Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Szarka Emese: Egy elfelejtett pedagógus, Sajó Sándor (1868-1933)

A szerző az elsősorban költőként ismert Sajó társadalmi és írói munkásságának felvázolását követően tanári és igazgatói munkáját mutatja be. Ez utóbbival teljesebb képet ad arról a személyiségről, akinek a pedagógiai munkája éppolyan sikeres volt, mint irodalmi pályája, de életében az előbbi háttérbe szorította a pedagógiait. A közlemény Sajó pedagógiai munkássága releváns értékelése.

„Dicsérni jöttem Sajó Sándort, nem temetni.”
(Dr. Madai Gyula, az OKT elnöke)

Sajó Sándorról elsősorban mint irredenta költőnkről szokás megemlékezni, igaz, amolyan „belső körökben”, hiszen sem az elmúlt kb. tíz évnyi hazai egyetemi évek alatt, sem a magyarországi kerületi szavalóversenyeken nem jellemző, hogy felhangozzon egy-egy jelentősebb költeménye. Költeményei azonban csupán egyike azon sokrétű, már-már polihisztori, de ízig-vérig pedagógusi vénájának, amelyről keveset tudunk.
Tanári pályája elágazásai közül most csupán a legjelentősebb útjaira térnénk ki. Heringer Sándorként született 1868. november 13-án Ipolyságon. Középiskoláját Petőfi Sándorhoz és Mikszáth Kálmánhoz hasonlóan Selmecbányán végezte, majd 1886-ban a budapesti egyetem bölcsészettudományi kara, magyar-latin szakán tanult. 1890-ben önkéntesként bevonult a budapesti Károly-kaszárnyába, ahol egy évvel később hadnaggyá léptették elő. 1891-től Nyitrán, majd Újverbászon középiskolai tanár Sajó (Schaeffer) Sándor néven (amit majd 26 éves korában hivatalosan is felvesz), ahol az úri kaszinóban az ő javaslatára vezetik be a magyar nyelvű jegyzőkönyvvezetést. Önálló publicisztikai tevékenységbe kezd, elindít egy magyar közéleti újságot, szerkeszti a Verbász és Vidékét. Pedagógusi munkásságát 1897-től számíthatjuk, amikor – az általa nagyra becsült Apponyi Albert városában –, Jászberényben tanít, majd 1903-ban eredményes tanári munkássága és költői sikerei  elismeréseképpen Budapestre helyezik át az akkori III. kerület gimnáziumába, Óbudára. 1921-től tankerületi főigazgató, 1932-től pedig az MTA levelező tagja.
Sajó nehezen oldódott társaságban, inkább baráti körben engedte jobban megmutatni érzelmeit. Magas termete, acélos lépte, széles gesztikulálása és érces hangja mellett tréfás kedély, elmésség, sajátos „sajósándori” humor jellemezte – ahogyan azt Sziklai Aladár a kőbányai Szent László reálgimnáziumból a pedagógus-költő temetésén mondta –, amelyen mindig ott csillogott valami magyar mélabú ama rendkívül szerény, de büszke önérzetű, 52 éven át tanító pedagógus-igazgató mögött.
1933. február 1-jén, 65 évesen halt meg. Sírjánál négyen mondtak beszédet: dr. Madai Gyula (az OKT elnöke), Áprily Lajos az MTA és a Kisfaludy Társaság nevében, Brisits Frigyes a Szent István Akadémiáról és Sziklai Aladár a kőbányai Szent László reálgimnáziumból. Magyarnak lenni c. verse kultusszá vált, aktív tanári szerepléseinek híre pedig országszerte eljutott pályatársaihoz.

A HÚSZARCÚ EMBER

„Ő nem volt visszhangja senkinek, ő maga volt a kürtszó.”
(Dr. Madai Gyula, az OKT elnöke)


Sajó társadalmi és irodalmi működése (legalább) húsz irányba ágazik szét:

  1. A Magyar Középiskolai Tanárok Nemzeti Szövetségének elnöke
  2. A győri Kisfaludy Irodalmi Kör tiszteleti tagja (1922)
  3. A budapesti Aurora-kör irodalmi társaság tiszteleti tagja (1922)
  4. Az Országos Ifjúsági Irodalmi Tanács tagja
  5. Jászberény város képviselő-testületének megbízott tagja
  6. A jászberényi Nőegyesület titkára
  7. 1903-tól az Országos Középiskolai Tanáregyesület rendes tagja, 1918-tól főtitkára
  8. A Balatoni Társaság irodalmi szakosztályának elnöke
  9. A Magyar Nemzeti Szövetség igazgatóságának külügyi és irodalmi bizottságának tagja
10. A Szent István Akadémia tagja 1924-től
11. A Társadalmi Egyesületek Szövetségének társelnöke (1925)
12. A Népkönyvtárak szépirodalmi szakbizottságának tagja (1926)
13. Az Irodalomtörténeti Társaság választmányi tagja
14. A Nyelvtudományi Társaság rendes tagja
15. A Magyar-Holland Társaság középiskolai alosztályának elnökségi tagja
16. A Magyar Jövő Szövetség elnöki tanácsának tagja
17. A Magyar Ifjúsági Irodalmi Társaság igazgatóságának tagja
18. Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának tagja stb.
19. Részt vesz továbbá a X. kerület különféle társadalmi egyesületeinek munkájában
20. 1927-től a Kőbányai Hét c. helyi lap főszerkesztője
21. 1933-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja 
+1 1921-ben közadakozásból megalapítják a Jutalomdíj-alapítványt: ez volt a II. Kőbányai Polgárok Sajó Sándor jutalomdíja, mivel Sajót a király tankerületi királyi főigazgatói címmel tüntette ki.
(+…) és vajon még mi mindenből vette ki névleg vagy a gyakorlatban is a részét?
Verseskötetei, drámái mellett cikkei, tanulmányai, évkönyvi tájékoztatói együttesen több mint 800 oldalt tesznek ki.

HÁBORÚS TANÁRI SORSOK, ISKOLAI HELYZET(KÉP)EK

„… a fejlődő lélekre például nagyon károsan hat
az aránytalanul nagy zsebpénz, a sok haszontalan mozi,
az utcai élet hangos durvasága stb.”
(Sajó Sándor)

Az 1867-iki kiegyezés után az iskolák fellendülésnek indultak, a lakosság száma nőtt, az iskolák idővel megteltek és magas létszámú osztályok jöttek létre annak is köszönhetően, hogy az 1868-as törvénycikk előírta az iskolai kötelezettséget.
Sajó a budapesti VII. kerületi Dohány utcai elemi és iparostanuló-iskolában kezdett belekóstolni az igazgatói teendőkbe. Az iskoláról írt részletes tanulmányában  sok neveléstörténeti érdekességet találhatunk. 1888/1889-re a magas tanulói létszám miatt nyitottak egy új első leányosztályt, de csak 11 tanterem állt rendelkezésükre. A helyhiányt délelőtti és délutáni megosztással oldották meg. A magas létszám miatt azonban olyan tanév is előfordult, hogy 16 osztályból 10 osztály váltakozott. Az iskola több mint 500 főnyi diákjára 16-22 rendes tanár (a tanári kar szinte évente frissült) és 4 hitoktató jutott.  Egy átlagos tanári óra alkalmával átlagosan 53 fő volt jelen (ez a hatalmas osztálylétszám manapság meglehetősen izzasztó középiskolai tanári munkát igényelne). Sajó pedagógusi vénájának köszönhetően túllépett a frontális oktatáson, és a szaktárgyak tanításának és minőségének átbeszélését, megvitatását szorgalmazta, vagyis a tanárok (ön)képzése és a fejlesztés mellett állt ki pályája során.
Az évről évre egyre több hallgató lassan kiszorította a tanárokat bentlakásukból. Már 1883-ban felszabadult az összes magánlakás, s a tantermek száma elérte a maximum 11-et. A nyári szünet idejére azonban gyakran visszarendezték, „szobásították” ezeket a tantermeket, hogy olcsó lakásoknak kiadhassák őket a „felránduló vidékiek részére” – akkoriban ez bevett szokása volt a pénzszerzésnek. A pénzgyűjtés másik módja az „Amerikai Gyermeksegélyező Akció” volt, amely keretében 100 növendék részesült ingyen ebédben.
Az 1896-1897-es évben az akkori igazgató betegsége miatt Sajó Sándort kérte fel ideiglenesen az év vezetésével tanítási órái mellett. Ezzel kezdődött igazgatói pályafutása, amelyet később (1917-től 1930-ig) már a budapesti X. kerületi Kőbányai Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban kamatoztatott.
Az intézet 1907-ben nyílt meg és 1915-ben nyitotta meg kapuit új helyén.  A főgimnázium 1924-től Állami Szent László Reálgimnázium néven élt tovább. Sajó igazgatóként minden évben alapos értesítőt adott közre. Az értesítő – vagy mai szóval inkább évkönyv – stílusában is különbözött az egykori igazgató összefoglalóitól. Sokkal természetesebb, közvetlenebb hangvételű, amely ugyanakkor precíz és tényközlésre törekvő volt. Az értesítőben pontos kimutatás készült a tanév rendjéről, az iskoláról, a tanulókról, a hivatalos látogatásokról, jótékonyságokról, ösztöndíjakról stb. A statisztikai kimutatás pedig a tanulók számáról, vallásáról, anyanyelvéről, nyelvismeretéről, születési helyéről, a szülők foglalkozásáról, a szülők lakóhelyéről, a tanulók magaviseletéről, a tanulók előmeneteléről , a tanulók mulasztásáról és a magántanulók arányáról közölt adatokat. Mindez a részletes nyomon követés és adattárolás lehetővé tette az évenkénti összehasonlító elemzéseket, és a rendelkezésre álló pénzzel való helyesebb gazdálkodást is.
Az 1910-es évektől kezdődően a gimnáziumba való fölvétel nem volt ingyenes. Tandíjmentességért az igazgatónál évi kétszer lehetett folyamodni szegénységi bizonyítvánnyal. A szabályzat szerint az igazgató a tanulók 25%-át mentheti fel. A jó magaviseletű, vagy a jó tanuló mindig is előnyt élvezett. Sok család az iskolázásban és a tanulásban látta gyermeke felemelkedését, viszont nem rendelkeztek megfelelő anyagi háttérrel, ezért az egyetlen „kiugrási pont”, a szülőkön való segítség az volt, ha a gyerek szorgalmasan tanult.
Az intézet fegyelmi és tanulmányi állapota a háborús viszonyokhoz mérten eleinte megfelelő volt, azonban idővel egyre nagyobb kívánni valót hagyott maga után. A diákok majdnem ¼-e vidékről, vasúton járt be, ők voltak a kevésbé fegyelmezettek. A féktelenségek megszüntetését elsősorban a vallásos nevelésben látták (gyónás, áldozás, vasárnapi misék, félév végi önkéntes hittani dolgozatok pl. Milyen szeretnék lenni? címmel stb.). A vallásos nevelés és általában a nevelés célja az egyéni oktatás (ma úgy mondanánk: differenciált oktatás) és az akaraterő nevelése volt.
A diákok különleges tantárgyakat is tanultak heti két órában (1918-tól kezdődően). Ennek számítottak az olyan nyelvek, mint az angol vagy a francia az általános görög, latin és német mellett, a közgazdaságtan, a társadalomtan, az egészségtan, a gyorsírás, egy rövid ideig volt példa műénekre, táncra, a hangszeres tanulás során hegedűre, a sportok közül kardvívásra és korcsolyázásra, továbbá művészettörténeti előadásokra. E tantárgyak oktatása erősen függött attól, hogy éppen milyen tanárral bővült a folyamatosan cserélődő tantestület. Aki egy kicsit is értett valami máshoz, akinek volt affinitása a művészetekhez, sportokhoz, tarthatott külön foglalkozásokat a diákságnak. Ezek nem számítottak különóráknak, hanem kötelező érvényűek voltak mindenki számára. A tehetséggondozást figyelembe véve azonban szabad idejükben külön foglalkoztak az arra érdemesekkel, ill. az érdeklődő gyerekekkel. Sajó több területen is tanított, volt például könyvtáros, kézimunkát oktató, osztályfőnök, tanított földrajzot, matematikát, latint, filozófiát, fizikát és tornát is. A sportok közül a kardvívás éveken keresztül listavezetőnek számított a diákok körében, de meg kell említenünk az egy időben felkapottá vált svédtornát is, amely az anatómiai és élettani sajátosságokat is figyelembe véve olyan izomcsoportokat fejleszt, amelyek elősegítik a helyes, szép testtartást és a belső szervek működését. A tanulók tanulmányaikkal kapcsolatosan több kulturális programban is részt vettek. Így például nem egyszer ellátogattak a vasműbe, megtekintették a Kossuth-kiállítást, előadást hallgathattak a rádióról akár „bennfentesektől is”, gyakori vendégei voltak a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárának, az Állatkertnek, Aquincumnak, és több tanító célzatú, leginkább természettudományos dokumentumfilm-mozielőadásnak is. Évente kétszer szerveztek több napos tanulmányi kirándulást. Minden évben megemlékeztek Petőfi Sándorról, Vörösmarty Mihályról és Gárdonyi Gézáról. Mindezek mellett folyamatos sírgondozást is folytattak, így például évente megkoszorúzták Kisfaludy Károly, Sárosy Gyula és Csiky Gergely nyughelyét. Láthatjuk, hogy az iskolai élet mennyire széles körű volt, milyen sok területet felölelt, s hogy a kulturális tevékenységeket mennyire igyekeztek beépíteni és minél természetesebbé tenni az ifjúság mindennapjai során.

SAJÓTÓS PROGRAMOK

Néhány tanfolyam Sajó igazgatóságának idején és a tanári karral egyeztetett javaslatok alapján került be a különböző programok sorába. A Zrínyi Sportkör lehetőséget biztosított úszásra, atlétikára és labdarúgásra; a Magyar Cserkész-Szövetség keretében kirándulásokat, több napos táborokat szerveztek, pipere- és kosárfonásra tanították (nem csak) a lányokat, a fiúk elsősorban a cipészet, a mechanika és a villanyszerelés csínját-bínját sajátíthatták el. Népszerű volt még a „Kis Kör”, az alsóévesek szavaló és rajzoló szakköre, ezen kívül pedig a játékfaragó tanfolyam.
Az intézmény fontos támasza volt a Segítő-Egyesület. A tanulók által évente összegyűjtött vagyont értékpapírokba fektették, a befolyt összegből tankönyvtámogatást nyújtottak, illetve a könyvtár állományát bővítették, több tanulónak pedig pénzsegélyt juttattak. Kiemelkedett még a Kőbánya első orvosáról elnevezett Dr. Müller Ede-jutalomdíj , és a már említett Amerikai Gyermeksegélyező Akció. 1921-ben, Sajó (királyi fő)igazgatói munkássága iránti tiszteletből közadakozással létrejött a Kőbányai Polgárok Sajó Sándor jutalomdíja.  Sajó alapítványokat hozott létre a jó magaviseletű, jeles előmenetelű, szorgalmas, keresztény árva és szegény tanulók részére, amelyekből évente csak egy nebuló részesülhetett az év végén. Ehhez kapcsolódott az ösztöndíjak kiosztása is, ugyanis tandíjmentességet évente a tanulók fele kapott. Talán ma is aktuális Sajó azon véleménye a külföldi ösztöndíjas utakról hazatért ifjúkról, hogy azok a különböző nagyvárosokból visszatérve túlságos szeretettel dőzsölnek idegen eszmeáramlatoktól megfertőződve. Sajó vidékre küldené őket, hogy a tősgyökeres magyar föld illatát is megízlelhessék, mert meg kell tanulniuk megbecsülni és megszeretni saját népüket.
Sajó Sándor rendkívül kreatívan állt hozzá az intézményvezetéshez, a színes programok kialakításához, a gyermekek segítéséhez. Természetesen sajátos univerzalizmusát (gondoljunk csak arra, mennyi szaktárgy oktatásában vett részt), nem tudta volna kibontakoztatni, ha nem lett volna mellette egy segítő, támogató tanári gárda.
Utaltunk már a gyerekek fegyelmezetlenségére, amelyet nem egyszer növelt maga az intézet épületszerkezete és felszerelése. Az 1914-15-ben készült „hadi” épületből egy kétemeletes „új” épület lett, leginkább csak céljában új. A nem egyszer életveszélyes körülmények (betört ablakok, omló vakolat, törékeny kilincsek, beázások, hideg, zord termek, amelyek rosszul fűthetők) nem csak a tanítás körülményeit nehezítették meg, hanem a tanulásét is. Eme ínséges idők ínséges tárgyi környezete, az épület demotiváló állapota, a higiéniai hiányosságok hatással voltak a tanártestület és az ifjúság egészségi állapotára is: a kisebb megbetegedésektől egészen a ritka halálesetekig minden előfordult néhány év alatt. A hely adta lehetőségeket igyekeztek kihasználni, ennek ellenére a termek felosztása nem mindig felelt meg a célnak. Nem csak a tanulás vált így egyoldalúvá – például fizikai, kémiai kísérleteket alig lehetett elvégezni a rossz vízvezetékek miatt –, hanem általában a nem megfelelő tisztasági környezet csak fokozta a bent élők komforttalan érzését is, gondoljunk itt a mellékhelységek használatára, a mosdók működésképtelenségére, mert a „klozetekkel örökösen baj van”, „az intézet igazgatója pedig valóságos antitalentumnak érzi magát ezen a téren”. (Sajó, 1922. 5. o. – Kőbányai Értesítő)
A háborús idő rányomta bélyegét a gyerekek otthoni életkörülményeire is. Az egyesület jótevői (szülők, külső adományozók) cipő- és kalapadományban részesítették a gyerekeket. A diákok a tanulással egy időben dolgozhattak is az úgynevezett diákfoglalkoztató műhelyekben, ahol könyvkötő és asztalos munkákat, később cipőjavítást végeztek, alkotásaikat vagy az épület és saját maguk javára fordították, vagy pedig némi pénzért, áruért cserébe eladták. A zaklatott családi állapotok, az apa(i tekintély) hiánya, a szegény sors és az otthoni szabadabb légkörtől sokban különböző iskolai fegyelem idővel súlyos nehézségekhez és válságokhoz vezetett. „A tanárság mindjobban belefárad a nehéz munkába; lelkét egyre jobban őrli a gond: a mindennapi élet s nemzeti jövendőnk gondja. A tanuló ifjúság egyre könnyelműbbé lesz: szorgalma megcsappant, erkölcse meglazult, fogy benne a kötelességérzet, növekszik a féktelenkedésre való hajlam. Jobb ha bevalljuk: a magyar iskola züllő állapotban van; legfőbb ideje komoly ügyet vetni rá, hogy egyfelől álhumanizmusból fakadó enyheség, másfelől a tanárság helyzetével való nemtörődés végképp el ne züllessze.” (Sajó, 1918. 21. o.)
A tanárokat munkájukban kettős cél vezérelte: „Tanításunkban az új ismeretek közlése mellett a hiányok pótlása, nevelőmunkánkban pedig a kötelességérzet, a magyar öntudat és az irredenta-szellem  ápolása és fejlesztése. A minisztérium által elrendelt nemzeti hiszekegyet mi már a rendelkezés előtt, a magunk kezdésére, mindennap imádkoztuk.” (Sajó, 1921. 2. o.) E szellemi út eredménye nem váratott sokáig magára. Sajó elégedetten írta, hogy „Azt a szellemet, mely nem régen azt hirdette itt, hogy tanulni nem kell, kiűztük az intézetből, a pöffeszkedő dologtalanságot és léhaságot megfelelő eljárással jórészt sikerült kiirtanunk.” (Sajó, 21, 2.)


EGY REFORMGONDOLKODÁSÚ EMBER – OKTATÁSÜGYÜNK VÁLTOZÓ VILÁGÁNAK ELŐHÍRNÖKE


„Nembánomságunk következményei rosszak.
Kinőttünk már a hátulgombolós nadrágból.
Mindezt csak töredékesen és hangfogóval tompítva mondtam most el.”
(Sajó Sándor)

A kiegyezés után Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter az egész magyar közoktatás gyökeres átformálását tűzte ki célul, amelyben fontossága miatt elsőbbséget biztosított a népoktatás-ügy megoldásának. Javaslatai közé tartozott a községi népiskolák felállítása az egyházi népiskolák mellett, ahol minden gyermek anyanyelvén tanulhatott, színvonalas népiskolai tankönyvek írása, illetve az iskolakötelezettség bevezetése stb. Az új törvényjavaslatot 1868-ban szentesítette a király.
Trefort Ágoston minisztersége alatt 1890-ben új törvényt fogadtak el a középiskolákról. Csak a klasszikus gimnáziumot és a reáliskolát tartották számon a középiskola-típusok között. A törvény az ország területét tizenkét tankerületre osztotta, élükre tankerületi főigazgatót neveztek ki. A minisztérium főigazgatók közreműködésével gyakorolta a középiskolák feletti felügyeletet. Sajónak kiemelkedő (igazgatói) munkássága miatt Magyarország Kormányzója 1921-ben a tankerületi királyi főigazgatói címet adományozta. Gyakori vendégei voltak az iskoláknak a tankerületi szakfelügyelők. Csoportjuk tagjai nem feltétlenül voltak pedagógusok, ellenőrző látogatásaik azonban nagyon hasznosnak bizonyultak, mert sokszor nekik volt köszönhető egy-egy új felszerelés, ha tőlük nem is feltétlenül remélhettek anyagi támogatást. Az ő megjelenésük kellett ugyanis ahhoz, hogy a különböző fórumokra eljusson az iskolák híre, különösen rossz felszereltsége, olykor lehetetlen tárgyi körülményei.
1918-tól ismét nagymérvű átalakuláson ment át a közoktatás, például az iskolakötelezettséget tizennégy éves korra emelték fel, és hangsúlyozták a képzés gyakorlatiasabbá tételét. A gimnázium tanulóit nem kötelezték többé a görög nyelv és irodalom tanulására, hanem helyette görögpótló tárgyakat választhattak. 1919-ben a kommunista párt jutott hatalomra, kikiáltva a Tanácsköztársaságot. A magyar iskolaügy irányítása a Közoktatásügyi Népbiztosság kezébe került. Az állam és egyház teljesen szétvált, s bevezették a szabad vallásgyakorlásra vonatkozó rendeletet is. Felállították az új, egységes tanügyigazgatási szervezetet. A tankerületi főigazgatóságok helyére művelődési osztályokat szerveztek.
1919 őszén a vallás- és közoktatásügyi miniszter a Tanácsköztársaság minden közoktatásügyi rendelkezését érvénytelenítette. A kultuszkormányzat egy rendeletet hozott a hazafias szellemniskolákon keresztül történő ápolásáról és erősítéséről. Egy évvel később, 1920-ban a trianoni békediktátum jelentős veszteséggel érintette oktatásunkat is. Az elcsatolt területeken maradt a népiskolák kétharmada, a középiskoláknak több mint a fele. A gazdasági összeomlás, az áruhiány és a pénzromlás következtében kellett valamiféle egyensúlyt és hitet biztosítani az ifjú lelkeknek az iskolák falai között is – ennek volt kiváló eszköze az irredenta eszmével átitatott nevelés.
Klebelsberg Kuno miniszter (1922–1931) hivatásában a keresztény-nemzeti ideológiát követte a neonacionalizmus „zászlajára” tűzve. Kultúrfölény-programjában a művelt és jómódú ifjúság „kinevelésére” fektetett hangsúlyt. Népiskolák tömeges felállításával és az iskolán kívüli népművelés megszervezésével kívánta a tömegek műveltségének színvonalát emelni. A reformokat nem egyszer erőszakkal és büntetés ellenében vitte végig a minisztérium, mert a tömegek iskoláztatását például a földbirtokosok luxusnak tartották, a munkásszülők és a szegényparaszti családok pedig jogos igényt tartottak gyermekeik kétkezi munkájára iskolába járásuk helyett. (Mészáros, Németh, Pukánszky, 2005)
A társadalmi igények, a fejlődés iránya világosan kijelölte az új középiskola típus létrejöttét, a reálgimnáziumokét. Fő jellegzetessége szerint a latin és a német nyelv mellé fölvett még egy modern nyelvet (angolt, franciát vagy olaszt). Így a „profiljában” folyamatosan változó és fejlődő X. kerületi Kőbányai Magyar Királyi Állami Főgimnázium 1924-től reálgimnáziumként kamatoztatta tovább tantárgyainak és programjainak hírét. Sajó Sándor reálgimnáziumi körülmények között, azt is mondhatnánk, már eme iskolatípus létrejötte előtt ’a reáliskola szellemében’ foglalkozott a diákokkal.
 Élénk palettája ellenére (vagy éppen annak okán) azonban a klebelsbergi reformsorozatnak nem volt ideje a kibontakozásra. A harmincas évek ideológiai légköre és társadalmi, gazdasági helyzete nem tudott táptalajává válni a friss intézkedéseknek. A korszak izmusainak kaotikus hatása, a rendezetlen és feszült légkör mindenki munkáját megnehezítette a különböző iskolákban és más intézményekben egyaránt. A korszak kultuszminisztere és vezető pedagógusa, Hóman Bálint 1932-től 1942-ig állt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén. Vezérgondolata a nemzetnevelés, a nemzet mint önálló létező elfogadása, és ennek fényében az új nemzedék egységes nevelése volt. Sajó Sándor már az 1920-as évek elején bő publikációban és nyilvános pódiumon is hangoztatta ennek időszerű és szükséges gyakorlati megvalósítását. Sajó 1933-ban bekövetkezett halála miatt már nem élhette meg az 1934-ben elfogadott középiskolai reformokat, amely megszüntette a reálgimnáziumot és a reáliskolát, ezzel teljesen és ismét új alapokra fektetve a középiskolai oktatást. Sajó minden változáskor hű maradt tanárságához, pedagógusi-igazgatói teendőihez, ugyanakkor az állandó fejlődés mellett állt, a korszerűsítés és a hazafias szellemben nevelés elkötelezett híveként – nem egyszer a valós cselekedetek színpadán is megelőzve az oktatási törvényekben foglaltakat.
Míg az 1924-es törvényjavaslat a sokszínűség és a differenciálás mellett szólt, egységesítve a nemzeti-ideológiai tárgyakat, de kiszélesítve a választási lehetőségeket, addig az 1934-es reform egyetlen középiskolai tanulmányi utat javasolt. Az egységes magyar középiskola a gimnázium lett. Sajó minden bizonnyal örült volna, ha megéri, hogy (reál)gimnáziumában nagyobb teret kapnak a nemzeti tantárgyak, karöltve az általa mindig is hiányolt, illetve kevesellt állami, gazdasági, néprajzi és a társadalmi élet jelenségeit vizsgáló tantárgyakkal. Örömmel köszöntötte volna a tehetségmentő törekvéseket, hiszen maga is ezt szorgalmazta.
A Népművelés folyóirat 1915-ben már a modern reformpedagógiák hazai hatásaival foglalkozik (úgy mint Kerschensteiner munkaiskolája, az amerikai erdei iskola, Montessori, Herbart, Dewey), de  mindezen külföldi és hazai ihletettségű törekvéseket mintha figyelmen kívül hagyná Sajó. Se nem bírálja, se nem dicséri őket, hanem inkább nem vesz róluk tudomást.  Hogy meglássunk némi reformpedagógiai vonást – bár Sajó mindig szerette szoros határok között tudni diákjait, és sem tekintélyes kiállása, sem jelleme (talán) nem állt (volna) összhangban a reformpedagógiák szellemiségével –, említsük meg példaként Sajó gyermeknevelői felfogását, amely rokonítható a gyermektanulmányi mozgalmak kiindulási pontjával, miszerint a nevelésnek a gyermek megfigyelésén kell alapulnia. Sok más reformiskolai szemlélettel megegyező módon alkalmazta a tapasztalatok, érzékszervek útján való tudáshoz jutás tevékenységi formáit, ezt látszik megerősíteni a sok szabadban tartott óra, a kísérletek és az önálló megfigyelések, megélések gyakorlatának elsajátíttatása a tanulókkal. Mindezzel egyszerre igyekezett maga körül erősíteni és képviselni a magyar nemzeti oktatás szellemét.

EGY ÍRÓ TANÁREMBER – A STÍLUS POETA DOCTUSA

„A költői tehetség Nessus-ingét hordozza magán; nemzete költője.”
(Dongó Orbán)

Sajó költészetéről úgy tartották, hogy nagy jellemképző és nemzetnevelő értékkel bír, lelki táplálékul szolgálva a trianoni nemzedéknek – nem csupán verseivel, hanem értekező esszéivel és nyelvészeti cikkeivel is. Legalább annyi értekezést, kritikát, összefoglalót írt, megalkotva a titkári jelentések műfaját is a különböző szaklapokban, mint verset.
Nem csak a saját érzésvilágát közvetítette kifelé, hanem többnyire a közérzést és ízlésvilágot rendkívül hazafias belső indíttatásból és hangnemben, a stílust mindenek fölé emelve. Meggyőződésből vallotta azt, hogy stílusunkat a minél pontosabb megfigyeléseink során csiszolhatjuk, leginkább úgy, ha minél többet érintkezünk a vidéken élőkkel, a magyar parasztságból ugyanis elégedetten és bőségesen él(hetne) a nyelvünk. Azonban „avatatlan szeszélyek csúfítják” azt, s nem tudunk magyarul. Ahhoz, hogy helyesen bírjuk nyelvünket, helyesen kell megformálnunk őket, a helyes megformálás pedig csak helyes, ép gondolatokból születhet. Szerinte turáni nyelvünk azért is vergődik indogermán bilincsek között, mert sokáig csak latinból és németből fordítottunk. A pedagógus feladata lenne a helyes stílusra, a tudatos beszédre és írásra tanítani. Ehhez azonban példamutató pedagógusokra van szükség, hiszen a tanár beszéde mintaadó. Ezért: legyenek mintaszerű tankönyvek, és valódi írók írják őket; az iskolai önképzőkör csakis nyelvmívelő, stílusképző legyen; az egyetemeken a tanárjelöltek olvassanak többet, készítsék fel őket a helyes beszédre és írásra.

IRREDENTA PEDAGÓGUS-SZELLEM

„Kossuth imádatával szerette magyar hazáját
s Rákóczi büszkeségével szállt harcba a tanárság igazaiért.”
(Dongó Orbán)

A középiskolai tanítás ma tömegtanítás, nem felel meg az életpályák szempontjából választott követelményeknek – valljuk most, a 21. század elején… és vallotta ezt szóról szóra Sajó Sándor a 20. század elején. Vajon ennyire konzerváltuk volna azóta oktatásunkat? Vagy hullámokban újra és újra elkövetjük a régi hibákat? Tény, hogy a Sajó korabeli középiskolai helyzet sok mindenben mutat rokonságot a mai megoldandó feladatokkal.
A diákok továbbtanuláskor a gimnázium, a reálgimnázium és a reáliskola közül választhattak. Ezek azonban nem voltak egységes karakterűek, így amikor egyik-másik diák „átköltözött” egy másik középiskolába, a tanárok és a tanuló munkája megnehezült, nagyfokú alkalmazkodást és rugalmasságot igényelt ezek leküzdése. Sajó azt javasolta, hogy már a felvételik alkalmával válogatni kellene a tanulók között, hogy kinek melyik típusú iskola felelne meg leginkább.
Sajó azon példaértékű pedagógusok közé tartozott, aki nem csak a diákok tanulmányi előmenetelével foglalkozott, hanem figyelembe vette a gyerekek családi helyzetét, a lakásviszonyokat és az anyagi hátteret egyaránt. Fontosnak tartotta a családlátogatást, a szülőkkel való személyes kontaktust is. Még csak éppen elkezdett terjedni az a nézet, hogy a gyermek személyiségét is meg kell ismerni és egyéniségét tiszteletben tartani, amikor Sajó már javában hangoztatta a minél mélyebb gyermekismeret jelentőségét. Abból indult ki, ha megismerjük a gyermek családi, kulturális és tárgyi hátterét, akkor helyesen következtethetünk jellemére, szokásaira és gondolkodásmódjára. Mindez pedig a gyermekkel való helyes bánásmódhoz és nevelésének hatékony útjához fog vezetni. Tapasztalati példáiból következtet arra, hogy „az életküzdelmektől idegbajossá lett szülők gyermekei” (Sajó, 1930. 6. o.), az iskolában végzett idegmunkától csak még jobban kikészülnek, így ők másféle bánásmódot, módszert és képzést igényelnek. Súlyos tanulási zavart, koncentráció hiányt lát a beteges, alultáplált gyerekek szellemi tevékenységének okán. Az 1910-es évek végén megállapítja, hogy „tanulóifjúságunk 40%-a gyengén táplált, sápkóros és vérszegény, két órát képesek figyelni a tannapon”. „Végül ne felejtsük el, hogy a tanulók a szülői házból még egy általánosan elterjedt társadalmi betegség csiráit hozzák magukkal: a könnyen boldogulás vágyát.” (Sajó, 1929. 6-7. o.)
Sajó tisztában volt azzal, hogy a társadalmi és gazdasági körülmények az iskolákon is nyomot hagynak, így az olykor felületesebb tanulmányi értékeléseken is. Ő mégis következetes és szigorú szeretett volna maradni. „Én, a jövendő érdekében […] nem vagyok hajlandó elnézéssel dédelgetni a züllést, a léhaságot, a laza erkölcsöt, a féktelenséget, a dologtalanságot.” (Sajó, 1919. 32. o.) A nehéz sors figyelembe vétele azonban nem jelenti azt, hogy azok is bizonyítványt kapjanak, akik még nem készek rá. Társadalmi felemelkedésük, előrelépésük ugyanis csak látszólagos lesz. Ezért javasolja azt, hogy a szülők gyermekeiket ne küldjék mindenáron középiskolába.
Sajó Középiskoláink és a magyar irredenta című tanulmányában a nemzedékek tanulóinak szerepéről írja, hogy nincs jövő nemzedék, csak jelen nemzedék. Nem a jövőben kell cselekedni, hanem a mában és nem a jövő számára – bár az esetleg elérendő mintacélként lebeghet előttünk, pedagógusok és fáklyavivő költők előtt –, hanem az ittnek és a mostnak. A nevelésnek mindig egyben nemzetnevelésnek is kell lennie. Szorgalmazta, hogy a nevelők válogassák ki a tanulók legjavát, és megbecsülve őket gondozzák és fejlesszék tovább tehetségüket. Egyelőre nem tantervi reformokra, „hanem lobogó magyar lelkű és jellemes nemzetnevelőkre: tanítókra és tanárokra van szükség!”. (Sajó, 1921. 54. o.) – jó fizetéssel, hogy a diákok ne idegenbe pillogató halvérű, de ne is frázisos hazafiaskodást sajátítsanak el. Az iskolákban ülő közömbös tanulólelkeket fel kell rázni nemzetneveléssel, „magyarabb magyarokat neveljen – nem azért, hogy majdan visszaszerezze, amit mi »most« elvesztettünk, hanem, hogy a most visszaszerzendő soha többé veszendőbe ne mehessen.” (Sajó, 1922. 204. o.)
Kevés olyan állami iskola van, ahol a magyar értelmiség nevelése már a középiskolában megkezdődne, holott Sajó szerint ennek a feladata lenne. „A magyar középiskolai tanárság a legszentebb naivságú és legbensőbb értéke a magyar értelmiségnek; lelkülete szerint a legcsöndesebb szenvedője a mai magyar életnek s ugyancsak lelkülete szerint a leghűségesebb ápolója és fejlesztője a magyar érzésnek – az irredentát illetően is. Dolgozik és tűr – csak az a kérdés, meddig bírja még…” De mindeközben igaznak tartja, hogy  „A magyar irredenta leghatásosabb nevelője – a szenvedés.” (Sajó, 1922. 212. o.) „Minden tanárnak elsősorban jellemnek kell lennie: […] nagy kár, hogy a tanárképzés a jellemre nem vethet ügyet s hogy az erkölcsi érzületből nem lehet vizsgálatot követelni. A hivatás szeretete teszi tanításunkat türelmessé, fegyelmezésünket igazságossá és következetessé; hálás ezért a gyermeki lélek, mert ösztönszerűen szereti az igazságot és szívesen viseli a szigorúságot is, ha kiérzi belőle a szeretetet.” „»Szeresd a gyermeket! – ezt írnám kánonul minden tanár lelkébe – nevelni csak szívvel lehet! Neveld erkölcsös jellemmé: legyen mindenekfölött erős magyar érzésű és kötelességtudó. Hogy ilyenné nevelhesd, ilyen légy magad is!«” Az idézet a Magyar műveltség, magyar iskola című tanulmányból való, amelynek felolvasásával Sajó köztetszést keltett (1918), és ezzel a közgyűlési előadók sorába léphetett. Ha azonban komolyan törődünk a magyar jövővel, akkor komolyan kell törődnünk a jövendőt nevelő magyar tanársággal is. Sajó ezt a törődést elsősorban a tanárság érdemi és anyagi megbecsülésében látta, miszerint nagyobb társadalmi tekintélyt és politikai súlyt kell adni a magyar tanítónak és tanárnak.
Sajó irredenta – vagy ahogyan Áprily Lajos nevezte el ezt „szenvedélyes nemzetszerelem”-nek – nevelési törekvéseinek célja, hogy művelt magyar középosztályt neveljünk. A műveltség azonban nem azon mérhető le, hogy ki mennyire bírja a német nyelvet – holott teszik ezt sokan a hamisan értelmezett kultúra nevében. „Mintha a kultúra valami különálló, fölöttünk lebegő bálvány volna, mely az élet kötelékeiből kiszakítva boldogítja az embert s nem lelkünk tartalma, melynek magunkból: családi, társadalmi, nemzeti életünk talajából kell kifejlődnie. […] a műveltség nem külső máz és nem csupán tudás és nem elsősorban idegen nyelvek ismerete, hanem bensőbb, komolyabb és szentebb valami, melynek a tudás csak egyik tényezője, a nyelv ismerete csak hathatós eszköze.” Nemzetinek, nemzeti zamatnak kell lennie a műveltségnek. „Enélkül az európai műveltség csak üres szó, mert műveltség tekintetében Európa sincs, csak népek és nemzetek vannak.” „Élhet közöttünk világlátott ember, az ismereteknek mégoly nagy mennyiségével: magyar érzés nélkül csak műveltnek mondott idegen, valójában műveletlen magyar. […] a műveltség: ész, szív és jellem együtt s ez együttesben éppen nem a tudás a legértékesebb.” A tanári katedra nem állás, nem hivatal, mert más pályával nem hasonlítható össze; nem mérhető tevékenység, mivel eredménye „csak az életbe kikerült nemzedékek lelkületéből ítélhető meg”. (Sajó, 1908. 63. o.)
A másik vád, amivel sokan a középiskolákat annakidején és ma is meglehetősen gyakran illetik (ez alól leginkább a több száz alternatív iskola kivétel), az, hogy szükségtelen ismereteket tanít és alig nevelnek, ráadásul sokat buktatnak. Sajó a tantervben lát hiányosságokat és hibákat. Sürgősnek tartja, hogy végetvessenek a tankönyvek üzletszerű gyártásának. A jó tankönyvírónak elsősorban nem tudósnak, hanem íróművésznek kellene lennie. 
Sajó Sándor a polgárosuló társadalom igényeit követte a műveltségeszményben is, amelynek már nem felelt meg a klasszikus nyelvek túlhangsúlyozása – itt is élet- és korszerűséget sürgetett. Az élő idegen nyelvek tanításában hangsúlyozza az „élő” szót. A nyelvek tanítása nem korlátozódhat csak nyelvtanra és hangos olvasásra; sokkal inkább beszélni és beszélve kellene tanítani.
Sajó nagyon is jól értette a tanári társadalmat ért vádakat, és nem mentegette magukat. Sőt, világosan látta, hogy az iskola és a tanuló társadalom egyaránt a tanár tükre. Amilyen a tanár, olyan az iskola. Azonban a tanári közösség majdhogynem együttműködés-képtelen, ennek következtében egységes összefogásra csak nehézségek árán lehet jutni.

MEG NEM ÉRTETT ÉS FÉLREÉRTETT PEDAGÓGUSOK

„Nem a középiskola terheli túl a tanulókat,
hanem a tanulók tömege terheli túl a középiskolát,
sőt munkájában megbénítja.”
(Sajó Sándor)

Sajó Sándor Négyesy László titkáraként rendszeresen írt az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlönyben. Többször visszatérő cikkei közé tartozott a ma is aktuális kérdéseket feszegető és a kor jellemzője miatt is érdekes témája, a tanári fizetések tárgyalása.
A pedagógusok előmenetelüknek megfelelően, különböző fizetési osztályokba tartoztak, anyagi feljebb jutásra azonban nem nagyon kerülhetett sor, egyik fizetési osztályból a másikba még a szolgálati idő figyelembe vételével sem lehetett átkerülni. „A tanári fizetés, a nagy tékozlások e klasszikus hazájában szomorúan csekély […] A magyar társadalom nem tudja, talán nem is akarja megérteni a mi bajunkat s szerénytelenségnek ítélve panaszainkat szemünkbe vágja a kérdést: miért tódulnak hát annyian a nyomorúságosnak hirdetett tanári pályára? Miért? Isten tudja.” (Sajó, 1910. 99. o.)
Másik figyelemfelhívó cikksorozata a nyugdíjazás témakörét járta körbe. Egy középiskolai tanár szolgálati ideje 30 év volt, amit az 1910-es évek végén 35-re akartak felemelni, holott „30 évi tanári munka a legtöbb esetben megőrli, elkoptatja az embert” (Sajó, 1910. 98. o.). Erőteljesen tiltakoztak tehát a szolgálati év felemelése ellen, akárcsak a heti 18 óraszám 20 órára történő növelése miatt.  Mindezek következtében nem csoda, ha annyi váddal illetik a tanárságot, és „barátságtalan a hangulat a tanárság iránt, mert barátságtalan általában az iskola iránt. A mai élet nagyon is gyakorlati én önző; ennek a társadalomnak a szemében az iskola, bár megszokásból kultúrintézmény a neve, valójában szükséges rossz. Szükséges az érettségi bizonyítvány s ezt a tanárok csak nagy gyötrődések árán adják kézbe.” (Sajó, 1913. 539. o.)
Sajó nézete erőteljesen tanárközpontú és nem diákközpontú, ez tűnik ki abból a meggyőződéséből is, hogy az iskola nem az épület falai között kezdődik, az iskolát nem az épület falai, hanem a tanárok teszik azzá, ami. Mivel a társadalom nyűgnek érzi az egész iskolarendszert, nem szereti a tanárokat sem. „Így lesz az egyén a rendszer mártírjává.” Az iskola csak tanít, tanít, de nem nevel – hangzik százszorosan: „de éppen mikor legfőbb nevelő tisztét gyakorolja, mikor a tanulók nagy tömegét úgyahogy rászorítja a legszükségesebb erény gyakorlására, a kötelességteljesítésre: ezt rossz néven veszik – a tanároktól . […] S a tanár hibás ha enged, hibás, ha nem enged, […]: mindenképpen kellemetlen ember.” (Sajó, 1913. 540. o.) E külön kis világ szövedékét nem ismerve arra a meggyőződésre jut sok szülő, hogy tanárnak lenni nagyon szűk körű, tehát jelentéktelen és nem úri foglalkozás. Látszat szerint nem életbevágó pálya és nincs közvetlenül ható, kézzelfogható eredménye sem, amit munkaideje után azonnal felmutathat és büszkén lobogtathat. A tanár az orvosokhoz, jogászokhoz képest „kicsiny és jelentéktelen körben, gyerekekkel foglalkozik: tanít, tanít deklinációkat, képleteket, száraz és unalmas elméleteket, amelyek csak gyötrődésre vannak s valók. És ha nem így van is, ha az iskolai munka elsőrangú fontossága általánosan elismert volna is: ki képes megítélni a tanári munka nehézségét? Senki, csak az, aki maga is tanít. És ki képes helyesen megítélni az egyes tanár munkájának értékét? Csak nagyon kevesen. A tanulónak van érzése róla, de ítélete nem lehet; a nagyközönség pedig gépiesen ismételgeti a nagy kulturálatlanságra valló ítéletet: napi 3 órai munka, évi 3 hónapi vakáció.” „Pedig csak egy kis jóakarat kellene annak a megértéséhez, hogy a tanítás és a fegyelmezés a legnehezebb munka, hogy a jövendő nemzedékek emberré és magyarrá nevelése, tehát éppen a középiskola munkája a legnemzetibb, a legfontosabb munka, hogy pl. ha egy tanár egy mindennapos fegyelmi esetet helyesen, igazságosan, – s ehhez pedig türelem, hangulat, sőt ihlet szükséges – szeretetre és erkölcsre nevelőn tud elintézni: ezzel érdemesebb és fontosabb munkát végzett bármiféle akta elintézésénél.” (Sajó, 1913. 541. o.) A közvélemény rossz néven veszi, ha a tanárság ezek után még panaszkodni mer. „A tanárság sorsa hasonló e tekintetben a rossz mostohájú gyermekéhez: sír, mert verik – verik, mert sír. […] viszont a tanárnak, akinek a jellemnevelés a legeslegfontosabb hivatása, nem is volna szabad önérzet nélkül való, gerinctelen bábnak lennie. A jogos panasz még nem lázongás, a jogos elégedetlenség még nem féktelenkedés.” (Sajó, 1913. 542. o.)
Sajó önmagát képviselve nem mások szavát ismételte, amikor a közoktatási miniszterek rendelkezései előtt már javában alkalmazva és hirdetve a szükséges változtatásokat, a növendékek szellemi-erkölcsi és jellembeli, magyar öntudatú felnevelése mellett állt ki. A huszonegyedik századra azonban alakja sok más neves és újat alkotó pedagógustársa árnyékába olvadt. Csupán költőként jegyezzük. A Felvidéken megbecsült szeretettel ápolják, amikor nevében szavalóversenyeket szerveznek, holott tanári pályafutása, értekezései legalább annyira élénkek és építőek, mint hazafias költeményei. Természetesen nem emlékezhetünk meg mindenkiről egyformán, de irredenta költészete miatt az utókor fekete bárányként való ítéletén tompíthat, ha kiváló tanári mivoltát közelebbről is megnézzük. Egy volt a sok közül.
Erkölcsi erő, nemzetnevelés, jellemformálás, a nyelv szeretete és helyes művelése, tudatosság, kötelességtudat, öntudat és akarat… talán ezek voltak Sajó Sándor legféltettebb kincsei, amelyeket mind több fórumon szeretett volna bemutatni minél szélesebb közönség elé tárni, továbbadni, mert ő így élt és szerette volna, ha hozzá hasonlóan élik meg mások is a pedagógusi minőséget és életformát. Tanítsanak inkább kevesebbet, de azt jól; legyen inkább kevesebb tanár a pályán, de elhivatott – vallotta egykor Sajó Sándor.
 

IRODALOM

Ady Lajos (1917) (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1915–1917.
Barna Mihály (1900) (szerk.): A Jászberényi Magyar Királyi Állami Főgymnasium Értesítője (iskolai évek 1897– 1900-ig).
Dongó Orbán (1928): Sajó Sándor hazafias lírája. In: A budapesti X. kerületi Kőbányai Magyar Királyi Állami Főgimnázium Értesítője az 1927–1928-iki tanévről. 3–20.
Dongó Orbán (1933): Sajó Sándor mint tanárvezér. In: Dr. Nagy Pál (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1933–1934. 175–179.
Hadas Miklós (2002): A tornászat, avagy a gimnasztika államosítása. In: Szociológiai Szemle, 2002. 3. 3–23. http://www.mtapti.hu/mszt/20023/hadas.htm
Lévay Ede (1909) (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, XLII. évf., 1908–1909.
Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla (2005) (szerk.): Neveléstörténet. Osiris, Budapest.
Dr. Nagy Pál (1933) (szerk.): Sajó Sándor halálára. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1933–1934. 146–151.
Sajó Sándor: A budapesti X. kerületi Kőbányai Magyar Királyi Állami Főgimnázium Értesítője – tanévek 1917–1930-ig. Budapest.
Sajó Sándor (1914): A monarchia. In: Ady Lajos (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1913–1914, 1914. december 1. 123–124.
Sajó Sándor (1901): Adatok a Budapesti VII. kerületi Dohány-utcai elemi és iparos-tanuló-iskola történetéhez (1880-1901). Budapest.
Sajó Sándor (1928): A magyar nyelv válsága. In: Dr. Kovács Dezső (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1928–1929, június. 335–337.
Sajó Sándor (1909): Az országos tanári kongresszus végrehajtó bizottságának ülése. In: Lévay Ede (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1909. jan. 7. 353–359.
Sajó Sándor (1909): Dr. Székely István a főtitkár! A tanári kongresszus végrehajtó bizottságának ülése. In: Lévay Ede (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1908. nov. 1. 161–170.
Sajó Sándor (1918): Jegyzőkönyv. In: Ady Lajos (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1918–1919. 18–23.
Sajó Sándor (1922): Középiskoláink és a magyar irredenta. In.: Dr. Kisparti János (szerk.): Magyar Művelődés – A magyar középiskolai tanárok Nemzeti Szövetségének folyóirata. 203–219.
Sajó Sándor (1908): Magyar műveltség, magyar iskola. In: Lévay Ede (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 1908. okt. 4. 55–66.
Sajó Sándor (1933): Négyesy László halálára. In: Dr. Nagy Pál (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1933–1934. 121–126.
Sajó Sándor (1921): Nemzetnevelés. In: Ady Lajos (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1921–1922. május 1. 52–54.
Sajó Sándor (1914): Stílustanítás. In: Ady Lajos (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1913–1914. 1914. november 1. 73–85.
Sajó Sándor (1915): Stílustanítás. In: Ady Lajos (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1913–1914. 1915. március 1. 281–284.
Sajó Sándor (1910): Tanárok dolgai. In: Lévay Ede (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny. 97–99.
Sajó Sándor (1930): Tanárok háza. In: Dr. Nagy Pál (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1929–1930. 128–129.
Sajó Sándor (1913): Titkári jelentés. In: Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1912–1913. 1913. február 6. 534–544.
Sajó Sándor (1914): Titkári jelentés. In: Ady Lajos (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1913–1914. 1914. október 1. 5–12.
Sajó Sándor (1918): Titkári jelentés. In: Ady Lajos (szerk.): Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1918–1919. 24–33.
http://www.museum.hu/museum/index_hu.php?ID=41 – Bihari József gyűjteménykezelő cikke a Kőbányai Helytörténeti Gyűjteményről.

JEGYZETEK

  A Zrínyi György házassága c. történelmi vígjátékával elnyerte az MTA Teleki-díját, a Magyarnak születtem c. verse az MTA Farkas-Raskó pályázatán dicséretet aratott.
  Elhíresült akadémiai felolvasó beszéde, illetve Négyesy László halálakor tagságba emeléséről való megemlékezése: „Megható tisztesség rámnézve, hogy utolsó nyilvános szereplése éppen engem illetett: halála előtt 5 nappal, január 2-án akadémiai székfoglalásomkor elnöki tisztében ő üdvözölt engem, rögtönzötten, közvetlenül és melegen. Ez az üdvözlő méltatás is gondolattermő alkalom volt neki. Első mondata megnyugtatás volt arra a kifejezett aggodalmamra, hogy talán szokatlan dolog az MTA-ban versekkel foglalni széket. Hivatkozott Kisfaludy Károlyra és Vörösmarty Mihályra”, akik már az MTA alakulása idején mint költők lettek tagokká.
  Ez egy 15 évre (1880-1901-ig) visszaemlékező összefoglaló, amelyet az anyakönyvek segítségével és saját emlékeiből táplálkozva írt búcsú emlékül.
  Az alábbiak: rabbi, evangélikus lelkész, református vallástanár, római katolikus hittanár és Esztergom főegyházmegyei áldozó papja, illetve egy unitárius lelkész is tanított az intézményen kívül. A tanulók zöme római katolikus és izraelita vallást követett.
  Az osztályzatok a német mintához hasonlóan alakultak, vagyis egy négy fokú skálán az 1-es jelölte a jó magaviseletet és a jeles szorgalmat, míg a 4-es osztályzat a rossz magaviseletet, illetve az elégtelen előmenetelt.
  Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy az orvos egykori rendelőjéből lebontott Zsolnay klasszicista cserépkályha darabjai mai napig láthatóak a Kőbányai Helytörténeti Gyűjteményben. A díj egy 1000 K névértékű, 1914. nov. 1-ei kibocsátású 6%-os hadikölcsönkötvény. Minden tanév végén egy jó viseletű, jeles előmenetelű, szorgalmas, keresztény árva és szegény tanulónak volt adandó.
  Évente egy 7. vagy 8. osztályos jó magaviseletű, legalább jó előmenetelű a magyar fogalmazásban legkiválóbbnak bizonyult tanuló kaphatta meg a 10 000 korona névértékű, 4%-kal kamatozó koronaajándék-kölcsönkötvényt, amelyet tanévzáráskor adtak át. A jutalomdíjnak volt egy olyan feltétele, ha megszűnne az iskola, a díj egy másik kőbányai középiskolába kerül.
  Az ,irredenta’ olasz eredetű szó, és egy olyan nacionalista mozgalmat takar, amely a területi igényeket nemzetiségi összetartozás, vagy történeti jog címén kívánja érvényesíteni. Az irredentizmus elvét az Italia irredenta mozgalom hirdette, amely az Osztrák-Magyar Monarchia területén élő olaszoknak az olasz állammal való egyesítését kívánta elérni.
  Noha az általa is nagyra becsült cserkészet reformpedagógiai ihletésű angol eredetű pedagógiai mozgalom volt, igazgatósági évei alatt programjaiban és önképzőköreiben helyet kapott a cserkészmozgalom is, elsősorban az állóképességre, az önművelésre és a jellemre gyakorolt előnyös hatásai miatt.
  A földrajz tanításában a szépen megírt, a képzeletre ható úti- és néprajzok olvasását tartja helyesebbnek a hosszas száraz leírásoknál. A hazai történelem tanításán is változtatni kell, mert az jelenleg inkább a királyok története, mint a népé. A magyar nyelv tanításába az alsó fokon könnyedebb olvasmányokat venne be (pl. Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza); a kötelező tárgyak közé sorolná az éneket szívképző fontossága miatt, egybekötve népdalköltészetünk ápolásával.
  A gyakorlatban, különösen a háborús időkben átlagosan 17-25 óraszámban tanítottak hetente. Ez talán ma ideálisnak lenne mondható, ám ne feledjük, hogy az akkoriban tartott órák dinamikája, menete, sőt az emberi beszéd tempója is lassabb volt, mint századunkban.





Készítette