Tanulmányok

Események

Interjú - Fórum

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Rezümék - angol
Szerkesztőség
Rezümék - német
Szerkesztőség
Rezümék - francia

2004. ÉVFOLYAM - 1. SZÁM

Fehér Katalin: VÉLEMÉNYEK, VITÁK A NEVELÉSRŐL KÉT REFORMKORI FOLYÓIRATUNKBAN

A 18. század utolsó évtizedeiben kibontakozott hazai magyar nyelvű sajtó már kezdettől fogva rendszeresen foglalkozott pedagógiai témákkal. Első nemzeti nyelven kiadott újságjainkban csakúgy, mint a legrégibb irodalmi és enciklopédikus jellegű folyóiratainkban számos, neveléssel kapcsolatos cikket, közleményt találunk. De míg eleinte inkább csak kisebb-nagyobb közleménnyel találkozunk, a hazai felvilágosodás korának második szakaszától kezdve megszaporodtak az elméleti pedagógiai témájú írások, a reformkorban pedig már tudományos igénnyel készült pedagógiai tanulmányok is olvashatók. E felvilágosodás- és reformkori periodikákban hatalmas, mindeddig kiaknázatlan forrásanyag rejlik, mely a magyar neveléstörténeti kutatások szempontjából, de egyszersmind folyóirat-irodalmunk jellegének és mélyebb tartalmi megismerésének vonatkozásában is alapvető fontosságú.

Tudományos igényű pedagógiai írásokat több reformkori folyóiratunk közölt. Ezúttal a Tudományos Gyűjtemény és a Felső Magyar Országi Minerva nevelési vonatkozású írásait tekintjük át. A Tudományos Gyűjteményben, első enciklopédikus jellegű fővárosi folyóiratunkban fennállásának huszonnégy éve alatt (1817 és 1841 között) közel száz nevelésügyi kérdésekkel foglalkozó tanulmány olvasható. A Felső Magyar Országi Minerva 1825 és 1836 között jelent meg Kassán Ellingernél, havonta egy füzetben, 1828-ig negyedrét, 1829-től nyolcadrét formátumban, 5 ív terjedelemben Dessewffy József gróf támogatásával. Ebben a lapban több mint ötven nevelési vonatkozású írást találunk.A kortárs nemzetközi, de elsősorban a német pedagógiaelméleti szakirodalom jeles képviselőinek művei ismertek voltak Magyarországon. A Tudományos Gyűjteményben és a Felső Magyar Országi Minervában publikáló magyar szerzők a filantrópizmus és a neohumanizmus, valamint Pestalozzi pedagógiai eszméit próbálták népszerűsíteni, de törekedtek arra is, hogy a reformkorban olyannyira előtérbe került nemzeti nevelés eszméjével, a magyar tannyelv követelésével ezeket összeegyeztessék. Nem szolgai módon közvetítették tehát a külföldi elméleti pedagógia új áramlatait, hanem igyekeztek azokat a hazai viszonyokra alkalmazni, a hazai igényekhez és elvárásokhoz közelíteni. Mivel Európa nyugati területein a pedagógiai gondolkodás egyre inkább tudományos jelleget öltött és szilárd filozófiai alapokon nyugodott, hazai szerzőink is igyekeztek gondolataikat tudományos rendszerességgel kifejteni. Áttekintve a Tudományos Gyűjteményben, valamint a Felső Magyar Országi Minervában megjelent nevelésügyi vonatkozású írásokat, három jelentős témacsoportot különíthetünk el. Mindkét lap közölt pedagógiaelméleti írásokat. Ezzel párhuzamosan szintén éveken át, más korabeli lapok mellett mindkettő helyet adott a magyar tanítási nyelvért folyó reformkori küzdelmeket támogató elméleti írásoknak. A Tudományos Gyűjtemény hasábjain kezdődött 1823-ban az a nagy vihart kiváltó nőnevelési vita, melyre reflektáltak a Felső Magyar Országi Minerva szerzői is.  Vélemények a nevelés elméleti kérdéseiről  A reformkori magyar folyóiratok sokat foglalkoztak a művelődés általános, és ezen belül az oktatás-nevelés kérdéseivel.Magda Pál,[1] a sárospataki református kollégium professzora egy cikkében azt fejtegeti[2], hogy műveltségre minden embernek szüksége van, az állam feladata, hogy ezt az összes polgára számára biztosítsa. „Minden ember bölcsességre és erkölcsi tökélletességre teremtetett (...) Minden emberből válhat, ha el nem ásattatik talentoma, oly tökélletes, melly az emberi nemzet díszére szolgálhat.” – vallja a szerző. A kultúrából minden egyes embernek részesülnie kell. A kultúra és kulturálódás letéteményese elsősorban az iskola, tehát az emberi tehetségek sokoldalú fejlesztése az iskolák fő feladata. A szerző szerint a kultúra kétféle lehet: testi és lelki. A test kultúrája a testi erők – gyakorlás által történő – fejlesztésétől függ. Ezért német példák nyomán szorgalmazza az iskolai testgyakorlás általános bevezetését a hazai oktatási intézményekben. Szól a lélek kultúrájáról is, mely három területre terjed ki: a szellemre, az erkölcsre és az esztétikára. Szerinte az esztétikai kultúra kifejlesztése a legfontosabb, mely a természet és a művészeti alkotások (irodalom, zene, képzőművészet) elemzése, és a különböző művészeti ágak művelése által bontakozhat ki a leginkább. Az esztétikai kultúrának nagy befolyása van az emberek értelmi és erkölcsi kultúrájára is. A szerző azon az állásponton van, hogy az ép esztétikai érzésű ember, bár még nem éri el a tökéletes humanitást, mégis igen közel jut hozzá. Ezért tartja fontosnak az irodalom, a zene és a képzőművészetek – az eddigieknél szélesebb körű – oktatását a gimnáziumokban. Az iskolában megalapozott szellemi kultúrának Magda Pál szerint szintén nagyon jelentős a szerepe a társadalom fejlődése szempontjából. Mindent meg kell tanítani a fiataloknak, mely az egyén és egyben az állam számára hasznos és szükséges, a humán tudományokat éppúgy, mint a természettudományos ismereteket. Ugyanilyen fontos az erkölcsi kultúra iskolai megalapozása is. Arra kell törekedni a nevelés során, hogy a gyermek ne csak az erkölcsi törvény iránti tiszteletből cselekedjen helyesen, hanem az erkölcsi törvényeket tegye magáévá és belső késztetésből cselekedjen jól. A szerző végső következtetése az, hogy a kultúrát csakis a nevelés által szerezheti meg az ember.A 19. század első felének jeles európai szerzői pedagógiaelméleti írásaikban – filozófiai alapokra támaszkodva – tudományos rendszerességgel foglalkoztak a nevelés céljának megfogalmazásával, a nevelés különböző területeinek körülhatárolásával és egymásra való hatásuk tárgyalásával. Hazai szakembereink is igyekeztek ezt a rendszert a magyar nyelvű pedagógiaelméleti szakirodalomban követni.A hegeli filozófia alapjain áll a Németországban tanult Warga János[3] nagykőrösi professzor, aki a Tudományos Gyűjtemény[4] hasábjain fejtette ki a nevelés elméletére vonatkozó nézeteit. E szerint az emberi lélek kifejlődése, tökéletesedése a tudományos nevelés által történik. Warga a hegeli terminológiát használva mutatja meg, miként emelkedik fel lelkünk a tudat, öntudat és eszmék egymást követő lépcsőin, vázolja „ismerő tehetségünk phaenomenológiai rövid szerkezetét”, majd a „fejtendő lelki tehetségek”, az értelem, érzelem és akarat viszonyáról beszélve megállapítja, hogy a két utóbbi az ismerő tehetségből származik. Az érzés és akarat az „ismerő tehetségre való visszahatás nélkül ferde irányt vesz”. A fejtendő tehetségeknél tehát az értelemé legyen a főszerep. Minthogy a test és a lélek kölcsönhatásban vannak, a nevelőnek a testre és a különböző lelki tényezőkre egyaránt nagy gondot kell fordítania. Hibáztatja az egyoldalú lelki nevelést, mert a testi erők gyengeségéből számos lelki baj keletkezhet. A testi és a lelki tehetségeket kifejtő eszközök a tudományok. Ide tartoznak az elemi tárgyak: az olvasás, az írás, a számolás, a rajz és alaktan elemei, az erkölcsi elbeszélések, a bibliai történetek, az ének, a vallási ismeretek, továbbá a föld- és természetrajz, a gazdálkodás- és jogismeret. Warga tehát Pestalozzi és a filantropisták nyomán állapítja meg az iskola művelődési anyagát. A tanulás alapja a megértés – vallja a szerző –, tehát azt javasolja, hogy a tárgyakat ne mechanikusan, hanem az értelmet fejlesztő módon tanítsák. A latint később, csak a gimnázium felsőbb osztályaiban kellene tanítani, amikor már az értelem a reáltárgyak tanulása során eléggé kifejlődött. Warga neohumanista szellemben fogalmazza meg az iskola célját is, amikor azt mondja: nem lehet elvárni az iskolától, hogy mindenre megtanítson és felkészítsen, hanem az iskolának szilárd erkölcsi elvekkel és józan, önálló gondolkodással felvértezve kell kibocsátania növendékeit az életbe.Egy Őrhegyi jegyű szerző szerint[5] a nevelésnek hármas feladata van: testi, értelmi és erkölcsi. Helyesen állapítja meg, hogy a három irány nem választható el egymástól, mert kölcsönhatásban vannak. A testi nevelést főleg a testnek a lélekre gyakorolt vonatkozásaiban vizsgálja, az embernevelés sajátos célját az akarat fejlesztésében látja. Kívánja azonban, hogy ez szoros kapcsolatban álljon az értelem képzésével, mivel értelem nélkül senki sem lehet valóban erényes. Nem elég az erkölcsi törvény iránti hajlam: ismerni kell az erkölcs törvényeit. A szerző tehát az erkölcsi nevelésben is az értelem fejlesztésére helyezi a fő hangsúlyt. A szív és ész pallérozására legbiztosabb eszköznek az „észtant” és a vallást tekinti. Minden iskolában tanítani kellene még a számtant, az embertant és a különböző természettudományokat. Ezekkel érhető el a nevelés célja: az erény és boldogság. Kívánja továbbá az állampolgári ismeretek oktatását, hiszen az embernek a társadalom tagjaként erre nagy szüksége van. Egy polgári államban a „közjó és közboldogság” úgy érhető el, ha a tanulók jövendő hivatásuknak, foglalkozásuknak megfelelő képzésben részesülnek. Ezért többféle iskolatípust tart szükségesnek: népiskolát, ipariskolát, kereskedelmi iskolát, katonai iskolát, leányiskolákat és a magasabb tudományok tanulására felkészítő iskolákat, vagyis a gimnáziumokat. A nevelés sikere a tanítás módszerétől és eszközeitől is függ. Mint a tárgyak a növendék jövendő hivatásához, úgy a módszer is a növendék korához, egyéniségéhez s a tárgyak természetéhez igazodjon. Helyes a szerzőnek az a megállapítása, hogy minden tárgy oktatásának külön módszere van. A tanítást a gyakorlattal kívánja összekötni, gyakorlatias szellemű nevelést sürget. Peterka József orvos[6] a nevelés elméleti kérdéseivel foglalkozó tanulmányában annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a nevelés hatalom, ettől függ az ember sorsának alakulása. Pestalozzi nyomán fogalmazza meg a nevelés célját, amely nem más, mint az erkölcsi tökéletesség, amelyre csak az ösztönök felett való uralkodás által juthat el az ember. Helyesen állapítja meg, hogy a nevelés nem idomítás, hanem a lélekre ható tervszerű és célirányos tevékenység. A szerző, mint orvos, nagy jelentőséget tulajdonít a testi nevelésnek, hangsúlyozza, hogy ez minden egyéb alapja. Kitér a nőnevelés kérdéseire is. Szerinte az édesanya a nevelés talpköve, alapvető meghatározója, ezért olyan fontos, hogy a leányok is megfelelő nemzeti szellemű értelmi és erkölcsi nevelésben részesüljenek. Különösen lényeges ez Magyarországon, ahol a leányok nagy része külföldi nevelőnők által vezetett intézetekben nevelkedik, ahol a nemzeti szellem nem érvényesülhet.Ángyán János[7] szerint is a nevelés a nemzeti és polgári fejlődés legfőbb eszköze. A kisgyermekkori nevelés hatása kitörölhetetlen a gyermek lelkéből, és ezért az anyák a nemzet nevelői – vallja.A reformkori folyóiratok, így a Tudományos Gyűjtemény is sokat foglakozott a nyilvános és a házi nevelés kérdéskörével. A legtöbb szerző a nyilvános iskolai nevelést tartja célravezetőbbnek, hiszen a gyermek itt szerezhet kellő tapasztalatokat a társadalomba való beilleszkedéssel kapcsolatban. Ebben az időszakban azonban a nyilvános iskolázás mellett még jelen volt – különösen főuraink körében – az a gyakorlat, hogy fiaikat otthon neveltették. A leányok túlnyomó többsége pedig egyáltalán nem járt nyilvános iskolába. A házi nevelés elvei, a jó nevelő megválasztásának kritériumai számos szerzőt foglalkoztattak ezekben az években.Kovacsóczy Ádám tanulmányában a házi nevelés során elkövetett hibákról fejtette ki véleményét.[8]  Nézete szerint a házi nevelésben mind a szellemi, mind az erkölcsi tulajdonságok fejlesztésének egyformán kell érvényesülnie, hiszen a kettő egysége nyomán fejleszthetünk igazán értékes embert. A szerző nem helyesli a gyermekek elkényeztetését, hibáik elkendőzését. Hangsúlyozza, hogy a gyermek hibáira rá kell mutatni, ha szükséges, dorgálással, sőt büntetéssel kell azokat korrigálni. A testi fenyítés alkalmazásától azonban óvja nevelőtársait, felhívja figyelmüket, hogy ahhoz csak elkerülhetetlen esetekben, súlyos erkölcsi vétség elkövetése esetén folyamodjanak. Hangsúlyozza, hogy még a magas társadalmi állású gyermekeket is minden esetben meg kell tanítani a saját személyüket illető hétköznapi teendők ellátására. Elítéli a filantropisták által helyesnek tartott játékos tanulást. Nézete szerint a gyermeknek pontosan tudnia kell, mikor tanul és mikor játszik, bár maga is szükségesnek tartja, hogy a gyermek ne gyötrelmek között, hanem jó hangulatban, kedvvel tanuljon. Szól a házi nevelők sokszor igen megalázó és kiszolgáltatott helyzetéről, több társadalmi megbecsülést követelve nekik.Kovacsóczy cikkének megjelenése után két évvel ismét előkerült a házi nevelés témaköre a Tudományos Gyűjtemény hasábjain. Ferenczy János,[9] aki korábban báró Laffert Vincze fiai, Antal és Ignácz mellett házi nevelőként működött, nagy pedagógiaelméleti tájékozottságról valló cikkében,[10] kapcsolódva az előzőekben Kovacsóczy által kifejtett gondolatokhoz,  annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a házi nevelők felelőssége óriási, több megbecsülést, a szaktudásuknak megfelelő bánásmódot érdemelnének. Hangsúlyozza, hogy a nevelő tekintélyét a gyermekek előtt a szülőknek is erősíteniük kell. Végigtekintve a nevelés folyamatán, a szerző abból a rousseau-i elvből indul ki, hogy az első három évben az anyának kell gondozni a gyermeket. Kitér az anyatejjel történő táplálás, a szoros érzelmi kötelék kialakításának fontosságára. Hangsúlyozza, hogy az első években ne alkalmazzunk kényszert a nevelésben, engedjük érvényesülni a gyermek akaratát. Nézete szerint a harmadik életévtől kezdve veheti át a nevelő a kisgyermek nevelését, de természetesen a szülőkkel együttműködve. A nevelés két legfontosabb területéről fejti ki véleményét, az erkölcsi (melybe beletartozik az intellektuális és a morális nevelés), és a természeti (testi) nevelésről. Az erkölcsi nevelés legelső feladata az, hogy a gyermek akaratát úgy formáljuk, hogy a „jóra hajlandóvá” váljon. A nevelőnek el kell érnie, hogy a gyermek engedelmes legyen, de ne kényszer hatására, hanem önként. Ennek egyik eszköze a szoktatás és a jó példa. Az  erkölcsi törvényeket korán kell a „gyermek szívébe csepegtetni”. Ezért van szükség arra, hogy erkölcsi mesék, beszélgetések, példázatok segítségével neveljük. A nevelők és a szülők figyelmébe ajánlja Campe és Salzmann ilyen jellegű munkáinak magyar fordításait. Az értelmi nevelésről szólva német szerzők nyomán azt javasolja, hogy a rendszeresség a legfontosabb. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy a tanítás és a játék váltakozzék, a gyermek ne fáradjon el az állandó munkában. Mint a filantropisták követője, Ferenczy nagy figyelmet fordít a testi nevelésre. A „természeti” vagy testi nevelés a testi erők gimnasztikai gyakorlatok és játékok által történő fejlesztéséből áll. A nevelésnek egyik oldalát sem szabad elhanyagolni – vallja –, a harmóniára kell törekedni. Ideálja az ép test és a szilárd erkölcsi jellem. Hazánkban olyan pedagógiai intézmények létrehozását tartja szükségesnek, mint Németországban a Salzmann-, és Svájcban a Pestalozzi-félék. A szerző legfőbb érdeme, hogy felismeri a tervszerűség jelentőségét a nevelésben, és a nevelői eljárások elvszerű megalapozását követeli a házi nevelés területén is.Kanya Pál, a pesti evangélikus gimnázium igazgatójának tanulmánya[11] azt fejtegeti, hogy a gyermek nevelésének csecsemőkorban kell kezdődnie. A szülőknek hatalmas a felelőssége, hiszen alapvetően az ő feladatuk a gyermekek nevelése, a házi nevelők és a nyilvános iskolák tanítói csak erre az alapra építhetnek. A szerző Pestalozzi szellemében nyilatkozik a nevelői pályáról, ahol elengedhetetlen a belső elhivatottság. Csakis úgy lehet magas szellemi és erkölcsi tulajdonságokkal felvértezett tanítói kar egy országban, ha nemzeti tanítóképzőket állítanak fel, ahol már a leendő tanítókat is nemzeti szellemben nevelik, és megismertetik őket a legkorszerűbb pedagógiai elvekkel.Bár számos írás foglakozott a házi nevelés kérdéseivel, a legtöbb reformkori szerző amellett szállt síkra, hogy minden, a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó gyermek nyilvános iskolába járjon, hiszen a házi nevelés során nem, csakis az iskolai közösségben szerezhet megfelelő tapasztalatot a kortársakkal történő együttlét és együttműködés területén, mely a társadalmi beilleszkedés alapja.A népiskolákban folyó nevelés és oktatás korszerűsítésének kérdése reformkori folyóirataink állandó témája volt. Bár a liberális nemesi ellenzék a reformországgyűléseken folyamatosan napirenden tartotta a népoktatás ügyét, annak alacsony színvonalához, korszerűtlenségéhez nem férhetett kétség. Az egykorú dokumentumok jelzik, hogy országszerte kevés volt a népiskolák száma, a városi iskolákban hatalmas volt a zsúfoltság, olykor 100-120 gyermek tanult egy-egy tanteremben. A tanítók nemcsak pedagógiailag voltak képzetlenek, hanem kiszolgáltatottan, nagy nélkülözésben éltek. Ilyen körülmények között a népiskolákban folyó oktatás színvonala igen alacsony volt, az oktatás tartalma, módszerei rendkívül sok kívánnivalót hagytak maguk után, nem is szólva a nevelésről, melyre a mostoha körülmények miatt aligha jutott idő a legtöbb népiskolában.Csató Pál[12] az elemi nevelés-oktatás elveit sorakoztatja fel a Tudományos Gyűjteményben megjelent tanulmányában.[13] Megállapítja, hogy hazánkban az ifjúság kétharmada nyilvános iskolába jár, egyharmada pedig otthon tanul. Az elemi szintű oktatás hazánkban igen nagy hiányosságokat mutat. A tananyag kiválasztásában alig érvényesül valamiféle tervszerűség, a tanítás módszerei is elavultak, mert értelem nélküli memorizálást követelnek, amely a gyermek kedvét elveszi a tanulástól. A szerző véleménye szerint az oktatásban lépésről lépésre kell haladni. Mivel a 6-12 éves gyermeknél csupán a szemlélő- és emlékezőtehetség fejlődött ki, világos, hogy a gyermek számára az „érzéki ideák” a leghatékonyabbak. A természettudományos tárgyak, a geometria elemei, a számtan, az írás, az olvasás, az ének és a rajz mind az érzéki ideákra épülnek, tehát fiatalabb korban ezeket kell tanítani. Az erkölcstan meghaladja a kisgyermeki értelmet – vallja a szerző, és Rousseau nyomán nem helyesli a vallástan korai tanítását sem. 1832-ben jelent meg a Tudományos Gyűjteményben[14] (valószínűleg Guzmics Izidor bakonybéli apát tollából) egy jelentős neveléselméleti tanulmány a falusi gyermekek nevelésről. A szerző megállapítja, hogy hiába jelenik meg rendeletek sora az oktatásüggyel kapcsolatban, ha a gyakorlatban szinte semmi haladás nem történik, hiszen nincsenek meg a feltételek. A népnevelés nagyon elhanyagolt állapotban van – vallja a szerző. A falusi gyermekek többsége évente csak két-három hónapig jár iskolába, mert munkájukra számítanak a szüleik. Hangsúlyozza, hogy minden egyes polgárnak, így a falusi gyermekeknek is szükségük van a műveltségre, a tudomány a köznép számára is hozzáférhető kell, hogy legyen. A falusi népnek nem elég már az írni-olvasni tudás és a vallás alapvető tanainak ismerete. Szükség van az iskolákban az egészségtani ismeretek, az állat- és növénytan, a földrajz és a hazai történelem tanítására is. Azonban nem elegendő a tananyag kiszélesítése, hanem egy falusi tanítónak azzal is tisztában kell lennie, hogy „a tananyagot mi módon, micsoda eszköz, bánás, reáhatás által lehet” a gyermekeknek a legjobban megtanítani. A szerző sürgeti a jó anyanyelvi tankönyvek bevezetését és több tanítóképző felállítását hazánkban. Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik Nagy Károly cikke,[15] aki a természettudományok oktatásának megkezdését már elemi fokon bevezetné. A természettudományok tanításában az asztronómiából kíván kiindulni, és csak ezután következne a lakóhely közvetlen környezetének megismerése. Az egészségtan, a földrajz, a természetrajz, a kémia, a mezőgazdaságtan és a technológia alapjait már a 10-12 éves gyermekeknek is ismerniük kell. A szerző azt vallja, hogy a természettudományok tanulása alkalmassá teszi a gyermeket a társadalmi élet problémáinak a megoldására. Minden tanuló egységesen tanulja meg a mindenki számára hasznos ismereteket, és csak erre az általános alapra építve léphessen tovább a gimnáziumba. A klasszikus nyelvek helyett a modern nyelvek ismeretére, különösen a német nyelvre van szükség.Edvi Illés Pál[16] celldömölki evangélikus lelkész is a népnevelés fejlesztését tartja a nemzet felemelkedése szempontjából a legégetőbb teendőnek. A falusi népiskolák tantárgyai között a legfontosabbak az írás, az olvasás, a számolás, az értelemgyakorlatok, az erkölcstan, az egyházi és világi énekek. Emellett azonban tanítani kell a fizika, az állat –és növénytan, a földrajz, a polgári törvények, a gazdaságtan, az egészségtan, a hazai történelem alapjait is. Mindegyikből annyit, amennyi a falusi gyermek számára hasznos és megemészthető. A szerző egy későbbi tanulmányában [17] azt hangsúlyozza, hogy az értelmi nevelésnek két fő dologra kell tekintettel lennie: az egyik, hogy a gyermek figyelmét felhívjuk az őt körül vevő dolgokra; a másik, hogy szüntelen foglalkoztatjuk, akár tanulással, akár játékkal. Az értelmi nevelés célmeghatározásában tehát Pestalozzit követi. Jól látja, hogy a gyermekben lévő aktivitást állandóan ébren kell tartani. Rousseau hatását mutatja az a kívánsága, hogy gyakran rajzoljuk a gyermekek elé az emberek nyomorúságát, vigyük őket szenvedőkhöz, nélkülözőkhöz, „hogy szíveikben részvétet ébresszünk s felkeltsük a segítés vágyát”. Hangsúlyozza azonban, hogy nevelői tapintat nélkül a legjobb módszer is „csak fényes dió marad.” Vagyis Edvi Illés Pál szerint a legjobb módszer is hiábavaló a nem kellően felkészült tanító kezében. Rámutat a tanításban a szubjektív tényező, a nevelő személyisége nagy fontosságára. Láttuk, hogy a legtöbb reformkori pedagógiai elmélkedő az elemi szintű népoktatás részének tekinti a természettudományok oktatását. Erre az alapra épülhetne a gimnáziumi természettudományos képzés, vallották sokan, annak ellenére, hogy ezekben az években még mindig hangsúlyosan vetődött fel az a kérdés, kell-e egyáltalán a gimnáziumokban reál tárgyakat oktatni, és hogy a humán és reál tárgyak milyen arányban kerüljenek be a tanrendbe. *** Nemcsak az oktatás tartalma, hanem a nevelés és az oktatás módszerei is számos reformkori szerzőt foglalkoztattak. Az oktatás módszereire vonatkozó egykorú nézeteket foglalja össze Székely Sándor A tanítás talptételei című értekezésében.[18] Véleménye szerint csak azt kell tanítani, ami „a gyermek tehetségeihez és életidejéhez van mérsékelve, és ami által célarányos tanítás mellett részvétel serkentetik fel őbenne. Valamig tehát a gyermek még az érzékiség esztendejében van, csak olyan tárgyakkal kell foglalatoskodtatni, mellyek ő benne külső és belső érzést ébresztenek fel, és megfoghatók.”[19] Fel kell kelteni a gyermek érdeklődését is, vallja Székely, hiszen a tanítvány érdeklődése, aktív részvétele nélkül a tanítás „hatós nem lehet”. Kerülni kívánja a tanulásra való kényszerítést, mert „minden tanulás beli kedv megfójtathatik ez által”. A legfontosabbnak azonban azt tartja, hogy „a tanítás minden eggyes tárgyaiban a könnyebbekről a nehezebbekre, az altételes ismeretekről a magasabbakra grádicsonként emelkedjék a tanító, és az erőket célarányosan gyakorolja.”[20] Lovász Imre orvos külön tanulmányban hívja fel a nevelők figyelmét a testi fenyítéssel kapcsolatos problémákra,[21] az iskolás gyermekekkel való szelídebb bánásmódra. Cáfolja azt az általánosan elterjedt nézetet, hogy a testi fenyíték nélkülözhetetlen eszköze a tanulás serkentésének, az erkölcsök javításának, a tanítói tekintély fenntartásának. A testi fenyítékkel együtt járó félelem csak növeli a tanulás iránti ellenszenvet. Tanítóink legtöbbje, nem ismerve a figyelem felkeltésének módját, ennek hiányát testi fenyítékkel akarja pótolni. A szerző nézete szerint szelídebb eszközökkel inkább célt lehet érni. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a testi fenyíték sokféleképpen tehet kárt a gyermek egészségében. A különböző temperamentumú gyermekek különféleképpen reagálnak a verésre. Orvosi szempontból tekintve a kérdést, hibáztatja, hogy iskoláinkban nincs rendszeres testgyakorlás, a tantárgyak között nem szerepel az egészségnevelés. Greskovics Ágoston[22] szerint is nagyon fontos a testnevelés, melyre az eddigieknél sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani iskoláinkban. Külön tanulmányban foglakozik Kun Tamás a nevelés legfontosabb tényezőjével, a nevelővel.[23] A nevelő éljen hivatásának, legyen művelt és tapasztalt. A nevelés nem kézi mesterség, mit néhány száraz szabály követése által mechanikusan lehetne végezni, de nem is kizárólag elméleti tudomány, aminek ismeretét csakis könyvekből lehetne elsajátítani. A neveléstudomány „inkább praktikus, mint teoretikus tudomány” – vallja a szerző, tehát sohasem lehet azt mondani, hogy már ismerjük a nevelés minden titkát. A jó nevelőnek mind elméletileg, mind gyakorlatilag állandóan tökéletesítenie kell magát. Felsorolja a jó nevelő tulajdonságait: gyöngédség, szeretet, béketűrés. A nevelő ne legyen szeszélyes, ne legyen kevély, gúnyolódó. Bölcsen kell jutalmaznia és a büntetnie. A fegyelmezésnél tekintetbe kell venni az időt, körülményeket, a gyermek egyéniségét, a tett súlyát. A fenyítés ne váljék mindennapivá, szeszélyből, felhevülten soha ne büntessen a nevelő. A jutalmazás ne legyen gyakori, mert hitelét veszti. Győzze meg a nevelő növendékét arról, hogy a jócselekedet kötelesség, s hogy legnagyobb jutalom az a tudat, hogy jót tehettünk.A nevelés és oktatás általános elméleti kérdései mellett a lapok és folyóiratok, így a Tudományos Gyűjtemény hasábjain is folyt a küzdelem a reformkor évtizedeiben az iskolai oktatás magyarnyelvűségéért. A reformkorban a magyar nyelvnek a latinnal szemben való uralomra juttatása egyik fő feltétele volt a nemzeti-polgári átalakulásnak, és szorosan összefüggött a függetlenségi törekvésekkel is. Ezért a magyar tanítási nyelv ügye szervesen beépült a liberális nemesi ellenzék politikai programjába. A nyelvújítási mozgalom törekvései, a húszas-harmincas években fejlődésnek induló nemzeti nyelvű tudományosság és szépirodalom előkészítették a magyar nyelvet az új szerep betöltésére.   Vita a tanítási nyelv kérdéséről A tanítási nyelv kérdésének vitája nemcsak az országgyűlésen, hanem a sajtó hasábjain is nagy intenzitással folyt. Már az 1820-as évek kezdetén számos cikk és tanulmány látott napvilágot újságjainkban és folyóiratainkban, melyek a magyar nyelv kérdésével általában, és ezzel összefüggésben a magyar tannyelv bevezetésének szükségességével foglalkoztak.Az egyik ilyen, vitaindító programcikknek is beillő tanulmány[24] Mednyánszky Alajos írása, amely a Tudományos Gyűjtemény 1822-i évfolyamában jelent meg. A későbbiek során a magyar közoktatásügy reformtervezetében is közreműködő művelődéspolitikus felhívást intéz kora értelmiségéhez és felszólítja őket, fejtsék ki véleményüket a folyóirat hasábjain a magyar nyelv „kiterjesztéséről”. Mednyánszky már 1822-ben kritikusan vázolja a korabeli magyar középiskolák tanulmányi viszonyait, ahol minden tárgyat, köztük a heti két órában oktatott magyar nyelvtant is latinul tanítják. Ugyanakkor külföldi – német, angol és francia – példákkal bizonyítja az anyanyelven folyó képzés hatékonyságát. Kiemeli, hogy ezekben az országokban az összes tárgyat nemzeti nyelven oktatják. Elismeréssel nyilatkozik a hazai református kollégiumokról, ahol már sok tárgyat magyarul oktatnak. Mednyánszky szerint a hazai oktatásügy fejlődésének elsőrendű feltétele a magyar tanítási nyelv bevezetése az iskoláinkban. Az összes tantárgy magyarul történő oktatását szorgalmazza. Miként e korban a nemzeti nyelv ügyéért küzdők közül oly sokan, Mednyánszky is híve a klasszikus műveltségnek, annak megszerzését fontosnak tartja, de elsőrendű feladatként jelöli meg oktatáspolitikusaink számára azt, hogy iskoláinkban a magyar tannyelv kerüljön bevezetésre.„Mi akadályozhattya többek közt tudománybeli tökélletesedését a magyarnak?”[25] – teszi fel a kérdést Terhes Sámuel református lelkész[26] a Felső Magyar Országi Minervában. Nézete szerint ennek oka iskolarendszerünk elmaradottsága, a természettudományok megfelelő szintű oktatásának hiánya, de elsősorban a latin tanítási nyelv. Az írás hű tükre az 1820-as években fellendülő latin elleni hangulatnak. A szatirikus cikk jó bepillantást nyújt abba a szerepbe, melyet a latin – a falusi iskolától kezdve az akadémiáig – iskolarendszerünkben játszott és abba a tanítás-nevelési szellembe, mely azidőtájt már csak nálunk uralkodott. Míg a fejlett európai országokban a tudományok és az irodalom nyelve egy évszázad óta a nemzeti nyelv, addig hazánkban a latin nyelven történő iskolai oktatás gátolja a fejlődést, ez tudománybeli haladásunk legfőbb akadálya – vallja a szerző, majd így folytatja: „Gyönyörködöm ugyan én magam is a Deák literaturában, de azt ki nem állhatom, hogy szép Magyar nyelvemet eltolja helyéről. Bosszankodom, hogy egy tisztes megholt Római Matrónát bebalzsamoz, bíbor ruhába öltöztet, sirat szüntelen a Magyar, élő, szelíd, ártatlan édes annyáról annyira elfeledkezik, kihogy az kéntelen rongyosan koldúlni, s megvettetésben élni.” A lélekölő, hosszú ideig tartó latin tanulmányok elfojtják az önálló gondolkodásra való törekvést, sőt elveszik az ifjak kedvét a tanulástól, a tudományok művelésétől. A megoldást a szerző az európai népek követésében látja. A magyar iskolákban az anyanyelv legyen a tanítás nyelve, minden tantárgyat tanítsanak magyarul. A holt nyelvek helyett az ifjak tanuljanak természettudományokat, matematikát, egészségtant. Ezentúl megfordítva legyen, hirdeti Terhes Sámuel a filantropista szerzők gondolatait ismételve: a természettudományok legyenek a főtárgyak; a nyelveket pedig csak mellékesen tanítsák az iskolákban. Ha ez megvalósul, a tudományokat művelő ifjak száma is emelkedni fog hazánkban. Némethy Pál kassai prédikátor mindezekkel összefüggésben annak tulajdonítja a magyarok műveltségének külföldi lebecsülését A Magyar Műveltség alacsonyíttatása külföldön[27] című cikkében (mely a drezdai Abendzeitung 1832. évi 140. számában megjelent Magyarország műveltségi állapotáról szóló cikkre történő válasz), hogy az iskolákban nem készítik fel az ifjakat a tudományok művelésére, hiszen a tanulási idő nagy részét a holt nyelvek tanításra fordítják. A magyar nyelv fejletlen, kevés a nemzeti nyelven megjelenő könyv, újság, kevés a magyarul olvasó ember, hiszen a városi polgárok nagy része német anyanyelvű. A szerző nézete szerint az fejlesztené leginkább a magyar nyelvet, ha több újság és folyóirat, több könyv jelenhetne meg nemzeti nyelvünkön, ha kevesebb időt vesztegetnének az iskolákban a latin oktatására, ha a tanítás nyelve a magyar lenne. Miklós László[28] professzor, aki felsőbb tanulmányait Göttingenben végezte, és húsz éven át, 1820 és 1840 között oktatott Sárospatakon politikát és államtant, bár elismerte a magyar tannyelv bevezetésének szükségességét és halaszthatatlanságát, mégis egész életén át küzdött a klasszikus nyelvek létjogosultságának ügyéért. Terhes Sámuelnek a klasszikus gimnázium ellen intézett támadását megfontolandó érvekkel utasította vissza a Felső Magyar Országi Minerva hasábjain[29]. Elveit a német neohumanizmus eszmevilágából merítette. Tiltakozik az ellen, hogy a filológiai, történelmi tanulmányok és a természettudományok között mesterséges ellentétet támasszunk. Ezek kiegészítik egymást – vallja. Nem igaz, hogy a nyelvi ismeret csak a tudományos pályákra készülőknek szükséges. Helytelen lenne a „reális oskolák” megszervezése, mert ezek csak egyoldalú műveltséget nyújthatnak, hiszen ezek ipari és kereskedelmi pályákra előkészítő szakiskolák, nem általános műveltséget nyújtó intézmények. Mély és igazi műveltséget, melyre minden magyar ifjúnak szüksége van, csakis a gimnáziumok adhatnak. Nézete szerint a gimnázium nem zárja ki a reáltudományokat, hiszen azok is igen fontosak, de a klasszikus nyelvek emiatt nem kerülhetnek hátrányba. Ezt sok érv igazolja. Először is, az emlékezőtehetséget csakis a nyelvtanulás fejleszti kellőképpen, emellett ez szoktatja a gyermeket legjobban a rendszeres munkára. Ugyanakkor, aki ifjú korában a nyelvtanulást elmulasztja, később sohasem pótolhatja, míg egyéb ismereteket később is megszerezhet, annál is inkább, mert a nyelvek által kicsiszolt elme bármely területen gyorsan képes új ismeretek megszerzésére. Végül a klasszikus nyelvek ismerete nélkül nincs alapos tudományosság, csak dilettantizmus, vallja a szerző. A sárospataki professzor szerint egy-egy tudomány mélyebb művelése föltételezi a tudomány addigi történeti fejlődésének alapos és forrásszerű ismeretét, ez pedig lehetetlen a klasszikus nyelvek ismerete nélkül. Miklós László a gimnázium feladatát Herder nyomán a következőképpen határozza meg: „A szelíd tudományoknak (humaniora) mindazt fel kell ébreszteni, ápolgatni, erősíteni az ifjúban, ami az igazi emberiség bélyegét reányomja, ami az önérzetét, erkölcsiségét, képzését és közönséges kiformáltatását, egyszóval humanitását előmozdítja.” Kiemeli, hogy „a klasszikusok tanulását úgy kell intézni, hogy azáltal az erkölcsi és esztétikai érzés, két faktora a humanitásnak, mindinkább kifejtessék.”[30] Elítéli Terhes Sámuel kívánalmát, hogy a klasszikusokat csak mellékesen tanítsák gimnáziumainkban. Lehetetlen ilyen sorsra kárhoztatni azt a tudományt, melyből az egész európai kultúra eredt, és amelynek tanulása mellett a nemzeti nyelv éppen úgy tökéletesedhetik, mint más művelt nemzeteknél. Legyen az oktatás nyelve magyar, hangsúlyozza a professzor, emellett szépen virágozhatik az iskolában a klasszikus irodalmi műveltség is. Esztelenség volna arra törekedni, hogy a gimnáziumok tantervében ne szerepeljenek a természettudományos ismeretek, de ezeknek itt csak az alapjai adhatók elő. Úgy kell tanítani a természettudományokat, hogy az ifjú érdeklődését felkeltsük a terület iránt, de a természettudományok alapos és rendszeres tanítására csak az akadémián kerüljön sor. A nyelvtanulás se merüljön ki száraz grammatizálásban, hanem elsősorban a klasszikus írók olvasása és magyarázata álljon a középpontban. Kiss Sámuel 1827-ben közzétett értekezésében kifejti,[31] hogy a magyarság leginkább a nevelés terén maradt hátra az európai nemzetek sorában. Hogy mi ennek az oka? Az hogy „a latán nyelvnek olly igen rabjai vagyunk” –vallja. A szerző tehát kárhoztatja a latin nyelv iskolai egyeduralmát. Nézete szerint felesleges kínt jelent a gyermekeknek a latin tannyelv. „Magyarul kellene az iskolákban tanítani” – követeli. Az a véleménye, hogy a latin nyelv tanítását a retorikai osztályban kellene kezdeni, tehát semmiképpen sem nyolc éves korban. A szerző a Herder-féle középiskola híve, amelyben a latin nélküli alapépítmény fölé emelkedik humanisztikus tagozat. A latin nyelv tanításának célja a nagy klasszikus írók megismertetése. Az erkölcsi nevelés hiányosságait is a latin nyelv helytelen oktatására vezeti vissza Kiss Sámuel. Ifjaink durvák és nyersek és ezt magyarosnak tartják. Nincs bennük „finom esztétikai érzés s nemes indulat”. Hiába tanulják sok-sok éven át a latin nyelvet –, nem olvassák a klasszikusokat, hirdeti a neohumanista elveket valló magyar pedagógus.Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik Antal Mihály Gondolatok honni Magyar nyelvünk terjesztésének némelly eszközeiről című tanulmánya,[32] melyben arról ír, hogy jobban terjedne, fejlődne a honi nyelv, ha az ifjúság legalább néhány tantárgyat magyarul tanulhatna. Szomorúan állapítja meg, hogy gimnáziumainkban a magyar nyelv grammatikáját is latinul tanulják a magyar ifjak. Helyesli Mednyánszky Alajosnak azt a javaslatát, hogy a nemzeti nyelven való tanítás már az első osztályokban elkezdődne néhány tárgy esetében, majd a magyarul oktatott tárgyak száma szaporodna. De Antal Mihály ennél tovább lépne. Nézete szerint semmi sem indokolja azt, hogy az egyetemi szintű jogi és orvosi tanulmányok ne folyhassanak magyarul. „Polgári létünk boldogsága kívánja törvényeinket minél közönségesebben tudni, így van ez az orvosi tudományokkal is testi létünkre nézve... Nints tudomány, mellyet ártana élő nyelven tanítani, nemzeti nyelvünk pedig képes a műveltségnek tetemes elfogadására.”[33] – vallja határozottan a szerző.1828-ban Czuczor Gergely - aki ebben az időben gimnáziumi tanárként működött -, A Magyar Nyelv állapotja Gymnasiumainkban című sokat idézett tanulmányában[34] megismétli és összegezi a fentieket. Czuczor Gergely nem helyesli a latin nyelvnek az iskolákból való kiiktatását, de azzal sem ért egyet, hogy a nemzeti nyelvet csak mint egy mellékes tárgyat tanítsák. „Soha egy szándékban nem voltam, s nem is lehetek azokkal, kik a római nyelvet vagy kiirtani iskoláinkból, vagy csak félszegűen tanítani javalják; ... de ugyan azokkal sem tarthatok, kik elegendőnek vélik, ha nemzeti nyelvünk csak futólag, minden nagyobb gond és sürgetés nélkül, mintegy függelék gyanánt terjesztetik ollykor ifjaink elébe, nem különben valamelly idegen plántánál, mellyet midőn írottképen szemlélünk sem virágja illatját, sem gyümölcse ízét nem érezhetjük.”[35] A szerző ismerteti a magyar nyelv iskolai oktatásának 1791 utáni helyzetét, valamint a II. Ratio hiányosságait. Nagyon elítéli, hogy csak heti két órában tanítja a gimnázium a magyar nyelvet. Az órákon az osztályok tanulói együtt tanulnak egy teremben, így a hatékonyság nem is lehet magas. Milyen a magyar nyelv sorsa iskoláinkban? -teszi fel a kérdést. „Taníttatnak reá deákjaink, sőt mondhatom, kínoztatnak a száraz Grammatika tanulásával, de mind ennek maiglan igen csekély sikerét láthattuk”[36]. A sikertelenség okai között emlegeti a jó nyelvtanok hiányát, valamint a tanításban tapasztalható rendszertelenséget. Helyteleníti iskoláink azon eljárását, hogy a hazai és kortárs írók ismertetésére nem fordít kellő gondot. A száraz grammatizálás miatt „nyelvünk virága illatát sem gyümölcsét” nem érzi az ifjú. Czuczor nagyon elítéli, hogy a magyar irodalmat nem oktatják az iskolában. Ő is az elsők között van, akik követelik a kortárs magyar költők és írók tárgyalását a gimnáziumban. Károsnak tartja, a korabeli iskolákban még általános szokást, hogy a tanulóknak latinul kell egymással beszélni. Czuczor utal Mednyánszky 1822-es tanulmányára, elfogadja javaslatait. A tanulókat magyarul kellene tanítani minden tantárgyra, magyarul kellene egymással társalogniuk, meg kellene ismerniük a magyar irodalmat. Mindez hamarosan szép eredményt hozna, vallja a költő.Horváth József Elek tanár[37] kora iskolai nevelésének problémáiról ír a Tudományos Gyűjtemény 1829. évfolyamában. Erőteljesen elítéli a nemzeti iskolai latin tanítást, hiszen hat-hétévi tanulás után a tanulók latinul sem írni, sem beszélni nem tudnak. Ennek a szerző szerint elsősorban az az oka, hogy a latin nyelvtant is latinul oktatják. Horváth követeli, hogy a latin nyelvtant magyarul tanítsák a hazai iskolákban. Külföldi példákra hivatkozik, ahol anyanyelven tanítják a latint és ily módon eredményesebbnek tűnik az oktatás. Külföldön célszerűen tanítják a latint, mert ott nem a száraz grammatizálás az uralkodó módszer, hanem a klasszikus írók műveinek alapos megismerése a cél. A szerző a neohumanisták, főleg Herder nyomán azt kívánja, hogy azoknak, akik az alsóbb osztályok elvégzése után gyakorlati pályára lépnek, a latin helyett szükségesebb és hasznosabb ismereteket tanítsanak az iskolákban. Az alapfokú oktatást a szerző tehát latin nélkül képzeli el, és ezt követően az ötödik iskolai évtől kezdve tanulnának a gyermekek latint, de más módszerrel, mint eddig. A nemzeti művelődésnek azonban legfontosabb eszköze a magyar nyelv alapos tudása. Éppen ezért van szükség magyar tannyelvre az iskolában és jó magyar nyelvű tankönyvek kiadására minden tantárgyból.Edvi Illés Pál azt írja egy tanulmányában,[38] hogy már az örök értékű klasszikusok kedvéért is érdemes tanulni a latin nyelvet. Hibáztatja azonban a latin tanítási nyelvet és főleg azt, ahogyan hazánkban a latin nyelvet tanítják. Neohumanista szellemben fogalmazza meg azt a kívánságát, hogy kezdőknek minél kevesebb nyelvtant tanítsanak. Helytelennek tartja azt az eljárást, hogy a gyermekekkel előbb betanultatják a szabályokat, amiket pedig példákból kellene levezetni. Nézete szerint holt nyelvet nem lehet, de nem is kell az elemi iskolákban tanítani. Sürgeti, hogy előbb anyanyelve nyelvtanát tanulja a gyermek s csak azután a latin grammatikát. Edvi Illés Pál is, hasonlóan kortársaihoz, erőteljesen hangsúlyozza azt a kívánságot, hogy vezessék be a magyar tannyelvet iskoláinkban.Széchy Ágoston Imre piarista lelkész, aki a bécsújhelyi katonai akadémián a magyar nyelv tanáraként működött, az anyanyelv tanítása szükségéről szól Pestalozzi szellemében, a Tudományos Gyűjtemény hasábjain.[39] A sikeres oktatás feltételeit Pestalozzi nyomán a következőképpen állapítja meg Széchy Ágoston: az oktatás során igen lényeges az analízis és szintézis összekapcsolása, a fokozatosság. Mivel a fogalmak képzése és közlése szavak által megy végbe, a tanulónak érteni kell a tanítás nyelvét. A szerző szerint a 9-10 éves gyermekek még nem tudnak sokáig figyelni, anyanyelvükön is - szerinte – csak gépiesen, minden gondolkodás nélkül beszélnek. Ezért az iskolába kerülő gyermekeket mindenekelőtt a tanulásra kell képessé tenni, azaz arra kell törekedni, hogy az anyanyelvet kellően értsék. A nyelvet úgy kell tanítani, hogy a gyermekek a beszéd által gondolkozni, a gondolkozás által beszélni tanuljanak. Vagyis a szerző a Pestalozzi-féle beszéd- és értelemgyakorlatok meghonosítását kívánja hazai iskolákban. Ez azonban csak anyanyelven valósítható meg. A latin és görög nyelv erre nem alkalmas, tanításuk az anyanyelv ismerete nélkül csak időveszteség. A szemléltetés elvének a nyelvtanításban is érvényesülni kell. Az iskolában mindennek ellenkezője történik, a módszert a szerző „szellem-tikkasztónak” nevezi. Több ismeretet nyerne az ifjúság, ha az elemi iskolákban az anyanyelvet célszerűen tanítanák. Vita a nőnevelésről
 
A Tudományos Gyűjtemény az elméleti pedagógiai és az anyanyelven történő oktatást követelő tanulmányok közzététele mellett a korszak egy másik igen fontos pedagógiai kérdését – a nőnevelés reformjának szükségességét – feszegető írásoknak is teret adott. Az 1820-as évek elején, előbb a Tudományos Gyűjtemény, majd más folyóiratok hasábjain indult nőnevelési vita éveken át tartott. Sokféle vélemény fogalmazódott meg a nők hivatásával, közéleti szereplésével, magasabb fokú művelődésével kapcsolatban. A hozzászólók legfőbb érdeme az, hogy felhívták a figyelmet erre a fontos kérdésre. A Tudományos Gyűjteményben a nőkérdéssel foglalkozó írások sorát 1821-ben Szép János tanulmánya nyitja meg, melynek címe: Elmélkedés az Aszszonyi Nem Taníttatásáról.[40] A szerző régebbi és a kortárs szakirodalom alapján azt próbálja bizonyítani, hogy a nők is képesek ugyanazokat az ismereteket befogadni, mint a férfiak. Véleménye szerint: „Testi és lelki, vagy elmebeli tehetségökre nézve nem alábbvalók az Aszszonyok a férfiaknál. Ollyan lélek, ollyan ész lakik az Aszszonyokban, mint a férfiakban.”[41] Hosszadalmasan bizonygatja, hogy már kisgyermekkorban azonos képzést kell biztosítani a fiúknak és a lányoknak, hogy a későbbiekben a tehetséges lányok a tudományok és művészetek különböző területein ugyanúgy kibontakoztathassák képességeiket, mint a fiúk. Számos példát hoz arra, hogy külföldön ugyanúgy, mint hazánkban, vannak képzett, tudományokat művelő nők. A következő évben, 1822-ben a Hasznos Mulatságok című lap hasábjain látott napvilágot Kultsár István cikke A Leánykák házi neveléséről címmel.[42] Kifogásolja, hogy a leányok és asszonyok már nem elégszenek meg a csendes visszavonult házi élettel, otthoni foglalatosságokkal. A nők mulatságokba járnak, a pipere, a tánc, a regények olvasása köti le idejüket. A szerző véleménye szerint ennek a helytelen nevelés az oka. A leányokat otthon kell nevelni – vallja. Elég, ha az elemi ismereteket elsajátítják, ezeken kívül csak a házi teendőket kell nekik alaposan megtanulniuk, másra nincs is szükség. A szerző mélységesen elítéli a hazánkban külföldiek által fenntartott divatos leánynevelő intézeteket, melyekben semmi hasznos ismeretre nem tesznek szert a növendékek, „de a haza Nyelvét, a Magyart sem tanulják meg”. Takáts Éva, Karacs Ferenc rézmetsző felesége a Tudományos Gyűjteményben Kultsár István cikkéből kiindulva[43] fejtette ki véleményét a kérdésről. Kultsár véleményétől eltérően nem a lányok otthoni neveltetésében látja a problémák megoldását, hanem a nemzet tulajdonában lévő, korszerű ismereteket anyanyelven oktató nevelőintézetekben. Ő is elítéli kora divatos, a külföldiek által fenntartott intézeteit. Takáts Éva tehát „a polgári szerkesztésű”, „nemzeti karakterrel bíró” intézetek felállítását sürgeti, melyekben magyar anyanyelvű tanárok magyarul tanítanak. Véleménye szerint ezekben az intézetekben elme kiművelésére, a szív formálására és művészi ízlés kifejlesztésére kell törekedni. Nem írt arról, milyen anyagi forrásokból valósíthatóak meg a nemzeti nőnevelő intézetek, de leánya, Karacs Teréz visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy édesanyjának voltak erre vonatkozó elképzelései, melyeket családi, baráti körben gyakran fejtegetett. Azt kívánta, adóztassanak meg minden 30 és 50 év közötti agglegényt, elsősorban a katolikus papságot és a hadsereg tisztjeit, és ebből az összegből hozzanak létre leányok nevelésére szolgáló intézeteket.[44]Takáts Éva a következő évben még két írást adott közre a Tudományos Gyűjteményben a nők művelődésének kérdéseiről.[45] Ezekben művelt nőtársait írói munkára buzdítja. A főrangú hölgyek figyelmét felhívja arra, hogy ne a jótékonykodás és a szegényeknek való alamizsnaosztás legyen a fő tevékenységük, hanem mentsék meg a szegényeket attól, hogy erre rászoruljanak. Építessenek iskolákat, ahol képzett iskolamesterek vezetésével minden 7-12 éves fiú és leány az elemi ismeretek mellett a háziipari és a földműveléssel kapcsolatos összes gyakorlati ismeretet megszerezheti.Takáts Éva forradalminak számító nézetei heves ellenállást váltottak ki. Egy névtelen szerző erőteljesen fellépett a nők közéleti, irodalmi törekvéseivel szemben.[46] Véleménye szerint a nő ne lépjen ki a számára rendelt körből, „A pennát bízza a férfijakra, a Könyvirók, Criticusok sorába ne törekedjék. Jusson eszébe a páva tollba öltözött Szajkó....Ne kössön fegyvert az oldalára, se ne politizáljon: hanem neveljen Gracchusokat a Hazának.” A cikk megjelenését követően olyan szerteágazó és heves vita indult meg, amely évekig lázban tartotta a reformkori közvéleményt. Takáts Éva is válaszolt a támadásra.[47] Éles hangon ítéli el azokat, akik a nők művelődéshez való jogát megkérdőjelezik. Támadja azokat a férfiakat, akik kizárólag feleséget és anyát kívánnak látni a nőkben, nem pedig gondolkodó, értelmes művelt lényt. Sötét képet fest azokról a nőtársairól, akik képtelenek önálló gondolkodásra, akiknek összes idejét csak a háztartás és a gyermeknevelés tölti ki, akik semmi más iránt nem érdeklődnek. Bebizonyítja, hogy az ilyen műveletlen, szűklátókörű nők még alapvető feladatukat, a gyermeknevelést is rosszul végzik: „Az ollyan asszonyoknak gyermek nevelése, a kiknek gondolkodások tsak a házi körben határoztatik, nem lehet kívánni, hogy tovább menjen a testi nevelésnél. Rendszerint tsak annyira is szoktak menni ebben, hogy gyermekeiket jól meghízlalják, mert felőlök való gondoskodások nem igen mehet feljebb annál, hogy ételek és tiszta ruhájok legyen, mikor szükséges, és a kotsi el ne tapodja, vagy a kutba ne essenek.” Takáts Éva szerint a bajok gyökere az, hogy nincsenek hazánkban olyan leánynevelő intézetek, iskolák, amelyek korszerű műveltséget nyújtanának a leányok számára.1826-ban és a következő évben egyre többen kapcsolódtak be a nők művelődési jogairól folyó vitába. Egy névtelen szerző lelkes hangon követeli a nők nemzeti szellemű nevelését, magasabb szintű képzését.[48] Egy másik szerző, Sebestyén Gábor a Szentírásból kiválasztott szövegek alapján azt próbálta bizonyítani, hogy a nőknek nincs joguk a politikai, tudományos, irodalmi életben részt venni, hiszen a bibliai szövegek is tiltják számukra ezt.[49] Erre válaszképpen egy névtelen szerző ellenkező értelmű textusokat gyűjtött össze a Bibliából, és közzétette őket a Tudományos Gyűjtemény 1826. évi VI. kötetében.[50] Két fiatal író, Szontágh Gusztáv és Kiss Károly közös írásukban[51] azt fejtegették, hogy a magasabb műveltség és az írói hivatás nem gátolja az asszonyokat abban, hogy hagyományos, tehát háziasszonyi és anyai  kötelezettségeiknek is eleget tegyenek. „Az ember rendeltetése, kötelességei és jogai nemre való tekintet nélkül egyenlőek” – vallották a szerzők. Sebestyén Gábor támadására maga Takáts Éva is hamarosan válaszolt a folyóirat hasábjain.[52] A Bibliából vett és eltorzítva magyarázott érveket sorra megcáfolja, majd felteszi a kérdést kora tudós férfiúinak. Ha olyan büszkék a tudományok művelésének egyedül őket megillető privilégiumára, miért nem használják ki ezt a kiváltságot? Miért nem írják meg anyanyelvükön Magyarország történetét, földrajzát, miért nem adnak ki hazánkra vonatkozó statisztikai táblázatokat? Miért nem foglalkoznak azzal, amire szükség van, ahelyett hogy erejüket a nők művelődésének mindenáron való megakadályozására fordítanák? Megfogalmazza azt az alapvető tételt, hogy a női és a férfi intelligencia között nincs különbség. Ha a nők számára biztosítják a férfiakéval azonos művelődési lehetőségeket, akkor a nők is elérhetnek a politika, a tudományok és művészetek területén olyan eredményeket, mint a férfiak. Az országgyűlési felszólalások visszhangjaként tovább folyt a vita a nők művelődésének kérdéseiről a lapok hasábjain. Kiss Sámuel például egyenes összefüggést mutat ki a leányok nevelésének elhanyagoltsága és hazánk elmaradottsága között.[53] Egy másik szerző felvet egy nagyon fontos kérdést.[54] A leányok nevelésével megbízott külföldi nevelőnők helyett „pallérozott magyar nevelő asszonyokra” lenne szükség - vallja. Nemcsak azért, hogy leányaik nemzeti szellemben nevelkedjenek, hanem azért is, hogy szegény, egyedülálló, de képzett nők munkához jussanak, ne szoruljanak kegyelemkenyérre.E vita késztette a Felső Magyar Országi Minerva egyik cikkíróját arra, hogy félig tréfás, félig komoly hangú írásában kifejtse véleményét arról, „Mennyire legyen az Aszszony-személy jártas a Tudományban?”[55] Az ismeretlen szerző nem ért egyet azokkal a kortársaival, akik a nőket örökös tudatlanságban kívánják tartani. „A Tudomány olly szép, hogy azok, akik az emberi Nemzet egész szép felét ezen gyönyörűségtől meg akarják fosztani, előttem kegyetleneknek látszanak.” Annál is inkább, mert a nők elméje „sokkal sokkal elevenebb és finomabb, mint a férjfiaké. Sokkal serényebb, sokkal virgonczabb, mint sem kivánnánk, és olly könnyen feltalálja magát, hogy sokszor bámulunk rajta. Ha annyit tanulnának, mint a mi tudósaink, miért nem lehetnének ezekhez hasonlók?”[56] Nézete szerint számos olyan tudomány van, melynek megismerése nemcsak hasznos, de gyönyörködtető is a nők számára. Ilyenek például a természettudományok, a csillagászat és a filozófia. Mivel a leánygyermekeknek nincs alkalmuk, hogy az iskolában sajátítsák el e tudományok alapjait, önképzéssel, könyvek és folyóiratok olvasása által ismerhetik meg azokat. A folyóirat pár hónappal később, 1826 nyarán közölt egy cikket,[57] melynek szerzője kifejti: a főrendű asszonyoknak szükségük van magasabb szintű műveltségre, mégpedig azért, mert a főrendeknek példát kell mutatniuk. A szerző felteszi a kérdést: „Ha az aszszonyi nyelvek olly örömest pörögnek, miért nem szoktatjuk őket arra, hogy örömest pörögjenek? Ha a napban található foltokról tudnának beszélni, akkor talán nem emlegetnék minduntalan az ő szomszédjaik hibájit. Ha az égi testeknek egymás eránt való állásokról s járásokról tudományjok volna, nem hallanánk tőlök mások szerelme vagy házasodása felől annyi balga magyarázásokat.” A szerző szerint a nők „elméje nem kevésbé alkalmas a tanulásra, mint a férfijaké...” Nem érti, miért fordítanak akkora gondot az arisztokrata családokban a fiúk nevelésre és miért hagyják veszni a leányoknak a fiúkéhoz hasonló értelmi képességeit? 1827 júniusában egy D. M. jegyű szerző, [Dulházy Mihály] utalva a Tudományos Gyűjtemény és más lapok hasábjain a női művelődéssel kapcsolatos „Penna-háborúra”, kötelességének érezte, hogy véleményt nyilvánítson a kérdésről a Felső Magyar Országi Minervában.[58] A cikk elején leszögezi, hogy a nők többségét tekinti irányadónak ítélete megfogalmazásakor. Elismeri, hogy „vagynak és lesznek is tudós Aszszonyok; de ezek kiléptek a nékiek a Természettől kiszabott helyheztetésből... és szembe-tűnő helyet szereztek magoknak” a villágban, mint például „Madam Stäel, aki ... Európát béjárván, a maga híres utazását és a tőle béutazott országok állapotját leírta.” A többség azonban nem ilyen. A szerző az átlagos nők kötelességeit és jogait nem a saját szavaival fogalmazza meg, hanem egy kolozsvári prédikátor, Herepei Károly, egy 1826-ban Gyulai Ferencné temetésén elhangzott beszédét közölve mutatja be. „A Férfiúnak más, az Aszszonynak megint más az elhivattatása...”- szögezi le a prédikátor. „A Férfiú eggy fényes és dicsősséges pályán izzadhat, a Haza, Státus és Társaság ügyében... Az Aszszony eggy csendes és keskeny körben, eggy Familiának és kicsiny háznak falai között halgatva és gyakran nem láttatva és nem bámúltatva munkálódik.” [59] Mindkét területen végzett munka tiszteletre méltó – írja a szerző. A nő elsősorban ember és csak azután feleség, anya és gazdasszony, akinek emberi méltóságát minden körülmények között meg kell őriznie. Az emberi méltóságot a nőnek nem a tudományos ismeretek tömege adja, hanem az, ha a maga körében okosan tud cselekedni. Tehát a nő csak annyira legyen művelt, hogy bizonyos tárgyakban követni tudja férje gondolkodását. A műveletlen asszony nem lehet jó társa egy képzett férfinak. A művelt és az új ismeretek befogadására nyitott nő okosabban neveli gyermekeit, mint az, aki a háztartáson kívül semmi iránt nem érdeklődik. Mindezek mellett azonban a nő legyen jó feleség, kiváló anya és gondos háziasszony. A legfontosabb azonban az, hogy „eggy jó aszszonynak semmi gyönyörűséget nem szabad házán kívül keresni”, tehát a szükséges műveltséget is főként olvasással, önképzéssel szerezheti meg.Természetesen nemcsak a haladó elvek kaptak nyilvánosságot. Egy korábban már latin nyelven közreadott gúnyirat is megjelent a Tudományos Gyűjteményben, ahol a Védőbeszéd az Asszonyi Tsatsálkodás ügyében...[60] címmel látott napvilágot 1826-ban. A szerző az egész vitát női „csacsiságnak” minősíti, amelyről egy férfinak még csak tudomást sem kell vennie. Még megjelent néhány a női művelődést pártoló és elítélő cikk,[61] majd a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője, Thaisz András lezárta a nők művelődéséről szóló vitát, amely több éven át foglalkoztatta a közvéleményt. Mivel azonban a témáról mintegy kétkötetnyi, kinyomtatásra érdemes anyag gyűlt össze a szerkesztőségben, Thaisz előfizetési felhívást tett közzé annak önálló kötetben történő publikálásra.[62] Sajnos a tervezett kötet nem jelent meg. *** Ha összehasonlítjuk az 1820-as években a Tudományos Gyűjtemény és más lapok hasábjain a nőkérdésről lezajlott vita eredményeit, az ugyanazokban az években külföldön, Angliában, Franciaországban, Amerikában lefolyt ilyen tárgyú vitákkal, elmondhatjuk, hogy a hazai szerzők, ugyanúgy, mint a külföldiek, eljutottak annak a fontos tételnek a megfogalmazásáig, hogy a nők és a férfiak értelmi képességei között nincs különbség. A nőket is megilletik a művelődés terén ugyanazok a jogok, amelyek a férfiakat. Azonban míg a külföldi nőemancipációs irodalom már ebben az időben is hangsúlyozza a politikai jogok egyenlő gyakorlásának vagy az egyforma pályaválasztási, sőt hivatalviselési jognak a férfiakra és nőkre egyformán történő kiterjesztését, addig a magyar szerzők mindezeket nagyon bátortalanul vagy egyáltalán nem követelik. Mégis nagy jelentősége volt ennek a vitának, hiszen ekkor fogalmazódtak meg először olyan időszerű követelések, mint az anyanyelvű, nemzeti szellemű, korszerű műveltséget adó leánynevelés, vagy a nőneveléssel foglalkozó szakemberek magas szintű, szervezett képzése.Ha értékelni kívánjuk a Tudományos Gyűjtemény és a Felső Magyar Országi Minerva pedagógiai tárgyú írásait, elmondhatjuk: e folyóiratok a maguk eszközeivel sokat tettek a reformkori magyar nevelésügy problémáinak megismertetéséért, sőt a megoldásukhoz is segítséget nyújtottak. A haladó elméleti pedagógiai eszmékkel és irányzatokkal foglakozó tanulmányok közreadásával hozzájárultak pedagógiai kultúránk és szaknyelvünk magasabb színvonalra emeléséhez; az anyanyelven folyó oktatást, a magyar tannyelv bevezetését követelő cikkek megjelentetésével elősegítették a közvélemény formálását e kérdésben, tehát közvetve hozzájárultak az 1843-44. évi 9. tc. megszületéséhez, mely kimondta: „az ország határain belüli iskolákban a közoktatási nyelv a magyar legyen.”  

JEGYZETEK

[1] Magda Pál (1770-1841) tanár, az akadémia levelező tagja. A Késmárkon és Pozsonyban végzett középiskolai, majd jénai egyetemi tanulmányok után 1797-től a csetneki Tsitsch-féle nevelőintézetben, később Gömörön, Lőcsén, Beszterczebányán, a sziléziai Teschenben, Karlócán, majd Sárospatakon (1824-1834) és Szarvason tanított. Számos neveléssel és művelődéssel foglalkozó tanulmányt és cikket tett közzé a korabeli lapokban latin, német és magyar nyelven. 

[2] Magda Pál (1826): A Culturáról = Felső Magyar Országi Minerva. I. 561-577. p.

[3] Warga János (1804-1875) sárospataki tanulmányainak befejezése után a berlini egyetemen tanult matematikát, fizikát, filozófiát és neveléstant. Egyike volt Hegel első magyarországi követőinek. A nagykőrösi református kollégiumban tanított. 1839-ben megszervezte a tanítóképzős osztályokat a gimnázium keretein belül, 1855-ben önálló tanítóképzőt alapított. 1835-től volt levelező tagja a Magyar Tudós Társaságnak. 

[4] Warga János (1837): Nevelési elvek = Tudományos Gyűjtemény. X. 42-61. p.

[5] Őrhegyi (1839): A nevelés = Tudományos Gyűjtemény. X. 33-55. p.

[6] Peterka József (1825): Elmefuttatás = Tudományos Gyűjtemény. VIII. 88-96. p.

[7] A.J. [Ángyán János] (1827): A Nemzetiség és a Kultúra = Tudományos Gyűjtemény. II. 23-41. p.

[8] Kovacsóczy Ádám (1825): Észrevételek a Házi nevelésben gyakran elkövetett hibákról = Tudományos Gyűjtemény. IX. 31-47. p.

[9] Ferenczy János születési idejét nem ismerjük. Iskoláit Szombathelyen végezte, majd 1801-től Pesten folytatott jogi tanulmányokat, és közben báró Laffert Vincze fiai mellett nevelősködött. Baráti köréhez tartozott Horvát István, Révai Miklós, Virág Benedek és Schedius Lajos. Később ügyvédként működött, verseket írt. Földrajzi tankönyvét (Közönséges geographia, melyben a földnek mathematikai, természeti, és leginkább politikai állapotja a legujabb változások után elő adatik. Pest, 1809.), mely később több kiadásban is megjelent, széles körben használták. 1836-ban halt meg.

[10] Ferenczy János (1827): Némely észrevételek a férjfi gyermekek házi nevelésökről a tapasztalás, s nehány Fenék törvényeknek (Principiumoknak) megállapítása a józan okosság szerént = Tudományos Gyűjtemény. VIII. 43-63. p.

[11] Kanya Pál (1826): Oskolákat s tanítókat érdeklő egyveleges gondolatok = Tudományos Gyűjtemény. V. 77-84. p.

[12] Csató Pál (1804-1841) iskoláit Nagyváradon végezte, majd az egri és a pesti központi papnevelő intézetben folytatott teológiai tanulmányokat. 1823-ban elhagyta a papi pályát és 1824-től 1826-ig jogot hallgatott. Főúri házakban, 1826-tól 1828-ig a Batthyány-, majd a Chernel-családnál nevelősködött, emellett újságíróként is tevékenykedett. Helmeczy mellett részt vett a Jelenkor szerkesztésében, majd 1835-ben a Rajzolatok segédszerkesztője lett. 1832-ben az akadémia, 1837-ben a Kisfaludy Társaság választotta tagjai sorába. 1837-ben a Hirnök segédszerkesztője lett. 1841-ben halt meg Pozsonyban. Nevelői működése alatt és később is számos a nevelésüggyel kapcsolatos, köztük pedagógiaelméleti cikket és tanulmányt tett közzé a korabeli lapokban. Színműírói munkássága is jelentős.

[13] Csató Pál (1830): Az elementaris oktatásnak nevelésbeli principiumai = Tudományos Gyűjtemény. I. 23-38. p.

[14] G-es [Guzmics Izidor?] (1832): Rövid észrevételek a falusi nevelésről = Tudományos Gyűjtemény. II. 92-110. p.

[15] Nagy Károly (1832): A Természettudományok koraibb tanítása szükségességéről = Tudományos Gyűjtemény. VIII. 65-72. p.

[16] Edvi Illés Pál (1833): Még valami a népiskolákról = Tudományos Gyűjtemény. XII. 57-62. p.

[17] Edvi Illés Pál (1835): Tükrötskék az oskola tanítói élet köréből = Tudományos Gyűjtemény. IX. 35-53. p.

[18] Székely Sándor (l823): A tanítás talptételei = Tudományos Gyűjtemény. IV. 32-50. p.

[19] Uo. 41. p.

[20] Uo. 48. p.

[21] Lovász Imre (1835): A tanuló gyermekekre nézve gyakoroltatni szokott testi fegyítékről orvosi és philologusi szempontból tekintve = Tudományos Gyűjtemény. I. 46-65. p.

[22] Greskovics Ágoston (1836): A rendes kifejlődés és a czélirányos nevelés alapvonatjai = Tudományos Gyűjtemény. XI. 29-91. p.

[23] Kun Tamás (1840): A nevelőben megkivánható tulajdonok és föltételek = Tudományos Gyűjtemény. X. 74-98. p.

[24] Mednyánszky Alajos (1822): Hazafiúi gondolatok a magyar nyelv kiterjesztése dolgában. = Tudományos Gyűjtemény. I. 1-37. p.

[25] Terhes Sámuel (1825): Mi akadályoztatja többek közt tudománybeli tökélletesedését a Magyarnak? = Felső Magyar Országi Minerva. IV. 495-501. p.

[26] Terhes Sámuel (1783-1863) lelkész, költő. A sárospataki református kollégiumban tanult. Számos tanulmányt és verset tett közzé a korabeli lapokban. Magyar Árpádiás (Sárospatak, 1818) című elbeszélő költeménye jelentős alkotás.

[27] Némethy Pál (1832): A Magyar művöltség alacsonyíttatása külföldön = Felső Magyar Országi Minerva. I. 97-106. p.

[28] Miklós László (1793-1840) Sárospatakon és Göttingenben tanult. 1820-1840-ig tanított a sárospataki református kollégiumban politikát és államtudományt. 

[29] Miklós László (l826): A tudomány és a Nyelvtanitás helyes összköttetéséről a Felsőbb Tudományos Intézetekben = Felső Magyar Országi Minerva. V. 68l-690. p.

[30]  Uo. 687. p.

[31] N.A. Kiss Sámuel (1827): Miben van még a Magyar hátra leginkább? = Tudományos Gyűjtemény. II. 3-15. p.

[32] Antal Mihály (1827): Gondolatok honi magyar nyelvünk terjesztésének némely eszközeiről = Tudományos Gyűjtemény. IX. 61-110. p.

[33] Uo. 85. p.

[34] Czuczor Gergely (l828): A Magyar Nyelv állapotja Gymnasiumainkban = Tudományos Gyűjtemény. X. 72-83. p.

[35] Uo. 73-74. p.

[36] Uo. 77. p.

[37] Horváth József Elek (1829): Az iskolai Nevelésről Magyarországon = Tudományos Gyűjtemény. I. 75-100. p.

[38] Edvi Illés Pál (1839): Növendék fiúknak miért és hogyan kell tanulni latinul = Tudományos Gyűjtemény. VI. 3-13. p.

[39] Széchy Ágoston Imre (1839): Az anya-nyelv tanítása szükségéről s módjáról = Tudományos Gyűjtemény. 1839. VI. 49-82. p.

[40] Szép János (1821): Elmélkedés az asszonyi nem taníttatásáról = Tudományos Gyűjtemény. IV. 22-60. p.

[41] Uo. 55. p.

[42] Kultsár István (1827): A leánykák házi neveléséről = Hasznos Mulatságok. III.220-223; 225-228. p.

[43] Takáts Éva (1822): Némelly észrevételek Kultsár István Urnak azon Értekezésére, mellyet az 1822. Esztendő második felében közül a Leánykák Házi neveléséről = Tudományos Gyűjtemény. XII. 36-42. p.

[44] Karacs Teréz (1890): Emlékezés kedves szüleimre. In: Harmath Lujza: Magyar irónők albuma. Bp.184. p.

[45] Takáts Éva (1823): Egy két szó a házasságban lévő Asszonyok kötelességeikről = Tudományos Gyűjtemény. VIII. 68-87. p.; Takáts Éva (1824): Barátságos beszélgetés a földmívelő nép állapotjáról = Tudomás Gyűjtemény. VI. 71-88. p.

[46] K.J [Kolmár József].(1824): Mi a Pedantizmus? = Tudományos Gyűjtemény. XII. 69-79. p.

[47] Takáts Éva (1825): Egy Barátnémhoz irt levelem Nemünk ügyében = Tudományos Gyűjtemény. XI. 62-77. p.

[48] Mi akadályozza a Hazai Literatura gyarapodását = Tudományos Gyűjtemény. 1826. I. 39-44. p.

[49] Sebestyén Gábor (1826): Menyből jött kirekesztő Privilégium = Tudományos Gyűjtemény. II. 124-126. p.

[50] A.[Varga István] (1826): Észrevételek S.G. [Sebestyén Gábor] Menyből jött Privilégiumára = Tudományos Gyűjtemény. VI. 104-108. p.

[51] Szontágh Gusztáv-Kiss Károly Gránátos Hadnagyok (1826): Bajnoki Hartz Takáts Éva Asszony ügyében az asszonyi nem érdemei s jussaiért = Tudományos Gyűjtemény. VIII. 72-114. p.

[52] Takáts Éva (1826): Barátnémhoz írt második Levelem ismét Nemünk ügyében = Tudományos Gyűjtemény. IX. 73-86. p. 

[53] Kiss Sámuel (1827): Miben van még a Magyar hátra leginkább? = Tudományos Gyűjtemény. II. 23-41. p.

[54] A.J. (1827): A Nemzetiség és a Kultura = Tudományos Gyűjtemény. II. 23-41. p.

[55] S.J. (1825): Mennyire legyen az Aszszony-személy jártas a Tudományban? = Felső Magyar Országi Minerva. 176-178. p.

[56] Uo. 176. p.

[57] A Fő-rendű Asszonynak szükséges a Tudományokat tanulni = Felső Magyar Országi Minerva 1826. VI. 739-740. p.

[58] D.M. [Dulházy Mihály] (1827): Az Asszonyi Virtusokról = Felső Magyar Országi Minerva. II. 1250-1260.

[59] Uo. 1251. p.

[60] Holko Mátyás (1825): Védőbeszéd az Asszonyi Tsatsálkodás ügyében = Tudományos Gyűjtemény. IX. Szép-Literaturiai Ajándék. 129. p. A gúnyirat korábban megjelent: Solennia XVI. Bibliothecae Kis Honthianae, Pesini. 107. p.

[61] Günószebesz (1826, 1827): Szózat Napkeletről, a magyar férfiúi és asszonyi Nem viszonyaik eránt = Tudományos Gyűjtemény. XI. 65-77. p.; Szivonyáné: Szózat Napnyugtáról = Tudományos Gyűjtemény. II. 61-92. p.

[62] Thaisz Redactor [Thaisz András, 1789-1840.] 1827: Jelentés a szép Nem Jussainak védelmezéséről = Tudományos Gyűjtemény. III. 124. p.  

 * A tanulmány az OTKA támogatásával készült. (T 037613 ) 





Készítette