Tanulmányok

Események

Interjú - Fórum

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Rezümék - angol
Szerkesztőség
Rezümék - német
Szerkesztőség
Rezümék - francia

2004. ÉVFOLYAM - 1. SZÁM

Tölgyesi József: Beszélgetés Mészáros István professzorral, nevelés- és művelődéstörténésszel

"Egyetlen hatalmas ívben láttam és láttathattam a hazai oktatás- és nevelésügy ezeresztendős történetét..."

Dr. Mészáros István 1927. január 26-án született Pestújhelyen. Főiskolai (1948-1951), majd egyetemi  (1954-1958) tanári képesítést szerzett. 1950-1962 között tanár, 1962-től 1968-ig az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa volt. 1968-tól 1976-ig  az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán adjunktusként, majd 1988-ig, nyugdíjazásáig docensként iskola- és pedagógiatörténetet oktatott. 1973-ban lett a neveléstudományok kandidátusa, 1988-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Tagja az  MTA Köztestületének.1990-ben Apáczai Csere János-, 1998-ban Stephanus-, 2001-ben Fraknói-díjjal tüntették ki. 
A hazai és egyetemes neveléstörténet nemzetközileg is számon tartott kutatója, aki több, mint 60 önálló kötetet írt, tanulmányainak, cikkeinek száma  az ezerhez közelít,  s tudományos valamint ismeretterjesztő előadások százait tartotta különböző fórumokon. "Kutatási területe a művelődéstörténet, ennek keretei között a hazai pedagógiatörténet (vagyis a nevelés, az oktatás, az iskola, a neveléstudomány és a közoktatás-politika története), valamint a hazai egyháztörténet"- olvasható egyik, a közelmúltban megjelent könyve ismertetőjében.
Munkásságának legutóbbi összefoglalását (az aktuális lexikonokon túl) a Veszprémi Egyetem kiadásában 1997-ben, a  70. születésnapja jubileumi  rendezvénye alkalmából megjelent Mészáros István bibliográfia tartalmazza. Ebben olvasható róla : "Több évtizedes állandó jelenléte az egyetemi katedrán, a szakmai-tudományos közéletben: konferenciákon, szakmai találkozókon, emléküléseken, s közvetlen részvétele a műhelymunkákban jelentős hatással volt  és van a neveléstörténeti kutató- és feldolgozó munka alakulására, fejlődésére".
Főbb művei : A Szalkai-kódex (1972), Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777 (1981), Mióta van iskola? (1982), XVI. századi iskoláink és a studia humanitatis (1982), Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája (1988), Oskolák és iskolák (1988), Sík Sándor, a pedagógus (1989), Mindszenty és Ortutay (1989), A magyar tankönyvkiadás története (1989), Iskolatörténeti kaleidoszkóp (1990), Magyar iskolatípusok 996-1990 (1991), Teleki Pál nemzetnevelő programja (1991), Kimaradt tananyag. Magyar történelem, katolikus egyháztörténet 1945-1990, I-III. (1993-1995), Ateista nevelés iskoláinkban 1950-1990 (1996), A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája 996-1996 (1996), Magyar iskola 996-1996 (1997), A Szent István Társulat százötven éve 1848-1998 (1998), Komáromfüss (Trávnik) magyar népiskolája 1840-1945 (1998), The Thousand-Year History of Schools in Hungary (1999), A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon (2000), Die Geschichte des tausendjährigen ungarischen Schulwesens (2000), Ismeretlen vértanúk a XX. században (2000), Pannonia Sacra (2002), "Devictus Vincit" - Tanulmányok a magyar katolikus egyház 1945-2000 közötti történetéről (2002).

                                                                   *

Tisztelt Professzor Úr!  Abból az alkalomból, hogy a hazai neveléstudományi folyóiratok történetében  először jelenik meg olyan periodika, amely fő feladatának a neveléstörténet-kutatások eredményei közreadását vállalja, a kiadó és a szerkesztőség is kötelességszerűnek tartja  és kér téged, hogy az interjúsorozatban elsőként veled  beszélgethessünk. Természetesen mi másról is, mint életutadról, munkásságodról.
    Azt mondod, hogy  beszélgessünk az életutamról. Ez biztos jele annak, hogy megöregedtem. Valóban: a 78. évemben járok.
   Comenius az Orbis Pictus 36. lecfkéjében  "Az embernek hét életszakaszáról" írt és képet is mellékelt hozzá. A  hatodik életszakaszban levő ember a "koros ember", a hetedikben lévő a "vén ember". Hát én ebben az utolsóban, a hetedikben vagyok. De "vén ember"-ként is jól érzem magamat.
    Fél évszázadot meghaladó pedagógiai munkásságoddal a Kárpát-medence  művelődés- (benne az iskola-)történet kiemelkedő hazai oktatója, kutatója és európai rangú tudósa lettél. Milyen volt  az indulásod majd a folytatás a publikálás terén?
    Érdekes egybeesése a múltnak és a jelennek a következő. Nyomtatásban először  - harminchárom éves koromban - egy kis tanulmányom jelent meg 1960-ban, egy, általam talált 16. századi virágének.-töredékről; ez a felvidéki Nagyszombat (ma  Trnava) város iskolájában keletkezett, egy diák jegyezte fel. S a legutóbbi munkámat 2003 decemberében egy tanulmánykötet közölte "A nagyszombati gimnázium és egyetem 17. századi anyakönyve" címmel. Tehát mindkét írás - 43 év különbséggel - Nagyszombat iskolájával állt kapcsolatban.
   Bár sohasem kerültem semmiféle vezető tisztségbe, mindig "közlegény" voltam, sokféle művelődéstörténeti kutatásaim eredményeképpen mégis igen sok publikációm jelent meg könyvek, tanulmányok, cikkek  formájában. Az 1960-as években  kezdhettem csak el az ilyen irányú munkámat, s ugyan először nehezen nehezen fogadták el közlésre a dolgaimat, de aztán később ez valamivel simában ment.
  Publikációs jegyzékedből kiderül,. hogy számos korszakkal és témával foglalkoztál.  Hogyan alakult az érdeklődésed, munkásságod?
   Először a középkori oktatás-nevelés érdekelt. Igen színes, érdekes világ volt az. Később bemerészkedtem a reneszánsz idejébe is. Az 1970-es években  azután tovább terjeszkedtem a 17-18. század felé: Apáczai és  Comenius, valamint a  Ratio Educationis  foglalkoztattak. Ezek köréből írtam könyveket, tanulmányokat. A következő évtizedben váltott át érdeklődésem  a gyönyörű reformkorra, majd a dualizmus időszakára.Az 1980-as években már a két világháború közötti időszak iskoláival is foglalkoztam, míg végül az 1990-es években térhettem rá az 1945 utáni hazai iskola- és nevelésügyre, többek között  ennek kritikájára is. De az 1990-es években időm nagy részét már az 1945-1990 közötti hazai egyháztörténet kutatására fordítottam.
  Visszagondolva erre a hosszú, 43 esztendőre, eltűnödve azon, amit  tettem, amit elértem, arra a megállapításra jutok: nem bánom, hogy nem maradtam meg egyetlen korszaknál, bár kétségtelen, hogy így az utam nehezebb volt. Mindegyik korszaknak a mélyére kellett "leásni", hogy azok lényegét elsajátítsam, s a magam számára megfogalmazhatóvá tegyem. De megérte ez a pluszmunka: így ugyanis egyetlen hatalmas ívben láttam és láttathattam a hazai oktatás- és nevelésügy ezeresztendős történetét. Ez az egységben látás, egészben látás igen nagy segítség volt munkámban. Így jól látom a pedagógiai történések korszakonkénti egymásba átalakulását, egyugyanazon lényeg koronkénti színeváltozásait; látva és tudva, hogy minden új az előző korszakban gyökerezik; látva és tudva az egyes korszakok közötti bonyolult ok-okozati összefüggéseket; az eredményeket, amelyek mindig a múltból veszik eredetüket és a jövő korszakba torkollnak...
  De kicsit profanizálva és köznapi nyelven kifejezve: így azt is láttam, hogy mindegyik korszak mindig újra felfedezte a múltban már felfedezett "spanyolviaszt"; s azt is, hogy  a pedagógiában ma már semmi sincsen, amit ne tudtak volna az elmúlt évszázadokban. Sőt, azt is látni vélem,. hogy a mai oktatás-nevelés - mint a pedagógiai elmélet gyakorlati megvalósítása -  napjainkban világszerte legnagyobbrészt  a leszálló ágban van - durván így is mondhatnám-, a lezüllés, a szétzüllés útján van. De ez már nem az én asztalom, én a múlttal foglalkozom.
  Köztudott, hogy nemcsak a tudományos nevelés- és művelődéstörténetet műveled. Korai korszakodtól kezdve a népszerűsítő tudományismertetést is felvállaltad, amely munkádnak egyik kiemelkedő része volt a magyar iskola milleniuma körüli időszak.
  Nagy örömmel, sőt büszkeséggel gondolok vissza arra, hogy a szórakoztató neveléstörténeti irodalom  közlését én kezdtem el a hazai tájakon. Rengeteg ilyen, érdekes témájú, könnyedebb  feldolgozású cikket írtam a legkülönbözőbb lapokba, újságokba; könyvek is jelentek meg belőlük; sokszor szerepeltem a rádióban, a televízióban ilyen - neveléstörténeti ismeretterjesztő - műsorokkal. Jól emlékszem a rádióban több tanéven át tartó Sulihistória című sorozatomra, de a Köznevelés lapszámaiban közreadott, két évfolyamon át tartott, hetenként megjelent szöveges-képes neveléstörténeti rejtvénysorozatomra is.
   Sokoldalúságodra, széles körű tudományos érdeklődésedre jellemző, hogy  neveléstörténeti kutatómunkád mellett a művelődéstörténet más területeire is elkalandoztál és azokon is maradandót alkottál.
   Számos magyar irodalomtörténeti, magyar nyelvészeti, néprajzi, zene- és egyháztörténeti tanulmányom is megjelent. Ezek azt a tanulságot adták számomra, hogy a neveléstörténetet nem lehet más tudományterületektől elszigetelten vizsgálni; igen sok a kapcsolódási pont.
  Nyomtatásban megjelent műveid olyan sokrétűek, hogy szinte áttekinthetetlenek tematikájuk, megjelenési helyük és időpontjuk szerint is.
  Ez szerencsére nem így van: éppen ezért nagyon hálás vagyok tanítványaimnak, hogy elkészítették és kiadták munkáim - könyveim, tanulmányaim, cikkeim, recenzióim - bibliográfiáját.  A hetvenedik születésnapomra a  a Veszprémi Egyetemen a Neveléstörténeti füzetek sorozat első darabjaként jelent meg az igen szép kiállítású, szakszerű, a szakembereket, az érdeklődőket  - és magamat is - jól eligazító "műjegyzékem". Számomra is meglepő, hogy milyen sok betű került ki "a tollam alól", pontosabban az írógépemből.
  A számítógéppel és egyéb modern íróeszközökkel  történő szövegrögzítés nem az én világom, nem értek hozzájuk, hagyom a fiatalabbaknak; hátralevő időmben megmaradok a velem öregedett, hagyományos írógépemnél. (Ha elgondolom, hogy Apáczai, Comenius lúdtollal írták  műveik kéziratait, Eötvös József mártogatós acéltollal, Fináczy pedig tűhegyesre faragott grafitceruzával...)
  Arról, hogy a könyveimben, tanulmányaimban, cikkeimben leírt gondolatok bekerültek a szakirodalom körforgásába, "a tudomány vérkeringésébe", sok visszajelzésem van. Szeretném remélni, hogy  munkáim által megvilágításba került a magyar művelődéstörténet számos, addig homályos pontja, eltűnt néhány fehér foltja, s talán a magyar neveléstörténet egésze is jobban áttekinthetőbbé, ezáltal érthetőbbé vált.  Talán nem éltem hiába ilyen hosszú ideig...
  Két évtizeden át oktattál az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara neveléstudományi tanszékén, ahol  a hallgatók által kedvelt,  népszerű tanár voltál. Milyen emlékeket őrzöl  ezekből az évekből?
   Szívesen és örömmel gondolok vissza a tanszéken töltött évekre. Szerettem a neveléstörténet-előadásokat, szerencsémre - és örömömre - sok órát kellett tartanom különféle egyetemista hallgatócsoportoknak. Azért is szerettem ezeket az előadásokat, mert a művelődés - a cicerói cultura animi - múltjáról beszélhettem, közben olyan témákról is szót ejthettem, amelyekről növendékeim  itt az egyetemen másutt aligha hallhattak, például a keresztény művelődés, a keresztény oktatás-nevelés eszméiről, nagy alakjairól, tanulságairól.  Ezekről a saját felfogásom szerint beszéltem, amelyekért aztán többször is az egyetemi "hatóság" elé idéztek.
   Tanítványaim sok értékes szakdolgozatot írtak. A legjobban azoknak örültem, amelyekben a szerzők kis falusi népiskolák történetét dolgozták fel saját kutatómunkájuk alapján.  Buzdítottam őket: menjenek  a helyi plébániára, kutassanak annak irattárában vagy akár a püspöki levéltárban is. Némelyiküknek emiatt baja lett a helyi párttitkárnál, de aztán elsimították a dolgot.
   Nagyon örültem, ha neveléstörténeti egyetemi doktorátus megszerzése céljából jelentkeztek nálam: ezt annak jeléül vettem,hogy nem csupán megtanulandó tananyag volt számukra a neveléstörténet, de örömüket is lelték az abban való elmélyülésben, a vele történő - nem fáradság nélküli - foglalkozásban. Jóleső érzés, hogy sok hallgató készített nálam  neveléstörténeti témájú dolgozatot és védte meg doktori disszertációját.
   Sokan a kandidátusi fokozatot is megszerezték a vezetéseddel.
   Igen, valóban. Mindent egybefoglalva, igen szerencsésnek tartom magamat, mert  számos tehetséges tanítványom volt, akik azután a neveléstörténeti kutatás terén tevékenykedtek, s ugyanakkor különféle főiskolákon, egyetemeken végeztek kiváló oktatómunkát vagy kerültek vezetői tisztségekbe a művelődés különféle területein szerte az országban.  Azt szokták mondani, hogy az öregek általában irigyek tanítványaik, illetve a fiatalok sikereire. Én nem ilyen vagyok:  igen-igen tudok örülni tanítványaim szép eredményeinek. Számomra igen jóleső érzés, hogy megállják helyüket és sikeres a munkájuk akár a neveléstörténet terén, akár másban. Nagyon jó érzés számomra, hogy folytatják azt a munkát, amelyet együtt kezdtünk el még az egyetemen, hogy átveszik tőlem, tőlünk a stafétabotot.
   Az elmúlt évtizedekben sokfelé hívtak: tudományos, évfordulós ülésekre, konferencialőadásokra, felolvasásokra. Ez éppúgy köszönhető a nevelés- és művelődéstörténet iránti érdeklődésnek, mint Neked, aki  iskolateremtő személyiség  és szuggesztiv előadó vagy. Hogyan tekintesz vissza erre a missziószerű munkálkodásodra?
   Nagyon szerettem ezeket a programokat, szívesen mentem el az ország legtávolabbi részébe is, hogy a hozzám közelálló témákról adjak elő a legkülönfélébb összetételű közönségnek, pedagógusoknak, tudós szakembereknek vagy éppen "egyszerű" érdeklődőknek. Akkortájt ennek sokféle lehetősége és alkalma volt s magától értetődött más szakemberek számára is ez az országjárás, a nevelés, a művelődés múltjának minél szélesebb körben való megismertetésére. A magyarságtudat - az "európai gyökerek"! - elmélyítése szempontjából sem volt ez közömbös. Sajnálom, hogy manapság  már kevesebb a lehetőség, bár igény ma is van erre.
   A két emlékév különösen emlékezetes lehet számodra. Mozgalma időszakod volt ez, ami  tükröződik útjaidból és programjaidból.is. Szép emlékeket őrizhettél meg Kárpát-medencei küldetésed kapcsán.
   1996-ban emlékezett meg hazánk pedagógustársadalma a magyar iskola kezdeteinek ezredik évfordulójáról. 2000-ben pedig a magyar keresztény államiság millenniumát ünnepelte az ország. Mindkét évben sok lehetőségem nyílt arra, hogy meghívások alapján szinte az egész országot bejárjam. Igen sok helyre hívtak előadónak országos és regionális konferenciákra, főiskolákra, egyetemekre, pedagógiai intézetek rendezvényeire, neveléstörténeti munkaközösségek üléseire, falugyűlésekre, a Magyar Tudományos Akadémiára. Mindenütt az ezeréves magyar iskola, a magyar keresztény kultúra, az összefonódott európai-magyar műveltség ezeresztendős múltját ismertettem a jelenhez szóló tanulságokat is kifejtve, a helyes magyarságtudat meggyökereztetésének pedagógiai-iskolai vonatkozásairól is szót ejtve.
     Szívemhez különösen közelálló feladatot teljesítettem, amikor 1996-ban  a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége meghívására hosszabb előadó körutat tettem  Székelyföldön, aztán ugyancsak a helyi magyar szervek invitálására  Kárpátalján, valamint a Felvidéken, a Csallóközben, mindenütt a magyar pedagógusok sokaságának beszélve; beszélgetve a Kárpát-medencei iskola, a magyar műveltség ezeresztendős közös örökségéről, annak jelenkori megőrzésének nehézségeiről és örömeiről, megtartásának szükségességéről.
   S most beszélgetésünk végére érve, légy szíves, kérdezd meg a következőt : Megöregedve mi most a kívánságod?
   Jó, megkérdezem: mi most a kívánságod?
   Az, hogy ötven év múlva, 2054-ben az akkori iskolatörténészek majd így jellemezzék napjaink - tehát 2004 - magyar iskolaügyét : nemcsak az egyéni karrierépítés fortélyait oktatják a hazai iskolákban a jövő sikermenedzsereinek, hanem maradt még valami a nevelési programokban a klasszikus "cultura animi" elemeiből, vagyis a lelkünkbe rejtett emberi értékek felismertetése és minél hatékonyabb működésre segítése szándékából, hogy 2004-ben a pedagógusok és a diákok azért merítenek még valamicskét az igazság-jóság-szépség ősi emberi hármas forrásából is. És hogy iskoláink nem csupán európai, hanem - ahogy ezer éven át - magyar és egyben európai iskolák lesznek.
   Kedves Professzor Úr, reménykedjünk, hogy így lesz. Ez azonban már a következő nemzedékek kötelezettsége és sorsa, amely  eredménye most, az unióhoz csatlakozás küszöbén, bizony, még távolinak tűnik. De ahogyan a magyar iskola ezer éven át megtartóan éltette a nemzetet, bízzunk abban, hogy e nagyobb "család"-ban éppúgy megtaláljuk majd helyünket, mint ahogyan  honfoglalóink itt a Kárpát-medencében más népek közösségében ezerszáz esztendővel ezelőtt.
   Köszönöm, hogy beszélgethettünk és még sok éven át tartó alkotó munkát kívánok valamennyi magyar pedagógus, az olvasók, a kiadó és a szerkesztőség nevében.





Készítette