet utólag is érdemes áttekinteni. E sorok írója Kiss Árpád és az embernevelés szellemisége címen tartotta előadását.

***

Kiss Árpád gondolatai napjainkban is elgondolkodtatóak, és az idő haladtával, az oktatás-nevelés körülményeinek változásával ma is útmutatóak, tanácsot sugallóak. Örömmel olvastam a könyvtárban a Zibolen Endre által említett és dokumentált feljegyzéseket1: af régi Magyar Paedagogiai Társaság 1946. május 18-án 296. tagként vette fel a r. (= rendes) tagok sorába Kiss Árpádot, aki hagyományos elvárás szerint 1946. december 21-én megtartotta székfoglaló előadását Az embernevelés mai jelentése címmel. Ez akkor volt, mikor Kiss Árpád még nem kezdte meg negyvenes életéveit. Korábban az 1956-ban rendezett „füredi platformon”2 felvetett néhány nézetét már idéztem, amikor is a konferencián a magyar neveléstudomány, az oktatásügy és a gyakorlati nevelés képviselői a magyar pedagógia helyzetét és jövőbeni fejlesztési feladatait vitatták meg. Felvetődik a kérdés, hogy tíz évvel azelőtt, 1946-ban Kiss Árpádot említett székfoglaló előadásában milyen gondolatok foglalkoztatták?
Az Embernevelés folyóiratot Kemény Gábor (1883-1948), a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete folyóirataként alapította. Akkoriban ő volt a hazai pedagógusok szakszervezetének elnöke és a folyóirat szerkesztője (1945-től 1948-ban bekövetkezett haláláig). Munkásságát viszontagságos élete mellett – vagy éppen azért – a nevelők helyzetének, a nevelői gondolkodás alakulásának állandó figyelemmel kísérése és társadalmi-szociológiai szempontok érvényesítése jellemezte. Ezért is érdemes szólni Kiss Árpád akkori elgondolásairól.3
Tűnődéseit így indította: „Nehéz emésztő gondok nélkül az emberről szólni vagy írni. Bizonytalanul, tétován tapogatózva botorkál jövője felé, mintha áthatolhatatlan sötétségben, ismeretlen helyen kellene egyik lábát a másik elé raknia. És nehéz az emberből kiindulva hasonló gondok nélkül értekezni a nevelésről: a múltat és a jelent összekapcsolni, gátlás nélkül megnyújtani az időben csak olyan nemzedék képes, amelynek óvatosan előre nyújtott kezei nem ütköznek folytonosan váratlan akadályokba, amelyet tájékozatlansága nem kárhoztat mozgásra képtelen vagy alig képes állapotban való maradásra.”4 – kezdte előadását Kiss Árpád, melyet természetes és olvasmányos (szak)írói stílusának érzékeltetése miatt idézek:
A sötétben vergődést fényforrások oldhatják fel, és Louis Vives-re (1492-1540, a humanista pedagógia képviselője) hivatkozással adaptálta e kifejezést a nevelés fogalmára és folyamatának tényezőire.
A nevelési folyamat fényforrása, „gyertyája” a nevelő – vallotta Louis Vives gondolata alapján –, „…amely csonkig ég, miközben másoknak világít.”5 – írta. Vagyis odaadó munka során a kultúra, a nevelés-oktatás közvetítésének folyamatába sokan belefáradtak, vagy ha nem, az csodálatos lelkierőnek köszönhető. Hangsúlyozta, a nevelőnek meg kell szabadulnia a „…nyomorúságosan pislákoló fényforrásától, mely (…) elszoktatja a nappal ragyogásától; lépjen ki bátran a napfénynél mind jobban felismert valóságok, mind helyesebben értékelt összefüggések közé; és ne húzódjék vissza riadtan eddigi lezártabb világába csak azért, mivel a sok oldalról kiindult hatásokat nem tudja könnyen összhangba hozni egymással, kibékíteni eddigi magatartásával. A pedagógusnak nem világítania, hanem látnia kell, hogy másokat is megtaníthasson látni.”6 – hívta fel a pedagógusok figyelmét a helyes pedagógiai eljárásra, gondolkodásmódra és magatartásra. Határozott véleményét fejezte ki egy nyílt emberközpontú iskola kialakítása érdekében. Ő maga sok megpróbáltatással dolgozott, mert többet, jobbat és mást, újabbat, korszerűbbet akart mint a legtöbb korabeli tanár. Erre predesztinálta műveltsége, mellyel eljutott a korszerű pedagógiai igények felismeréséig és az 1960-as években programozott tanítással, a számítógépek oktatási használatával, az audiovizuális eszközök és módszerek alkalmazásával foglalkozott.
Már szakmai életútja kezdetén a balassagyarmati reálgimnázium után, 1939 őszétől a debreceni Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziuma tanáraként egy igazi, vitatkozó, újat kereső – tehát párbeszédet folytató – tantestület formálta pedagógiai felfogását. Debrecen kulturális tradíciói, a demokratikus hagyományok szellemi közege, azok megőrzésére és az újszerűségre való törekvés, a jövő nevelésének eszméje döntően hatottak pályájának alakulására.7
A) További gondolataival egyrészt élesen szólt a való élettől és a gyakorlatban folyó nevelőmunkától független, spekulációban kimerülő nevelői gondolkodásról, a hosszú időre megalapozott iskoláról, a változtathatatlan iskolaszervezetről, valamint az egész életre betanult és ismétlő, hagyományos eljárásokat és anyagokat őrző, azt továbbadó nevelőkről; másrészt eljutott az észlelt tényekkel és ellenőrzött tudományos eredményekkel folytonosan leszámoló neveléstudományhoz és gyakorlati nevelő munkához, továbbá az „áhított nevelő” személyiségével kapcsolatos gondolatkörhöz.
B) Az emberrel kapcsolatos tényezők és a nevelés gondjainak kifejtése kapcsán rámutatott, hogy a nevelési folyamat jelenségei új jelentéseket – gondolati, érzelmi, akarati tartalmakat – hoztak a nevelési célt és módszert illetően, és ezzel kérdésessé tették a neveléstudomány állandóságát. Vajon hogyan alkalmazkodtak a megváltozott tényezőkhöz az iskolák, a nevelők és a neveléstudomány, annak több körülményt figyelembe vevő irányai, az új szükségletek által életre hívott iskolák és a korszerűen – az élet szükségletei szerint – munkálkodó nevelők?
Azonban a nevelésről kialakult sajátos felfogás, a neveléstudomány problémaköre és módszere nem tette lehetővé – úgy mint a természettudományokban –, hogy az új jelenségek, összefüggések felfedezése megállapítása után azokat alkalmazzák, azokhoz alkalmazkodjanak – emelte ki Kiss Árpád. Azt tapasztalta, hogy a nevelő tevékenységét továbbiakban is a régiekhez kapcsolta, a megújítás feladatát nem érezte magáénak. Ennek okait abban látta, hogy 1) az újításokat és a felvetődő problémákat a neveléstudomány „nem tette vizsgálódás tárgyává”, illetve 2) a vizsgálódási eredményekhez nem szerezte meg a tudományos megállapításokat megillető hitelt. Továbbá rámutatott arra is, hogy 3) az elméleti munka és a gyakorlatban folyó nevelő munka nem tudott kapcsolatot teremteni8, vagyis nem épült ki köztük híd.
Két időszerű jelenségről is szólt: 1. A tömeg mint nevelési probléma témakörről; valamint 2. Az ember és a természet megismerése mint a tartalmi megújulás lehetősége tárgykörről. Kiss Árpád gondolatainak nyomában járva a következőkre figyelhetünk fel.
1. A hatalmas irodalmat felölelő „a tömeg és a tömegember” sajátos témakörében az embercsoport és az egyén tudatos vagy nem tudatos tevékenységét és annak következményeit ismertette. Rámutatott, hogy tudatos tevékenységgel az embercsoport, az egyének egy része részt vett a magasabb rendű emberi élet, a művelődés és a kultúra kialakításában. Ám a szellemi javakból azok is részesedni kívántak, akik ebben nem vettek részt. Így alakult ki a tömegemberek nagy csoportja, a jogcím, egyéni képességek nélküliek csoportja, akik a „tömeg” jogán követelik a társadalom vezetésében a történelmi szerepet. Azonban a civilizációt az „egyéni lángelmék” nemcsak megteremtették, hanem ők is működtették, és Márai Röpiratát idézte Kiss Árpád,9 hangsúlyozva a minőség folytonos szellemi küzdelmét.
Kérdés, hogy e viszonyok között a nevelő hogyan teljesítheti feladatát? Hogyan képes „az életet teljes egészében, érzelmi elfogultság nélkül, megítélni?10 Ténykérdés – vélte  –, hogy a tömeg életigényeivel jelen van és szervezetten lép fel sajátos érdekeiért a társadalmi igazságtalanságok ellen. Nyomatékosította: tömegérdeket képviselnek a kizsákmányolt (szellemi) társadalmi rétegek és a későn ébredők (a földrajzi tényezők vagy más tényezők kényszerítő hatása miatt) az ún. akadályozottak, akik együttesen lépnek fel tömegként igényeik védelmére.”
A neveléstudománynak és a nevelésnek el kell döntenie, hogy a kultúra értékeit védi-e a „tömeg”-től, vagy megkísérli a kultúra művelődési javaiban, értékeiben részesíteni őket. Kiss Árpádnak meggyőződése volt, hogy mind a neveléstudománynak, mind a nevelésnek elő kell állnia a tömegek művelése érdekében. Fontos, hogy a nevelőt hivatása, oktató-nevelő munkája a tények tanulmányozására és értékelésére indítsa. Ezt kell tennie a jelenben, miközben mintegy tanulságként a múlt eseményeit is vissza kell idéznie. A tömeg mindig létezett – olvasható tanulmányában. A társadalom szociográfiai jellegű elemzése mellett szólt a két szélső pólusról – kiváltságosokról és barbárokról –, valamint a kettő közti átmenet küzdelmeiről; véleménye, hogy az osztatlan világ egyetlen nagyobb embercsoportja sem hanyagolható el, mert az a műveltség váratlan áldozatához vezethet. Ezt elkerülendő a nevelésnek jelentős erőfeszítéseket kell hoznia és vállalnia.
Az emberi fejlődés első lépését a nagy alkotók – az egyének és kisebb-nagyobb csoportok – teszik meg az ismeretek feltárásával, azok elterjesztésével, közkinccsé tételével. A nevelés feladata, hogy ennek során mindenki jusson el az emberiség közös alapszintjére.
„Minden embernek emberré nevelése: íme az embernevelés mai jelentése.”11 Lényeg, hogy ne csak az önállóan jelentkezőket részesítsék ebben, hanem „mindenkinek behatóan részesednie kell a felvilágosító munkában”12, mely megadja „az emberiség tapasztalatainak magvát”, és azokat az eszközöket, melyekkel „további gazdagodás felé haladhatunk”; amit olyan módszerrel végez, mely „közösségünk számára hasznos tagként szabadít fel” – fogalmazott Kiss Árpád. A követelmény nemcsak a nevelés körét terjeszti ki a gyermeki és felnőtt sokaságra, hanem magát a nevelést is a társadalmi megújulás szerves részévé teszi.
Figyelmeztetett Kiss Árpád arra is, hogy figyelni kell(ene) arra, hogy az emberrel kapcsolatos gondok eloszlathatók lennének, ha a nevelés reményt adna „a folyamatos élet és fejlődés nagy zökkenőinek kikapcsolására”, melyek nem a fejlődés időnkénti ugrásaiból erednek, hanem ma még (L.K.) a sokszor türelmetlenségbe, a (meg)értés és a szakértelem hiányába ütköző hirtelen átalakulásból fakadnak.
Jelentős feladat a közkinccsé tétel, mely folytonosságot, következetességet és módszeres megvalósítást igényel. Új helyzetbe került a nevelő (gyakorló pedagógus) és a nevelés tudományos művelője (a kutató pedagógus) tevékenysége. „A nevelés tartalmának és a nevelés módjának meghatározásánál” így fogalmazott: „Létkérdése az emberiségnek, hogy a nevelés és az eredményeként megvalósuló műveltség a társadalomban egyénnél és tömegeknél egyaránt elérje azt a legkisebb szintet, amelyet talán éppen azzal lehetne mérni, hogy képessé tesz-e az emberi problémá(k) felfogására, az azzal való szembenézésre vagy nem. Ez lenne a mindenkire kötelező általános alapműveltség, amelyre a szakműveltséget építeni lehetne.”13
Ennek megvalósításához tiszta világszemlélet, józan emberi önértékelés szükséges, valamint az, hogy az ember célt lásson a megismerésben és gyönyörködjék az alkotásban. Az általános műveltség egyetemessé tételét „a filológiai módszerrel elmét csiszoló, esztétikai-etikai irányú nevelés” (vagyis egy nép művelődésének átfogó megismerése) adhatja, továbbá az érdeklődés (meg)léte, melyet a műveltség hordozói „átörökíthetnek”. De kérdés, mennyire hatotta át az egyént az iskola által árasztott szellem? Ezt illetően az olvasással kapcsolatos statisztikai adatokat is említett Kiss Árpád.
2. Azonban nem egyetlen közeg (az ember, az emberi tevékenység megismeréséhez és fejlesztéséhez) az irodalom. Jelentős az egyénnek a természetről, az ember sajátosságairól szerzett tájékozottsága is. Az emberre vonatkozó tudományok segítenek a problémák megoldásában. Vizsgálati szempontként javasolta például az ember olvasottságának elemzését. Annak tanulmányozását, hogy 1. milyen művek, milyen hatással voltak rá az iskolai idő alatt; illetve 2. olvasott-e irodalmi művet az iskolai idő után; továbbá vizsgálták, hogy mi az irodalom helye, szerepe az ember megismerésében, melyről a lélektan, biológia, antropológia, szociológia, általában az emberre vonatkozó tudományok adnak tájékoztatást.
Viszont fontos a természettudományos munkák és a tudományos műveltség alakulásának, hatásának figyelemmel kísérése is.14 Felvetődnek a következők: 1. adhat-e teljes világképet és 2. vezethet-e érett személyiséghez a tudományos műveltség (a természetre, társadalomra, gondolkodásra vonatkozó anyagi és szellemi értékek összessége)? „Etizált” vagyis erkölcsi és magatartásbeli szabályoknak megfelelő15 személyiség kialakításához e kérdések alapján is eljuthatunk. Ezek a fejlődés és emberré válás útját jelzik, aminek az egyén életében folyamatosan jelen kellene lennie. E felvetéshez J. Dewey (1859-1952, a progresszív pedagógia és nevelésfilozófia kiemelkedő képviselője) tanulmányának kérdésfeltevését idézte Kiss Árpád: „Humanizálhatók-e a természettudományok?”16 Megállapítása, hogy J. Dewey idejében a 19. század második felében a természettudományokat a fizika tudásával azonosították, vagyis szembekerült az emberivel. Ezért feladatként jelentkezett – folytatta az idézett elgondolást –, hogy mind az elméletben, mind a gyakorlatban egyesíteni kell a humanisztikus és a természettudományos szempontokat. Ennek alapján fogalmazta meg gondolatát a nevelés céljáról, mely egy kívánt magatartáshoz vezet, készséget teremt a neveltben vagyis mindenkor bizonyos erőfeszítések vállalására késztet. Ellenben elgondolkodtató kérdésként vetődött fel, hogy a természettudományokat úgy tanítják-e, hogy azok módszerei (az érdeklődés, a megfigyelés, a kísérlet, illetve a bemutatás, a szemléltetés és a magyarázat) mintaként szolgálnak-e arra, hogyan kell célszerűen és okosan viselkedni, értelmesen és eredményesen gondolkodni, illetve felhasználni, vagyis alkalmazni az elsajátított ismereteket.
„A természettudományok ilyenféle humanizálása a mi emberi problémánk – írta J. Dewey –, bárcsak lenne erőnk ahhoz, hogy meg tudjunk birkózni ezzel a magunk elé kitűzött feladattal.”17 Az új helyzetet a nagy embercsoportok új lehetőségei, a megváltozott életfelfogás és életkörülmény, a fejlődő városok megoldatlan kérdései, a család felbomlása, illetve átalakulása, a nők új szerepvállalása, valamint a művelődési anyag felduzzadása az általános és szakirányú érdeklődés kielégítésének nehézségei, vagyis a sajátos európai helyzet, a két világháború embert őrlő élményei adják. Az ötvenes évek története jól mutatja a történelmi helyzetet, de a kutatónak meg kell jegyeznie, Kiss Árpád gondolatai a fő tendenciákkal kapcsolatosan ellenkezőek voltak.
Az eddigi meghatározások nem változtatandók, azonban a nevelés jelentése egészen más, mint a régebbi. A nevelés mai jelentése új feladat elé állítja a tudományt és a tudományos szervezeteket. „A nevelés nem érhet el mindent, de még nem tudjuk, hol a határa … – vallotta Kiss Árpád –, ma sincs határa. A felfogások, vélemények, irányok helyébe mind több megállapításnak, ellenőrzött tudományos eredménynek, kipróbált és az élet egyéb tényeivel összehangolt, mindenkitől elfogadott eljárásnak kell kerülni. Látni és látni megtanítani csak ezután a szerepvállalás után tudunk majd.”18 – írta Kiss Árpád. S itt érdemes megemlíteni Gyulai Ágost tanár személyét is, akinek munkáiban van erre vonatkozó írása. De szólni kell a nemrég még megjelent Embernevelés folyóiratról is, melyet változó társadalmi helyzetünk már nem tartott kívánatosnak és megszüntetették. Pedig egy lelkes szakértő tanár volt a főszerkesztője.
A nevelés és a neveléstudomány elméletéről és gyakorlatáról megvalósításáról szóló tanulmányát Kiss Árpád több mint ötven évvel ezelőtt készítette, amikor is az ifjúság, a személyiség és közösség viszonyát, a szabadság problémáját, valamint az értékek világát és a nevelési magatartás alapjait vizsgálta. Állásfoglalásai gyakran sötét színezetűek, részben egyéni élete és a nemzeti közösség akkori sorsa miatt.
Vajon ma a nevelőknek könnyebb-e a nevelés feladatait megoldani? A nevelői gondolkodás formálásához ad-e kellő segítséget a neveléstudomány, a tanárképzés, illetve a közoktatás- és művelődéspolitika és az iskolaszervezet? Sok feladata adódik napjainkban is a pedagógiának, amit az interdiszciplináris pedagógia segítségével lehet, kell és tudna megoldani.
Az biztos, hogy az emberiség fejlődésében, az ember fejlesztésében fontos a nevelési (-oktatási) cél(kitűzés), amit útmutatóan alapoz elérésének módja, az ehhez szükséges eszközök biztosítása, a nevelés és eredményeként megvalósuló műveltség, „a mindenkire kötelező, általános alapműveltség, amelyre a szakműveltséget építeni lehetne.”19 Ez az út vezet az egyéni értékek (megismerés, ismeret, tudás, magatartás) kialakulásának világához. Ezzel valósulna meg Kiss Árpádnak a már idézett és ma is időszerű gondolata: „Minden embernek emberré nevelése: íme az embernevelés mai jelentése.”
Kiss Árpád székfoglaló előadásának néhány gondolata felfedezhető az általa többnyire folyamatosan vezetett, kézzel írott emlékiratában is, mely könyv formájában Igazság költészet nélkül20 címmel látott napvilágot.


JEGYZETEK

1 A szerző ez úton is hálás tisztelettel emlékezik néhai (ifj.) Zibolen Endrére, aki az elődszervezetnek is tagja volt, s mindvégig készséggel bocsátotta rendelkezésre a megőrzött dokumentumokat, feljegyzéseit és szívesen osztotta meg szakmai emlékeit.
2 Balatonfüredi Pedagógus Konferencia, 1956. október 1-6. Rövidített jegyzőkönyv. Kézirat, 1957. Pedagógiai Tudományos Intézet.
3 Magyar Pedagógia. 1944-46. 38-43. p.
4 Kiss Árpád i. m. 38. p.
5 I. m. 39. p.
6 I. m. uo.
7 Horváth Márton (1990): Kiss Árpád. Bp. 1990. OPKM (Magyar Pedagógusok sorozata)
8 Kiss Árpád i. m. 40. p.
9 I. m. uo.
10 I. m. 41. p.
11 I. m. u. p.
12 I. m. u. p.
13 I. m. 41-42. p.
14 I. m. 42. p.
15 I. m. uo.
16 I. m. uo.
17 I. m. 43. p.
18 I. m. uo.
19 I. m. 42. p.
20 Kiss Árpád (1999): Igazság költészet nélkül. Bp. Teleki László Alapítvány.





Készítette