Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Kelemen Elemér: Az erdélyi magyar tanító- és óvóképzés történetéből. Az erdélyi magyar tanító- és óvóképzés évszázadai Aradtól Zilahig (1777-2000). Az anyagot gondozta és sajtó alá rendezte Szabó K. Attila. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2006. 929 p. + 2 melléklet

A terjedelmes, sokszerzős tanulmánykötet Erdély több évszázados pedagógusképzését mutatja be különböző megközelítésekben, amely a magyar nyelvű képzés mellett (ha nem is teljességgel), de kitér a más nemzetiségű pedagógusképzésre is.

A közelmúltban, 2006-ban jelentette meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadó egy tekintélyt parancsolóan vaskos, 60 ív terjedelmű könyvben az erdélyi magyar tanító- és óvóképzés történetét. A 22 különböző terjedelmű és műfajú írást tartalmazó tanulmánykötetet Szabó K. Attila – maga is több dolgozat szerzője vagy társszerzője – körültekintő alapossággal állította össze és rendezte sajtó alá.
Előrebocsátva a kötet elemző értékelésének összegzését, megállapíthatjuk, hogy a 22 fős szerzőgárda jelentős mértékben gyarapította az értékekben eddig is oly gazdag erdélyi művelődéstörténetet. Munkájuk fontos hozzájárulás a határainkon túli magyarság iskolaügyének viszontagságos történetéhez, s – egyben – hiánypótló fejezete az egyetemes magyar nevelés históriájának.
A visszatekintések átlépik a történelmi Erdély földrajzi határait, s – mint azt az alcím is jelzi –, „Aradtól Zilahig” terjedően, azaz a tágabban értelmezett, a Partiumot és a Bánságot is magába foglaló térség tanító- és óvóképző intézményeinek sorsát mutatják be az intézményesülő képzés 18. század végi kezdeteitől az ezredfordulós változásokig.
A történet tehát arról a régióról szól, amely korábban – évszázadokon át – a történelmi Magyarországhoz tartozott, aztán önálló fejedelemség, később a Habsburg-birodalom, illetve – az 1867-es kiegyezés után – az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, de az első világháborút lezáró békekötéstől számítva (gyakorlatilag már 1918 végétől) – rövid megszakítással, majd a második világháború után újból megerősítve – Románia része lett, ahol a magyarok mellett számos más nemzetiség – román, szász, szerb, örmény – élt, dolgozott, hol egymással békében, hol egymás ellen fordítva-fordulva.
*  *  *
Szabó K. Attila két bevezető tanulmányában arra vállalkozott, hogy áttekintést adjon a magyar népoktatás és a tanítóképzés, valamint a kisdedóvás és az óvóképzés erdélyi történetéről. A feladat nehézségét egyfelől az úttörő vállalkozás nagysága, másfelől az elsődleges – levél- és irattári, statisztikai – források hiányos hozzáférhetősége, valamint az egyébként nagy hagyományú iskolatörténeti kutatások kényszerű megszakítottsága, a folytonosság és – ebből következően – a másodlagos források hiánya, az eseti feldolgozások egyenetlen színvonala jelentette. Ez utóbbi hiányosságot ugyan nagymértékben pótolták a kötetben olvasható iskolatörténeti áttekintések, ám ezek integratív feldolgozása, szintézise természetesen nem kérhető számon a bevezető írásokon. A lehetőség felemlítésével elsősorban a további teendőkre kívánok utalni.
A népoktatás és a kisdedóvás történeti áttekintését illetően az az olvasó benyomása, hogy – minden bizonnyal a fentebb említett tájékozódási nehézségek miatt is –, az 1918-ig terjedő időszakban aránytalanul nagyobb teret kap a magyarországi oktatásügy modernizációs folyamatának, illetve az ezt befolyásoló állami szabályozási eszközöknek (Ratio Educationis, népoktatási és kisdedóvási törvény) a részletező ismertetése, mint ezen intézkedések hatásának, kiváltképpen az erdélyi vonatkozásoknak konkrét tényeken, statisztikai adatokon nyugvó, áttekintő elemzése. Ez a féloldalasság egyébként a belső arányokban is jól tükröződik: a konkrétan Erdéllyel, az erdélyi viszonyokkal foglalkozó részek a tanulmányok terjedelmének viszonylag kisebb hányadát teszik ki.
Egyoldalúnak, csak a modernizációs hatásokat hangsúlyozónak tartom a dualista korszak magyarországi oktatáspolitikájának ábrázolását. Erdély iskolaügye ugyanis nehezen értelmezhető a korabeli nemzetiségi viszonyok – magyar kisebbség, nemzetiségi: román és német többség! – és az ezeket befolyásolni akaró magyarosító-államosító nemzet- és oktatáspolitikai törekvések bemutatása és hatásvizsgálata nélkül. (Emlékeztetőül csupán: Erdélyben a magyar lakosság aránya 1850-ben 26,11 százalék, s 1910-ben is csak 34,20 százalék volt, szemben a román lakosság 52,28, illetve 55,08 százalékos részarányával. A magyar nyelvű népiskolák aránya viszont – ez országos adat –, 1869-től 1913-ig 44,9 százalékról 80,38 százalékra nőtt, a nemzetiségi iskoláké pedig 20 százalék alá esett vissza.) A magyar oktatási intézmények tehát nem steril, légüres térben működtek, ha úgy tetszik, nemzetpolitikai küldetést (is) teljesítettek. Elég csak az állami iskolák fokozódó expanziójában vagy a magyar nyelv elterjesztésének, a nem magyar nyelvű nemzetiségek elmagyarosításának, asszimilációjának egyre erőszakosabb eszközeiben is megnyilvánuló politikai stratégiára utalnunk. (L. az 1879. évi XVIII., az 1891. évi XV., az 1893. évi XXVI., az 1907. évi XXVIII., az 1908. évi XLVI. – lex Apponyi! – és az 1913. évi XXVII. törvénycikket!) Ezeknek az összefüggéseknek a feltárása és őszinte elemzése nélkül bizony értelmezési nehézségeket okozhat és torz, egyoldalú magyarázatokhoz vezethet akár a korabeli nemzetiségi reakciók, akár a Trianon után tragikusan visszájára fordult állapotok megítélése – a megoldás és a feloldozás esélye nélkül.
Vázlatos, pontosabban mozaikszerű az erdélyi népoktatás és kisdedóvás 1918 utáni bemutatása, ami a kutatómunka folytatásának további, elengedhetetlen feladataira is utal. Megjegyzendő, hogy több figyelmet – és elismerést – érdemelne a két világháború közötti román oktatáspolitikának a kezdeti, az 1924-es polgári demokratikus iskolareformban tükröződő modernizációs szándéka (a tankötelezettség kiterjesztése 5-től 17 éves korig, az egységes, általános népiskola bevezetése, a tanítóképzés szervezeti és tartalmi átalakítása stb.), amit aztán a 20-as évek toleranciáját sutba dobó agresszív, a nemzetiségi iskolákat felszámoló, erőszakosan románosító „nemzetpolitika” követ a 30-as években, hasonlóan az események 1945 utáni alakulásához, amikor is a „kezdeti szocializmus” türelmesebb nemzetiségi politikáját az 50-es évek második felében, majd – még durvábban a ceauşescui időszakban – ismét a könyörtelen és erőszakos nacionalizmus váltja fel, az iskolapolitika terén a korábbiaknál is végletesebben.
Ugyancsak elnagyoltnak, mozaikszerűnek látom a rendszerváltás utáni helyzetképet: hiányolom az erdélyi magyar közoktatás adatokon, tényeken, elemzéseken nyugvó, tárgyszerű ismertetését.
Nem illetheti viszont a fentebbi, kritikusabb hangvétel – legfeljebb az említett szemléletbeli, elvi vonatkozásokban – a tanító- és óvóképzés történetét áttekintő részeket.
 A tanítóképzésről átfogó és alapos képet kapunk az első erdélyi normaiskoláktól (Temesvár, Nagyvárad, Nagykároly) a 19. századi reformtörekvéseken, a folytatást jelentő preparandiákon és mesterképzőkön, valamint az 1850-es években létrehozott felekezeti tanító/nőképzőkön (Csíksomlyó, Kolozsvár, Nagyenyed) át a modern tanítóképzést megalapozó 1868. évi népoktatási törvényig és az új típusú – három, majd négy évfolyamos-tanítóképezdék dualizmuskori elterjedéséig.
Az adatok is alátámasztják, hogy ez volt az erdélyi magyar nyelvű tanítóképzés fénykora (1868 és 1918 között 14 településen összesen 21 tanítóképzőről vannak adatok, közülük 9 állami, 12 pedig felekezeti intézmény, a tanítóképzők száma 13, a tanítónőképzőké pedig 8.) A teljesség kedvéért viszont említést érdemelt volna a nemzetiségi tanítóképzés is: 1868/69-ben a 4 magyar intézmény mellett 5 német és 4 román, 1917/18-ban – 20 magyar mellett – 2 német és 5 román tannyelvű tanítóképző szerepelt a statisztikákban; a magyar nyelvűek aránya a duplájára nőtt, a nemzetiségieké a korábbiak felére csökkent. Ebben az összefüggésben utalhatott volna a szerző – a korabeli magyar nemzet- és oktatáspolitika sajátosságaira való tekintettel – a magyar tannyelvű kezdetben még nemzetiségi nyelveket is oktató, esetenként két tannyelvű állami tanítóképzők (Arad, Déva, Kolozsvár, Székelykeresztúr, Temesvár, Zilah, illetve Sepsiszentgyörgy) földrajzi elhelyezésében is kifejezésre jutó stratégiai szándékokra: „a magyar nyelvhatár védelmére” és a magyar nyelv terjesztésére a nemzetiségek körében, azaz az „elmagyarosításra”, amire az egyes iskolatörténeti tanulmányokban számos utalást, illetve konkrét adatokat is találhatunk (l. nyelvtanfolyamok a nemzetiségi tanítók számára). Jellemző az is, hogy az állami tanítóképzőkben a tanulók túlnyomó többségének anyanyelve magyar volt és arányuk a korszak végéig erőteljesen növekedett. Még magasabb volt ez a római katolikus és szinte kizárólagos a református képzőkben; kétnyelvűséggel egy-két evangélikus német, illetve görög katolikus román képzőben találkozhatunk, a görögkeleti román képzőkben pedig csak román anyanyelvű fiatalok tanul(hat)tak. (Donáth Péter kutatásai alapján). A magyar nyelv adminisztratív, illetve iskolai úton történő „elterjesztésének” korlátaira, viszonylagos eredménytelenségére utal az, hogy a korabeli statisztikák szerint az alfabetizáció rohamos terjedése ellenére a magyarul tudó nemzetiségek aránya – országosan – az 1880-as 5,7 százalékról 1900-ig csupán 11, 1910-ig pedig mindössze 15,2 százalékra emelkedett, – meg nem értett tanulságul a korabeli magyar és a 20. századi más „nemzetpolitikusok” számára.
A továbbiakban tömör, lényegre törő áttekintést, tárgyilagos képet kapunk a két világháború közötti Romániának a magyar nyelvű tanítóképzést sújtó intézkedéseiről (államosítás – románosítás, a felekezeti képzők működési feltételeinek és nyilvánossági jogának a korlátozása és felszámolása), de a fennmaradó intézményekben folyó tevékenység magasabb szervezettségéről és tartalmi korszerűsödéséről is (l. a képzés időtartamának emelése, tantervi modernizáció).
Jó összefoglalást olvashatunk a romániai tanítóképzés – ellentmondásokban, előkészítetlen, kapkodó átszervezésekben és visszalépésekben bővelkedő – 1945 utáni történetéről is, amelynek az átmeneti időszak (1948-1955/56) fellendülése után ugyancsak a nemzetiségi, elsősorban az erdélyi magyar tanítóképzés volt a szenvedő alanya.
Az óvóképzés történeti bemutatása terjedelmi és tartalmi szempontból egyaránt szerényebb, de jól követhetők a változások – a fejlődés és a visszafejlődés egyaránt – az első, Wesselényi Miklós nevéhez fűződő reformkori próbálkozásoktól az 1891. évi kisdedóvási törvényt követő fellendülésen át a 20. századnak – a tanítóképzésével összefonódó – drámai fordulataiig.
A második bevezető tanulmány záró része – a tanítóképzésre is kitekintve – összefoglaló áttekintést ad a magyar nyelvű óvóképzésnek az 1989-es fordulatot követő, reformelgondolásokban és útkeresésekben bővelkedő, olykor hektikusan változó helyzetéről, amit mi sem jellemez jobban, mint a hároméves – kétirányú, de három szakot kombináló – főiskolai képzés és a visszaállított, négyévesre redukált középfokú képzés sajátos, nyilvánvalóan a pedagógushiány kényszerhelyzetével magyarázható egymás mellett élése az ezredfordulót követően.
Ami tény: jelenleg (pontosabban 2000-ben, amint ezt a könyv belső borítóján látható térkép is jól szemlélteti) négy önálló intézményben (Kézdivásárhely, Kolozsvár, Nagyenyed és Székelyudvarhely), valamint öt román intézet (Bábó, Marosvásárhely, Nagyvárad, Szatmárnémeti és Zilah) magyar tagozatán folyik a magyar tanítók és az óvodapedagógusok képzése, 13 intézmény végérvényesen (?!) megszűnt. Jóleső érzéssel regisztrálhatjuk viszont, hogy az erdélyi magyar tanító- és óvóképzés – az érintettek által is elismerten – nagy segítséget kapott, kap számos magyarországi, mindenekelőtt a békéscsabai és a jászberényi tanítóképző főiskolától.

*  *  *
A kötetben közétett 22 iskolatörténeti dolgozat bemutatása, részletező áttekintése és tartalmi elemzése nyilvánvalóan meghaladná egy recenzió terjedelmi korlátait. Ezért csupán néhány általánosabb megállapításra és a tanulmányok áttekintő ismertetésére szorítkozom.
A tanulmányok mind terjedelmi, mind tartalmi szempontból rendkívüli módon különböznek egymástól. A skála a szűkszavú, tényekre, adatokra (vagy éppen ezek hiányának jelzésére) szorítkozó, néhány oldalas írásoktól (Arad, Bákó, Lugos) a több íves, alapos és szakszerű, tudományos igényű disszertáció értékű feldolgozásokig terjedt. (L. pl. Kardalus János: A csíki tanító- és óvónőképzés rövid története; Szabó Kálmán Attila: A dévai Magyar Királyi Állami Tanítóképző Intézet; Bakó Botond: A nagyenyedi tanítóképzés; Ozsváth Anna: Óvónő-, tanítónő- és tanítóképzés Sepsiszentgyörgyön; Szabó Kálmán Attila: A székelykeresztúri állami tanítóképző).
Az eltérések elsődleges magyarázata – feltehetően – a felhasználható forrásanyag hozzáférhetősége, illetve hozzáférhetetlensége. A tanulmányok elsősorban a korabeli iskolai értesítőkre, évkönyvekre, s részben az azokban fellelhető korábbi, jórészt a millennium táján született vagy iskolai évfordulókra készült történeti feldolgozásokra, visszaemlékezésekre támaszkodnak, legalábbis a dualista korszakot, valamint az 1940-44 közötti időszakot illetően. A források között felbukkannak a korabeli helyi vagy regionális sajtónak az adott iskolával kapcsolatos cikkei, közleményei is. Érthető módon viszonylag kevés az irat- és levéltári hivatkozás; több szerző is utal (pl. Nagyvárad, Zilah esetében) az illetékes iskolai, hivatali szervek mereven elzárkózó, elutasító magatartására. Ugyanakkor több tanulmány is támaszkodik a későbbi korok ma még élő tanúinak, egykori tanároknak, diákoknak a visszaemlékezéseire.
A szerzők – a szerkesztő írásos útmutatója alapján – a hozzáférhető forrásanyag egységes szempontú rendezésére, feldolgozására törekedtek: többnyire eredményesen. Így a későbbi szintetizáló feldolgozások számára is bőséges és rendszerezett információ áll rendelkezésre az iskolák létesítéséről, átszervezéséről, megszüntetéséről, az intézmény és a helyi társadalom kapcsolatairól, a működés anyagi, tárgyi és személyi feltételeiről. Részletesen tájékozódhatunk az iskolai tanácsok összetételéről, az iskolák igazgatóiról, a nevelőtestületek szakmai, tudományos és közéleti tevékenységéről. Több írásban találkozhatunk a kiemelkedő, nem egy estben országos hírű pedagógus-személyiségek kitűnő miniportréival is (L. pl. Gyertyánffy István, Kozma Ferenc, Borbély Sámuel, Újvári Mihály – Székelykeresztúr; Koós Ferenc, Hetyei Károly – Déva; Gáspár János, Nagy Lajos, Fejes Áron – Nagyenyed; Kiss Tihamér – Sepsiszentgyörgy). Közülük Gyertyánffy a székelykeresztúri iskolaalapítás után a budai képzőből általa kifejlesztett „mintaintézmény”, a Paedagogium igazgatója lett. Gáspár János országosan elismert és népszerű tankönyvek és vezérkönyvek szerzője, Hetyei Károly a TITOE (a Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesületének) kezdeményezője, a Magyar Tanítóképző című szaklap alapító szerkesztője volt. Kiss Tihamér a sepsiszentgyörgyi évek után a debreceni tanítóképzőben folytatta tanári pályáját.
A tanulmányok betekintést engednek az iskolák mindennapi életébe, az oktató-nevelő munka tartalmi és módszertani kérdéseibe, a tanulók tanórán kívüli tevékenységébe, a „bentlakók” világába, a különböző alapítványok és a diákszociális juttatások változatos formáiban.
A feldolgozások talán legnagyobb értéke azonban a tanulókra vonatkozó adatok összegyűjtése, rendszerezése, jó néhány esetben pedig az információk tudományos igényű, statisztikai-történetszociológiai feldolgozására tett kísérlet. Ez a hatalmas adatbázis – kiegészítve, összerendezve és átfogó módon feldolgozva – páratlan lehetőséget kínál a különböző tanintézmények tanulóinak földrajzi, vallási, anyanyelvi és társadalmi összetételére, valamint a végzett tanítók elhelyezkedésére vonatkozó további vizsgálódásra és az összehasonlító elemzésekre is. Ezáltal minden eddiginél mélyebb betekintést nyerhetünk az iskola és a szűkebb-tágabb társadalmi környezet viszonyrendszerébe, a kölcsönös determinációk és az iskolai hatásmechanizmusok természetébe. Mindez egy-egy intézmény, illetve a teljes intézményrendszer adott körülmények között – „ott és akkor” – megvalósuló társadalmi funkcióját segíthet alaposabban megvilágítani és értelmezni.
Az erdélyi tanítóképzésnek a kezdetektől számítva összesen 24 település adott – huzamosabban vagy átmeneti időre – otthont. Azt összeszámolni azonban, hogy voltaképpen hány intézményről is esett szó, komoly matematikai feladványt jelentene, hiszen történetüket a szakadatlan változás, a folytonosság és a megszakítottság dichotómiája jellemezte. Alapítások és megszüntetések, összevonások és újrakezdések, gyakori profilváltás, azaz: lenni vagy nem lenni – ez napjainkig az erdélyi magyar tanító- és óvóképzés kálváriája és súlyos dilemmája. Az iskolatörténetek azonban drámai sorsok ellenére is optimista választ sugallnak a hamleti kérdésre: van megmaradás, van újjászületés…
Hogy az állandó változás, a „pantha rei” örvényei között eligazodhassunk, abban a kötet függelékében található alapos kronológiai táblázat segít, amely nem kevesebb, mint 52 tételben (és számtalan „altételben”) tekinti át – szigorú időrendben – a valaha is magyar nyelvű tanító- és óvóképzést folytató erdélyi iskolákat.
Elismeréssel szólhatunk a kötet gazdag képmellékletéről is (arcképek, iskolaépületek, oklevélmásolatok stb.).
Itt jegyzem meg, hogy a táblázat záró részében említés történik négy polgári iskolai tanító/nőképzőről is, a tanulmányok között azonban csupán egyről, a szatmárnémeti római katolikus képzőről esik szó. Vajon mit lehet(ne) tudni a másik háromról (pontosabban a temesváriról és a nagyszebeniről, hiszen – mint erre utalás történt –, a kolozsvári működéséről nem sikerült adatokat találni)?
Végezetül: ha a nemzetiségi tanítóképzők kívül rekedtek is a dualizmuskori „magyar” képzők körén (bár magyarországi intézmények voltak, ilyen értelemben tehát magyarok), nem tartoznék-e az erdélyi magyar (= magyar nyelvű) tanítóképzők sorába a szamosújvári görög katolikus tanítóképző, amelyben a dualista korszakban – a korabeli statisztikák szerint – két tannyelvű (román-magyar) oktatás folyt?
*  *  *
A fentiekben jelzett – főképpen elvi, de részben módszertani jellegű – kritikai észrevételeken túlmenően néhány olyan „sajtóhibára”, elírásra szeretném még felhívni a figyelmet, amelyek egy pótlólagos hibajegyzék révén vagy majd egy átdolgozott, bővített kiadás esetén orvosolhatóak:
• A tanítóképzésről szóló 1934. évi XIV. sz. tv. szerint a négyéves líceumra épülő akadémiai képzés két(kettő) és nem hét éves (51. oldal).
• A kisdedóvási törvény (1891. évi XV. tc.) tervezetét Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter és nem Trefort Ágoston terjesztette az országgyűlés elé (94.o.)
• A 17. sz. táblázat fejlécén 1889-99 a helyes évszám, nem 1989-99 (107-108.o.)
• Félreérthető az Eötvös-levélre történő hivatkozás egy 1873-as iskolaalapítás esetén, hiszen Eötvös 1871-ben elhunyt (125.o.)
• Az alcímekben – helyesen – Tanítónő- és nem Tanítóképző (439., 563.o.)
• Ugyanarról a személyről szólva egy helyütt Káspári János, később Káspári Sándor neve szerepel (532., 535.o.)
• A Függelékben felsorolt Kárpát-medencei magyar képzőintézmények listája korántsem teljes. Hiányzik például a dombóvári, a sárbogárdi tanító-, vagy a hajdúböszörményi, a hőgyészi és a püspökladányi óvóképző intézet; a dualizmuskori magyar (a VKM irányítása alatt működő magyarországi!), de nem magyar tannyelvű iskolákat nem is említve (919-924.o.)
*  *  *
 Az erdélyi magyar tanító- és óvóképzés története hatalmas, új tudományos eredményekben gazdag, de korántsem befejezettnek tekinthető vállalkozás, amelynek folytatásán nemcsak érdemes, hanem szükséges és fontos is lenne elgondolkodni, továbbmunkálkodni.
 A reménybeli folytatást illetően három konkrét javaslattal szeretnék élni.
1. Szükség lenne az intézménytörténeti részkutatások egységes szempontú továbbvitelére, az egyenetlenségek és a „fehér foltok” felszámolására. Ennek nyilvánvalóan elengedhetetlen feltétele a ma még elzárt vagy nehezen hozzáférhető levél- és irattári források feltárása, amire a politikai változások a jövőben – remélhetően – megteremtik a lehetőséget. Annak viszont nincs akadálya, hogy az értesítőkből kigyűjtött, és az egyes tanulmányokban közreadott adatok alapján – hiszen erre jó néhány kitűnő példát találunk a jelen kötetbe is –, átfogó(bb) történetstatisztikai, történetszociológiai elemzések készüljenek, mind a pedagógusok, mind a tanulók vonatkozásában. (Ehhez a munkához Karádi Viktor és Nagy Péter Tibor hazai történetszociológiai kutatásai, a tanítóképzés vonatkozásában pedig Donáth Péter oktatástörténeti munkái kínálnak szemléletbeli és kutatás-módszertani segítséget.)
2. Az eddigi eredményekre alapozott további kutatómunka lehetővé tenné az erdélyi népoktatás és a tanítóképzés, valamint a kisdedóvás és az óvóképzés történetének összefoglaló, monografikus feldolgozását. Ennek a munkának a letéteményese adott a jelen tanulmánykötet gondozójának, szerkesztőjének és több kitűnő tanulmány szerzője, társszerzője, Szabó K. Attila személyében. További tájékozódásában a magyarországi és a romániai tanügyi statisztikák teljes(ebb) körű és alaposabb feldolgozása mellett a magyarországi történeti és neveléstörténeti szakirodalomnak – a jegyzetek és a bibliográfiák tanúsága szerint is – eleddig figyelmen kívül hagyott, fel nem használt kutatási eredményei nyújthatnak segítséget. (L. a magyar társadalom-, politika-, nemzetiség- és művelődéstörténeti irodalmat; oktatástörténeti vonatkozásban pedig Mann Miklós, Nagy Péter Tibor, Donáth Péter, Vág Ottó és mások munkáit.)
3. A kutatást érdemes lenne kiterjeszteni – a kiegyezés előtti és a dualizmuskori Erdély tekintetében feltétlenül, de az 1918 utáni időszakra is – a térség közoktatásának komplex, azaz a nemzeti-nemzetiségi kérdésekre is kitekintő vizsgálatára, értelemszerűen kapcsolatot teremtve a romániai nem magyar – román, szász, szerb, rutén stb. – neveléstörténészekkel. A soknemzetiségű Erdély „múltjának bevallása” különösen fontos feladat – bármely korszakot illetően –, az oktatásügy vonatkozásában különösen, mind az oktatáspolitikai szándékokat, mind az iskolai oktatás tényleges hatásait és következményeit tekintve. Kölcsönös felelősség feltárni azokat a mechanizmusokat és folyamatokat, amelyek hatására az egyéni és a közösségi azonosságtudat akaratlan vagy szándékolt, vélt vagy valós sérelmei és az ezekből kialakuló konfliktushelyzetek a nyelvi-kulturális szférán túlmutató társadalmi tényezővé, politikai természetű indulatokká és cselekvésekké, azaz politikummá formálódtak – Trianon előtt és Trianon után, pro és kontra. És csak a viszonosság alapján lehet(ne) feltárni és felmutatni a tradicionális – a nyelvi-kulturális, a vallási és a társadalmi – közösségek magatartásának valóságos motivációit, megtartó és védelmező erejük értékeit és jelentőségét. Ez lehetne az erdélyi magyar és nem magyar neveléstörténet-írás szerény, de fontos hozzájárulása a „közös dolgok” megkerülhetetlen és elodázhatatlan rendezéséhez, ami aztán például szolgálhatna más magyar kisebbségek, más környező országok neveléstörténészei és oktatáspolitikusai számára is!
A könyvet jó szívvel ajánlom mindazoknak, akiket érdekel a magyar iskola múltja, jelene és jövője – határainkon innen és túl.





Készítette