Tanulmányok

Események

Interjú - Fórum

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Rezümék - angol
Szerkesztőség
Rezümék - német
Szerkesztőség
Rezümék - francia

2004. ÉVFOLYAM - 1. SZÁM

Trencsényi László: Neveléstörténet és pedagógusképzés

A neveléstörténet stabil tárgy a pedagógusképzésben. Biztos tananyaga van, a tankönyvek is kellő mértékben készek hozzá, úgymond jól számonkérhető tudásrendszerré szerveződött az évek folyamán. Ezen némi akasztófahumorral azt értem: a pozitív tényanyagnak az aktuális memóriában való őrzése könnyen értékelhető, nagy szórással osztályozhatók a hallgatók: kinek milyen szerencséje volt, jó tételt húz-e vagy rosszat. A posztmodernitás értékrealizmusa sem érinti, az adatok adatok, a tények tények, a folyamatok folyamatok, a Ratiot 1777-ben adták ki, az Entwurf dátuma 1849, a NÉKOSzt 1949-ben fegyelmezték meg stb.

S mire jó egyébként?
Meggyőződésem szerint a pedagógusképzésben más neveléstörténetre van szükség, mint a pedagógiatörténész-képzésben! Szeretett, biztonságos diszciplínánkat alá kell rendelni a mesterségbeli tudásokra koncentráló képzési folyamatnak, alkalmazott tudományként érdemes közvetíteni. (Nem mentség az sem, ha azt mondjuk: az értelmiségi lét megkövetel bizonyos műveltséget, s ez indokolja, hogy a hallgató tájékozott legyen, el tudjon igazodni Szókratesz, Augustinus, Trotzendorf, Fröbel és Tolsztoj között, legalább meg tudja különböztetni a XX. század reformer óriásai közt a „három F-et”, Ferriért, Freinet-t és Freire-t, hogy a hungaricumokról ne is beszéljünk. Beszélhetnénk: hiszen nemzeti identitásunk fényes oldalain ragyognak a Márton-hegyi szerzetesek, Apáczai, Tessedik, Hatvani professzor, bizonyos Csokonai Vitéz, Brunszvik Teréz, Tavasi, Vasvári, Eötvös, Nagy László, Domokosné, Karácsony, Németh, Mérei és a többiek.)
De megítélésem szerint ez még nem elég.
Tanárképzési praxisomban két jellegzetes, egymással illeszkedő, de mégiscsak elkülönülő funkciót találtam.
(1) „Személyes neveléstörténet” – avagy „házi panteon”
A kiindulás az, hogy a pedagógusjelölt legfontosabb dolga a képzési időben, hogy megalkossa saját pedagógusképét, jó önismerettel pedagógus-énképet formáljon, kialakítsa annak a szereprepertoárnak az alapvető kereteit, mellyel majd diákjai, növendékei elé áll. Helyénvaló dolog az, ha tudja: e szereprepertoárhoz – a színházi metafora szándékos –, álljon rendelkezésre egy olyan „jelmeztár”, melyből válogathat magának. Ma már nem úgy működik a mintakövetés sem, hogy egy-egy eszményképet kiválasztunk, kevés pedagógus – bár ismerek ilyet –, dolgozószobája falán ékeskedik egyetlen portré, valamely választott nagy elődé. Ez ennél bonyolultabb. De, hogy különböző történeti alakokból mégiscsak összerakunk magunknak egy képzeletbeli képtárat, az nemcsak kívánatos, de reális, létező dolog is. Az ő könyveik, írásaik álljanak ott hallgatóink majdani könyvespolcán, tudják egy-egy jelentősebb választási helyzetben (akár a másnapi órára készülésnél, egy pedagógiai probléma esetén, stratégiai döntéseknél), hogy kinek bátorító, figyelmeztető szavait érdemes felidézni.
Ez a funkció nem zárja ki – sőt igényli – a korrekt, árnyalt elemzéseket, de mégiscsak egy színes, élményteli, jól szemléltetett szövegközeli bemutatást igényel.
(2) A neveléstörténeti tények folyamatszerűsége
E funkció gyakorlása során arra kell példákat mutatni a neveléstörténetből, hogy a nevelés gyakorlati története során alkalmazott eljárások, megoldások, struktúrák valamikor (valamely ok-és feltételrendszer, kihívás sajátos együttállásában) kialakultak, az alkalmazás diadalmas pillanatai jelentették a tetőpontot, majd beteljesítvén küldetésük, emlékké, neveléstörténeti ténnyé váltak. S a hangsúly mindkét elemre esik. A keletkezéstörténet nagyon fontos dolog, megértetni, hogy a társadalmi kihívások és a szakma (a nevelési intézményrendszer) belső fejlődése, változása milyen összefüggésben (az autonómiáknak milyen összefüggésében) jelennek meg. De legalább annyira fontos a tudatosítása annak: „minden csak jelenés”, a nevelésnek nincsenek „örök” kellékei, eszközei. Ez a tárgyalásmód „problémacentrikus” megközelítést igényel, mondhatni „történeti neveléselmélet” vagy „történeti didaktika” lesz belőle. Megítélésem szerint ezzel próbálkozott Kelemen Elemér és Gáspár László is az OKKER kiadónál 1997-ben megjelent problématörténeti tankönyvében, a Pukánszky-műhely gyerekkortörténeti megközelítései is erre tendálnak, valamint Mészáros István: Iskolatörténeti kaleidoszkóp I-II. című műve is.
Vegyünk néhány példát:
Az osztályozás. Ha a jezsuita iskolatörténet elemeiből érzékletesen felmutatjuk kialakulásának a folyamatát (az ülésrend és a kompetíciók sajátosan rögzülő összefüggése), a „virgács alatt való lét”, a „valami elől menekülve tanulók, felelek meg nevelőmnek” helyébe a „valamiért tanulok”, az ambíció felkeltése lép egy lelkekért folytatott versenyhelyzetben a reformáció-ellenreformáció viszonylagos pluralizmusában, hozzátéve pl. Durkheim kritikáját is, nos, akkor kevesebb ellenállás lesz pedagógusainkban, ha az oktatáspolitika a reformpedagógia legjobb tradícióit aktivizálva a fejlesztő, szöveges értékelés hívéül szegődik.
Ha az iskolarendszer kialakulásának kettős forrását ”felülről és alulról” – ahogyan Ferge Zsuzsa írja), bemutatjuk, más viszony alakítható ki az iskola szelekciós funkciójáról vagy szükséges komprehenzivitásáról.
Ha a házirendek, iskolai szabályzatok néhány jelentős példáját elemezzük, akkor világossá válik, hogy az iskola expanziója a privát szférára mely történeti-társadalmi környezetben érvényesül, melyikben szorul vissza.
Sorolhatnám a nagyon is elevenbe vágó példákat, melyek napjaink pedagógusa előtt álló dilemmák, s melyeket csak akkor tud intelligensen feldolgozni, ha van tapasztalata a probléma történetéről. De ehhez nyilvánvalóan át kell strukturálni a neveléstörténet tananyagát. „Az ember anatómiája felől a majomét”, kiemelni a XXI. század első felében releváns neveléselméleti és didaktikai, akár nevelésfilozófiai kihívásokat, s ezekhez rendezni át a tanítandó anyagot. Korok, nevelők, gyerekek című szöveggyűjteményemben erre tettem kísérletet.

* * *


Trencsényi László írását a szerkesztőség vitára bocsátja. Számos érv és ellenérv, szempont jelenhet meg a vita során, amelyek  közreadása segítheti a neveléstörténet-oktatásunkról  vallott   személyes és  oktató-, valamint kutatóműhelyi  nézetek megismerését, az aktuális problémák feltárását.





Készítette