Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Vajgel Hajnalka: Balogh Mihály: „Tiszteletpéldány” Baráth Ferenc és Molnár Ferenc találkozása a Budapesti Református Főgimnáziumban. Kunszentmiklós Város Önkormányzata, 2008. 256 p. – Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum Mesterek és tanítványok sorozat.

A kötet Baráth Ferenc pedagógus és egykori tanítványa, a később jelentős íróvá lett Molnár Ferenc több évtizedes bensőséges kapcsolatát mutatja be.

Az újabb kötet két hányatott utókorú, de az emlékezetre több mint méltó ember életét, találkozását és műveik összefonódását mutatja be. A mester Baráth Ferenc, míg a tanítvány Molnár Ferenc.
 Midkettejüket a fővároshoz kötötte az élete, abba a fővárosba, amelyet a dualizmus kora jellemzett. Pest és Buda egyesülése után (1873) gyökeresen átalakult a főváros arculata: kialakult a Sugárút és a Nagykörút, újabb Duna-hidak, kikötők, rakpartok épültek. A vasút- és villamosvonalak, a sikló a fővárosi és az országos tömegközlekedést szolgálták. Új egyetemi épületek, múzeumok, színházak épültek. A kunszentmiklósi születésű, különböző városokban tanult mester tanári pályájára talál a ferencvárosi (mai Lónyay) gimnáziumban, míg a tanítványt ifjúsága, eszmélése – nem kis részt legismertebb műve – köti a fiatal világvároshoz. 
 Világos után Pest és Buda lakossága nem érte el a kétszázezer főt. Ám 1890-re a főváros lélekszáma már meghaladta a félmilliót. A gyarapodásra jellemző volt, hogy a közel félmilliós lélekszámnak a háromnegyede a bevándorlásból eredt. (A szegényebb sorsú fiatalokat vonzották a fővárosi munkalehetőségek.) A középosztály hagyományos részét a tisztviselői és értelmiségi réteg alkotta. Az új elemet a vállalkozók, a magánalkalmazottak és a szakértelmiségiek feltörekvő kis- és középpolgári rétege jelentette. Budapestet immáron az is jellemezte, hogy kialakult a modern nagyvárosi polgárság. A dualizmus-kori fővárosi zsidóságot a tömeges beilleszkedés lehetősége jellemezte – mutatja be a művelődéstörténésznek is kiváló, várostörténészi erényeket is felmutató, sokoldalú érdeklődésű szerző.
 A régi-új kultuszminiszter, Eötvös József fő törekvése a közoktatás 1848-ban megkezdett polgári átalakításának befejezése volt. Ebben a tervben előnyt élvezett a népoktatás ügye. Az 1868-ban elfogadott népoktatási törvényben Eötvös a már meglévő felekezeti iskolákra építette a népiskolák rendszerét. A törvény nyomán létrejött a hat évfolyamos anyanyelven oktató elemi népiskola, valamint bevezették az általános iskolakötelezettséget. Így kezdhette meg működését 1859 őszén a pesti református gimnázium a Széna téren, melynek tanára Baráth Ferenc, tanulója pedig Molnár Ferenc volt.
 Baráth Ferenc 1844. november 3-án Kunszentmiklóson született, ahol a család már tősgyökeresnek számított.. Ferencet ötéves korában, 1850 tavaszán íratták be szülei a helyi református iskolába. Az 1850-ben Magyarországon is bevezetett osztrák tanterv, az Organisations Entwurfnak köszönhetően az iskola anyagi helyzete megváltozott. A lakosoknak köszönhetően tudott 1856-tól nyilvános algimnáziumként működni. Baráth Ferenc 1857 őszén útra kelt Nagykőrösre. A gimnázium ötödikesek osztályába való bekerülés feltétele a sikeresen letett latin vizsga volt. A szigorú és félelmetes professzorok közül egyikük az ifjú Baráthtól egy Julius Caesar-fordítást kért. Ez a professzor a híres magyar költő, Arany János volt. Arany magyar irodalmat tanított Baráthnak. Az osztálytársai között ott szerepelt Arany fia, Laci, illetve egy évvel alatta Dömötör János. Baráthot tanulmányi eredménye a legjobbak közé emelte. Baráth a sikeres érettségi után, 1861-től teológiát hallgatott a debreceni kollégium főiskoláján. Két év után iratkozott át a pesti teológiai főiskolára. A pesti években a legkiválóbban teljesítő tanulók közé tartozott. Nevéhez fűződik a teológiai önképzőkör és az ifjúsági könyvtár alapítása. A főiskola után 1865-től nevelői feladatot vállalt el a Lónyay családnál. Még ebben az évben a növendékével, Lónyay Bélával a jénai egyetemet látogatta.  1867 őszén tette le az első papi vizsgáját, majd csatlakozott azokhoz a teológusokhoz, akik vállalkoztak a nyugat-európai tanulmányokra. Dömötör és Baráth az Edinburgh-i egyetemen folytatta a tanulmányát. A skóciai tanulmányok számára meghatározó szerzője Th. Carlyle volt, akinek eszmei hatása meghatározta, minősítette Baráth egész pályaképét, munkásságát. Carlyle hatására kezdett a papi pályáról a tanári felé fordulni. 1869 tavaszán tért haza Skóciából, és még ugyan ebben az évben meghívták a pesti református főgimnáziumba segédtanárnak. Baráth a tanári testület tevékeny alakja volt, amit többek között az is bizonyít, hogy elsők között szorgalmazta az egészségtan és a nemzetgazdaságtan gimnáziumi tanítását. Baráth a gyakorlati, intézményesített nőnevelésnek is lelkes pártfogója és tevékeny munkatársa volt.
 Baráth irodalmi próbálkozásai hamar megmutatkoztak. Nagykőrösön két versével szerepelt a Széchenyi Emlékkönyvben. A Magyar Tanügy hasábjain többször is jelent meg cikke, vitaírásai is jelentősek voltak. A pedagógiai elmélet és gyakorlat összefüggéseiről írt esszéje, Az ember fejlődése, tanári pályája egyik csúcsteljesítménye. Az 1870-es évek elején a röpirat műfaját alkalmazta, s ezekben szólt hozzá kora és hazája aktuális társadalmi-politikai vitáihoz. A nyolcvanas évek elején az a szerkesztői feladat kötötte le, amelyet az első magyar filozófiai folyóirat, a Böhm Károllyal közösen jegyzett Magyar Philosophiai Szemle (1882) gondozásában vállalt. Baráth irodalmi érdeklődésének jele a Szemle harmadik és negyedik számában folytatásokban megjelent publikációja az amerikai irodalomról, amely lényegében Walt Whitman költészetét mutatta be.
 Baráth tanári karrierjének hanyatlását – mutatja ki iker-biográfiájában a szerző –, az önképzőköri tanárelnöki szerepváltozásai tükrözik a leghitelesebben. Az igazgató az évértékelők alkalmával lelkesen írt Baráthról és tevékenységéről, majd a nyolcvanas évektől sajátos hangulatváltás állt be az értékelésekben: a nyilvánosságot hiányolta az igazgató a Kör munkájából. Kedélyének változása befolyásolta az alkotói, irodalmi munkásságát is. Alig publikált. Lelkiállapotát tükrözik azok a személyes hangulatú levelek, amelyeket az immáron püspök Szász Károlynak címzett. A kilábalásra tett 1895-ös kísérlete nem járt sikerrel. E korszakának legfontosabb teljesítménye az Irodalmi dolgozatok című gyűjteményes kötete.
 Baráth Ferenc a 20. század elején sorsdöntő lépésre szánta el magát, ugyanis beadta nyugdíjazási kérelmét. Többször is próbálkozott a tanítással, de abban már nem lelte örömét. A kései írásai különböző folyóiratokban jelentek meg, míg 1903. október 25-én végleg elhallgatott… Haláláról mindössze néhány lap emlékezett meg, vagy közölt rövid nekrológot.
 A tanítvány, Molnár Ferenc 1878. január 12-én született Neumann Ferenc néven. Az édesapja sebészorvosi képesítést szerzett Bécsben, édesanyja pedig rajongott a színházért és az irodalomért. Édesapja 1887-ben íratta be a református főgimnáziumba. Tanulmányai eredménye tantárgyanként változott. Hol jeles (1), hol jó (2) eredménnyel zárt, de Baráth Ferenc tárgyából, vagyis magyar nyelv és irodalomból végig jeles volt. Molnár oszlopos tagja volt az Önképzőkörnek is, ahol gyakran konfliktusba is keveredett egy-egy diáktársával. A színház, az irodalom, az újságírás világa fiatal kora óta vonzotta. Ekkori műve az 1893-ban íródott Olvasókönyv.
 Baráth Ferenc tanár úr 1872-ben készült el a verstannal és esztétikával foglalkozó tankönyvvel, mely az Aesthetika címet viseli. Baráth a mű második kiadását több helyen is bővítette. A könyvtár szerelmesének, a szintén kunszentmiklósi illetőségű szerző számára külön csemege a két példány egybevetése: a második kiadás érdekessége, hogy minden nyomtatott lap után egy üres lapot illesztett a könyvtestbe. Ezekre a lapokra lehetett jegyzetelni, mellyel Baráth élt is. Tankönyvéhez, mintegy segítségként kiegészítést írt az akkor tizenhat éves tanuló. Így lett Molnár Ferenc első műve az Olvasókönyv. A kézzel írott szöveggyűjteményt az osztálytársai és  tisztelt tanára számára  saját kezűleg sokszorosította. Az Olvasókönyv hol kiegészíti, hol sorra veszi a Baráth által írt fejezeteket.
 Mester és tanítvány. „Mit jelképez a két szó? Azt a bensősége kapcsolatot, amelynek ki kell alakulnia a pedagógus és neveltje között. […] Mesterré csak a tanítványok tehetik az embert, de igazi tanítvánnyá is csak mester keze alatt lehet válni.” Ezt a mondatot hangsúlyozza Balogh Mihály Baráth Ferencről, a mesterről, és Molnár Ferencről, a tanítványról.




Készítette