Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Cselőtei László: Szoboravatás a „Fasor”-ban

A szerző személyes élményei, visszaemlékezései alapján a 20. század első felében nagyhírű budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium (Fasori Evangélikus Gimnázium) szellemiségét idézi fel annak kapcsán, hogy 2007-ben szobrot avattak az iskola két volt növendéke, a Nobel-díjas Harsányi János és a Kossuth-díjas akadémikus, Balogh János tiszteletére. A szerző a kettőjükhöz kapcsolódó élményeiről is ír, s felidézi az iskola máig tartó történetét.

2007. február 7-én szoboravatás volt Budapesten a Fasori Evangélikus Gimnáziumban: Balogh János Kossuth-díjas akadémikus és Harsányi János Nobel-díjas, az MTA tiszteletbeli tagja emlékművét adta át a közösségnek Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. A volt növendékek közül már állt a nem Nobel-díjas, de az atomkor és az információs társadalom kialakulásához döntően hozzájáruló Neumann János és a Nobel-díjas atomfizikus, Wigner Jenő szobra. Már elkészült és avatásra vár Bogsch Árpád, az ENSZ Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) volt vezérigazgatójának emlékműve. Az intézmény bejárata melletti emlékművön Neumann János és a két Nobel-díjas mellett Rátz László, Mikola Sándor, Hitrich Ödön és Renner János neve szerepel: azoké a tanároké, akik az elmúlt évszázadban leginkább meghatározták a Fasor oktató-nevelőmunkájának szemléletét és gyakorlatát.
A sors szeszélye folytán én is ennek az iskolának a növendéke lehettem. A külvárosból, a Rákospalota-Újvárosi, összevont osztályú református elemi népiskolából 1935-ben kerültem a Fasorba, hogy nyolc év múlva „éretten” onnan induljak az „Életbe”. Kilépve az iskolából kezdettől fogva éreztem annak meghatározó befolyását egyéniségemre és munkámra. Ezért máig keresem, mi volt az, ami ezt az intézményt hazánk, Európa, sőt a világ kiváló középiskolái közé emelte.
Korunkban, amikor az oktatás-nevelésben világszerte probléma a továbblépés, „a minőség forradalma”, talán nem hiábavaló feleleveníteni a Fasor eredményeinek gyökereit.
*  *  *
Iskolánk magas szintű, feszes munkája után egyetemi hallgatóként feloldódást jelentett számomra a kötetlenebb felsőoktatás. Ugyanakkor az új helyzetben és közösségben észre kellett vennem annak a munkaszellemnek, a tudásnak és alkalmazásának a többletét, amelyet a Fasorból hoztam magammal. Erre közvetve egy „fasori szemléletű” professzorom, dr. Husz Béla utalásából éreztem rá először. Ő első negyedéves tanulmányaink alapján írt összefoglaló dolgozat egyénenkénti értékelésekor megkérdezte tőlem, hogy nem készülök-e kutatónak? Mint mondta: „Megvan magában a kutatáshoz szükséges fantázia,
megérzés és az összefüggések látása”.

AZ ELSŐ SZINTÉZIS – 1970

A Fasorral kapcsolatos tapasztalataim összegezésére 1970-ben nyílt lehetőségem. Akkor Erdei Ferenc, az MTA főtitkára arra kérte a Magyar Tudományos Akadémia új tagjait, hogy bemutatkozásként írjanak magukról, munkájukról és a tudományról a Magyar Tudomány c. folyóiratban. A „Szélesebb kiválasztódási alapot – tágabb látókört” című írásom szellemisége egészében, l/4-e-l/3-a pedig ténylegesen is a „Fasor”-ról szólt. Benne „Pozitív kiválasztódási alapot” alcímmel ilyen gondolatok szerepelnek:
„Annak idején kevéssé értettem, miért ragaszkodik iskolánk, a Fasor ahhoz, hogy tanárai a középiskolában (!) tudományos munkát végezzenek. Talán ezzel függött össze az is, hogy csaknem minden tantárgyunkat saját tanárunk könyvéből tanultuk. Élő volt és az órákon még tovább gazdagodott ez a tananyag. Nem ismételte, hanem érthetőbbé tette és kiegészítette a könyvet.”
„A túlfeszített munka önmagában nem hozott elismerést: ha valaki arra hivatkozott, hogy fáradt, mert rendszeresen éjfélig tanul a jelességért, akkor feszélyezettség nélkül mondták meg neki, hogy túl nagy ez az ár.”
„A  legjobbakat  viszont  egy-egy  területen  az  átlagosnál  lényegesen nagyobb teljesítményre ösztönözték, és ehhez személyre szóló iránymutatással segítséget is adtak.”
„Az csak ritkán, talán a testnevelésnél, a rajznál és az éneknél fordult elő, hogy valaki kiemelkedő legyen úgy, hogy a többi tárgyból ne érje el a fasori jó-közepes szintet. De az általános jórendűség mellett egyes tárgyakból nagyon is voltak kiemelkedők.”
„Volt vitalehetőség! Eladdig, hogy az önképző körben, vagy akár az órán is saját véleményünknek is hangot adhattunk. A más vélemény, az új utak keresése pozitív tulajdonságnak számított. Az ismeretanyag elsajátítása mellett annak szemléletére is igyekeztek nevelni bennünket.”
„Ahogy visszatekintek, nem mindenki van ,azon a pályán’, amelyen elindult: sokan ,csak’ az elemző készséget, a fejlesztő szemléletet szerezték meg és azt akkori érdeklődési területüktől eltérő helyen hasznosítják.”
A Több lehetőséget az önállóságra alcím alatt 16 éves tanszékvezetői tevékenységem hatására már inkább saját munkaterületemről, az agráregyetemi oktatás problémáiról szólok:
„A   középiskola   általános   felkészítést   ad.   Egy szűkebb területen lényegében az egyetem is ezt teszi. Az egyetemi képzés fejlesztését akarjuk, de azt nem a cél meghatározásánál, az eléréséhez vezető út és mód kidolgozásánál, hanem a tantervnél kezdjük, nem a hallgatónál és még kevésbé az oktatónál.”
„A leendő agrármérnökök munkája részben specializálódó, de mégis többirányú termelést végző mezőgazdasági üzemben folyik. A mérnöknek akkor is ebbe kell beilleszkedni, ha nagyon is körülhatárolt ágazatban vagy részterületen dolgozik. Az oktatás-nevelés tehát átfogó, szemléletet alapozó, az összefüggések és a fejlődés irányának felismerésére késztető kell, hogy legyen.”
„Az önálló tájékozódást, a kialakuló egyéni érdeklődést kielégítő választott tárgyak és azok rendszere mégsem kap elég lehetőséget egyetemi képzésünkben. Félünk, vagy nem tudunk szélesebb keretet adni szervezetten, már az első évtől kezdve az oktatási idő legalább 15-20%-ában, azon kívül pedig még nagyobb mértékben a választott tárgyaknak. Mi tart vissza attól, hogy az általános összefüggések megismertetése után a hallgatókra bízzuk, mit kívánnak tanulni? Hiszen a meghirdetett tárgyak, tárgycsoportok útján mi határozzuk meg, hogy a társadalom igényei szerint mit kellene és az intézmény személyi és tárgyi felkészültsége alapján mit lehet, mit tudunk adni, és a hallgatók ettől függően mit ,választhatnak’. A mélyebb ok valószínűleg ott van, hogy intézményi szervezetünket, sőt oktatóinkat sem tudjuk abban kellően érdekeltté tenni.”
Az 1970-es évek elején az Akadémia felsőoktatást tárgyaló egyik elnökségi ülésén szintén a fasori emlékeimet idéztem. Érezhető volt, hogy a minisztérium jelenlévő államtitkára nem lelkesedett az „elit” gimnáziumokért.

ÉLETUTAK TAPASZTALATAI

A Fasor munkájára, szellemiségére gondolva mindig kerestem, hogyan cseng össze az én tapasztalatom és véleményem a Fasorból indulók munkájával, életútjával, eredményeivel.
Az emlékezés sorát hadd kezdjem Balogh János barátommal. A szoboravató ünnepségen a róla szóló megemlékezésen egy élményemet idéztem.
Az 1960-as években egy találkozásunkkor „első titkárként” üdvözöltem őt. Hirtelen nem értette, hogy miről van szó, ezért élénken tiltakozott: „Nem vállalok semmit, semmilyen tisztséget, csak dolgozni akarok”. Nyugtattam, hogy ez a címe nagyon régi: a Fasori Arany János Önképző Kör ifjúsági elnökségét jelenti, amelyet ő az 1930-31-es, én meg az 1942-43-as tanévben viseltem. Ezt követően, ha az Akadémián, vagy másutt összejöttünk, a fasori élményeinket is csaknem mindig felidéztük.
Már jóval később, 2002-ben az Akadémia közgyűlésén melegen gratuláltam az akkor kapott Corvin-láncához. Érezhetően jólesett neki és megjegyezte: Tudod, annak örülök a legjobban, hogy a fiam meg Corvin-ösztöndíjas lett. Nekem kutatásaim során több mint háromezer feljegyzés, cédula, kartoték gyűlt össze, ami a régi technikával már alig kezelhető. A fiam jól ismeri a munkámat, de a jegyzetek és az irodalom kezelési technikájában is kiváló. Ő majd számítógépre viszi az egészet, így az a továbbiakban jobban kezelhető, másoknak is hozzáférhetőbb lesz.
Balogh Jánosnak ebben a gondolatában  tanáregyénisége,  segítő-  és ismereteket átadó készsége is felcsillant. Az, amit korábban így fejezett ki: „Az ezredforduló táján egy tudósnak sokkal fontosabb feladata, hogy terjessze az ismereteit, minthogy csak a tudomány művelője legyen.”
Balogh János már akadémikus volt, amikor teljesült régi vágya, hogy a trópusi esőerdők talajának állatvilágát tanulmányozhassa. Eközben figyelme a teljes ökoszisztémára, annak hatásaira is kiterjedt, sőt a levont következtetéseit az egész bolygónkra is tovább vitte. Erről szólnak írásai, így a Trópusi őserdők nyomában és a Megsebzett bolygónk c. könyvei.
Ezt az összefüggés-rendszert látta meg Magyarország mintegy 9 millió hektáros zöldfelületében. Ebből 8 millió mezőgazdasági növényekkel borított, de még a további 1 millió hektár jelentős része is agrár-, elsősorban kertészeti terület, benne park és parkerdő. Ennek természet-, táj-, talaj-, környezetvédelmi, de vízgazdálkodási és más problémái is gyakorlatilag a mezőgazdasági termeléshez kapcsolódnak.
Így cseng össze az én munkám és szemléletem is Balogh Jánoséval és közvetve a Fasorral. Ő Gödöllőn, a Szent István Egyetemen tartott egyik előadásában azt mondta: „Akármilyen részletről beszélek egy agrárszakemberrel, ő közben mindig az egészet tartja szem előtt.” A kiváló ökológus így fejezte ki munkájának, szemléletének hasonlóságát, sok tekintetben azonosságát a termesztés-ökológiával: a növénytermesztési, a kertészeti, az erdészeti tudománnyal. Ezekben a termesztési célnak megfelelően, adott társadalmi, gazdasági és termőhelyi körülmények között befolyásoljuk, szabályozzuk a növény élettevékenységét. Ehhez megfigyeléseink és saját tudományos eredményeink mellett a határ-tudományok ismeretekké kristályosodott eredményeit is hasznosítjuk.
*  *  *
Harsányi Jánossal egy időben jártam a Fasorba. Ő azonban hat osztállyal felettem volt, így igazán már csak akkor hallottam róla, amikor Nobel-díjas lett. Azóta viszont szinte személyesen ismerem őt osztálytársa, kedves barátom, Szegő Miklós kiváló élelmiszerkémikus tájékoztatása alapján. Annyi már korábban ismert volt számomra, hogy fasori évei alatt a matematika és a filozófia vonzotta. Patikus édesapja kívánságára azonban gyógyszerészi oklevelet szerzett. Doktorjelöltként 1944-ben már gyakornok volt az egyetemen, disszertációját pedig 1946-ban filozófiai, szociológiai, lélektani tárgykörben „A filozófiai tévedések logikai alkata” címmel védte meg.
1950-ben Ausztráliába emigrált, ahol gyári munkásként kezdte. Közben irodai munkát is végzett és a Sidney-i egyetem esti tagozatán tanult. Itt már jobban érdekelte az elméleti közgazdaságtan „precíz logikai struktúrája”. 1956-ban Rockefeller-ösztöndíjjal az USA-ban tartózkodott, ahol a Stanford Egyetemen közgazdasági és statisztikai doktorátust szerzett. 1961-től 1963-ig Detroitban közgazdász-professzor, majd 1964-től nyugdíjba vonulásáíg a kaliforniai Berkeley Egyetem üzletgazdasági tagozatán a közgazdaságtan professzora.
Széles körű tudományos munkássága a játékelmélet és a haszonelvűség (utilitarianus etika) továbbfejlesztése terén folyt. A Nobel-díjat már nyugdíjba vonulása   után   kapta   meg a nem kooperatív játékok elméletében az egyensúlyanalízis terén végzett úttörő munkásságáért.
*  *  *
Bogsch Árpáddal több alkalommal személyesen is találkoztam, mélyebb ismeretét mégis Szegő Miklós barátom írásaiból kaptam. „A Fasorban is kiemelkedő 1937-es érettségiző osztályban jelesen végzett. A gimnáziumból a tudás szeretetét, a ,nem magoláson’ alapuló kiváló individuális, részben tudós¬tanári oktatást, a vallási türelmet, a szilárd tartást, a fegyelmezettséget, a humanitást hozta magával.” Azt már ő maga írja, hogy: „A Fasor kiválóságának-egyik fő oka a tanári kar igényes kiválasztása. Azok csaknem mindegyike elsőrendű volt a rájuk kiosztott tantárgyak ismeretében és pedagógiai felkészültségükben. Igazságosak és főként igényesek voltak. Tudást és jó magaviseletet követeltek.”
„A másik ok a ,tanulók kiválasztása’ volt, akik az akkori magyar társadalom minden rétegét képviselték, ami hasznos volt a felnőtt-életre való felkészülésükhöz.”
Bogsch Árpád jogi diplomát szerzett, majd ügyvédi vizsgát tett. 1945-
1948 között a Magyar Rádiónál a szerzői jog problémáival foglalkozva a témakör nemzetközi szakértője lett. 1948-ban külföldi kiküldetéséből nem jött haza, munkáját Párizsban az UNESCO-nál folytatta 1952-ig. Itt munkaköre kibővült a szabadalmi és védjegy kérdéskörével. Innen kezdve ugyanebben a témakörben az Egyesült Államok Jogi Hivatalában dolgozott Washingtonban, ahol jogi diplomát és doktorátust szerzett. 1963-ban meghívták Genfbe a jelenlegi Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) elődjéhez helyettes
igazgatónak. Ez világviszonylatban működő nemzetközi intézménnyé fejlődött, ahol 1973-ban vezérigazgatóvá választották. Itt dolgozott messze a nyugdíjkorhatáron túl, 1997-ig, 78 éves koráig. A Világszervezetnek az ő idejében épült a genfi székháza, amely ma az ő nevét viseli és azt az ő szobra díszíti.
*  *  *
A már szoborrá merevedett volt fasoriak után hadd következzék most egy ma is aktívan dolgozó diáktársam, barátom. Őt ismerem a legjobban, hiszen több esetben a munkánk is összehozott bennünket. Tomcsányi Pál Széchenyi-díjas akadémikus egy évvel volt fölöttem a Fasorban. Az országos középiskolai tanulmányi versenyen természetrajzból győzött. Agráregyetemi hallgatóként a Növénytani Intézetben volt gyakornok. A diploma megszerzését követően egyetemi doktori értekezését akkori körülményei és lehetőségei szerint már agrárgazdaságtanból készítette. A Földművelésügyi Minisztériumban külkereskedelmi és vámügyi kérdésekkel foglalkozott. Ezt követően, mint a világpiachoz értő fiatalember, a Gazdasági Főtanácson, majd az Országos Tervhivatalban szerzett – mint ő maga mondja, önképzéssel és tapasztalatszerzéssel – egyetemi diplomával felérő tudást. Azóta már több mint 50 éve az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézetben dolgozik. Itt tudományos munkája a korábbiakra épülve főként a termesztésökológia és ökonómia határterületén folyik. A fajtaminősítés sokszínű és gazdag kutatási feladatai tág teret adnak tudományos tevékenységéhez. Az egyes növényeknél a termelési célhoz kapcsolódóan a régi és új fajtatulajdonságok összevetése együttes értékelést, szintetizálást kíván. Így született meg a módszertanilag új, A gyümölcs és a szőlő szintetikus fajtaérték számítása c. kandidátusi értekezése. Ez vezetett később A piacos kertészet – A kertészeti marketing alapjai c. hatalmas könyvéhez, majd akadémiai doktori értekezéséhez, később pedig A piaci áruelemzés és marketing termés stratégia c. angolul is megjelent könyvéhez.
Munkájának más irányú kibontakozása az általa kidolgozott kutatói ismeretgazdálkodás. Ezt fejlesztette tovább általános kutatásmodszertanná és annak ismeretátadási technikájává és tudományává. Eredményeit szóban és írásban, sok formában, így c. egyetemi tanárként és a kihelyezett tanszék vezetőjeként adja tovább.
80. születésnapi akadémiai köszöntésén fogalmaztam meg azt a – talán a Fasorban valamelyik tanáromtól hallott – gondolatot: az alkotáshoz, a tudományos eredményekhez sok egyéb mellett legalább négy személyi tulajdonság kell: a képesség, a szorgalom, a tudás és az akarat. Ez vitte el őt a c. egyetemi tanárságig, az akadémiai tagságig és a Széchenyi-díjig. Oda, hogy ma több tudományterület is a magáénak tekinti őt.

A FASOR SZELLEME

Mindezek után keresem a kapcsolatot az eddigiek, különösen a példakent említett nagy egyéniségek munkája, eredményei, valamint a Fasor között. Teszem mindezt elsősorban az én ismereteim, tapasztalatom, szemléletem, egyéniségem alapján: mi az, ami ma ráirányítja figyelmünket „ércnél maradandóbb” munkájukra, és annak során hol és hogyan jelenik meg tevékenységükben és egyéniségükben a Fasor szelleme.
Azt hiszem ott van a dolgok lényege, hogy mi, régi fasoriak mindannyian
a saját diszciplínájukban kiváló, egyéniségükben mégis önálló, öntörvényű tanárainktól, az oktató-, nevelőmunkában összehangolódott tanári kartól tanultunk. Ők az életre neveltek bennünket, annak jelenségeit, ismereteit, törvényszerűségeit, azok összefüggés-rendszerét, tehát tudományos alapjait és szemléletét tanították meg nekünk úgy, hogy közben a felhasználás, az alkalmazás készségét is elsajátítsuk. Tartották magukat a régi latin közmondáshoz: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk”.
Egymással versengve és egymást segítve így alakult ki évenként és folyamatában az a széles derékhad, amelynek nagy többsége magas szinten és eredményesen állt helyt az élet különböző területein. Közülük, közöttük emelkedhettek ki a tudományban is a legnagyobbak. A „tudósképzés” tehát nem cél, hanem inkább az intézmény, benne elsősorban az összehangolódott tanári kar kiváló tevékenységének a következménye.
A tanulóifjúságnál is végig, de főként az első négy évben folyamatos volt az összehangolódás és a kiválasztódás. A mi évfolyamunk – és csaknem valamennyi – 60 fő körüli, ma irreálisan nagy két első osztállyal kezdte. A 123 elsőosztályosból az érettségire 50-en maradtunk. A 8 év alatt közben hozzánk jött 33 új tanulóból 10 lett, így 60-an érettségiztünk. Az összehangoló kiválasztódás nemcsak a képesség és tudás, hanem a magatartás, a tanulók egész egyénisége alapján történt. Ismereteim szerint azok, akik elmentek tőlünk, máshol jól megtalálták a helyüket.
60-120 évvel ezelőtt az azonos korú népesség 4-8%-a érettségizett. Azóta az iskolai végzettség aránya gyökeresen megváltozott. Ma az egyetemi és főiskolai diplomások 5-10-szer többen vannak, mint régen a középiskolát végzettek. Azt is keresnünk kell tehát, hogy a fasori szemlélet és gyakorlat ma és a jövőben hol és hogyan érvényesülhet. Magam úgy látom, hogy a 10-18 éves korosztályban most is indokolt és lehetséges a nagyobb igényű oktatás és nevelés, de ennek meg kell teremteni a mai társadalmi és gazdasági feltételeit. A tanári karnál a magas szintű kiválasztódást, az összehangolódást, a kívánatos munkafeltételeket és a kiváló munka elismerését. Az ifjúságnál a „lehetőségek egyenlőségét” biztosítva a tehetség és a magatartás legyen a „széles kiválasztódás” alapja.
*  *  *
Közismert, hogy 1952-ben a Fasort megszüntették. Az akkori 25 fős tanári karból néhányan nyugdíjba mentek. A többiek mintegy fele a felsőoktatásban és a kutatásban, másik fele középiskolai tanárként vagy más területen folytatta munkáját. Ketten közülük Kossuth-díjat kaptak, akik egyike az akkor alakult Geofizikai Kutató Intézet igazgatója lett, a másik középiskolai tanárként 80 éves kora felett is tanított.
Az iskola megszűnése után a fasori szellemet a volt tanárok és diákok ápolták és vitték tovább. Az újrakezdés lehetősége mindig élt bennünk. A tudatos és nyílt szerveződés az 1980-as évek elején indult meg, melyben a volt diákok meghatározó szerepet vállaltak. Az erről szóló elvi egyetértés, állásfoglalás, majd döntés lényegében 1985-86-ban megszületett. A folyamatban külföldön élő tagtársaink is részt vállaltak, így alakult meg többek részvételével és Bogsch Árpád vezetésével a Genfi Fasor Egyesület.
A következő 2-3 év az iskola új feladatokhoz való átépítésével és az induláshoz szükséges szervezési feladatokkal telt el. Az újjászervezési folyamat és munka irányításában döntő része volt dr. Gyapay Gábornak. Ő a megszűnése előtti öt évben már a régi Fasor tanára volt, az új iskolának pedig az első igazgatója lett.
Az újjáéledt intézmény megnyitására és egyben az országos tanévnyitóra 1989. szeptember 17-én került sor. Ezen az ünnepi beszédet az akkori oktatási és művelődésügyi miniszter, Glatz Ferenc tartotta.

Egykori iskolánk közel 20 éve újra dolgozik. A szándék ma is a régi. Kérdés, hogy a mai helyzetben, a hazai és nemzetközi oktatási-nevelési gyakorlatban mindez hogyan valósulhat meg, hogyan hasznosítjuk a régi Fasor tapasztalatait.





Készítette