Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2008. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Donáth Péter: Az 1957/1958. tanév megpróbáltatásaiból: Juhász Béla Kecskeméten

Az 1957/1958. tanévben az oktatáspolitika irányítói az 1956 októberében történtek ellenforradalommá minősítésének erőltetésével, az ezzel ellentétes nézetek, megnyilvánulások, megemlékezések elnyomásával, a fegyelmi eljárásokkal, a marxista-leninista ideológia, és az általa meghatározott világnézeti, pedagógiai posztulátumok pedagógusokra, iskolákra erőltetésével voltak elfoglalva. Ezért újra szigorították a fakultatív hitoktatás kereteit, s a tanítóképzőkben beszűntették e kurzusokat. Az 1959 őszén megindult felsőfokú tanítóképzők szervezése, igazgatóik, tanáraik kiválogatása ilyen körülmények között, elvárások mellett zajlott. A korábban a nagykőrösi, majd a vizsgált tanévben a kecskeméti tanítóképző igazgatója, Juhász Béla is ilyen nehézségekkel szembesült munkája során. Humánusan kezelte az 1957. október 23-án a Himnusz eléneklésével a forradalomra emlékező II. osztályos növendékek fegyelmi ügyét. S bár pályája nagy részét református tanítóképzőben, egy ideig a lelkész-tanítóképző osztály főnökeként futotta be, a felsőfokú tanítóképzőbe való bejutása érdekében a minisztérium által elvárt szellemiségű cikket közölt a Köznevelés című lapban „A világnézeti nevelésről” - majd váratlanul életét vesztette. A tanulmány levéltári és nyomtatott források segítségével a történtek hátterét igyekszik rekonstruálni, rávilágítva az egykori egyházi tanítóképzős tanárok megpróbáltatásaira e nehéz esztendőben.

AZ 1957/1958. TANÉV MEGPRÓBÁLTATÁSAIBÓL: JUHÁSZ BÉLA KECSKEMÉTEN
(ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT)

Az Imre Sándorhoz közel álló  Juhász Béla (1903–1958) középiskolai latin és történelem szakos tanár 1927-től – elsősorban pedagógiai tárgyakat – tanított az államosításig református nagykőrösi tanítóképzőben.  Egy időben igazgatóhelyettes, a Dunamelléki Református Egyházkerület népiskolai előadója, az Egyetemes Tanügyi Bizottság Népiskolai Szakbizottságának és vezérkönyv-szerkesztőbizottságának tagja, a református népiskolai tanterv szerkesztője, a lelkész-tanítóképző tanfolyam osztályfőnöke, s az intézeti diáklap felelős szerkesztője volt. A városban a Baross Szövetség társelnökeként és kulturális előadójaként, a Nemzeti Egység Pártja ifjúsági szervezete és a Vörös Kereszt elnökeként tevékenykedett. A Magyar Országos Véderő Egyletnek és a 851. számú cserkészcsapat szervezőbizottságának alelnöke, s a községi iskolaszék tagja volt. Emellett egyháztanácsi pótképviselői, egyházrészi tanácsosi, belmissziói előadói feladatokat is elvállalt. Beválasztották az egyházmegyei tanügyi bizottságba, valamint a Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesülete s az Arany János Társaság választmányaiba. Sokáig a Turul Szövetség Arany János Bajtársi Törzsének tiszteletbeli dominusa volt. 1945 után belépett a pedagógus szakszervezetbe, a Polgári Demokrata Pártba (melynek városi elnöke lett), majd a Nemzeti Parasztpártba, a magyar-román és a magyar-szovjet művelődési társaságba. 1953-1956-ban pártonkívüli tanulmányi vezetőként, majd az 1956/1957 tanévben igazgatóként tevékenykedett. Publikációi révén nyert szakmai elismertségét jelzi, hogy 1956 októberében részt vett és felszólalt a balatonfüredi pedagóguskonferencián.  
Juhász Béla a nagykőrösi képző bezárását követően, 1957 őszétől a kecskeméti tanítóképző igazgatója lett. Reményeink szerint az ottani tevékenyégéről rendelkezésünkre álló töredékes források érdemi adalékokkal szolgálhatnak ezen, éppen ötven éve elhunyt neves szakember pályájának, s ami talán még fontosabb: az akkori történelmi helyzetben hivatásukban boldogulni próbáló (volt egyházi) pedagógusok helyzetének megértéséhez.
Dokumentatív elbeszélésünkben nem törekszünk az 1957/1958. tanév eseményeinek szisztematikus felidézésére, hiszen kecskeméti kollégáink komoly forrásbázisra támaszkodva megírták az ottani képzők történetét.  Bennünket most kizárólag azon történések érdekelnek, amelyek segíthetnek annak felmérésében, hogy mennyire folytatta/folytathatta Juhász Béla a – közel tíz éven át eredményesnek bizonyult – méltóságteljes, mértéktartó alkalmazkodás stratégiáját  a forradalom leverését követő megtorlások, a rendcsinálás, a restauráció és kiigazítás (a felsőfokú tanítóképzők szervezésének) időszakában, vagyis Kádár János országlása első éveiben. Ehhez két – szempontunkból jelentős – mozzanat felidézésére teszünk kísérletet.
Előbb azonban az 1957. május 6-9. között lezajlott felügyeleti látogatásról készült irategyüttes, s egy, augusztus 8.-i, a tanítóképzők általános helyzetéről készült feljegyzés segítségével próbáljuk meg érzékeltetni azt, hogy milyen kép élt a kecskeméti képzőről a minisztériumban a kőrösi igazgató áthelyezését megelőzően.
Ungváry Gyula, a tanítóképzős ügyosztály főelőadója, országos pedagógiai tanulmányi felügyelő Bizó Gyula osztályvezetőnek a felügyeleti látogatás jegyzőkönyvére ráírt kérdésére: „A politikai helyzet milyen volt?” – a következőket jelentette: „A kecskeméti tanítóképző oktatómunkája tartalmában, eredményeiben, és módszereiben egyaránt jónak mondható. A meglátogatott nevelők mind szakmailag, mind pedagógiailag jól képzettek és a tanítóképzés feladatait, célkitűzéseit jól ismerve, azokat eredményesen meg is oldják. A nevelőmunka még nem elég pozitív. Érezni azon az ellenforradalom hatását. KISZ szervezete – a látogatás idején – még egyáltalán nem volt az iskolának. A tantestületnek egy párttag nevelője van, az is tüdőbeteg és nem taníthat. A nevelők igyekezete azért tapasztalható volt a politikai nevelés terén is. Azt azonban még bizonyos tisztánlátás hiányai jellemzik. [Sic!] Politikai állásfoglalásuk még nem elég határozott, inkább ingadozó. Nánási Miklós igazgatóhelyettest a látogatás utolsó napján megidézte a megyei tanács VB elnökhelyettese KISZ-ügyben. A beidézés oka az volt, hogy Nánási a KISZ szervezését gátolta. Nánási szerint ez az állítás nem felel meg a valóságnak; ő csak a tanulók passzivitását akarta áthidalni azokkal a kérdésekkel, amelyeket a tanulók korábban előtte elmondtak, de a kiküldött elvtárs előtt nem voltak hajlandók megismételni. A továbbiakról nem tudok, mert kecskeméti látogatásom az üggyel kapcsolatos eredmény kialakulása előtt véget ért. Az ügyről Bizó elvtársat hazaérkezésem után tájékoztattam” – írta 1957. május 24-i feljegyzésében – a minisztériumi káderesek szerint „szakmailag nagy tudású, de politikailag nem túl erős”, ezért „idővel kihelyezendőnek” ítélt – Ungváry Gyula. 
Bizó Gyula osztályvezető 1957. augusztus 8-án hosszabb jelentést készített, s terjesztett felettesei elé „a képzők helyzetéről”:
„A képzők az ellenforradalomban: A nevelőképzés szükségszerűen sajátos légköre, a képzős tanárok egy részének inaktív politikai beállítottsága eredményezi, hogy ezek a középiskoláink általában nehézkesebben reagálnak a napi politikai eseményekre, mint mások. Így történt az 1956. október 23-át követő napokban is. A tanárok általában a helyükön állottak. Tevékenyen, tudomásunk szerint, az összes képzős tanár közül egy (Hódmezővásárhely ), a diákok közül Szegeden 1, Szarvason 1, Jászberényben 10 vett részt ellenforradalmi cselekményekben.
A képzők helyzete a tanév végén:
a) A tanulmányi eredmény az érettségi- és képesítővizsgákon átlagon felüli volt. Ehhez azonban az érettségi ill. képesítő tárgyak számának csökkenése is hozzájárult. Az alsóbb osztályok tanulmányi eredménye is kielégítő, az ellenforradalom okozta kiesés nem okozott komolyabb zavart.
b)  A tanárok és tanulók általában megnyugodtak. Rendzavarási kísérlet február óta sehol sem történt. A tanárok körében az év végi leváltások, áthelyezések, nyugdíjazások keltettek nyugtalanságot, de ez nem volt számottevő. A párttagok száma alacsony, 700 tanárból kb. 60-70. Csak egy olyan képző van (Kecskemét), ahol nincs párttag. Meg kell mondani, hogy a helyi szervek irányában a tanárok bizalma megközelítően sem kielégítő. Fegyelmi eljárás egy esetben, Merő László dombóvári igazgató ellen indult.  A végzős tanulók maradéktalan elosztása jó hatással volt az iskolákra.
c) A KISZ szervezése és munkája minden iskolában más-más képet mutat. Néhány számszerű adat a tagok számáról: Jászberény 63, Győrött 15 (59 jelentkezett, de a többit elutasították), Szegeden 13, Pécsett 30, Székesfehérváron 17, Egerben 60. Kecskeméten nem alakult meg a KISZ. ...
d) A képzőkben vallásoktatás nincs. Néhány adat a gyakorlóiskolákból: Debrecenben nincs beiratkozás, Sárospatakon nincs beiratkozás (itt a katolikus pap alaptalanul feljelentette az iskolát), Pécsett nincs beiratkozás, Kecskeméten nincs beiratkozás, Szegeden 150-ből 120-an, Jászberényben 150-ből 65-en, Győrött 150-ből 59-en” – jelentkeztek vallásoktatásra, írta Bizó Gyula.
A korabeli állapotokra jellemző  feljegyzésekből talán kitűnik: milyen elvárásokat fogalmazhattak meg – az 1956. decemberében 60. életévét betöltött, tehát nyugdíjazandó – Gulyás Gyula  addigi igazgató utódjával szemben, s talán az is, hogy miért nem lehetett újra igazgatóvá a korábban a miskolci és nagykőrösi képzőkben is direktoroskodott, s a helyi viszonyokat is jól ismerő Nánási Miklós. Kecskeméten tér nyílt tehát Juhász Bélának, ám kinevezését minden bizonnyal bizonyos elvárások megfogalmazásával együtt kaphatta meg.

„ÚGY TÁNCOLTOK, AHOGY MI FÜTYÜLÜNK”

Ezen – a tantestület és a növendékek „politikai-világnézeti nevelésével” kapcsolatos –feladatok szempontjából Juhász Béla, áthelyezését követően rövidesen kényes helyzetbe került. Amennyire a rendelkezésünkre álló töredékes források és Panyik Ilona főiskolai tanár, ismert neveléstörténész – akkoriban második osztályos tanítónőképzős növendék – visszaemlékezése alapján rekonstruálni lehet, a hosszú vizsgálatot és súlyos fegyelmi büntetések sorát kiváltó „botrány” abból állt, hogy a kecskeméti képző II. osztálya 1957. október 23-án reggel, az első óra előtt szokásos népdaléneklés helyett elénekelte Magyarország akkor is hivatalos Himnuszát...  Az osztálynak a forradalom évfordulójára emlékező/emlékeztető énekét az éppen első órát megtartani érkező Krajnyák Nándor történelemtanár – a Himnusz hallatán szokásos konvenciónak megfelelően –, nem szakította félbe, hanem állva végighallgatta, így „a rendbontó szöveg és dallam”  kihallatszott a folyósóra. Ezt meghallván B-né tanárnő (igazgatóhelyettes?) – az ország valamennyi tanintézményébe eljuttatott, fokozott éberségre, az intézményvezetők, párt- és KISZ-szervezetek felelősségére  apelláló utasításnak megfelelően –, azonnal értesítette az iskola felettes szerveit, s természetesen az új igazgatót, Juhász Bélát is.
Utóbbi 1957. november 4-én a 8531-K2/4/1957. III./8. MM. számú utasításnak megfelelően  a következő feljegyzést küldte a minisztériumba:
„Mellékelten felterjesztem a jelzett tárggyal kapcsolatos összefoglaló jelentést, a tantestület rendkívüli értekezletének jegyzőkönyvét és a két kimutatást a II. osztály tanulóiról és nevelőiről.
Jelentem, hogy a tanulók kihallgatásának vizsgálati eredményét összefoglaló jelentésben nyújtom, s nem jegyzőkönyvi alakban, mert: a kihallgatások 9 napon át folytak (október 23-tól október 31-ig), több helyen történtek (igazgatói iroda, osztályterem, diákotthon ), beszédben és írásos alakban bonyolódtak le, 1-1 tanulót vagy osztályt érintettek. Ha az igazgató az egyes mozzanatokról külön-külön jegyzőkönyvet készít, a vizsgálati anyag széteső lett volna, nem említve azt, hogy 1-1 tanuló vallomása alig járult hozzá a tények kiderítéséhez.
Szeretném néhány szóval igazolni a jelentés felterjesztésének időpontját: a rendelkezést november 2-án délelőtt kaptuk meg, délután rendkívüli tantestületi értekezletet tartottunk, november 3-án délelőtt az összefoglaló jelentést és a jegyzőkönyvet szerkesztettük meg, 4-én délelőtt pedig elkészítettük a mellékelt iratokat. Egyébként őszinte készséggel ajánlom fel személyes közreműködésemet a döntéshez, ha ennek szüksége felmerül” – írta kísérőlevelében az igazgató.  Mivel a felsorolt, s a történtek korrekt rekonstruálásához elengedhetetlen dokumentumokat Bizó Gyula – az alább ismertetendő kísérőlevéllel – a megyei tanács VB Művelődésügyi Osztálya vezetőjének küldte, azok az ügy lezárultakor irattárba, megyei levéltárba, majd ott 1973-ban selejtezésre kerültek,  ezért nem tudhatjuk, hogy mi állt a szorult helyzetben lévő igazgató és tantestülete  által összeállított jegyzőkönyvekben: milyen információ alapján kinek milyen büntetést javasoltak. Az abszurd helyzetben (büntessenek a hivatalos állami himnusz illő körülmények között történt, korrekt elénekléséért) hozott döntésükben bizonyára szerepe volt annak is, hogy az október 23-át követő napokban a minisztériumi osztályvezető a megyei tanács osztályvezetőjének és másoknak (valószínűleg a párt- ill. KISZ-szervek képviselőnek) társaságában maga is felkereste az iskolát, tárgyalt annak vezetőivel, s egy alkalommal megfeddte „a rendzavaró” II. osztályt is. Amikor e „tetemre hívó” találkozás során az egyik 15 éves kislány, L. M. a látogatók kérdésére azt válaszolta, hogy „mi nem csináltunk semmi rosszat, csak a Himnuszt énekeltük”, Bizó Gyula mérgesen reagált: „Majd megtanuljátok, hogy nem énekelhetitek, amit akartok, s hogy úgy táncoltok, ahogy mi fütyülünk!”
Majd e „tánc(oltató)óra” első leckéjeként túlontúl enyhének, elfogadhatatlannak ítélte, – a ha nem is modern, de akkor hivatalosan preferált tánco(ltatáso)kban bizonyára szándékosan nem jeleskedő – Juhász Béla vezette tantestület fegyelmi javaslatát: „A fegyelmi vétség körülményeiről nyert helyszíni tapasztalataim, s az említett írásos anyag alapján nevezett iskola tantestületének javaslatait enyhének tartom, s azzal nem értek egyet. Súlyosbító körülménynek tartom az elkövetett fegyelmi vétség politikai jellegét, hogy azt pedagógusjelöltek követték el, s végül, hogy az iskola igazgatója a II. osztály növendékeinek figyelmét előzetesen az ilyen jellegű fegyelemsértés súlyos következményeire nyomatékosan felhívta” – írta a megyei tanács VB művelődési osztályvezetőjének Bizó Gyula, s az elkövetett „vétségeknek megfelelő” szankciókat helyezett kilátásba:
G. E.-t és D. M.-t  „mert 1957. október 23-án osztálytársait az 1956. október 23-án kezdődött ellenforradalom melletti rokonszenvkeltés céljából a Himnusz eléneklésére felszólította, a Rendtartás 48. § 6. bekezdése alapján V. fokú fegyelmi büntetésben részesítem azzal a kiegészítéssel, hogy tanulmányait az ország tanító, illetve óvónőképzőiben nem folytathatja” – írta az osztályvezető, hozzátéve, hogy „a fegyelmi büntetés kiszabásánál figyelembe vettem G. E. és D. M. fiatal korát”. 
„A továbbiakban javaslom, hogy Osztályvezető Elvtárs B. E.-t, mert az éneklést elkezdte, V. fokú fegyelmi büntetésben, L. M-t IV. fokú fegyelmi büntetésben, B. M., D. M., F. K., F. K.,  H. V., H. I., K. M. K. É., K. M., M. T., M. I., N. I., N. K., P. I., S. M., T. A., Sz. T. I., V. J., V. J.,  V. Gy. tanulókat, mert az éneklésben részvettek, s mert a múlt tanévben már II. fokú fegyelmi büntetésben részesültek,  III. fokú fegyelmi büntetésben részesítse.
Javaslom továbbá, hogy a Rendtartás 9. § 18. bekezdése alapján az iskola igazgatója
Krajnyik Nándor tanárt,  mert 1957. október 23-án az éneklést  nem szakította félbe, részesítse írásbeli figyelmeztetésben. dr. Bakkay Tiborné tanárt, mert ismerve az osztály megelőző fegyelmi ügyét, az újabb rendbontás elkerülésére a szükséges pedagógiai intézkedéseket nem tette meg, részesítse írásbeli figyelmeztetésben és osztályfőnöki teendői alól mentse fel” – írta a minisztériumi osztályvezető, G. E. és D. M. büntetéséről egyidejűleg értesítve valamennyi tanító- és óvónőképző igazgatóját is.
 Az ezután történtekről csak foszlányos ismeretekkel rendelkezünk. A megyei levéltárban fellelhető anyakönyvek szerint – az 1957. november 16-i, 8531-K2/5/1957. III./ 8. számú, minisztériumi utasításra való hivatkozással  –, a négy „kezdeményező” tanuló büntetését tovább súlyosbították: valamennyien VI. fokú fegyelmi büntetésben (kizárás az iskolából, más iskolába utalás) részesültek, D. M.-et és G. E.-t azzal a kikötéssel, hogy „tanulmányait az ország tanító-, ill. óvónőképzőiben nem folytathatja”.  Az osztály Himnusz-éneklésben részvett tanulóit pedig „3 megfelelő” magatartás-osztályzattal büntették.  Forrásainkból nem derül ki, hogy kinek a kezdeményezésére súlyosbították tovább a már Bizó Gyula által is revideált büntetéseket. Lehetséges, hogy a minisztériumi osztályvezető felettesei avatkoztak a folyamatba,  de az sem kizárt, hogy a megyei szervek ragaszkodtak a szigorúbb szankciókhoz.
 Szempontunkból Juhász Béla magatartásának megítélésében ennek nincs különösebb jelentősége. Bárki tette is, az igazgató és kollégái javaslatánál több fokozattal magasabb büntetést tartott az adott helyzetben alkalmasnak arra, hogy a II. osztály tanulói, s mindenki, aki csak értesül róla, megértse: mi jár annak, aki nem úgy énekel, (táncol) ahogy „mi” elvárjuk. E gesztusukkal nyilvánvalóan az igazgatónak s a tantestületnek is üzentek: „nem vagytok elég következetesek, kérlelhetetlenek az ellenforradalom maradványainak felszámolásában, a rend megőrzésében, helyreállításában”.
A felső vezetés e benyomását csak erősíthette, hogy Juhász Béla már 1957. november 19-én levéllel fordult Bizó Gyulához, melyben B. E. és L. M. tanulmányainak szegedi folytathatóságát sürgette: „Az igazgató ma a szegedi tanítóképző igazgatójánál: Nagy János kartársnál érdeklődött annak a két tanulónak... átvétele ügyében, akik a fegyelmi büntetés értelmében más tanítóképzőben folytathatják... tanulmányaikat. Nagy János igazgató jelezte, hogy még nem kapta meg Osztályvezető Kartárs rendelkezését: átveheti-e a két tanulót” – írta Juhász Béla, majd igazgató kollégája empatikus magatartását érzékeltetve folytatta levelét. „Ő készséggel átveszi őket, annak ellenére, hogy a II. osztályban 43 tanuló van. Igen kérem Osztályvezető Kartársat: szíveskedjék a szegedi tanítóképző igazgatóját az átvétel engedélyezéséről értesíteni. Alulírott – az Osztályvezető Kartárssal történt szóbeli megállapodás alapján – a két tanulónak úgy nyilatkozott, hogy átvételüknek Szegeden nem lesz hivatalos akadálya”. 
Kérésére Rozsondai Zoltán főelőadó már november 23-án elkészítette a határozattervezetet, s Bizó Gyula hozzájárulásával értesítette a szegedi képző igazgatóját: „a két tanulót a szegedi képző II. osztályába felveheti”.  Nagy János már november 30-án jelentette Rozsondai Zoltánnak: „A Kecskeméti Tanítóképzőből átirányított L. M.-et és B. E.-t tanítóképzőnk második osztályába felvettem. Ideiglenesen a kollégiumunkban nyertek elhelyezést. Ott azonban csak akkor tudjuk tartani őket, ha a kollégiumi kulcsszámot megkapjuk. Kérem szíves és sürgős intézkedését e tekintetben, hogy ezt a jelenleg illegális megoldást megszüntethessük és ezt a két pedagógusgyereket megfelelően elláthassuk”- írta a szegedi igazgató.  December 12-ig sikerült tisztázni, hogy a szegedi kollégiumi keretösszegek nem lettek felhasználva, így – három lelkiismeretes, humánus pedagógus hatékony együttműködésének köszönhetően – rövid idő alatt rendeződött a Kecskemétről átkerült lányok továbbtanulása és szállása is.
A számunkra elérhető két kolléga, a kecskeméti II. osztály egykori növendékei egybehangzóan úgy nyilatkoztak, hogy a vizsgálat és az eljárás során Juhász Béla különösebben nem exponálta magát.  A ránk maradt dokumentumokból ugyanakkor egyértelmű, hogy a körülményekhez képest mérsékelt álláspontot képviselt: az érintett 15-16 éves lányok továbbtanulását érdemben nem akadályozó fegyelmi javaslatokat tett, s amikor álláspontját felülbírálva szigorúbb határozat született, mindent megtett annak érdekében, hogy legalább a szegedi képzőben folytathassák tanulmányaikat a lányok, akiknek erre lehetőségük volt. Ebben a kérdésben  tehát Juhász Béla folytatta korábbi stratégiáját: nem mutatott különösebb hajlandóságot arra, hogy változtasson a mértéktartó, méltóságteljes, humánus szempontokat szem előtt tartó magatartásán, hogy beálljon a szigorú rendcsinálók közé. Rövidesen szembesülnie kellett azonban azzal, hogy aki – az akkori politikai konstellációban –, (s az ő előéletével) a középfokú képzők helyett létrehozandó felsőfokú tanítóképzőkben igazgatói, igazgatóhelyettesi munkát szeretne kapni, ott „dudás akar lenni, pokolra kell annak menni...” (Szakmai arravalósága mellett politikai-világnézeti elkötelezettségét is bizonyítania kell. )
 
„A VILÁGNÉZETI NEVELÉS ÉS A PEDAGÓGUSOK VILÁGNÉZETE”

 A felsőfokú tanítóképzők igazgatóival, oktatóival, és általában az igazgatókkal, pedagógusokkal szemben nyomatékossá váló politikai-világnézeti elvárások annak tudatában fogalmazódtak meg, hogy az 1956 őszén történtek nemcsak a rendszer politikai legitimitásával kapcsolatos deficitet hozták felszínre a pedagógusok körében (is), hanem a hatalom 1949 őszétől egyértelművé vált világnézeti törekvéseinek eredményességét is megkérdőjelezték.
 Az előbbivel kapcsolatban egy 1957. július 29-i, a megyei osztályvezetőknek tartott referátumában Jóboru Magda megjegyezte: „Bármily komolyak is anyagi káraink, s bármennyire is érezzük a megzavart tanévnek a tanulók tudására gyakorolt negatív hatását, úgy gondoljuk, hogy mégsem ezek a károk a legsúlyosabbak és legfájdalmasabbak. A legsúlyosabbnak és legfájdalmasabbnak az ellenforradalom okozta eszmei-politikai rombolást tartjuk, a pedagógusokban és az ifjúságban egyaránt”.  Egy 1957. szeptemberi állapotot összegző jelentésben képet kaphatunk arról is, hogy mire utalhatott a miniszterhelyettes asszony: „Az október-novemberi ellenforradalomban nem nagy számban, de vettek részt tevékenyen pedagógusok is. [Sic!] ... A Művelődésügyi Minisztérium területén 475, más tárcánál kb. 120 pedagógust bocsátottak el. Ez a kb. 70 000 pedagógus 1%-át teszi ki. Az alacsonyabb fegyelmi büntetésben részesítettek száma kb. 600. Ezen belül a politikai okokból áthelyezett pedagógusok száma 200. A 12 500 igazgató és igazgatóhelyettes közül 650-et váltottak le politikai okokból. Ez... kb. 4%. ... A fegyelmi ügyek lényegében lezárultak.  Újabb elbocsátások, áthelyezések csak elvétve adódnak az újonnan felmerülő problémákból. A pedagógusok ma már megnyugodtak, s a kellő tájékoztatás alapján általában elfogadják az intézkedések szükségességét, helyességét. Az iskolák élete, a pedagógusok munkája zavartalanul folyik. Zavaró vélemények, nézetek természetesen még gyakran találhatók” – állították a jelentés összeállítói.  Egy, „a pedagógusok közötti politikai helyzetről” hozott határozat végrehajtásáról beszámoló, 1957. október 12.-i jelentésben más adatokat találunk: a 67 434 pedagógusból 505-öt bocsátottak el, 172-t internáltak, 907-et büntettek, 271-et mentettek fel. A bíróság által elítéltek száma 26 volt, további 59 pedagógus ügyét még nem zárták le. A nyár folyamán 2060 nyugdíjazás történt.  Mindazonáltal – olvashatjuk egy 1957. szeptemberi jelentésben –, „a pedagógusok tanácskozásain a politikai passzivitás észlelhető. [Ennek egyik oka az okoskodás, mely szerint] jobb hallgatni, észrevétlennek lenni, mert akkor nem lesz semmi bajom. A másik ok az ellenséges agitáció hatása az ingadozó pedagógusokra, akik még várakozó álláspontra helyezkednek, és a nyilvánosság előtt nem mondanak véleményt”.  
 A hatalom világnézeti neveléssel kapcsolatos „nehézségeit” érzékelteti egy, a kormány 1957. januári 24-i ülésére készült jelentés a hitoktatás helyzetéről:
„Az októberi események előtt a fakultatív hitoktatás teljes egészében nem valósulhatott meg. Leginkább az ismert adminisztratív módszerek alkalmazása tette lehetetlenné a szülők szabad elhatározásának érvényesülését. Sok szülő attól való félelmében, hogy a hitoktatásban részesülő gyermekét nem találják alkalmasnak a továbbtanulásra, továbbá az a tény, hogy igen sok üzemben a pártszervezetek a hitoktatás mellőzését kérték a szülőktől, nem egyszer erőszakos módszerekkel, gyermekeiket nem merték hitoktatásra beíratni. [Sic!] Az októberi események napjaiban vidéken gyakorlatilag a szülők érvényesítették gyermekeik hitoktatásra való jogát, s az iskolák eltekintettek a korábbi megkötöttségektől. ... Sok helyen a keresztek is visszakerültek az iskolák falaira, a gyermekeket a tanítás megkezdése előtt és után imádkoztatták, egyes helyeken a pedagógusok kántori szolgálatot vállaltak. Sok helyen felelősségre vonták az igazgatókat, mert korábban az irányítószervek intencióinak megfelelően adminisztratív módszereket alkalmaztak.
Kétségtelen, hogy a pedagógusok közt is sokan vallásosak, akik nem szívesen vették a korábbi kötöttségek felszámolását. Akadtak olyanok is köztük, akik agitációt fejtettek ki a hitoktatás érdekében. Az oktatásügyi kormánybiztos 5/1957/ OK 1. számú utasításában a kialakult helyzetnek megfelelően az adminisztratív megkötöttségektől mentes fakultatív hitoktatást rendelt el.  Ezen utasítás a jelentkezés rendjét nem szabályozta, s ez maga is módot adott a visszásságokra Budapesten.
Mindezeknek a tényeknek következménye volt [Sic!] a hitoktatásra jelentkezők számának rohamos emelkedése, amely szinte megoldhatatlan feladat elé állította az iskolákat. Október 23. előtt az általános iskolai tanulók 30,6%-a, a gimnáziumi tanulók közel 1%-a járt vallásoktatásra.  Október 23. után... az említett létszám jelentősen megemelkedett. Máris sok helyről van tudomásunk, ahol az általános iskolákban 80-85%-os a hittanoktatást kívánók aránya. A jelentkezés rendjének szabályozására, valamint a lelkiismereti szabadság tényleges biztosítása érdekében folyó hó 19-én újabb rendelkezést adtam. Feltételezem azonban, hogy az említett létszámokban... lényeges csökkenés nem következik be... A hitoktatásban való részvétel azokban az iskolákban is igényként lépett fel, amelyekben eddig hitoktatás nem volt (technikumok, tanító- s óvónőképzők)” – írta egyebek között jelentésében Kónya Albert. 
A kormány 8. napirendi pontként tárgyalta az előterjesztést, s „megállapította, hogy az oktatásügyi kormánybiztos tudtával és egyetértésével kiadott 5/1957. OK. 1. számú, 1957. január 1-jei, a hitoktatással kapcsolatos kérdésekről szóló utasítás, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulása óta a kormány ellen elkövetett legsúlyosabb ellenforradalmi cselekedet. Az Oktatásügyi Minisztérium  vezetésével megbízott személyeknek nem volt joguk ebben a kérdésben a fennálló jogszabályokkal ellentétes utasítást kiadni, és durva hibát követtek el, amikor az utasítást a Kormány véleményének megkérdezése nélkül adták ki. A kormány utasította Kónya Albertet..., hogy haladéktalanul helyezze hatályon  kívül a szóban lévő jogellenes utasítást, és olyanértelmű rendeletet adjon ki, amelyben kijelenti, hogy a vallás oktatása a hatályos jogszabályoknak megfelelően, az 1956. szeptember 1-jei beiskolázás alapján  folytatódhat” [tehát a szakiskolákban, tanítóképzőkben nem folytatódhat – D. P.] – olvashatjuk a kormányhatározatban, mely az orosz nyelv oktatásának visszaállításáról is intézkedett az általános iskolákban.
S bár – legalábbis a hitoktatás kérdésében – nem bizonyult hosszú életűnek a status quo ante állapot rekapitulálására irányuló rendelet, s azt március 24-én kompromisszumra hajló kormány- és tárcarendeletekkel váltották fel,  az idézett dokumentumok plasztikusan érzékeltethetik azt a légkört és attitűdöt, amely a vallás ill. a vallásos világnézet terjesztésével kapcsolatban élt – az akkoriban a tanítóképzés ügyeiben is fontos döntésekre készülő – vezető körökben.  „Nagyon nagy problémát okoz a pedagógusok idealista világnézete, vallásos beállítottsága. Sok helyen szinte kérkedően járnak templomba, [?] hivatkozással az alkotmányban biztosított jogokra és a vallásszabadságra.  Mély vallásosságukról a lengyelországi üdülések tapasztalatai is képet adnak” – olvashatjuk a fentiekben már idézett, „a kádermunkáról” szóló minisztériumi jelentésben, mely a továbbiakban elégedetlenül konstatálta: „a tanévvégi minősítések nem hozták meg a kívánt eredményt. Arra számítottunk egyrészt, hogy az igazgatót következetes állásfoglalásra késztetjük, másrészt pedig arra, hogy a tantestületben a kölcsönös őszinteség légkörét teremtjük meg a további munkához” – írta a személyzeti osztályvezető, megfeledkezve arról, amit a bevezetőben a pedagógusok elleni, illetve a kollégák egymás elleni bejelentéseinek nagy számáról írt. A minősítési akció sokhelyütt fiaskót szenvedett, mivel „arra való hivatkozással, hogy sok más irányú elfoglaltságuk van, felületesen, vagy egyáltalán nem készítették el a minősítéseket”.
Ezért azután a MM Tanácsigazgatási Osztályának vezetője a megyei és városi tanácselnökök számára tartott tájékoztatójában hangsúlyozta: „Az 1957/58. tanév egyik legfontosabb konkrét feladata a pedagógusok ideológiai-politikai nevelése. Az ellenforradalmat megelőző időben is láttuk, de ma még világosabban látjuk, hogy szocialista nevelésügyünk döntő tényezője a marxista világnézet eredményes terjesztése a pedagógusok között.”
Az állami szervek közreműködése mellett igénybe vették a Pedagógus Szakszervezet eszközeit is. Az 1957. december 20-án tartott V. országos küldöttgyűléséről szóló beszámoló leszögezte: „Az ellenforradalom óta eltelt év alatt... a szocializmus eszméihez hű, a marxizmus-leninizmust magukénak valló pedagógusok tábora még szilárdabbá vált. Nem csekély azonban azoknak a nevelőknek a száma, akik hallgatnak, passzivitásba burkolóznak, szakmai problémáik mentsvárába húzódnak. Ám a lojális magatartás ma már elégtelen, hiszen a ma pedagógusainak olyan ifjakat kell nevelnie, akik akarják is és képesek is győzelemre vinni a szocializmus, a kommunizmus ügyét hazánkban. ... Úgy kell dolgoznunk a nevelők között, hogy a szocializmus ideológiája a pedagógusok tömegeinek ideológiájává váljék, önmaga érdekében, faladataik jó elvégzése érdekében”– olvashatta Juhász Béla is a Köznevelés 1958. január 7-i számában.
A február 19-i számban azután, egyrészt – a két héttel korábban keltezett Kádár János levél kapcsán  – iskolák nevelőinek levelét közölték melyben megköszönték a pártvezető védelmét, s megígérték: „minden erőnkkel tovább küzdünk az ifjúság szocialista világnézetének kialakításáért, hogy a szocializmus építésének önfeláldozó harcosai legyenek, akire a párt biztosan számíthat”. 
Másrészt, s ez számunkra fontosabb: „A világnézeti nevelés és a pedagógusok világnézete” címmel állásfoglalás jelent meg a lapban : „A szocializmus felépítése magában foglalja a dolgozók gondolkodásának megváltoztatását is. Ezért a harcot a világnézet frontján is meg kell vívni. Ennek a feladatnak a megoldásában kiemelkedő szerepet játszik az iskolában folyó világnézeti nevelés. ... Iskolai oktató-nevelőmunkánk egyik alapvető feladata a gyermekek dialektikus materialista világnézetre nevelése. ... A környezet hatásai nagymértékben befolyásolják a gyermek világnézetének alakulását... A különböző családok nem egyformán befolyásolják gyermekeik világnézeti fejlődését. A nevelőtestületnek minden esetben egységesen kell képviselnie az iskola álláspontját, azzal ellenkező tájékoztatást egyetlen pedagógustól sem kaphat a szülő.  ... A világnézeti nevelésnek kötelező alapja a tanterv,... [melynek] világnézeti alapját, a tanterv anyagát a pedagógus nem változtathatja meg. Nem rendezheti, nem válogathatja, nem taníthatja az anyagot a dialektikus materializmustól eltérő világnézet alapján.  ... Ha a pedagógus nevelőmunkája eltérő világnézete miatt esetleg nem jár teljes sikerrel, akkor fejlődését fokozottan elő kell segíteni. Eltérő világnézetéért nem vonjuk felelősségre, de világnézetének fejlesztésében való aktív és eredményekben is mutatkozó részvételét megkívánjuk tőle. ... Olyan pedagógus, aki szemben áll népi demokratikus rendszerünkkel, nem alkalmas ifjúságunk nevelésére. ... Nevelői hatásának helyes betöltéséhez hozzátartozik, hogy élő példája legyen mindannak, amire tanítványait az iskolában neveli. Ez fokozott követelményt jelent a pedagógusokkal szemben, más állampolgárokhoz viszonyítva. Meg kell határoznunk, hogy melyek azok a minimális követelmények, amelyeket a pedagógus magatartására vonatkozóan államunk, társadalmunk joggal felállít. Ezek közül a legfontosabb, hogy a pedagógusnak állandóan fejlődnie kell, mind szakmai, mind világnézeti szempontból... A lemaradó pedagógus nem tudja betölteni nevelői hivatását. A fejlődőképes és fejlődésre törekvő pedagógusok világnézeti és politikai nevelésével nagy körültekintéssel, tervszerűen, a mindenkori fejlettségi fokot figyelembe véve, türelmesen kell foglalkozni. A világnézeti nevelés eredményességének egyik legfontosabb feltétele a pedagógiai hatások egységessége. Az igazgatónak arra kell törekednie, hogy létrehozza a nevelőtestület eszmei egységét. Ha az igazgató és a nevelőtestület minél több tagja meggyőződéssel vallja, és oktató-nevelőmunkájában érvényre juttatja a dialektikus materialista világnézetet, ezzel létrehozhatják az iskolában a dialektikus materialista világnézet légkörét. Az igazgató csak céltudatos, és tervszerű munkával biztosíthatja a tanulók világnézeti nevelését és a pedagógusok világnézeti fejlesztését, melyek egyidőben és egymással kölcsönhatásban lejátszódó folyamatok” - olvashatjuk egyebek között a dokumentumban,  amelyhez április 16-án „a kecskeméti tanítóképző intézet igazgatója” hozzászólt.
 „A világnézeti nevelésről” címmel megjelent írásban  Juhász Béla előbb leszögezte, hogy a fenti dokumentum „nem egy követelménye olyan követeléseket is tartalmaz, amelynek csak abban az esetben lehet eleget tenni, ha a feltételeit a felsőbbség, az elméleti és a gyakorló pedagógusok megteremtik”. Ehhez kívánt cikkével hozzájárulni, „abban a reményben,... hogy a rajtuk való elmélkedés és a megoldás módjának a keresése a hivatásuknak élő igazgatók mindegyikében megindult”.
 Elsőként leszögezte, hogy a világnézeti nevelés nem választható el az iskola egyéb feladataitól, „mert mindegyik nevelési feladat egymással a legszorosabb – szerves –összefüggésben van...  A dialektikus materialista világnézet megalapozása oktatás útján történik, az eredményes oktatás elősegíti a tanulók fegyelemre, munkára, szocialista hazafiságra nevelését; az eredményesen oktatott gyermek fegyelemre, munkára nevelése sikeresebb. ... Elvi elméleti alapon ma még kidolgozatlan: miféle más nevelési feladatokkal lehet a világnézeti nevelést erősíteni, támogatni; szert kell tenni bőséges, jó gyakorlati anyagra, s ebből lehet a világnézeti nevelés módszertanát kidolgozni. E gyűjtő, rendszerező, általánosító elméleti munka nélkül a világnézeti nevelés a gyakorlatban csak ösztönösen történhet, csak a kísérletezés szakaszában lehet. A kommunista erkölcsi nevelés folyamatában az eszmei-politikai nevelés vezető szerepet játszik. Az erkölcsi nevelés az oktatás folyamatában valósul meg, az oktatás feladata, hogy a tanulók dialektikus materialista világnézetét megalapozza.”
 Ezt követően a családi nevelés hatását vizsgálta. „Bár sok jel mutat arra, hogy a gyermek nem feltétlenül követi családja világnézetét, (pl. a hittanórákról való elmaradás) még mindig fennmarad a szüksége annak, hogy a családi hatás jelentőségét, mértékét, minőségét tisztázzuk. Megállapítsuk: a világnézeti nevelés szempontjából hogyan értékelje az iskola a gyermeket érő olyan családi nevelési hatást, amely az iskolai nevelés irányával ellentétes, mint ahogy meg kell állapítani azokat az iskolai nevelési feladatokat is, amelyek az iskolai nevelésre közömbös, vagy azzal azonos irányú családi hatások felhasználására vonatkoznak. Ebben a kérdésben alig vagyunk előbbre jól ismert elvek hirdetésénél, vagy a szokott formák (szülői értekezlet, szülők iskolája, családlátogatás ) elégségesnek alig mondható ajánlásánál. Többek között felmerül az a kérdés is: nem lenne-e jó a szülőkkel egyéni foglalkozás alakjában találkozni, hiszen nyilvánvaló, hogy szülőket nem lehet tömegben (pl. értekezleten) meggyőzni a családi nevelés helyes irányáról. Érdekes a Tájékoztató óhaja: a szülőkkel való világnézeti foglalkozás ne keltsen káros feszültséget család és iskola között. Vajon nem veszélyes-e ez az óhaj azokra a pedagógusokra, akik amúgy is készséggel mondanak le a ’hálátlan’ feladat vállalásáról, vajon nem lát-e az ingadozó nevelő igazolást arra, hogy ’neki van igaza’? Vajon nem teszi-e ez a ’visszavonulás’ az erőtlent még inkább alkalmatlanná a világnézeti nevelésre – még a tantermi munkában is?” - tette fel a kérdést a szerző, majd leszögezte: „A helyi viszonyok mérlegelésével kell a fejlődést mutató nevelők támogatását megoldani. De meg kell gondolni: vajon nem eredményesebb-e, ha egy-egy nevelővel valamelyik fejlettebb világnézetű nevelőtársa foglalkozik, s nem az igazgató, aki a hatóságot képviseli, tehát segítségnyújtásába szükségképpen hivatalos – zavaró – íz keveredik, emiatt kévéssé tud a kölcsönös bizalom hangján az érdekelt nevelőhöz közel férkőzni. Aligha bíztat eredménnyel az a gondolat, hogy a nevelőtestületre bízzuk – általában – egy-egy nevelő fejlődésének elősegítését. Igen fontos, hogy ’fejlesztő próba’ nélkül egyetlen nevelőt se tartsunk fejlődésre képtelennek (mintha ez kísértene a Tájékoztató sorai között! ); legfeljebb arról lehet szó, hogy egy-egy nevelő lassabban (mert negatív irányban fejlettebb) fejlődik, különben nem való nevelői pályára. Nevelő csak az lehet, aki fejlődésre képes.
Jó lenne tudni, a világnézeti átalakulás folyamatában lévő nevelővel hogyan lehet foglalkozni. A hétköznapi szemlélet csak kétféle típust hajlandó látni: aki fejlett, és aki fejletlen. Jóval nagyobb azoknak a pedagógusoknak a száma, akik sem a fejlett, sem a fejletlen nevelők típusába nem tartoznak, hanem a fejlődés, mégpedig a világnézeti átalakulás valamelyik szakaszában vannak. Egy-egy nevelő magatartásának jegyeiből jó lenne pontosan megállapítani: a nevelő melyik szakaszon tart, mert nyilvánvaló, hogy ha ezt nem ismerjük, a vele való foglalkozás közben, világnézete megítélésekor többet árthatunk, mint használunk világnézete fejlődésének.  Ugyanez érvényes a tanulók világnézete alakításának további feladataira” – írta Juhász Béla, s áttért a módszertani és a pedagógus személyes állásfoglalásával kapcsolatos kérdésekre.
„Máig hiányzik a tudományos megalapozottsága annak a kérdésnek: hogyan kell a tantervi (tankönyvi) ismeretanyagban benne lévő világnézeti nevelőelemet, részletet módszeresen a tanuló világnézete alakításának hatótényezőjévé tenni úgy, hogy ez a tanuló magatartásában ellenőrizhető módon jelentkezzék is. Az eddigi gyakorlat – ma már letűnt – legfőbb hibaforrása az a hivatalos követelmény volt, amely a tanítótól személyes állásfoglalást követelt. A tanító a ’kisebb ellenállás’ irányában oldotta meg a kérdést: az anyaghoz hozzátette a maga – gyakran üresen kongó – felfogását; legtöbbször meg sem kísérelte, hogy a tanított anyag tartalmával hasson... Közismert, hogy vannak nevelők, akik teljesen birtokában vannak a haladó világnézetnek, ez azonban magatartásukban nem nyilatkozik meg, közömbösek a szocializmus építésének feladataival szemben, a közöny a tanulókra tett nevelői hatását illetően a szembenállással azonos szinten rombol. Magában véve valamit tudni nem jelenti azt, hogy helyeseljük is, vagyis nem kellő biztosíték a megfelelő magatartásra. Lenin is azt kívánja, hogy ’a kommunizmus önöknél ne valami betanult képlet legyen, hanem olyan valami, amit önök átgondoltak, olyan végkövetkeztetés, amely a modern műveltség szempontjából szükségszerű.’
Nem elégedhetünk meg a pusztán értelmileg felfogott, elfogadott világnézettel a tanulók nevelésében sem. Nevelés-módszertani úton ki kell dolgozni, neveléslélektani alapon meg kell állapítani: hogyan lehet a kialakult vagy kialakulóban lévő szocialista világnézeti értelmi elemeket a tudatban valami pozitív érzelem hatékonyságával támogatni, meggyőződéssé érlelni, akarat- és jellemneveléssel személyes bátor állásfoglalás magasságáig emelni.
Érdekes kérdés azt kutatni, hogyan lehet feloldani azt a látszólagos ellentmondást, amely sok nevelő benső magatartására jellemző. A nevelők jelentős csoportja őszinte nyíltsággal foglal állást a leghaladóbb szaktudományi gondolatok mellett, e gondolatokat szívvel-lélekkel magáévá teszi, hirdeti, ugyanakkor azonban óvatos tartózkodással fogadja az országos és nemzetközi politika kérdéseit, ... feledve azt az összefüggést, amely politika és tudomány között fennáll. Ezek a nevelők azt is figyelmen kívül hagyják, hogy ez a kettősség végül is világnézetük torzulására vezet, csírátlanítja tudományos meggyőződésüket is, hatástalanítja a tanításuk erejét, gyengíti a tudomány hatalmát is”– vélte Juhász Béla, majd a gyermek- és neveléslélektani ismeretek felhasználásának jelentőségéről szólt a világnézeti nevelésben.
„Eljött már az ideje, hogy lezárjuk a gyermektanulmányozástól való oktalan és jogosulatlan irtózás korszakát, jól használható kézikönyvet adjunk a pedagógusok kezébe... A sokszor gúnyolt, valóban riasztó, mesterkélt ’aktualizálás’ pedagógiai gyakorlatunkban nem csupán a felsőbbség szándékainak meg nem értéséből, a kor követelte korszerűségnek félreértéséből, hanem éppen a gyermektanulmányozási és neveléslélektani ismeretek, tehát a szakszerűség hiányosságából eredt, és ered ma is” – konstatálta a szerző, majd a környezeti hatások körében a tárgyi feltételek szerepét elemezte, hangsúlyozva, hogy ezek „nem egy esetben jobban értékesíthetők, (mert ’beszédesebbek’) mint a személyi hatások. Nem közömbös: mit mutathatunk be, mire hivatkozhatunk a gyermek, a tanuló környezetében, amikor arról van szó, hogy mit alkotott népünk a népgazdasági tervek végrehajtása során – mint ahogy éppen nem elhanyagolható tényező: milyen tárgyi feltételek, körülmények veszik körül a gyermeket az iskolában, amely a nép, a közösség intézménye.
Az iskola rendje, tisztasága a világnézeti nevelés eszköze is, nemcsak az erkölcsi és esztétikai nevelés tényezője. A szép tankönyv éppen úgy a meggyőzőerő szerepét játssza a világnézeti nevelésben, mint a kellemesen fűtött tanterem: a legközvetlenebb szemléltetés szocialista építésünk megmutatására, a szó és tett összhangjának döntő bizonyítéka” – írta Juhász Béla, a neveléstudomány művelőit kérve a kapcsolódó kérdések vizsgálatára.
Befejezésül „az eszmei-politikai nevelés gondolatrendszerének vázlatát” bocsátotta olvasói elé.
„Az eszmei politikai nevelés... elsősorban az értelmi és erkölcsi nevelés területén jelentkezik, a szocializmus, majd a kommunizmus felé mutat utat. Elvi alapja a munkásosztály, a párt ideológiája, politikája. A nevelésnek ezt az irányát kell kialakítanunk és megerősítenünk, mert ennek az iránynak célja és tartalma a legszorosabb összefüggésben van magyar népünk alkotómunkájával, az egész ország társadalmi politikai életével.
A nevelés eszmei-politikai iránya két fontos követelményt tartalmaz: a) ki kell alakítani a tanulókban politikai meggyőződéstől áthatott marxista világnézetet és b) a kommunista erkölcsi tulajdonságokat. – E két követelmény sikerrel csak együtt valósítható meg: kommunista erkölcsi tulajdonságokat csak marxista világnézet alakításával, fokozatos kiépítésével lehet fejleszteni, és a marxista világnézet (mint eszmei, elméleti alap) kiépítésének gyakorlati következménye a kommunista erkölcsi vonások kifejlesztése.
A követelmények megvalósításának több feltétele van: a) a marxista (dialektikus materialista) tudományossággal kidolgozott tanítási anyag, mint eszmei tartalom s egyben a nevelés eszköze; b) e tanulmányi (művek) anyag marxista-leninista eszmeiséget sugárzó közvetítése a tanulóifjúságnak (módszertani követelmény); c) a marxista eszmei tartalom közvetítésének a nevelőmunka többi részletével való legteljesebb összeforrottsága; d) önmagunkban is meg kell teremtenünk helyes politikai meggyőződéssel ötvözött marxista világnézetet és kommunista erkölcsi tulajdonságokat; e) olyan tantervek, tankönyvek, segédkönyvek (módszertani útmutatók) szerkesztése, kiadása, amelyek alapul szolgálhatnak a nevelés sajátos irányának. ...
A részfeladatok a következők lehetnek: a) a pártosság elvének nevelőmunkánk minden mozzanatában való érvényesítése; b) harc a reakciós idealista szemlélet ellen, amely 1953. júniusa óta különösen időszerűvé vált, s méginkább az; c) pontosan meg kell állapítanunk, hogy egy-egy tantárgy célkitűzésében, anyagában hol kínálkozik lehetőség az eszmei politikai nevelésre...
A követelmények megvalósításának feltételeit szakszerűen vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy a feltételek megteremtése csak részben függ a működő pedagógustól, mert ez a nevelőmunka az illetékesektől egyfelől megfelelő tantervet, tankönyvet követel, másfelől maga a nevelő is irányításra szorul: ideológiai továbbképzésre  és módszertani útmutatásra. ... [E] feladatok megvalósításához a teljesen fejlett ideológiai tájékozottságon kívül alapos pedagógiai felkészültségre, mégpedig elméleti és gyakorlati tudásra van szükség, nemkülönben a népünkért érzett mély felelősségre és bennünk állandóan munkáló hivatástudatra” – írta cikkében Juhász Béla.  
A T. Olvasó önálló véleményalkotásának elősegítésére kb. 80%-ban idéztük az állam – ideológia – iskola viszony kora Kádár-kori megítéléséhez, s méginkább jelen tanulmányunk „főhőse”, Juhász Béla álláspontjának nyomon követéséhez érdemi adalékokkal szolgáló írásokat. Ezért csak a fejezet elején felvetett szempontból, röviden kommentáljuk Juhász Bélának a kor sajátos nyelvezetén „magáért beszélő” szövegét.
Találunk benne a jeles pedagógus munkásságának egészére jellemző vonásokat. Törekvést
• a tárgyalt kérdések sokoldalú megközelítésére, többoldalú megvilágítására, rendszerezésére, s a vizsgált jelenségek pusztán jelszószerű, deklaratív megközelítésének, inadekvát kezelésének elutasítására;
• a neveléstudomány eszköztárának mozgósítására, a hatalom által kitűzött nevelési célok „operacionalizálására” (annak vizsgálata nélkül, hogy ezek a célok mennyire a sajátjai, s hogy mennyire valószerűek, „életszerűek”, korszerűek, vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan ideologikusak: „kor-szerűek”);
• arra, hogy egyetlen pedagógust se lehessen politikai-világnézeti okokból – minden türelmi idő nélkül – hivatásának gyakorlásától megfosztani, s igazgatója közvetlen ideológiai-politikai nyomásának kitenni, személyes elkötelezettsége folytonos hangoztatására kényszeríteni;
• arra, hogy mintegy „szaván fogva” a hatalmat, pótlólagos erőforrásokat szerezzen, jobb feltételeket teremtsen az iskolai életvilág szereplői (legyen normális fűtés, szép tankönyv, esztétikus tárgyi környezet), s a neveléstudomány tanárai és művelői (gyermektanulmány, az adott ideologikus megközelítésen túlmutató kutatási témák) számára.
Ennyiben Juhász Béla nem változtatott humánus, szakmailag igényes álláspontján. Szembetűnő azonban, hogy hiányzik írásából a méltóságteljes, mértéktartó alkalmazkodás, melynek révén korábban még a legkeményebb, „leglelkesítőbb” hivatalos utasításokat, szövegeket is némi distanciával, terminológiájukat kissé szűrve, finomítva, tompítva közvetítette. Ha jól értjük: ebben az írásában – az alábbiakban érintendő kényszerítő körülmények hatására – Juhász Béla feladta a némi autonómiát biztosító távolságtartás stratégiáját,  s azt a „ha nem tudod megakadályozni, állj az élére, hogy játékban maradhass” maximával váltotta fel.  Erre utalnak az akkori hivatalos terminológia, dogmák maradéktalan használata; a szülők világnézeti nevelésétől, a rendszer melletti állásfoglalástól ódzkodó, „fejlődésképtelen” pedagógusok elítélése; s a pártosság és „a reakciós idealista szemlélet” elleni harc követelményének hangoztatása. 
Nem feledhetjük azt sem, hogy olyan pedagógustól olvashattunk ezekről, aki két évtizeddel korábban egy református körzeti konferencián, „Krisztusról, egyházról, nevelésről” még így vélekedett: „Krisztussal döntő, az egész életre szóló módon csak egyszer kell találkoznunk; attól kezdve nem tudunk elszakadni Tőle többé”. 
1938 augusztusában a líceumi nevelés kapcsán Juhász Béla megerősítette azt is, hogy az új iskolatípus „a ma még hiányzó, határozott nemzeti tudatossággal bíró, erőteljes polgári középosztály megteremtésére hivatott intézmény”, melyben „a nevelőmunka nemzeti és nemzetté nevelés”. Ennek előfeltétele a – testi, értelmi és erkölcsi nevelés révén megvalósítható – személyiségnevelés. Feladata, hogy „növendékeit vallásossá, nemzeti érzésűvé, erkölcsös polgárokká tegye, akiket gyakorlati gazdasági ismeretekhez kell juttatnia, ezenkívül családi és iskolai gyermeknevelési alapismeretekhez”. Amihez – írta a Magyar Tanítóképzőben –, „a líceumi tanárban e tulajdonságoknak… hatványozottabb fokban kell meglenniük, mégpedig nem elszigetelten, hanem magasabb életegységben”. A líceumi tanár „vallásossága ne legyen üresen kongó, élettelen, s csak külső megszokás, hanem élő hitből táplálkozó, s járuljon hozzá cselekvő egyháziasság; nemzeti érzése helyesen értelmezett fogalmakból táplálkozzék, melyek megoltalmazzák a nevelőhöz nem méltó irányzatoktól; erkölcsösségét egész életével… példázza; gyakorlati gazdasági kérdésekben el kell igazodnia, az újságok csekélynek tetsző közléseiben is forgolódottnak kell lennie; okos előrelátással érzékelnie kell a nemzeti élet érverésének minden rezdülését, s messze előre szinte bele kell éreznie magát azokba a viszonyokba, melyek növendékeit várják”. „Nem lehet gyakorlati irányú nevelést végeznie annak, aki nem tart lépést az örök jelennel. Ettől e jelentől nem lehet elmaradni, mert akkor nem teljesül a nemzeti nevelés. Semmit sem lehet elhagyni a jelenből, mert akkor meghamisítjuk a növendékek életszemléletét, s hibás irányba térítjük el vezető gondolatát, amely fejlődő világnézetének alapja. Aki tehát elszakad a jelentől, sem közvetve, sem közvetlenül nem szolgálja a nevelés célját: a növendék teljes fejlettségét” – hangsúlyozta a tanár úr, feltételezésünk szerint kulcsot adván magatartása megértéséhez is. Majd hozzátette: „Nem feledhetjük el végül, hogy mindegyik felekezetnek különös gondja híveinek maga számára nevelése az egyháziasság növelése és megtartása útján. Így alakul át az egyház olyan szellemi közösséggé, amely szükségleteit a nevelés útján akarja kielégíteni. Ebből a célból valóságos nevelési közösséget alkot, s iskoláiban egyháztársadalmi tennivalókra, templomi szolgálatra, gyülekezeti életre készít elő.” 
Márpedig az ilyen közösségek sorából, alulról lenne kiépíthető egy valóságos nemzeti egység, vélte Juhász Béla,  s – a jó líceumi pedagógussal szemben támasztott követelményeinek megfelelni igyekezvén –, 1938-1939-ben nyilvános fellépésekkel demonstrálta álláspontját. Az első bécsi döntés alkalmából a városi Hősök-emlékművénél rendezett ünnepség szónokaként – beszámolója szerint – „feltárta a nemzet változott helyzetét (nemzeti nevelés) és hangsúlyozta, hogy a nemzet ellensége az, aki megbontja a nemzeti közösség sorait, aki viszályt kelt a kialakult nemzeti egység ellen (nemzetté nevelés)”.  Kötelességének érezte fellépni a „nagykőrösi egység” érdekében is: rövid beszédben köszöntötte a Dinnyés Józseffel szemben újraválasztásáért kampányoló, akkoriban Imrédy Bélához közel álló Milotay Istvánt. 
Amikor Imre Sándor óvta őt az ilyen politikai szerepvállalástól, a következőképp jellemezte a politikához fűződő, pedagógiai szempontok által kontrollált(nak vélt) viszonyát: „Ha mindenki annyit és úgy politizálna, mint én: kiveszne a politika, és nem lenne a politikusokból senki. Éppen arra tudtam egyértelmű bizonyítás szerint jó és ritka példát adni, hogyan kell politikamentesen beszélni; úgy gondolom: erre csak nevelők képesek, akik megszokták, csak felelősséggel beszélni. A köszöntőben sem a politika, sem zsidó, sem kormány, sem reform, sem urak, sem parasztok szó nem fordult elő, olyan volt, amit a Professzor Úr... is ’elvállalt’ volna... A politikába, mint a NEP [Nemzeti Egység Pártja – a kormánypárt] ifjúsági szervezetének elnöke csöppentem, itt így tartanak nyilván. ... [H]áromszor kényszerültem súrlódni hívásra (sohasem magam ajánlkoztam) a politikával: Szegeden, amikor 1926-ban Árpád-vezér lettem, eredménye az lett, hogy amíg otthon voltam: nem volt több utcai tüntetés;  Nagykőrösön 1934-ben a NEP ifjúsági elnökségem  hatása az lett, hogy nem törték be azóta a zsidó templom ablakait és nem kenték be a zsidók üzleteinek ajtajait, mint annak előtte naponta; és most egy egyszerű köszöntésével annak az embernek, aki talán a legtöbbet tette ezen a földön, hogy felsőbb segítséggel felépüljön az új tanítóképző. ... Azt könnyű megígérnem Szeretett Professzor Uramnak, hogy ennél jobban el nem vonz engem a politika, s azt is, hogy el nem nyel, miután nekem már sikerült néhányszor abban a szűk körben, amelyben keringek, elnyelni magát a politikát. Engem át-meg átitatott az a nevelői gondolkodás, amely éppen Professzor Uram hatására alakult ki bennem, egyre növekvő felelősséggel minden iránt, amit teszek másokért, mások előtt.”
Ezen meggyőződés – s a „nemzetnevelőnek” a mindenkori nemzeti főáramlathoz kapcsolódásának szükségességéről kifejtettek jegyében – Juhász Béla 1945. szeptember 15-én a „Köznevelés”-ben publikálta a megváltozott konstellációban „a nevelés mai céljáról” alkotott elképzelését: „Mindnyájan egyetértünk abban, hogy új társadalomra van szükség, tehát abban is, hogy a nevelés újszerű legyen... A nevelés céljának megfogalmazása a múltban sok gyarlóságot árult el. Vagy egyoldalú irányzatok kiszolgálására akarták a nevelést felhasználni, vagy pedig merő jóindulatból csak egy-egy emberi tulajdonságot hangsúlyoztak, s ennek kialakítását tűzték ki a nevelés elé a többi tulajdonság rovására, nem egyszer a jónak is az elnyomására. Beszéltek politikai, művészi, vallásos, katonai, hazafias nevelésről, a többi követelményt elhallgatták, így csak a nevelés színezetét, ’szellemét’ jelölték meg. Egyetlen magyar neveléselmélkedőn kívül senki sem foglalta össze mindazt, amit a neveléssel el lehet, s el kell érni. 
A társadalom megújulását elsősorban nevelés útján remélhetjük. ....[A] nevelés az egész embert nézi, tehát feladatának azt tekinti, hogy az egyén testi-szellemi (azaz értelmi és erkölcsi) erőit minél teljesebben kifejlessze. ... A szellem értelmi irányú kibontakozásának eredménye a szellemi önállóság. ... A demokratikus átalakulás sorsa dől el azon: vajon sikerül-e olyan értelmes embereket nevelni, akik felismerik az új helyzet követelményeit, a közönséghez való viszonyukat, ...[s] mérlegelik ebbe való beilleszkedésüket... Itt van komoly szükség mélyreható töprengésre, a művelési anyag kiválasztásában: mi a korszerű, mi az időszerű a magyarság megtartása érdekében, mi legyen az a vezető gondolat, amin a világnézet alapul.  A művelési anyag kiszemelésében legfőbb gondolat a haladás biztosítása. A haladás biztosítását egy politikai párt sem tekintheti a maga kizárólagos kiváltságának, ez valamennyi párt közös ügye.  Tehát sem az anyagkiválasztásban, sem az ismereteknek a növendékek elé való terjesztésében nem érvényesülhet a nevelő politikai pártállása, sajátos meggyőződése, mert eltakarhatná a növendék szeme előtt a tárgyi igazságot, a messzi összefüggéseket, a kibontakozás kínálkozó útjait, ha még olyan igaznak és igazoltnak tetsző is az a politikai meggyőződés. E tekintetben csak a tiszta tárgyiasság, a valóság kényszerítő igazsága játszhat szerepet.
Bár tudjuk, hogy az értelmi nevelésben a nevelő személye szorosan egybeforr tárgyával, és az oktatás módszerét is ő alakítja, de ha a nevelő megszokja azt, hogy mindig a valóságot tárja növendékei elé, s a növendékeit is az igazság keresésében, felismerésében és követésében gyakorolja, akkor megközelítheti eszményét, mert az így nevelt emberben nem egyoldalú világkép alakul, s a pártállástól függetlenül nyújtott fogalmak tartalma által nem fejlődik afféle sajátos világnézet, amely embert, embertől elválaszt, foglalkozást foglalkozással szembeállít, hanem a természetes egymásrautaltságra eszméltet, s így a társadalmi közösség nagy egységének szolgálatára indít. A nevelő hatásunkra így eszmélkedő ember, belátja Eötvös József igazságát, hogy a különböző oldalakról a hegycsúcs felé igyekvők a csúcson találkoznak. E cél érdekében aprólékos gonddal, egészséges mértékű bíráló képesség fejlesztésével kell tehát a nevelés sokféle mozzanatában a körülöttünk adódó jelenségeket, tüneteket, a bennünket alakító helyzeteket, viszonyokat, a folyton változó fizikai és szellemi körülményeket a növendékeink építésére elemeznünk.
Végül a szellem erkölcsi irányú kibontakoztatása érdekében fejlesszünk a növendékekben nemes érzületet, hogy jóindulattal tudjanak másokkal közösségben és közösségért együttműködni. A nemes érzület a demokratikus gondolkodás igazi forrása, ha figyelembe vesszük, hogy a bennünk állandósuló érzelem ad irányt gondolatainknak és cselekvéseinknek. Ehhez fűzzük azt a szükségletet is, hogy tartsuk meg a templom mellett a felnövekvő nemzedéket, mert észlelhetjük, hogy miféle emberfajta ’kitermeléséhez’ vezet az Isten nélküli felnövekedés. Ebben a törekvésünkben azonban a kellő szabadság szelleme nyilatkozzék meg.
A nevelésnek itt körvonalazott célja... abból a felismerésből ered, hogy a nevelés: fejlesztés, faladata a fejlődés elősegítése, tehát célja sem lehet más, mint a fejlettség. Ez a tanítás Imre Sándortól való, aki időben Apáczai és Eötvös után, hatásában a kettő mellett a legnagyobb magyar művelődéspolitikus. ... [T]anításának helyes értelmezése alapján mondjuk, hogy... csak a fejlett ember lehet az óhajtott társadalmi átalakulás személyi biztosítéka, csak a fejlett ember adhat szilárd állandóságot most, amikor úgyszólván minden cseppfolyós állapotban van. ... Ez a tanítás hirdeti, hogy a teljesen fejlett ember: személyiség, azaz tudatos és nemes egyéniség; a mai társadalom ilyeneket vár a nevelőktől. Személyiségek nevelése emeli nevelői tevékenységünket a nemzetnevelés magaslatára, mert egyik tulajdonsága: a tudatosság legfejlettebb alakjában ma is a nemzeti közösségbe való beletartozás tudatát jelenti. A nemzetnevelés viszont a nevelés nemzeti módját: a nemzeti nevelést vonja maga után, ami a magyarság megmaradásának a nevelés részéről egyetlen feltétele. De elénk állítja... a nemzetté nevelést: a nemzet szellemi egységének megteremtését. Ez pedig ma a legsürgősebb tennivaló. Csak ilyen módon valósulhat meg a nevelés útján a sürgető követelés: az utánunk következő nemzedék építse fel a demokratikus Magyarországot.
Csak a valóban fejlett ember lehet a fogalom tisztázott felfogása értelmében demokrata. ... Így nézve a kérdést: személyiségek nevelése a demokratikus Magyarország felépítésének egyetlen módja és eszköze, a nevelés legfőbb feladata. Mit érne, ha kívülről: szervekkel, szervezettel, írott alkotmánnyal akarnók demokratizálni Magyarországot, azonban benne a nemzet tagjai fejletlen emberek? Üres váz volna csak a szervezet, amely lehet szép és jó, de tartalmatlan. Csak silány kép tetszetős keretben, üvegcserép aranyfoglalatban. ... [E]lőbb az embereket kell fejletté, alkalmassá tenni, ők majd megalkotják a maguknak való kereteket...  [M]ilyen benső magatartást vár a mai idő a nevelés szakemberétől, hogy a nevelés célját elérhesse[?] Nevelő csak személyiség lehet... A dolgokról közvetlen közelből tapasztalatokat szerezve, majd ezek hasznosítása céljából a dolgokon felülemelkedve: ez a nevelő igazi magatartása az élet és a tanítványai iránt. ... Ha a nevelő ezt a kettőt: az életet és tanítványt nevelői lelkülettel összekapcsolja, a jövőt szolgálja” – írta ma is elgondolkodtató, továbbgondolásra, vitára serkentő  dolgozatában közel hatvan esztendeje Juhász Béla.
Ha e ma is diszkutábilis dolgozatát összevetjük a fentiekben olvasható 1958. áprilisival, amely – a pártállami és mai rendszer különbsége folytán – jórészt ma már érdektelen, helyenként dogmatikus posztulátumokkal operáló skolasztikus okfejtés benyomását kelti, aligha beszélhetünk szerzőjük „töretlen eszmei fejlődéséről”. Márpedig a haladás, fejlődés, reform, s a jó pedagógus hozzájuk való viszonya nagyon is foglalkoztatta Juhász Bélát. A Nagykőrösi Híradó 1935. június 9.-i számában megjelent írásában úgy vélte, hogy „…az emberi élet folytonosan halad előre. Ha e haladás az örök emberi erkölcsi tulajdonságok tökéletesedésével jár együtt: fejlődés a neve. Sem a haladást, sem a tökéletesedéssel járó fejlődést emberi erővel feltartóztatni nem lehet. Néha a történelem folyamán mintha az embereknek egy-egy nagyobb csoportja megállítani akarta volna a haladást. Ez nem sikerült, mert ha ellenállt a fejlődésnek: elpusztult, ha pedig csak meg akarta fordítani a haladás útját, végül kénytelen volt beállni az eddigi fejlődés szolgálatába, hogy megmaradhasson. A fejlődés az egész emberiségre hat ugyan, de látható, felmérhető módon… a nemzetekben megy végbe. … A reformálás ott szükséglet, ahol valami ok miatt nem mehet végbe akadályozottság nélkül az életet, a nemzeti közösség megmaradását jelentő fejlődés. Akik a reformok útján való megújulás, fejlődésbe lendítés ellenébe állnak: egy-egy közösség sírásói. Lehet a nemzet sorsáért felelősséget érző emberekben különböző vélekedés, sőt meggyőződés is a reformok útjára lépés időpontjára nézve, folyhat vita arról: milyen legyen a megújhodásra törekvés tempója, az emberi élet személyi és tárgyi feltételeinek miféle területére vonatkozzék, de soha nem lehet kétséges, hogy ha egy nemzet nem rendelkezik a fejlődés természetes és szükségszerű követelményeivel, akkor kénytelen a tervszerű reformálás útjára lépni megmaradásának biztosítására. Ezen az úton mindenkinek együtt kell járni, ki részes akar lenni a nemzeti sors alakulásában, mely magában hordozza az egyes ember boldogulását is” – fejtegette a tanár úr az akkoriban éppen aktuális, demokratizmussal aligha gyanúsítható gömbösi reformok kapcsán.
Anélkül, hogy az ismertetett dokumentumokból kiolvasható nevelésfelfogás(ok), vagy a predesztináció elméletére emlékeztető fejlődés-, haladás-koncepció tartalmi elemzésébe bocsátkoznánk, talán nagyobb kockázat nélkül vélelmezhető: az egzisztenciális megfontolások mellett Juhász Béla történetfelfogásának, s a nemzete mellett jóban-rosszban kitartó (nemzet)nevelőről kialakult elképzelésének szerepe lehetett abban, hogy pedagógiai szolgáltatásait kötelességszerűen felajánlotta az egymást követő/kizáró oktatáspolitikai elképzeléseknek. Töredékes forrásaink nem adnak elégséges alapot annak alapos megítéléséhez, hogy a bemutatott szövegek által reprezentált korszakok közül vajon melyiket tartotta a tanár úr „haladónak”, s melyiket csak „fejlődőnek”? Idézett véleménye szerint ez nem is perdöntő: a jó nemzetnevelőnek, hacsak nem akar „a közösség sírásójává” lenni, minden körülmények között (akár az ígéret földjét megelőző sivatagi vándorlás évtizedei alatt is) professzionális eszközeit az aktuális oktatáspolitika szolgálatába kell állítania. Teheti ezt kritikus egyetértéssel (a harmincas években?), belső meggyőződésből (a koalíciós időszak elején?), némi tartózkodással, távolságtartással (a Rákosi-érában?), vagy rezignáltan, az írásából érezhető fenntartás nélkül (1958-ban?), de mindenképp végeznie kell – a tanítványai, nemzete iránti – kötelességét.
Paulusból Saulussá válásának  konkrét motívumai vélhetően az akkori történelmi szituációban keresendők: a szovjet intervenció és az azt követő megtorlások  késztethették őt is a „régi-új” status quo tudomásul vételére, s az ahhoz való alkalmazkodásra. Ahogy történeti kutatásokból, az örvendetesen gazdagodó memoárirodalomból, s az általunk készített interjúkból kitűnik: a nyugati hatalmak 1956 őszi magatartásának komoly szerepe volt a Rákosi-korszakban sokak számára belső tartást biztosító „guggolva is kibírjuk”, „őket is túléljük” érzetének  elillanásában. Ezen túl, az akkoriban már krónikus veseelégtelenséggel, fejfájással kínlódó Juhász Bélát  – a hosszú időn át konzekvensen képviselt – tartózkodó álláspontjának feladására késztethette: az akkor már három évtizede gyakorolt hivatásához, a tanítóképzéshez és a neveléstudományhoz való ragaszkodása, s a családjáról való gondoskodás felelőssége (s alárendelt motívumként, talán a negyvenes években a nagykőrösi református egyház egyes képviselőitől elszenvedett sérelmei ).
Új munkahelye, a kecskeméti képző ugyanis 1957-1958 folyamán – óvónő- és tanítóképző akadémiaként, majd felsőfokú óvónőképzőként – folyamatosan ott szerepelt a továbbfejlesztendők listáján, ami személyes sorsa szempontjából (5 évvel a nyugdíjkorhatár előtt álló, nagykőrösi lakosként, a pedagógia területén némi országos reputációval), csak a felsőfokú képzőben való megmaradás, vagy a budapesti Pedagógiai Tudományos Intézetben (PTI), esetleg más akadémiai kutatóhelyen való elhelyezkedés lehetőségét kínálta a számára. Az akkori történelmi szituációban, az ő helyzetében joggal úgy tűnhetett: mindkettőhöz a korábbi távolságtartás feladása szükséges. 
1957 tavaszán-nyarán az újraindult Pedagógiai Szemlében ugyanis Juhász Béla is olvashatta – a részvételével zajlott – balatonfüredi tanácskozás ambivalens értékelését, s a PTI értekezletének állásfoglalását: „A leglényegesebb feltétele... az eredményes tudományos munkának: ... a marxizmus leninizmus materialista elmélete és dialektikus módszere. ... Kötelezettség, hogy útmutatása mellett keressük az általános törvényszerűségek sajátos érvényesülését a valóságnak abban a szektorában, amelyet nevelés névvel illetünk, – hogy kutassuk a sajátlagos pedagógiai törvényszerűségeket. ... [A]z affajta tudományoskodás, amelyik a fáradságos kutatás helyett valamiféle ’alkalmazott marxizmust’ tálal neveléstudományként, nem csupán a szocialista nevelés gyakorlata számára nem szolgálhat megfelelő vezérfonálul, hanem még arra is alkalmas, hogy a tudományos világnézettel most ismerkedők közül egyesekben – magába a világnézetbe vetett bizalmat ingassa meg” –  írták, együttműködést ajánlva azoknak is, „aki ezt a világnézetet még nem – vagy nem egészen – tették magukévá”.  Az intézet akkori osztályvezetője, későbbi igazgatója, Szarka József ehhez rövidesen hozzátette:„A kérdések tisztázásának, pedagógiánk fejlődésének döntő feltétele a helyes pártirányítás érvényesítése. ... [Az „eszmei pártirányításnak”] rá kell mutatnia azokra az égető kérdésekre, melyek megoldása elodázhatatlan... [O]lyan általános elvi iránymutatást ad, melyek alapján a szakma egyes konkrét kérdéseire is biztonságos felelet adható” – írta a szerző, majd „az útitársakkal” való kooperáció feltételét vázolta: „Az együttműködés feltétele kettős: a marxista, kommunista kutatók valóban marxista módra kell, hogy képviseljék ügyüket, valóban kommunista módra kell, hogy dolgozzanak – viszont az együttműködők a népi demokrácia, a szocializmus platformján ismerjék el és támogassák a szocialista törekvéseket, és határolják el magukat olyan eszméktől (s ha kell, személyektől) melyek nyíltan, vagy áttételeken keresztül, de végső soron nem a proletárdiktatúra támogatói”.  Ha összevetjük a PTI (a hatalom) követelményeit, s Juhász Béla írását, aligha maradhat kétségünk: az elvárt „szótár” rutinos, „meggyőző” használatával  próbált az igazgató megfelelni a tudományos kutatókkal, s egyben a felsőfokú képzők vezetőivel, pedagógiatanáraival szemben megfogalmazódó elvárásoknak.
Az érintettek körében ugyanis már 1957 tavaszától-nyarától publikussá vált, hogy a „tanító- és óvónőképző akadémia célja az óvoda, illetve az általános iskola I-IV. osztályai számára művelt, hivatásához értő és azt szerető dialektikus materialista világnézettel rendelkező, kommunista erkölcsű tanítók és óvónők képzése.... Az egyes tárgyak feldolgozása és filozófiai tanulmányaik folyamán mélyítse el a jelöltek dialektikus-materialista világnézetét, biztosítsa, hogy a jelöltek a marxizmus-leninizmus tanításának mély megértése alapján felismerjék a társadalom fejlődésének a kommunizmus felé vezető útját. Tegye őket képessé e tanítások helyes alkalmazására mind pedagógiai, mind társadalmi munkájuk során. Érezzék meggyőződéssel vállalt hivatásuknak, hogy a szocializmus építésében részt vegyenek”.
Márpedig a minisztérium és a pártközpont akkori illetékesei szerint ilyen tanítókat és óvónőket a régi, középfokú képzők – elsősorban tantestületük összetétele miatt – képezni nem tudtak,  ezért, 1958. január 10-én az MM Tanító és Óvónőképző Osztálya mellett Munkaerőgazdálkodási Bizottságot állítottak fel „a tanszemélyzet és a hallgatók körültekintő és felelősségteljes kiválasztására”.  Az előbbiekkel kapcsolatos elképzeléseket jól tükrözi Bizó Gyulának egy 1958. március 6-i levele a Fővárosi Tanács VB Oktatási Osztálya vezetőjéhez, melyben kérte: „…intézkedjen annak lehetővé tételéért, hogy a működő képzők tantestületén belül 1958. szeptember 1-jétől helyet biztosítsanak olyan fiatal, tehetséges párttag pedagógusok számára, akik a Tanító- és Óvónőképző Akadémiák tantestületét illetően is szóba jöhetnek. Így módot adnánk számukra, hogy a pedagógusképzésben némi gyakorlatra tegyenek szert” – írta a minisztériumi osztályvezető, aki március 18-i tervezetében (egy, Szigeti József miniszterhelyettes által március 28-án aláírt levélben) már arról értesítette a megyei tanácsi osztályvezetőket, hogy „…az egyes tantestületek kiválasztásánál biztosítani kívánjuk, hogy az akadémiák igazgatói saját intézményük viszonylatában, a tanszemélyzet kiválasztásában, a pályázatok elbírálásában tevékenyen részt vehessenek. Ezért őket ez év szeptember 1-jétől, a felállításra kerülő akadémiák helyén működő tanító(nő)képző igazgatásával kívánjuk megbízni. 1959. január 1-jétől kapják meg akadémiai igazgatói kinevezésüket. ... Az akadémiai igazgatók munkakörét [áthúzva: elsősorban] komoly politikai funkciónak kell tekinteni. (Politikai szempontból a megyei osztályvezetővel azonos követelményeket kell velük szemben támasztani.)”  Mivel e levélben a szóba jöhető jelöltekkel való konzultációra szólították fel a megyei osztályok személyzetiseit, valószínű, hogy minderről tájékoztatták Juhász Bélát is, s így nyilvánvalóvá válhatott számára: csak „megfelelő ember” kerülhet szeptembertől a kecskeméti képző élére.
Arról már kevésbé lehetett tudomása, hogy az 1958. március 20-án – Aczél György miniszterhelyettes aláírásával –, minisztertanácsi előterjesztésben leszögezték: „1945 óta képzőinkben a szocialista nevelés irányában kielégítő fordulatot elérni nem tudtunk. A tantestületekben az idősebb, konzervatív tanárok vannak túlsúlyban, kiknek szakmai színvonala magas, ezért tekintéllyel, nagy befolyással rendelkeznek. A növendékek összetétele ugyan megfelelő, de megítélésünk szerint a múlt gyakorlatának maradványaként zömükben kispolgári gondolkodású szülők gyermekei. Főleg ezen összetevőknek eredményeként az iskolák erőteljesen zárt, elszigetelt légkörben élnek és dolgoznak, amit nemegyszer klerikális vonások is áthatnak. ... Az új intézményekben politikailag szilárd, szakmailag igényes tanárokból új nevelőtestületeket kell kialakítani.  ... A képzés tartalmát korszerű, az óvónői, tanítói hivatás igényes követelményeinek megfelelő színvonalra kell emelnünk. A növendékek politikai képzésében különösen a kommunistává nevelés sajátos módszerét kell alkalmaznunk. Röviden: olyan meggyőződéses dialektikus materialista világnézetű és kommunista erkölcsű tanítókat és óvónőket kell képeznünk, akik szaktudásuk alapján is egész környezetükre maradandó nevelőhatást képesek gyakorolni”  – olvashatjuk az előterjesztésben, mely közvetve képet nyújt arról is, hogy egy Juhász Béla előéletével rendelkező, nem párttag, mindaddig viszonylag tartózkodó álláspontra helyezkedett igazgatónak – hacsak valami látványos gesztussal nem hívja fel magára a figyelmet –, milyen esélye lehetett a „játékban maradásra”. 
Talán ebben a szituációban kaphatta a jó szakembereket – igaz egyértelmű politikai-világnézeti állásfoglalás mellett – a képzőkben megtartani igyekvő Bizó Gyula ajánlatát: szóljon hozzá a Köznevelés fentiekben idézett 1958. február 19-i cikkéhez.  Az is lehet, hogy az ösztönzés mástól érkezett, sőt, az sem kizárt, hogy magától döntött a nyilvános állásfoglalás mellett: ahogy IV. Henrik  számára Párizs, Juhász Béla számára a felsőfokú nevelőképzésben való szerepvállalás – „megért egy misét”. Csakhogy: a hugenottából katolikussá lett elődjénél is balszerencsésebb volt. Be sem juthatott az ő Párizsába (a felsőfokú tanítóképzőbe), mivel 1958 május eleji vesekő-műtéte során vért kapott, ami nem volt megfelelő, s június 27-én, 55 éves korában elhunyt.  Így az értelmes és igényes szakmai feladattal – a felsőfokú tanítóképzés megteremtésében való részvétellel – kecsegtető jövő érdekében hozott áldozata hiábavalónak bizonyult,  s „A világnézeti nevelésről” közölt írása élete utolsó publikációja lett...
Így Juhász Bélának nemcsak a nagykőrösi tanítóképző fennmaradásáért folytatott szívós harca volt sikertelen, hanem – a 20. században egymást váltó, homlokegyenest ellenkező elveket valló „császárok” Magyarországán – személyi integritása, pedagógiai credoja (hite) megőrzéséért folytatott küzdelme is ambivalens eredményhez vezetett. Amikor a felsőfokú tanítóképzés megteremtésének hat évtizedes „álma”, terve a megvalósítás küszöbére jutott, az akkor éppen hatalma megszilárdítását minden egyéb szempont elé helyező „császár” súlyos követelményt támasztott az abban részt venni igyekvőkkel szemben.  S midőn e kiélezett szituációban a – közép-kelet-európai régiós társaihoz hasonlóan – két úr szolgálatára kényszerült hősünk „ujja már nem is mutatott többé a csillagra”:  „megadta a császárnak, ami a császáré”,  haragvó Istene (szerencsétlen sorsa) porba sújtotta.
Ítélete – az Ethán ben Hósaját, Dávid király krónikását szankcionáló Salamon király döntésétől  eltérően – nem tartalmazta Juhász Béla („császár” iránti lojalitását tükröző írásán  kívüli) opusainak megsemmisítését. Ezért a szomorú történetét – a hasonló magyarországi pedagógussorsok sajátos példájaként – felidéző történetírónak  módjában áll a tanár úr munkáit figyelmébe ajánlva segíteni a T. Olvasó önálló véleményalkotását, egy utolsó megjegyzéssel: ha tanítványai, munkatársai nevelői egyéniségét, teljesítményét méltató memoárjaira,  életműve egyes darabjaira gondolunk, s arra, hogy 1990 óta a nagykőrösi református tanítóképző és hitoktató főiskola – immár a Károli Gáspár Református Egyetem karaként – újra eredményes munkát végez,  talán valamelyest más perspektívába kerül Juhász Béla és kartársainak története is.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Állambiztossági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest (ÁBTL) - Történeti Hivatal Levéltára, Budapest (TH)
Baranya Megyei Levéltár, Pécs (BML)
Bács-Kiskun Megyei Levéltár, Kecskemét (BKMÖL)
Csongrád Megyei Levéltár, Szeged (CSML)
Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltára (CSML HL)
Debreceni Egyetem, Neveléstudományi Tanszék, Kiss Árpád Gyűjtemény, Debrecen (KÁGY)
Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára, Budapest (RL)
Heves Megyei Levéltár, Eger (HML)
Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, Esztergom (KEMÖL)
Magyar Országos Levéltár, Budapest (MOL)
Nógrád Megyei Levéltár, Salgótarján (NML)
Nógrád Megyei Levéltár Balassagyarmati Részleg (NML Bgy)
Oktatási Minisztérium Irattára (OM Irattár)
Pest Megyei Levéltár, Budapest (PML)
Somogy Megyei Levéltár, Kaposvár (SML)
Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára, Szekszárd (TMÖL)
Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg (ZML)

Ablonczy Balázs (2007/4-5): Értelmiségiek, ideológusok, fellegjárók. Portrék a Horthy-korszak szellemi elitjéből. Rubicon, 18. évf. 174-175. sz. 72-79.
A Magyar Élet Pártjának a nagykőrösi kerületben Milotay István a hivatalos jelöltje. Nagykőrösi Híradó, 1939. 17. évf. 36. sz. 6.
A magyar kötelességteljesítés mozgalmának nagykőrösi zászlóbontása. A díszgyűlés táviratilag üdvözölte a Kormányzó Urat. Nagykőrösi Híradó, 1942. 20. évf. 96. sz. 2.
A nagykőrösi református egyház egymillió kétszázezer pengős költségvetése. Nagykőrösi Híradó, 1944. 22. évf. 1. sz. január 4. 1–2.
A polgári gondolat ünneplése. Nagykőrös Népe.. 1945. 1. évf. szeptember 15. 1–2.
A világnézeti nevelés és a pedagógusok világnézete. Köznevelés, 1958. 14. évf. 4. sz. 91.
Az óvónők és tanítók akadémiai képzésének tervezete. Köznevelés, 1957. 13. évf. 2. sz. 41–48.
Babits Mihály (1928): Az írástudók árulása. In: Babits Mihály Művei. Esszék, tanulmányok. II. k. Szépirodalmi, Bp. 1978. 207–234.
Balatonfüredi pedagógus konferencia, 1956. október 1–6. (Rövidített jegyzőkönyv) Szarka József – Zibolen Endre – Faragó László. (szerk. 1957):  PTI, Bp.
Bayer József (1990): Az ideológia vége és végtelensége. In: Bayer József – Szabó Márton (szerk. 1990): Tükör által homályosan. Tanulmányok az ideológiáról. MTA Társadalomtudományi Intézete, Bp. 19–58.
Benke Valéria (1958): Miniszteri köszöntő. Köznevelés, 14. évf. 11. sz. 241.
Bizó Gyula (1957): A tanító- és óvónőképző akadémiáról folyó vita eredményei. Köznevelés, 13. évf. 8. sz. 182–185.
Burchard Erzsébet (1957): Célok és feladatok. Köznevelés, 13. évf. 7. sz. 155–156.
Cseh Géza (2004): Ifjúság a forradalomban (Szolnok megye). In: Némethné Dikán Nóra – Szabó Róbert – Vida István (2004) szerk. 259–297.
Csete Gyula – Csikai Pál – Danszkay Győző – Kiss József – Nánási Miklós – Seri András (1982): Szemelvények a Nagykőrösi és Dunamelléki Református Tanítóképző Intézet életéből. Nagykőrös.
Donáth Péter (2000): A felsőfokú tanítóképzés megteremtésének oktatáspolitikai előzményei, ideológiai motívumai (1953–1959). In: Kelemen Elemér – Balogh László (szerk. 2000): A jezsuita tanügyi szabályzattól napjainkig. Tanulmányok. Neveléstörténeti konferenciák 1999. Neveléstörténeti füzetek 18. sz. OPKM, Bp. 99–110.
Donáth Péter (2004/2): SzakEmber a minisztériumi ügyosztályon. Rozsondai Zoltán a magyarországi tanítóképzés értékeinek megőrzéséért, megújításáért (1945–1960). In: Rozsondai Zoltán (2004): KÖZszolgálat — pedagógushivatás. Rozsondai Zoltán a magyar tanítóképzésért és megújításáért. (Donáth Péter – Rozsondai Anikó, Zoltán és Zsolt szerk.) Trezor, Bp.13–167.
Dráviczki Sándor (1995): A Nyíregyházi Állami Tanítóképző 1948–1959 közötti története. In: Nagy Ferenc (szerk. 1995): Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv XI. Nyíregyháza. 243–258.
Feitl István – Ólmosi Zoltán szerk. (1987): A DISZ és a KISZ, 1953–1957. Dokumentumok az ifjúsági mozgalom történetéből. Kossuth, Bp.
Gergely Jenő – Izsák Lajos (2000): A huszadik század története. Pannonica, Bp.
Gergely Jenő (2000/1): Az iskolai vallásoktatás Magyarországon 1945 után. In: Nagy Péter Tibor (szerk. 2000): Oktatáspolitika és vallásszabadság. Állam — egyház — iskola — társadalom a 20. században. Új Mandátum, Bp. 185–206. és 271–278.
Gergely Jenő – Glatz Ferenc – Pölöskei Ferenc (szerk. 1991): Magyarországi pártprogramok, 1919–1944. Kossuth, Bp.
Géczi János (2006): A szovjet pedagógiai minta. Iskolakultúra.  9. sz. 24-38.
Golnhofer Erzsébet (2004): Hazai pedagógiai nézetek Magyarországon, 1945–1949. Iskolakultúra-könyvek 23. (Sorozatszerk.: Géczi János, szerk.: Horváth József.) Iskolakultúra, Pécs.
Gondolatok Krisztusról, egyházról, nevelésről. Nagykőrösi Híradó, 1938. 16. évf. 40. sz. 1.
Gyarmati György (1998): Március hatalma, a hatalom márciusa. Fejezetek március 15. ünneplésének történetéből. Paginarum, Bp.
Hegedüs B. András (1996) szerk.: 1956 kézikönyve. I. k. Kronológia. 1956-os Intézet, Bp.
Hell Judit – Lendvai L. Ferenc – Perecz László (2001): Magyar filozófia a XX. században. 2. rész. Áron, Bp.
Hermann Alice (1957): Mit várunk a jövendő tanítók nevelőitől? Köznevelés, 13. évf. 20. sz. 469–471.
Heym, Stefan (1977): Dávid király krónikája. Regény. (Ford.: Görög Lívia.) Európa, Bp.
Hubai László (2001): Magyarország XX. századi választási atlasza, 1920–2000. Választókerületi adattár. II. k. Napvilág, Bp.
Hunyady György (1996): Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Akadémiai, Bp.
Hunyady György (2002): A kontraszelekció pszichológiája: egy kutatási terület feltérképezése. In: Hunyady György (2002) szerk.: Szociálpszichológia történelemtanároknak. Önkonet, Bp. 448–488.
Huszár Tibor – Szabó János (szerk. 1999): Restauráció vagy kiigazítás. A kádári represszió intézményesülése. Zrínyi, Bp.
Imre Sándor (1944): Az Országos Közoktatási Tanács feladata. Néptanítók Lapja, 77. évf. 1. sz. 4-8.
Jóboru Magda (1957): Közoktatáspolitikánk fő kérdései. Köznevelés, 13. évf. 1. sz. 1–5.
Jóboru Magda (1957): Szocialista közoktatásunk helyzetéről. Köznevelés, 13. évf. 13. sz. 277–284.
Juhász Béla (1935): Mi a reform? Nagykőrösi Híradó, 13. évf. 45. sz. 1-2.
Juhász Béla (1938): Gondolatok a líceumi nevelésről. Magyar Tanítóképző, 51. évf. 329–335.
Juhász Béla (1939): Nemzetünk életének változásai és az iskola. Protestáns Tanügyi Szemle, 13. évf. 11. sz. 409-416.
Juhász Béla (1941): A tanítók erőteljesebb részvétele a missziói munkában. Protestáns Tanügyi Szemle, 15. évf. 5. sz. 121–130.
Juhász Béla (1943): A református népiskola-felügyeletről. Protestáns Tanügyi Szemle, 17. évf. 6. sz. 125–129.
Juhász Béla (1943): Művelődéspolitika — nemzetnevelés. Hajnalodik, 6. évf. 7. sz. 205–211.
Juhász Béla (1944): A református népiskolai tanítási terv. Protestáns Tanügyi Szemle, 18. évf. 1. sz. 14–16.
Juhász Béla (1945): A nevelés mai célja. Köznevelés, 1. évf. 6. sz. 3–5.
Juhász Béla (1957): Hozzászólás a tanítóképzés reformjához. Pedagógus Értesítő, február 14. 8.
Juhász Béla (1957): A tanterv alkalmazhatóságának főbb kérdései. Köznevelés, 12. évf. 7. sz. Alsó tagozati oktatás-nevelés c. melléklet, VI–VII.
Juhász Béla (1958): A világnézeti nevelésről. Köznevelés, 14. évf. 8. sz. 173–175.
Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor (1997): Kinek a forradalma? Erőszakszervezetek 1956-ban. A fordulat napja. Ismét sortüzek. A nagy per. Püski – Kortárs, Bp.
Karádi Éva (1983–84): Fogarasi Béla — értelmiségi életpálya a XX. században. Medvetánc, 1983/4.–1984./1. sz. 33–53.
Kardos József (2007): Iskola a politika sodrásában 1945-1993. Gondolat, Bp.
Kedvező eredménnyel járt a kultuszminiszternél a református egyház küldöttsége. Nagykőrösi Híradó, 1939. 17. évf. 34. sz. 2.
Kelemen Elemér (2002): Hagyomány és korszerűség. Oktatáspolitika a 19–20. századi Magyarországon. Oktatáskutató Intézet – Új Mandátum, Bp.
Kemény Gábor (1945): Imre Sándor életműve. Embernevelés, 1. évf. 1–2. sz. 69–70.
Kemény Gábor (1947) szerk.: Továbbképzés és demokrácia. Egyetemi Nyomda, Bp.
2100 szótöbbséggel (1939) Milotay István Nagykőrös képviselője. Paczolay György Középpestvármegye fajvédőpárti képviselője. Nagykőrösi Híradó, 17. évf. 43. sz. 1–2.
Köszöntjük a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetséget. Köznevelés, 1957. 13. évf. 4. sz. 84.
Krajcsovszki József – Krajnyák Nándor (1990): A gazdasági szaktanítóképzéstől a tanítóképző főiskoláig. In: Micheller Magdolna szerk. (1990): Fejezetek a pedagógusképzés történetéből, I. Bács-Kiskun Megye. I. 186–348.
Ladányi Andor (1988): A felsőfokú tanítóképzés előzményei (1945–1959). In: Magyarfalvi Lajos szerk.(1988): A tartalmilag megújított, négyéves tanítóképzés. Helyzetfeltáró előtanulmányok és javaslatok. BTF, Bp. 197–232.
Ladányi Andor (1995): Egyetemi ifjúsági szervezetek a Horthy-korszakban. Educatio, 4. évf. 2. sz. 265–284.
Marosi Izidor (1988): A hitoktatás. In: Magyar Katolikus Almanach, II. k. 1988. 620–649.
Mészáros István (1996): Ateista nevelés iskoláinkban, 1950–1990. Neveléstörténeti tanulmány. Eötvös József Kiadó, Bp.
Nagy István (2000): A lámpás újra kigyulladt. Studia Caroliensia, 1. évf. 3. sz. 39–46.
Nagy Mária (1995): Somos Lajos, 1952-ben, a III. B-ről. Magyar Pedagógia, 95. évf. 1–2. sz. 101–111.
Nagy Péter Tibor (2000): Járszalag és aréna. Egyház és állam az oktatáspolitika erőterében a 19. és 20. századi Magyarországon. Új Mandátum, Bp.
Nagy Péter Tibor (2006): Világnézeti nevelés az ötvenes évek Budapestjén. Educatio, 15. évf. 3. sz. 566-592.
Némethné Dikán Nóra – Szabó Róbert – Vida István (szerk. 2004): Nagy Imre és kora. Tanulmányok, forrásközlések III. Vidéki diákmozgalmak 1956-ban. Nagy Imre Alapítvány.
Nyilatkozat a gyengébb értelmi felfogású gyermekek külön oktatásának kérdésében. Nagykőrösi Híradó, 1944. 22. évf. 1944. január 8. 4.
Ormos Mária (1989): A konszolidáció problémái 1956 és 1958 között. Társadalmi Szemle, 44. évf. 8–9. sz. 48–65.
Ormos Mária (2003): Történelem és társadalom. Mozgó Világ, 2003. 7. sz. 15–21.
A Pedagógiai Tudományos Intézet összevont értekezletének vitája a közelmúlt pedagógiai mozgalmáról s időszerű politikai, kultúrpolitikai és pedagógiai kérdésekről. Pedagógiai Szemle, 1957. 7. évf. 1. sz. 95–99.
Potó János (2003): Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Osiris, Bp.
Rainer M. János (1999): Nagy Imre. Politikai életrajz. II. k. 1953–1958. 1956-os Intézet, Bp.
Rainer M. János (2003): Ötvenhat után. 1956-os Intézet, Bp.
Ripp Zoltán (2002): 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Korona, Bp.
Romsics Ignác (1999): Magyarország története a XX. században. Osiris, Bp.
Rozs András (2004): Az 1956-os forradalom diákmegmozdulásai Pécsett és Baranya megyében. In: Némethné Dikán Nóra – Szabó Róbert – Vida István szerk. (2004). 353–402.
Salacz Gábor (1988): A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje (1948–1964). E munkám a jelzett tizenhét esztendő történetének nem annyira feldolgozása, mint inkább forrása kíván lenni. Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae IX. Görres Gesellschaft, München.
Seri András (1986–87): A Nagykőrösi Tanítóképző Intézet története. In: Farkas Péter – Novák László szerk.: Az Arany János Társaság Évkönyve XX. Nagykőrös. 3–85.
Sipos Péter (1971): Milotay István pályaképéhez. Különlenyomat a Századok 3–4. számából.
Szabolcs Éva (2006): Az 1956-os balatonfüredi pedagóguskonferencia. In: Szabolcs Éva szerk. (2006): Pedagógia és politika a XX. század második felében Magyarországon. Eötvös József, Bp. 165-177.
Szabó Miklós (1978): Új elemek az értelmiségi ifjúság mozgalmaiban az 1920–1930-as évek fordulóján. In: Vass Henrik – Szabó Ágnes szerk. (1978): A haladó egyetemi ifjúság mozgalmai Magyarországon, 1918–1945. Kossuth, Bp. 133–164.
Szabó Miklós (1988): Hétköznapi sztálinizmus Magyarországon. Századvég, 6–7. sz. 160–167.
Szarka József (1957): Hogyan tovább? Pedagógiai Szemle, 7. évf. 6. sz. 1–3.
Szenczi Árpád (1996): A református tanítóképzők szellemi hatása. Pedagógusképzés, 1996. 1–2. sz. 178–182.
Tettemanti Béla (1945): Világnézet és nevelés. Embernevelés, 1. évf. 3–4. sz. 87–92.
Ujvári Gábor (1991): Egyetemi ifjúság a „neobarokk társadalomban”. A bajtársi szövetségekről. Valóság, 34. évf. 5. sz. 64–73.
Váczy Ferenc (szerk. 1940/41., 1941/42, 1942/43., 1943/44., 1946/47.): A Nagykőrösi és Dunamelléki Református Tanítóképző-intézet és Nagykőrösi Református Líceum évkönyve(i). Nagykőrös, 1941–1947.
Váradi József (1945): Imre Sándor (1877. X. 13–1945. III. 11.) Köznevelés, 1. évf. 1–2. sz. 5–6.
Vonyó József szerk. (1998): Gömbös pártja. A Nemzeti Egység Pártja Országos Központjának dokumentumai, 1932–1939. Dialóg Campus Kiadó, Bp. – Pécs.
Welker Ottó (1945–84): A művelődésügyet irányító minisztériumok szervezete, ügybeosztása és vezető tisztviselői, 1945–1984. Kézirat, é. n.

JEGYZETEK

  Dolgozatunk egy, a nagykőrösi képző bezárására irányult két 20. századi kísérlet hátterét és körülményeit feltérképező – az OTKA T 046693. számú kutatás keretében készült – 32 íves dokumentatív elbeszélés utolsó része. A teljes szöveg 2008-ban jelenik meg „A magyar művelődés, tanítóképzés történetéből 1868-1958” című kötetünkben a Trezor Könyvkiadónál.
  RL C/39 31-38. d. és A/1/g. 14. d.; Seri A. 1986-87. 27. o.
  1948-as „Nyilvántartási lapja” és „Minősítési lapja” szerint, a már szegedi egyetemi tanulmányai alatt a Régészeti Intézet demonstrátoraként, a Tanárképző Intézet titkáraként tevékenykedett Juhász Béla - különböző szinten – latinul, görögül, németül, angolul, olaszul és franciául értett, s már 1927-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Olaszországban, Ausztriában, Jugoszláviában, Németországban járt rövidebb-hosszabb tanulmányutakon. PML NKO VIII. 53/b. 1. d. nyilvántartási lap;  PML XXIV. 501/b. 1. d.
 Váczy F. szerk. 1940/41. 11-12., 1941/42 9-11., 1942/43. 8-10., 1943/44. 5-6., 1946/47. 4.; PML XXIV. 501/b. 1. d.; Csete Gy. et al. 1982.  55-73.; Seri A. 1986-87. 26-28. és 57-61. o.; Balatonfüredi 1956. - A Polgári Demokrata Párt városi szervezete elnöki tisztségének elvállalása (s talán a Nemzeti Egység Pártja ifjúsági szervezetében korábban játszott szerepe) nyomán Juhász Bélát – a városi „politikai kiszorítósdi” keretében, tárgyi alap nélkül – „népítélettel” sújtották, vagy legalábbis az igazolása elhúzódott. Az 1946-ban a B-listázások kapcsán felállított tantestületi minősítő bizottság teljesítményét minden szempontból a legjobbra, 1, 1, 1, 1-re értékelte: „kiváló szakműveltségű, irodalmi munkásságot kifejtő, példaadó módszerrel dolgozó, buzgó nevelői egyéniség, egyéni és társadalmi magatartása kifogástalan”. Utóbbi értékeléssel talán a Nemzeti Parasztpártba történt átlépését, szakszervezeti tagságát, s az iskolán kívüli népművelésben, valamint az ifjúsági egyesületben játszott szerepét honorálták. (Ifj. Juhász Béla egyetemi docens úr közlése, RL A/1b. 1945/3041.;MOL XIX-I-1-g-106. 533/1946. V/b. 124. d.; PML NKO VIII. 53/b. 1. d. nyilvántartási lap; PML XXIV. 501/a. 1040-1946/47. valamint az ügyet elindító 44605/1945. IV. üo. sz. VKM levél MREZSL 2. d. f. 52. d. 2979/1945.)
  Krajcsovszki J. – Krajnyák N. 1990.
  Lásd „A magyar művelődés, tanítóképzés történetéből 1868-1968” c. kötetben.
  A Köznevelés 1957. április 1-jei számában köszöntötték a KISZ-t: „A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség előtt történelmi jelentőségű feladat áll: megteremteni – nem jelszavakban, hanem a valóságban – ifjúságunk egységét a szocializmus, az igazi hazafiság, a proletár nemzetköziség eszméinek alapján”. (Köszöntjük...1957/4. 84. Vö.: Feitl I. – Ólmosi Z. szerk. 1987. 15-23. és 193-218. o.)
  MOL XIX-I-2-f-8531-K2/2-1957. 219. d. (Kiemelés tőlem – D. P.)
  MOL M-KS-288-33/2. őe. és Donáth P. 2004/2. 148. o.
  Ezek az adatok pontatlanok. A hódmezővásárhelyi tanítóképző és leánygimnázium több pedagógusát: Belovai Sándort, Felletár Bélát és Nikolin Évát – a forradalom napjaiban tanúsított magatartásuk miatt – 1957. július elején állásukból fegyelmi úton, azonnali hatállyal eltávolították, utóbbi kettőt egy ideig rendőrségi őrizetben is tartották. (CSML XXIII. 51. c. 4. d. 1888/1957.; CSML HL XXIII. 512. b. 904/1957., XXVI. 52. b. iratok 1957. 3. d. 1888., 1889., 1890/2/1957.)  Őrizetbe vették Miklóssy Jánost – a fokozatosan leánygimnáziummá átalakuló – kalocsai tanítóképző, és Szerencsés Rudolfot, a zalaegerszegi Állami Teleki Blanka Tanító- és Tanítónőképző fiatal tanárait is. (MOL XX-5-d-III.3146-1958. 200. d.; ÁBTL V-143621 és O-16606.;  BKMÖL XXVI. 65. 271/1956. 14. d. és 217/1957. 15. d.; MOL XX-5-d-2988-1958.; ZML IV. 433. 5894., VIII. 57. 1200-7., -14. -19/1957.; és B 799/1957/3.)
  A Jászberényben történtekhez lásd: Cseh G. 2004. 290-293. o. Bizó Gyula itt látszólag megfeledkezett két kalocsai tanítóképzős fegyelmi eljárásáról (egyikük fegyelmi ítéletét 1957. augusztus 2-án hagyta jóvá): Sz. M-t és Sz. L-t miután 1957. május 27-én megírták írásbeli érettségi vizsgadolgozataikat, május 30-án fegyelmi eljárásnak vetették alá, így szóbelit nem tehettek. (MOL XIX-I-2-f-847/8531-SZ-33 és 44/1957. 188. d.; BKMÖL XXVI. 66. 177. és 178/1957. 1. d.; TH V-150364/1.)  Ezen kívül tanítóképzős diákok sorát érték zaklatások, verések a rendőrség ill. más karhatalmi szervek részéről. (Lásd, pl.: TH B-86574.; Dráviczki S. 1995. 254.)
  A korábban (1935-1943-ban) az egri érseki tanítóképzőben tanító, matematika-fizika szakos Merő László igazgató ellen nem a forradalomban való részvétele, hanem a szovjet intervenciót követő állásfoglalásai miatt indult fegyelmi eljárás. Budapestről visszatérve kijelentette, hogy „a jövőben mindenképpen igaz magyar lesz, és ’forradalom’ jogosságáról mindenkit meg akart győzni”.  Az „ötvenes években” tanúsítotthoz képest gyökeresen megváltozott magatartásáért leváltották, s beosztott tanárként egy szekszárdi gimnáziumba helyezték, ahonnan 1963-ban a kaposvári felsőfokú tanítóképzőbe került. (HML VIII. 56/20. 1944. február 16.; MOL XIX-I-2-f  14/8531-M1/2-1957. 33. d.; TMÖL XXX/205. III./18. őe. MSZMP Járási Bizottsága Dombóvár 1957. június 25-i VB ülésének jegyzőkönyve, XXIII/17. 74239/1963.) A Somogy Megyei Forradalmi Nemzeti Tanács Intézőbizottságában való részvételéért 1957. április 4-én 72 órára őrizetbe vették, s az óvónőképző intézet igazgatói posztjáról eltávolítottak, – az ottani tanítóképző korábbi igazgatóját –, a tanítói diplomáját a budai képzőben szerzett Szabó Gyulát is.  (TH V 145460., V-150374.; SML XXVII. 518. 1957/III. 45. őe., 519. 1957 /I. 10. őe. 4. sz. 2., 1958/14. őe.; MOL XIX-I-2-n-629/1956. 7. d. és XIX-I-4-kk- 1. t. – 75302/1958.)
  Kiegészítésül: A budai képző KISZ tagjainak számáról csak egy 1958. január 22-i adattal rendelkezünk: „55 hallgatóból 28 KISZ-tag, 50,9%”- írták tévesen, hiszen a középfokú képzők növendékeit tanulóknak nevezték. (MOL M-BP.-17. f./2. őe. 36-42.) Balassagyarmaton – Hegedüs Rajmund igazgató 1958. február 15-i jelentése szerint – a tanítóképző és leánygimnázium 128 tanulójából 58 volt KISZ-tag, 40 fiú, és 18 leány, ami több mint 45%-os szervezettséget jelentett. (NML XXXII. 10/B. 35-10/1958. Vö.: Határozat a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség tevékenységéről és feladatairól. MOL XIX-I-4-ddd 7. d.)
  MOL XIX-I-4-zz 23. d. 4. dosszié. (Kiemelés tőlem – D. P.) - Kiegészítésül: A XII. kerületi tanítóképző gyakorlóiskolájáról a kerületi pártbizottság egy 1957. július 6-i összesítéséből tudhatjuk, hogy az 1956/57-es tanévben október 23-a előtt senki sem járt hittanra, azt követően 118-an. „A következő tanévben sem lesz hitoktatás” - állították. (MOL M-BP.-17. f./21. őe. 27. és 30-34. o.)
Az esztergomi képző gyakorlóiskolájában 1956 júniusában 18 tanuló (7,56%) jelentkezett hittanra, a későbbiekről nincsenek adataink. (KEMÖL VIII. 1. b. 6/1956. biz.)
  A történeti háttérhez a társadalmi és kultúrpolitika alakulásához lásd pl.: Ormos M. 1989/8-9. 48-65.; Hegedüs B. A. szerk. 1996. 283-317.; Rainer M. J. 1999. 339-440.; Kahler F. – M. Kiss S. 1997. 207-318.; Romsics I. 1999. 397-422.; Gergely J. – Izsák L. 2000. 396-410.; Ripp Z. 2002. 199-265.; Rainer M. J. 2003. 34-85. o.
  PML XXVI. 501-b. 1. d.
  A minisztérium nevében Joború Magda jelentett Orbán Lászlónak az MSZMP KB Intéző Bizottságának 1957. április 23-i határozata végrehajtásáról: „Budapesten és vidéken sok igazgató és igazgatóhelyettes csere történt. Mindenütt törekedtek arra, hogy az egyik lehetőleg párttag legyen. A legtöbb helyen azt meg is valósították. Másutt pártonkívüli, de politikailag szilárd nevelőkkel erősítették a vezetést” – írta július 30-án, a párt és állami vezetés akkori káderkiválasztási szempontjait érzékeltetve a miniszterhelyettes asszony. (MOL M-KS-288-33/1957/4. őe. 106. Kiemelés tőlem – D. P.) 
Bizó Gyula a fentiekben hosszasan idézett 1957. augusztus 8-i feljegyzésében jelezte, hogy „a már helyben hagyott döntés a 9 akadémia helyét a következőkben jelölte ki: Budapest, Szeged, Kecskemét, Nyíregyháza, Sárospatak, Eger, Pécs, Sopron. Komoly munkát igényel az akadémiák tanszemélyzetének kiválogatása és előkészítése. Ez a munka még csak kezdetén van: gondoskodni kell majd arról, hogy a jelenlegi tanító- és óvónőképzők, valamint a pedagógiai főiskolák legjobb tanerői már a jövő évben az akadémiák helyén tömörüljenek, és megfelelő előkészítést kapjanak az akadémiákon való tanításhoz.” (MOL XIX-I-4-zz. 23. d. Kiemelés tőlem – D. P.) Valószínű, hogy – az akkoriban újra javaslatba került egységes tanárképzés bevezetése révén felszabaduló főiskolai tanárokra utaló – osztályvezető Juhász Béla áthelyezésekor már ezt a szempontot is mérlegelte, s ennek megfelelő elvárásokat fogalmazott meg az új kecskeméti igazgatóval szemben. (MOL M-KS-288-33/1957/3. 57-59. o.)
  Nem először fordult elő a magyar tanítóképzés történetében, hogy a Himnusszal kapcsolatos tevékenységet szankcionáltak a hatóságok. 1947 őszén, „közelebbről meg nem határozható időben” Bánkúti (Bászel) Ernő a Győri Állami Tanító- és Fiúnevelő Otthon nevelője, középiskola tanár – az ítélet szerint – a Himnusz kikérdezése során a „Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk” sorhoz, B. E. tanuló előtt „ezt a megjegyzést fűzte: ’Akkor voltak a janicsárok, akik olyanok voltak, mint az oroszok’”.  Egy másik, meg nem nevezett tanulónak „ezen sorhoz: ’Most rabló mongol nyilát zúgattad felettünk’ ezt a megjegyzést fűzte: ’Most pedig a rabló orosz nyilát szenvedjük’”. Ezekért, s egyéb, az államformára, a társadalmi berendezkedésre tett megjegyzéseiért a tanár urat a győri népbíróság külön tanácsa 1948. április 8-án 2 év börtönre s 5 évi hivatal- és politikai jogvesztésre ítélte. A Népbíróságok Országos Tanácsa 1949. szeptember 28-án az ítéletet 1 évi és 6 hónapi börtönre és 10 évi hivatal- és politikai jogvesztésre módosította. (MOL XX-5-d Nbk. 519/1948/4. sz., NOT I. 2878/1948=9. sz. valamint XIX-I-1-u 1040-Ba-18-1049. 129. d.)
Rozs András főlevéltáros úr – aki baranyai megyei kutatásunkhoz nagy segítséget nyújtott, s az erre az ügyre vonatkozó anyagokat rendelkezésre bocsátotta (köszönet érte), – egy, az 1956-os forradalom pécsi diákmegmozdulásait áttekintő tanulmányában kitért a forradalom következményeire, utóéletére. Így egyebek közt arra is, hogy „a pécsi Teleki Blanka Tanítóképző tanulói a forradalom kitörésének negyedik havi fordulóján, 1957. február 23-án a fehér gallér egységes levételével és a Himnusz [valamint a Szózat – D. P.] eléneklésével tüntettek. Fegyelmi eljárás, vizsgálatok, kihallgatások követték a szép és nemes aktust, a diáklányokat meghurcolták. Fegyelmi büntetés [öt tanuló III. fokú elmarasztalása – D. P.] lett a következmény, még a társaival együtt cselekvő KISZ-titkárt is elmarasztalták”. (Rozs A., 2004. 390. o.) Az 1957. március 9-i fegyelmi tárgyaláson Sz. K. igazgató kifejtette: „Bár a tanítónőképzőben a fegyelemmel semmi baj sem volt december 1. óta, sőt a legkritikusabb időkben is tanulóink józan mértékletes magatartást tanúsítottak, mégis ez az eset arra int, hogy a tanári kar tagjai nem elég éberek, és az osztályfőnökök nem épülnek bele eléggé osztályuk életébe, pl. az osztályba lépve nem látják, hogy egy tanulón sincs gallér, vagy nem veszik észre a táblára írt feliratot, – mégha melléktábla is. A tanulók által elkövetett cselekedetek (gallér levétel, Himnusz és Szózat eléneklése, verssorok felírása) egyenként önmagukban nézve nem ellenforradalmi cselekedetek, vagy az államrend megdöntésére irányuló ténykedések, de látni kell, hogy ezeknek együttes kapcsolása [Sic!] és éppen október 23-hoz való fűzése, azt jelképezi, hogy a tanulók az októberi események ellenforradalmi jellegét még mindig nem látják tisztán, hanem az októberi események félrevezetett hangulatában vannak még mindig. Ez kétségkívül a nevelőmunka hiányosságait jelenti. Nem túl erős külső hatások kellenek ahhoz, hogy máskor, mégegy alkalommal esetleg még súlyosabb dolgokat, cselekedeteket vihetnek véghez, amelyek az iskola életére, önmagukra, szüleikre egyaránt súlyos következményeket vonnának maguk után. ... Tanulóink politikai nevelése, s ennek fokozása igen sürgetővé vált. ...[O]sztályfőink... tanulóinkat ... figyelmeztessék arra is, hogy...  az a diák, aki ilyesmit csinál, vagy ilyesmibe belekavarodik, az nemcsak az iskolával találja magát szemben, hanem a karhatalmi szervekkel, a népi demokrácia védelmezőivel is.” (BML XXXII. 11. 1956-os gyűjtemény, 13. d. 539. sz. 42-7-1/1957. Kiemelések végig tőlem – D. P.)
  A mai tanítóképzős hallgatók számára már nehezen elképzelhető, hogy fél évszázaddal ezelőtt hazánkban büntették az október 23-a alkalmából történő Himnusz-éneklést, miközben – a 1052/1957/VI. 5. számú kormányhatározat, és előzetes egyeztetés alapján – a 852/853-39/1957. M. M. számú rendeletben, 1957. október 1-jén előírták „a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójának méltó megünneplését”: „Az iskolai szakkörök, középiskolákban az önképzőkörök is ünnepi üléseken emlékezzenek meg a Szovjetunió 40 éves fejlődésének eredményeiről, a magyar-szovjet barátság jelentőségéről, a munkások nemzetközi összefogásának fontosságáról. A november 7-ével kapcsolatos iskolai ünnepélyeket tartalomban és külső formában is méltó módon kell megrendezni... az ünnepi beszédet az iskolák igazgatói tartsák. A tantestületek, valamint a KISZ és Úttörő szervezetek közös munkával gondoskodjanak színvonalas műsor előkészítéséről, az ünnepségek színhelyének ízléses díszítéséről, általában az ünnepi hangulat megteremtéséről” – olvashatjuk, egyebek között a Művelődési Közlöny I. évf. 15. számában. (269-270.) Lásd továbbá: MOL XIX-A-83-a 1957. május 30. 166. d. és XIX-I-2-n 716/1957. 8. d.
  A szimbolikus politizálás jelentőségéről, a nemzeti jelképekhez való viszony alakulásáról ebben az időszakban (is) fontos adalékokkal szolgál pl.: Gyarmati Gy. 1998. 139-163.; Potó J. 2003. 17-280. o.
  Az Ifjúgárda Főparancsnokságán készültséget és ügyeletet tartottak az esetleges rendbontások megfékezésére. (MOL M-BP.-1. f. 1956-57. 36. őe. 172. d. 127-132.)
  „A tanulók fegyelmi ügye” tárgyú utasítás Bizó Gyula kézírásos piszkozatában maradt ránk: „Tanítóképző igazgatójának, saját kezű felbontásra! I. Hivatkozva folyó év október 31-i telefonbeszélgetésünkre, ellentétben e beszélgetés megállapodásával, kérem, hogy a X. 23-i fegyelemsértés kihallgatásairól készítsen jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv tartalmazza az érintett tanulók esetében a testület által javasolt fegyelmi büntetést is. II. Egyúttal készítsen a II. osztály tanulóiról kimutatást a következő fejrovatok szerint: 1. sorszám, 2. név, 3. születési hely és év, 4. lakhely, 5. apja és anyja foglalkozása, 6. a szülők vagyoni helyzete, 7. a szülők pártállása, 8. megjegyzés. A megjegyzés rovatban tüntesse fel, hogy tanuló kapott-e már fegyelmi büntetést, s ha igen miért?  III. Végül készítsen kimutatást a II. osztályban működő tanárokról a következő fejrovatok alapján: 1. sorszám, 2. név, 3. születési hely és év, 4. lakhely, 5. házastárs foglalkozása 1945 előtt és után, 6. vagyoni helyzete, 7. volt-e fegyelmi eljárás alatt, s ha igen, miért? A III. pontban kért kimutatást kezelje bizalmasan.
A jegyzőkönyvet sürgős jelzéssel, forduló postával közvetlenül hozzám terjessze fel” – olvashatjuk a tájékoztatásul a megyei tanácsi osztályvezetőnek is megküldött utasításban. (MOL XIX-I-2-f-8531-K2/4/1957. 219. d.) Forrásainkból nem derül ki, hogy vajon miért változtatott álláspontján az osztályvezető. Vélhetően felsőbb utasításra.
  Panyik Ilona visszaemlékezése szerint előfordult, hogy 23 órakor hivatták a hálóból az akkor 15-16 éves lányokat kihallgatásra, akik így hálóingben és pongyolában válaszoltak kihallgatóik kérdéseire.
  MOL XIX-I-2-f-8531-K2/5-1957. 219. d. (Kiemelés tőlem – D. P.)
  BKMÖL XXIII. 11. A Bács-Kiskun Megyei Tanács VB Művelődési Osztály 1956-1957. évi iktatókönyvének 41231. sorszámú bejegyzése alapján.
  Az akkori történeti-politikai szituáció megértéséhez talán nem érdektelen felidézni, hogy a különböző párt- és állami szervek akkoriban ontották „A pedagógusok közötti politikai helyzetről” (X. 12.), „az egyetemi és főiskolai oktatók közötti világnézeti és politikai munkáról” (X. 23.) készült dokumentumokat, állásfoglalásokat. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 1957. novemberi ülésein tárgyalt „az ifjúság körében végzendő munkáról”. A KISZ jogállását érintő 1087/1957/XI. 21. Korm. határozatában kimondta: „... megelégedéssel állapítja meg, hogy a magyar ifjúság legjobbjai elöl akarnak járni a magyar népnek a népi demokrácia megerősítéséért, az ellenforradalom maradványainak leküzdéséért, a szocializmus további építéséért folytatott harcban. Az állami szervek kötelesek támogatni az ifjúságot e törekvéseinek megvalósításában. ... A Kormány a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetséget az egész magyar fiatalság képviselőjének tekinti...” (MOL XIX-A-83-a MT 123/1087. és a korábban említettek: MOL M-KS-288-33/1957/ 2. és 4. őe.)
Juhász Bélának és kartársainak a rájuk nehezedő ideológiai-politikai nyomás mellett komoly adminisztratív fenyegetéssel is számolniuk kellett: erről a következő fejezet elején adatokat is közlünk.
  A történteket Panyik Ilona elbeszélése alapján rekonstruáljuk. Szegény L. M. rövidesen a szegedi képzőben elmélkedhetett Bizó Gyula szavai értelméről.
  A kiskorú tanulók, s néhány tanár nevét csak kezdőbetűjükkel jelezzük.
  A T. Olvasóban joggal merülhet fel a kérdés: mi lett volna a büntetési javaslat, ha ezt nem veszi figyelembe?
  A két azonos kezdőbetű más nevet takar. (Az elsőt a dokumentumban tévesen T. K.- nak írták – javítottam D. P.)
  A két azonos kezdőbetű ez esetben is más nevet takar.
  Panyik Ilona emlékei szerint első osztályban azért kaptak fegyelmit, mert egy alkalommal, – amikor egy tervezett tanári értekezlet miatt hetekkel előre beharangozott, ám az utolsó pillanatban lefújt szombati tanítási szünet miatt előre megváltották jegyeiket, hazautaztak –, s így nem mentek iskolába.
  Helyesen: Krajnyák Nándor
   A helyzet abszurditását érzékelve Bizó Gyula „a Himnusz éneklését nem szakította félbe” szöveget javította ily módon.
  MOL XIX-I-2-f 8531-K2/2-1957. 219. d. (Kiemelés tőlem – D. P.)
  Ez az utasítás hiányzott a MOL anyagaiból.
  Az osztály egy nevét megnevezni nem kívánó tagja kérdésemre úgy emlékezett, hogy egyáltalán nem volt, és ma sincs meggyőződve arról, hogy a kezdeményezőknek minősített, s ezért kizárással büntetett társnőik valóban kiemelkedő szerepet játszottak volna. „Mindent együtt csináltunk” – mondta.
  BKMÖL XXVI. 59.  Az 1957-58. évi anyakönyv 2., 5., 9. és 17. bejegyzése.
  Így került Panyik Ilona négy éven át színjeles bizonyítványába II. év félévkor egy 3 magatartásjegy. 
  A tanító- és óvónőképző önálló osztály felügyelője Kállai Gyula minisztersége idején (1957 áprilisától) – a Jóború Magda helyére lépett – első miniszterhelyettes Szigeti József volt, aki az időközben a Felsőoktatási Főosztály részévé vált tanítóképzős osztály fölötti ellenőrzést megőrizte akkor is, amikor Benke Valéria minisztersége alatt (1958. január végétől) az első miniszterhelyettes funkcióját Aczél Györgynek kényszerült átadni. (Welker O. 1945-1984. 220. és 230-233. o.)
  MOL XIX-I-2-f-8531-K2/6-1957.  Tk. 637-1957. 219. d. (Kiemelés tőlem – D. P.)
  MOL XIX-I-2-f-8531-K2/6-1957. 219. d.
  MOL XIX-I-2-f-8531-K2/9-1957. 219. d. 123-2/1957/58.
  MOL XIX-I-2-f-8531-K2/9-1957. 219. d. 1957. december 12.
  Kiss Árpád egy vélhetően 1956 végi, 1957 eleji feljegyzésében olvashatjuk: „Az emberek általában tudnak elveik fenntartásával cselekedni, ha a cselekvés nem ütközik olyan valamibe, amit emberségükkel nem tudnak összeegyeztetni.” (KÁGY I/3.) Ez esetben egyértelműen Juhász Béla, s szegedi kollégája, Nagy János embersége dominált, s ugyanez történt Jászberényben Andrási Béla igazgatónak és Kiss József osztályfőnöknek köszönhetően. (Cseh G. 2004. 291-293. o.)
  Figyelmeztető jel lehetett Juhász Béla számára, hogy a középfokú előkészítő iskola szükségessége melletti állásfoglalása miatt – több igazgató kollégájától eltérően –, nem került be az óvónő- és tanítónőképző akadémia tartalmi kérdéseinek megoldására létrehozott bizottságba. (MOL XIX-I-2-f 14/8531-1-1957.)
  MOL XIX-I-4-zz 23. d. (Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: MOL XIX-I2-n-717/1957. 8. d.
  Benke Valéria miniszter az 1958. évi pedagógusnapi „köszöntőjében” erről a következőket mondta: „Azok az emberek, akik, a pedagógus-becsület megtagadásával, a tiszteletre és követésre méltó elődök példájával visszaélve, az ellenforradalom oldalára álltak, annak kisebb vagy nagyobb mértékben szekértolóivá lettek, akik ahhoz a hiú kísérletükhöz, hogy visszafelé forgassák a történelem kerekét, lelkiismeretlenül felhasználták a gondjaikra bízott tapasztalatlan, befolyásolható ifjakat, sőt gyermekeket, a pedagógus nevet sárba taposták. Ezeknek elnéző kezelése egyes kartársak részéről – hamis szolidaritás, kollegialitás jegyében – szintén hozzájárult ahhoz a nem kifogástalan légkörhöz, amely helyenként a pedagógusok összességét körülvette. Mindannyian örömmel látjuk, hogy az ellenforradalom leverése óta, annak kártevéseiből is hogyan gyógyul ki az iskola, hogyan heveri ki a társadalom, hogyan javult, többek között, a pedagógusokat körülvevő légkör.” (Benke V. 1958/11. 241.)
  MOL XIX-I-2-n 1341/1957. 1957. december 27. 8. d. (Kiemelés tőlem – D. P.)
Már 1957 márciusában széleskörű anyaggyűjtésbe kezdtek „a pedagógusok közötti politikai helyzetről”. Ebben a június 1-jén elkészült anyagban kiemelték: „a pedagógusok alkották az értelmiségnek azt a rétegét, mely legelőbb igyekezett megismerni, sőt terjeszteni a szocialista eszméket. Hogy a ellenforradalom a pedagógusok és az ifjúság között mégis olyan nagy eszmei zűrzavart tudott okozni, azt mutatja, hogy a pedagógusok világnézeti, politikai fejlődése mégsem volt olyan gyors és mélyreható, amint ezt az ellenforradalom előtti időben gondoltuk és jellemeztük. A pedagógusok magatartásának vizsgálatánál világosan látni kell, hogy a népi demokrácia szinte szelekció nélkül vette át a múltból a pedagógusokat, és hogy jelentős részük a Horthy fasizmus [Sic!] idejéből hozott nacionalizmussal, sovinizmussal, klerikalizmussal volt terhelt, melyen a ’leckefelmondásszerű’ ideológiai továbbképzés mélyrehatóan változtatni nem tudott. ... Az elmúlt évek hibái is komolyan akadályozták fejlődésüket”. (MOL XIX-I-2-n-szn/1957. 9. d. Kiemelés tőlem – D. P.)
  MOL M-KS-288-33/ 1957/4. 178. o.
  M-KS-288-33/2. őe. Jelentés a pedagógusok között folyó kádermunkáról. 1957. szeptember 14. (Kiemelés tőlem – D. P.)
  A Kiss Gyula miniszterhelyettes aláírásával, 1957. január 1-jén megjelent, s a kormányülésen nagy vihart kiváltott utasításban olvashatjuk: „Az összes illetékes oktatási szervek... biztosítsák az adminisztratív megkötöttségektől mentes fakultatív hitoktatást. Tehát a tanulók a hittanórákon külön beiratkozás nélkül – kizárólag szüleik szabad elhatározása alapján – vehetnek részt. ... A hittanórát az iskolák épületében az utolsó tanítási óra után – vagy a délután járó tanulók számára a tanítási órák előtt, váltás közben – lehet tartani; az igazgatók kötelesek gondoskodni a hitoktatás számára megfelelő iskolai helyiségről s a többi tanórával azonos időtartamról (szükség esetén – amennyiben más megoldás nincsen – a hittanórák a tanrendi órák között is tarhatók. ... Hittanból a tanulók osztályzatot nem kapnak... Az igazgatók a megtartott hittanórák számát – az óradíjak később számfejtése érdekében – tartsák nyilván”.
Január 19-én Jóboru Magda aláírásával jelent meg a 2/853-2/1957. V. főoszt. számú rendelet, melyben szabályozták a hittantanulásra jelentkezés rendjét. Ebben az áll, hogy a fentiekben kiemelt szövegrész „elferdítésével” „az iskolák egy részében nem a szülők megkérdezése, hanem a tanulók jelentkezése alapján vették számba a hitoktatásban résztvevőket”. „A szülők szabad elhatározásának érvényesülése érdekében” ezért szabályozták a jelentkezés rendjét, s a szülői bejelentés tudomásulvételére kötelezték az iskola képviselőit: „[A] szülők szabad elhatározását sem a régebben alkalmazott helytelen adminisztratív módszerekkel, sem pedig a hitoktatásra jelentkezés melletti nyilatkozattal nem befolyásolhatják”.  A hittanórák csak a tanítás után ill. a délelőtti s délutáni tanítás között tarthatók, nyomatékosította az újabb utasítás.  (MOL XIX-A-83-a, az 1957. január 24-i kormányülés anyagaiban. Kiemelés részben tőlem – D. P.)
  Eddig a pontig az előterjesztés lényegében Kálmán Györgynek az Általános Iskolai Főosztály vezetőjének 1957. január 22-23-i, a hitoktatás helyzetéről szóló feljegyzésein alapult. (MOL XIX-I-2-j 4. d. 273/1957.)
  MOL XIX-I-A-83-a 162. d. (Kiemelés tőlem – D. P.) – Kónya Albert előterjesztésében olvashatjuk:
„A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a hitoktatás helyzetét megvizsgálva, figyelemmel a lelkiismereti szabadság biztosítására, az alábbi határozatot hozza:
1. Meg kell szüntetni minden olyan ténykedést, mely sérti a szülők lelkiismereti szabadságát, s ezért számukra a szabad elhatározás lehetőségét biztosítani kell.
2. Tárgyalásokat kell kezdeni az egyházakkal a hitoktatás iskolán kívüli megtartására nézve. A szűkös tanterem-ellátottság miatt arra kell törekedni, hogy azokat a tanulócsoportokat, melyek számára a tanítás előtt vagy után (váltás között) tanterem nem biztosítható, az egyház által biztosított helyiségben oktassák.
Az oktatásügyi kormánybiztos a hitoktatás rendjét, a tanítók, tanárok viszonyát az új helyzetnek megfelelően részéletesen szabályozza” – írta a megszületett döntéshez képest jóval megengedőbb előterjesztésben. (MOL XIX-I-2-j 4. d. 273/1957.)
  Elírás, hiszen az 1956. 33. számú törvényerejű rendelettel az Oktatásügyi és a Népművelési Minisztériumok, az Állami Egyházügyi Hivatal és az Országos Testnevelési és Sportbizottság összevonásával 1956. december 29-én létrehozták a Művelődésügyi Minisztériumot (MM). melynek vezetését az 1957. április 13-án felmentett Kónya Albert helyett az 1025/1957/III. 1. számú kormányhatározattal Kállai Gyulára bízták. (Welker O. 1945-1984. 217-218. o.)
  Az 1956. június 25-26-i hittanbeíratás során legalább az egyik szülőnek meg kellett jelennie, s az erre a célra szolgáló íven fel kellett tüntetnie nevét, lakhelyét és munkahelyét. (KEMÖL VIII. 1. b. 6/1956. biz.) Országosan az általános iskolások 30,18%-át, s a középiskolások 0,35%-át íratták be hittanra. (MOL XIX-I-2-k 7. d. az OM Kollégiumának 1956. július 25-i ülésére készült jelentésben). – A Nógrád Megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya 138-2/1957. számú, az igazgatóknak küldött 1957. február 1-jei levelében olvashatjuk: „Az Oktatásügyi Kormánybiztos 852/853-2/2/1957. V. főo. sz. rendelkezése alapján értesítem, hogy gyermeke – tekintve, hogy 1956 júniusában nem íratták be hittanra – ebben a tanévben nem vehet részt a hitoktatásban. Amennyiben gyermekét a következő iskolaévben hittanra kívánja járatni, ezt a szándékát az új tanévre való beiratkozáskor közölheti.” (NML Bgy. XXVI. 64. 44/1957.)
  MOL XIX-I-A-83-a 162. d. (Kiemelés tőlem – D. P.)
  Lásd erről: Marosi I. 1988. 630-635.; Gergely J. 2000/1. 195-196. és 271-272. o.; Nagy P. T. 2000. 204-212. – A „végrehajtást” illetően egy 1957. június 3-i miniszterhelyettesi levélben hangsúlyozták: „Fontos volna, hogy a pártbizottságok, a pedagógus pártszervezetek, a párttag pedagógusok megfelelő politikai agitációt végzenének: érjék el, hogy a kommunista szülők, volt MDP tag s más párthoz közelálló szülők ne írassák be gyerekeiket hittanra. A pártbizottságok ellenőrizzék, hogy a beíratások a mellékelt utasítás szerint folyjanak, mely megfelel az ide vonatkozó kormányhatározatnak”. (MOL XIX-I-2-n-572/1957. 8. d.)
  Lásd ehhez: Salacz G. 1988. 141-156.; Mészáros I. 1996. 34-44.; Nagy P. T. 2006/3.
  Vö.: Jóború M. 1957/1. 2-3., 1957/13. 278-283. o.
  M-KS-288-33/2. őe. Jelentés a pedagógusok között folyó kádermunkáról. 1957. szeptember 14. (Kiemelés tőlem – D. P.)
  MOL XIX-I-4-zz 23. d. 4. dosszié 7. (Kiemelés tőlem – D. P.) – 1957. június 10-én a Központi Pedagógus Továbbképző Intézet igazgatója megküldte Jóboru Magdának „a pedagógusok ideológiai továbbképzésének 1957/58-as tervét.” Ebben olvashatjuk: „Az ideológiai továbbképzés hozzájárul annak az ellentmondásnak fokozatos megszűntetéséhez, amely a pedagógusok nagy részének világnézeti, politikai felfogása és a dialektikus materialista világnézetre való nevelés követelménye között fennáll, és előmozdítja, hogy a pedagógusok egyre tevékenyebben kapcsolódjanak be a szocializmus építésébe”. (MOL XIX-I-2-n-596/1957. 8. d. Kiemelés tőlem – D. P.)
  Vö.: MOL M-KS-288-33/1957/4. 373-375. o. Vö.: Kardos J. 2007. 90-91. o.
  Kádár János az 1958. január 27-i országgyűlési beszámolójában foglalkozott a pedagógusok munkájával, annak társadalmi jelentőségével. Aznap a Hétfői Hírekben – Forgács Éva tanuló halálával kapcsolatban – egy, a pártvezető szerint helytelen cikk jelent meg, s zárszavában erre reagált. 1958. február 7-i levelében ismét leszögezte: „A Hétfői Hírek cikke teljesen hamis színben tünteti fel az iskoláinkban és köznevelésünkben fennálló helyzetet, és igazságtalanul támadja az egész magyar pedagógustársadalmat. ... A valóság... az, hogy köznevelésünk, minden közben még meglévő hibája ellenére is, jó úton halad, hogy a legemberibb, szocialista közneveléssé váljon. ... Nehezíti jelenleg a pedagógusok helyzetét az iskolában, hogy egyes helyeken, talán jóindulatú, de szűklátókörű emberek, egyes pedagógusok 1956-os ellenforradalmi fellépéséből kiindulva, károsan általánosítanak, és a pedagógusok becsületes többségével szemben is bizalmatlanok, elzárkózóak. ... Annak tudata, hogy országgyűlési beszámolóm és zárszavam keretében valamit segíthettem a pedagógusok egyáltalán nem könnyű, de pártunk, kormányunk és népünk által nagyraértékelt munkájában – végtelenül jó érzéssel tölt el. A levéllel, illetve távirattal engem felkeresett pedagógusok és nevelőtestületek egy részének tudtam csak közvetlenül megköszönni elismerő szavaikat. Engedjék meg..., hogy a Köznevelés útján köszönjem ezt meg” – írta Kádár János. (14. évf. 4. sz. 73-75. o. Vö.: Jóború M. 1957/13. 277-279. o.) 
  Köznevelés, 14. évf. 4. sz. 74. A Petőfi Sándor Közgazdasági Technikum nevelőtestülete leveléből.
  Ez az állásfoglalás az igazgatók számára 1957 novemberében elkezdődött kötelező politikai-pedagógiai előadássorozattal kapcsolatos második tájékozató közlemény volt. Az első, „A társadalmi fejlődés mai problémái” címmel, 1957. november 1-jén jelent meg a Köznevelés 18. számában (432. o.)
  E „harc” eredménye a politikai szituáció függvényében változott: az általános iskolákban az 1956/57-es tanévben 30,18% iratkozott be hittanra, de 1957 elején több mint kétszeresére nőtt a hittanra járók száma. Az 1957/58. tanévben 46,76%, 1958/59-ben 43,69% jelentkezett hittanra. Az általános gimnáziumokban a megfelelő tanév eleji adatok: 0,35%, 10,36% és 4,39%. Ahogy erről a fentiekben már szó volt, a tanítóképzőkben egy rövid időszakot kivéve, nem folyt hitoktatás. (MOL M-KS-288-33/1958/3. 24-25. Vö.: M-KS-276-67-214. 183-186. o.)
  Az 1958. évi pedagógusnapi „köszöntőjében” Benke Valéria miniszter nyomatékosította: „Szocialista szellemű oktatás-nevelés nem folyhat másként, mint a marxizmus-leninizmus igazságaitól mélyen áthatott, ezeknek szellemében gondolkodó nevelők révén. Marxista-leninista világnézet, szocialista életszemlélet nélkül egy nevelő sem képes teljes értéket adni szép hivatásában: a szocialista embernevelésben.” (1958/11. 241. o.) Az akkoriban készült, szigorúan titkos minősítésű, „Oktatásügyünk helyzete” című előterjesztésben markánsabban fogalmaztak az OM vezetői: „A tanítók és tanárok feladatukhoz mért alkalmasságának megítélésében elsősorban világnézeti és politikai szempontokat kell mérlegelni. A közvetlen elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy ebből a szempontból nem haladtunk annyira, mint amit lehetővé tett volna az eltelt 13 esztendő. ... [N]em volt megfelelő a pedagógusok világnézeti és politikai nevelésnek irányítása. 1948-ban – az iskolák államosításakor – nem készült hatékony, átgondolt s évek munkáját meghatározó terv az akkor jórészt idealista világnézetű, vallásos pedagóguskar nevelésére. Színvonalas ateista propagandát sem a pedagógusok körében, sem a tömeg-kulturális területen nem folytattunk. ... Ezek a kritikai megjegyzések természetesen nem jelentik azt, hogy világnézeti és politikai szempontból abszolút előrehaladás nem történt” – vélték az előterjesztők. (MOL M-KS-288-33/1958/4. 187/a. Kiemelés tőlem – D. P.) 
  A világnézeti... 1958/4. 91. o. (Kiemelés részben tőlem – D. P.) Vö.: Mészáros I. 1996. 39-44. o. A Köznevelés akkori pozíciójáról: Géczi J. 2006/9. 33-37. o.
  Juhász B. 1958/8. 173-175. o.
  Volt erre példa: a központi intencióknak megfelelően a balassagyarmati képző Nevelési Hónapja során 1958. április 28-án Hegedüs Rajmund igazgató tartott előadást a nevelőtestület részére "Világnézet és nevelés” címmel. (NML XXXII. 10/B. 168-1. és 2./1958.)
  A Magyar Kötelességteljesítés Mozgalma nagykőrösi zászlóbontó gyűlésének szónokaként 1942. december 8-án Juhász Béla kifejtette:„Áldozatkészség nélkül cselekvéseink erőtlenek, eredménytelenek, munka nélkül nincs tartalma az emberi és nemzeti életnek, a fegyelem a rendet, az élet alapját jelenti a nemzeti közösség életében. A kötelességteljesítés cselekvésében az áldozatkészség, a munka és a fegyelem példájaként kormányzó urunk [Horthy Miklós] élete áll előttünk. Negyedszázada ő írja a magyar történelmet.” (A magyar kötelességteljesítés 1942/96. 2.)
  Vö.: Juhász B. 1943/6. 128. o.
  Az akkori hangulatban nemcsak Juhász Béla érzékelte ezt így. A Pedagógus Szakszervezet Elnökségének egy 1958. szeptember 8-i hangulatjelentésében jelezték, hogy „Győr-megyében... olyan híresztelés kelt szárnyra, hogy a pártonkívüli, nem materialista pedagógusokat rövid időn belül nem fogják hagyni tanítani”. (M-KS-288-33/1958/ 11. őe. 984/I. 1958/KZS.) 
  Erről Kálmán György MM főosztályvezető 1958. január 9-én írt jelentésében a következőket olvashatjuk: „A hivatalos szervek hajlamosak voltak arra, hogy a lehallgatott szemináriumok számával mérjenek, és a hozzászólások tartalmát vegyék figyelembe a pedagógusok megítélése tekintetében. Így nem került elemzésre az, hogy tulajdonképpen milyen mérvű átformálódás történt a pedagógusok meggyőződésében, munkája tartalmában.  A pedagógusok politikai állásfoglalása lényegileg az alapja annak, hogy a szocialista pedagógiát magukénak vallják-e vagy sem. Az ellenforradalom több tanulságos példát szolgáltatott arra, hogy a szocialista pedagógia tagadása, degradálására való törekvés a szocializmus eszméjének, a Párt vezető szerepének, a Szovjetunió kiemelkedő szerepének kétségbevonásához vezetett a legtöbb esetben, s nem egyszer a valláserkölcsi nevelés visszaállításának kívánságához.  Az Országos Kommunista Aktíva értékelése szerint a pedagógusoknak kis része az, aki a szocialista rendszernek áldozatkész híve, kis része az, aki annak ellensége, és van egy nagy tömeg, amely tulajdonképpen a régit és az újat összekeveredve hordozza magában, aki az elétárt pozitívumokat vagy negatívumokat végletesen fogja fel, és ezért a szocialista nevelés szempontjából nem tud hatékonyan dolgozni”. (MOL M-KS-288-33/1958/11. 2. Kiemelés tőlem – D. P.)
 Lásd ehhez: a Központi Pedagógiai Továbbképző Intézet jelentését „az 1957/58. tanév első félévi továbbképzési munkájáról”, valamint a Művelődésügyi Minisztérium és a Pedagógusok Szakszervezete közös irányelveit „a pedagógusok között végzendő propaganda és agitációs munkára”. (MOL M-KS-288-33/1958/11. 77-85., 149-161. o.)
  Vö.: Benke V. 1958/11. 241. o.
  Ez az attitűd még befolyásolta Juhász Bélának a Köznevelés 1957. május 15-i számában megjelent „A tanterv alkalmazhatóságának főbb kérdései” című írását, melyben a tanítóképzés korábbi gyakorlata és az új tanterv közötti különbségekre hívta fel a figyelmet. „Ki kell deríteni: milyen mértékben tudják a tanítók valóra váltani az oktatás folyamatában az általános utasításban kijelölt nevelési feladatokat? Azt is meg kell állapítani: igazíthatók-e az olvasókönyvek eszmei mondanivalói az általános iskolai utasítás szelleméhez, nevelési követelményeihez, a nevelésnek ma különösen időszerű feladataihoz? Bizonyára nem kell hangsúlyoznunk, hogy a most folyó iskolai év a rendkívüli helyzet miatt nem ad kellő alapot ahhoz, hogy tisztán lássuk: mennyire alkalmazható az új tanterv” – írta a tanár úr. (1957/7. VI.)
  Kiss Árpád véleményét ennek kockázatairól és következményiről lásd: 1999. 426-431. o. – Pályatársai közül többen, már évekkel korábban erre kényszerültek. Így pl. Somos Lajos, az egri érseki tanítóképző – Juhász Bélához hasonlóan – sokat publikáló, a magyar nyelv ügye, s a gyermekek szociális problémái iránt rendkívül érzékeny igazgatója.
  „A szocializmus építésének jelenlegi szakaszában nincs szükség tudományra, csak apologetikára” – jegyezte fel még a Rákosi-érában Fogarasi Béla, az 1956-ot követő néhány évre is érvényesen jelezve, hogy a milyen preferenciák jellemezték a káderkiválasztást a kultúra, a tudomány, s a nevelés terén. (Idézte: Karády É. 1983-1984. 47. o. Vö.: Hell J. – Lendvai L. F. – Perecz L. 2001/2. 14-19. o.)
  Gondolatok 1938/40. 1. – A nagykőrösi képző jubileumi ünnepségén, 1939. szeptember 17-én, Ravasz László „az éltető ismeretről” prédikálván, bonyolultabbnak mutatta ezt: „Még a mi szívünkben is folyik a harc, egészen nem adtuk át magunkat, nem lettünk még Krisztus foglyai. Szükség tehát, hogy egészen az ő pártjára álljunk, vele szemben lerakjuk a fegyvert, magunk is elforduljunk azoktól a magaslatoktól, ahol a hitetlenség, tudatlanság, babonaság, erkölcstelenség, képmutatás, egyszóval a sötétség oltárai füstölögnek. Krisztus foglyává kell lennünk, hogy egészen beiratkozzunk az ő hadseregébe”. (Intézetünk jubileumi 1939/40. 10.)
  Juhász B. 1938/8. 329., 331-332., 335-336. o. (Kiemelés részben tőlem – D. P.) Vö.: Kelemen E. 2002. 118-119. o.
  Vö.: Juhász B. 1943/7. 208-209. o.
  Juhász B. 1939/11. 410. o. (Kiemelés tőlem – D. P.) 
  Vö.: Milotay I. 1938/48. 1-2. o.; A Magyar Élet 1939/36. 6. o.; 2100 szótöbbséggel 1939/43. 1. o.; Sipos P. 1971. 731-734. o.; Hubay L. szerk. 2001/II. 124. o.; Ablonczy B. 2007/4-5. 77. o.
 Az ellenforradalmi rendszer létrejöttekor komoly politikai (katonai, rendvédelmi) szerepet játszó; a keresztény-nemzeti ideológia jegyében szerveződő, a forradalmakkal és eszméikkel, valós ill. vélt képviselőikkel szembehelyezkedő; idővel az egyetemisták létszámánál jóval nagyobb (tíz-húszezres) tagságot átfogó, kezdettől különböző hálózatokba (Turul, MEFHOSZ, egyházi kötődésű szervezetek stb.) tömörült; formálisan „nem politizáló”, – ám valójában a rendszer támaszaként funkcionáló – egyetemi ifjúsági szervezetekről, változásaikról, sokszínűvé válásukról lásd, pl.: Szabó M. 1978. 133-164. o.; Ladányi A. 1995/2. 266-279. o.; Ujvári G. 1991/5. 64-73. o.
  A Nemzeti Egység Szervezete ifjúsági csoportjai részére 1935. októberében kiadott „Útmutatás” szerint: „A községi (városi) ifjúsági csoport – a Párt Vezére [Gömbös Gyula – D. P. ] által megbízott – ifjúsági csoportelnök közvetlen irányítása alatt áll... Az ifjúsági csoportelnök személyére... a helyi szervezet elnöksége tesz az Országos Központnak javaslatot, amely azt a Párt Vezéréhez továbbítja. ... Az ifjúsági csoport vezetésére elsősorban olyan egyén alkalmas, akit a helybeli ifjúság becsül és szeret, akivel szemben – ha idősebb is – nincs kiélezve az ifjú és idősebb nemzedékek közötti ellentét, aki egyéniségénél és lelkiségénél fogva közel áll az ifjúsághoz, még akkor is, ha ő maga nem tartozik a fiatalabb korosztályhoz. Legyen az ifjúsági csoport elnöke a Nemzeti Egység Pártszervezetének tántoríthatatlan híve. Legyen meg a készsége és kellő ideje ahhoz, hogy a fiatalságot nevelhesse, azzal állandóan, tervszerűen foglalkozhassék, és így a csoport tagjaiból a szervezet számára egységes nemzeti szemléletű, hűséges, fegyelmezett kötelességtudó tagokat neveljen. Az ifjúsági csoport elnökének lehetőleg értenie kell, vagy legalábbis érzékkel kell bírnia a sport iránt, miután az ifjúsági csoport tevékenykedésének egyik legfontosabb területe éppen a testedzés” – írták, s felhívták a figyelmet a népművelési munkacsoporttal való együttműködésre: „a szavalókórusok, ének- és zenekarok, műkedvelői gárda stb. megszervezésében az ifjúsági csoportnak rész kell vennie”.  (Vonyó J. szerk. 1998. 298-299. lásd továbbá: 368-369. és 374. o.)
  Kedvező eredménnyel 1939/34. 2. o.
  RL A/1/g. 14. d. Juhász Béla Imre Sándorhoz írt 1939. január 27-i levelében. (Kiemelés tőlem – D. P.) Vö.: Gergely J. – Glatz F. – Pölöskei F. szerk. 1991. 330-343. o.
  E megfogalmazásában Juhász Bélát bizonyára mestere iránti elfogultsága, s a tanítóképzős tanárok, pedagógusok között meglehetősen elterjedt vélekedés vezette, s talán az a felismerés, hogy „a régi világ professzorainak” hagyatékából talán az akkoriban elhunyt Imre Sándor tanításainak egy része átmenthető, s általa talán az igazolása körüli nehézségek is feledtethetők. Lásd ehhez pl.: RL C/39. 33. cs. 61-62.; Váradi J. 1945/1-2.; Tettamanti B. 1945/3-4.; Kemény G. 1945/1-2.; Golnhofer E. 2004. 65-70. o.
  Vö.: Imre S. 1944/1. 8. o.
  A cikk megjelenését megelőző napokban Juhász Béla a Polgári Demokrata Párt nagykőrösi szervezetének nyilvános taggyűlésén – a Nagykőrös Népe tudósítása szerint – elnöki megnyitójában „hangsúlyozta, hogy a párt roppant figyelemmel vizsgálja: kik azok, akik az egyes politikai programokat meg akarják valósítani, s azt is: kikkel akarják megvalósítani. A pártot az a meggyőződés hatja át, hogy bárminő program állítására és hirdetésére csak tiszta szándékú és tisztalelkű magyarok jogosultak. Program és ember olyan szorosan összefügg, mint a ki- és belélegzés. A magyar politikai csónakban öt embernek kell most ülnie és benne végig megmaradnia a háborgó tenger hullámverései közepette, mert csak így köthet ki a magyar jövendő kicsiny, de boldog szigetén”. Ezt követően a párt országos elnöke Szent Iványi Sándor azt fejtegette, hogy „a demokrácia a polgárosult nemzetet jelenti”, s hogy „a párt egyetértésben akar a többi párttal együttműködni, vezető szelleme Kossuth Lajos”. (A polgári gondolat ünneplése 1945. 1.)
 Vö.: Keresztury Dezső miniszter megfogalmazásával a „Továbbképzés és demokrácia” kötet előszavában. (Kemény G. szerk. 1947. 5. o.)
  Vö.: Golnhofer E. 2004. 65-70. és 112-148. o.
  Juhász B. 1935/45. 1-2. (Kiemelés részben tőlem – D. P.)
  Vö.: Halász L. 1992. 113-234., Hunyady Gy. 2002. 479-480. o.
  Vö. pl.: Kahler F. – M. Kiss S.1997. 209-229.; Huszár T. – Szabó J. szerk. 1999. 104-108.; Ripp Z. 2002. 248-265. o.
  Vö.: Szabó M. 1988.
  Ifj. Juhász Béla egyetemi docens úr közlése.
  A Juhász Bélát és Imre Sándort érintő, – a nagykőrösi egyháztanácsban 1943. december 30-án kirobbant –konfliktus oka forrásaink szerint, egyfelől a helyi esperesi funkcióért, s egyházbírói helyekért folyó hatalmi harccal, másfelől Juhász Béla egyházkerületi népiskolai előadói funkciójával (s a népiskolai tanterv általa történt elkészítésével) függött össze. Az sem zárható ki, hogy igazgatója, Váczy Ferenc úgy érezhette: akkoriban egy ideig igazgatóhelyettesként is tevékenykedő ifjú kollégája „túl nagyra nőtt”, ideje egy kicsit visszafogni. A konfliktus formálisan amiatt robbant ki, hogy a korábbi iskolafelügyeleti látogatások tapasztalatai alapján Juhász Béla javaslatot tett az egyházkerületi tanügyi bizottság ülésén: vizsgálják meg „a nagykőrösi református népiskolai növendékek szellemi állapotát”. A bizottság módosította a javaslatot, s felhívta „az egyházmegyei iskola-felügyeletet, hogy a nagykőrösi iskolaszékkel egyetértően vizsgálja meg a kisegítő osztály felállításának kérdését, s tegyen ennek alapján javaslatot”. Juhász Béla 1944. január 14-i levelében arról számolt be, hogy a nagykőrösi presbitérium említett ülésén „igen kedvezőtlen színben tüntetett fel engem P[aczolay] Gy[örgy] lp. úr felszólalása, de ezt még erősítette s mintegy hitelt adott az ügynek Váczy F. ig. úr felszólalása, aki P. Gy. álláspontjára helyezkedett; betetőzte az egyháztanács feltüzelését Márton B[éla] kántor úr, aki azt javasolta, hogy jegyzőkönyvében fejezze ki rosszallását és megrovását a tanács velem szemben. ... Az egészet nem értem. Mert ha csak annyi hangzott el elöljárójában, hogy én a nagykőrösi népiskolás növendékek szellemi állapotának megvizsgálását javasoltam,... ez így volt. Azonban ennek előtte arról is szó volt, hogy az egyházkerületi népiskolai előadó nevetség tárgyává teszi Nagykőröst, s hülyék városának tünteti fel, s arról is, hogy az egyházkerület feltűnő rosszindulattal nézi a nagykőrösi iskolafenntartó minden dolgát stb. Valami olyan dolog lehet a háttérben, amit nem ismerek. Azt régóta látom, hogy a református népiskolai tanításterv készítését nem bocsátják meg nekem az intézetben. A hozzám közelálló egyháztanácsosok azonban úgy magyarázzák a V. F. magatartását, hogy azért haragszik rám, mert én (!?) akadályoztam meg az egyházkerületi tanácsbíróságát, helyette munkatársamat választattam azzá (!?) Eddig nem tudtam , hogy ilyen nagy úr vagyok” – írta mentorának Juhász Béla, s egyházkerületi funkciójáról rövidesen lemondott. (RL C/39. 31-38. d.; A nagykőrösi...1944/1. 1-2.; Nyilatkozat... 1944/2. 4.; Ifj. Juhász Béla egyetemi docens úr közlése.)
  A Pedagógiai Tudományos...1957/1. 96. és 98. A Balatonfüredi Tanácskozásról lásd továbbá: Szarka J. 1957/6. 1-3. o.; Nagy Sándor értékelését: MOL M-KS-288-33/1957/4. 112-118. o.; Zibolen E. 1989., 1992.; Szabolcs É. 2006.
  Szarka J. 1957/6. 2-3. – Ezen elvárásokat érvényesítették a tanítóképzés területén is. Bizó Gyula 1957. május 13-án levélben közölte a Tankönyvkiadó Vállalat igazgatójával (s korábban a szerzővel), hogy „tankönyv céljára alkalmatlannak” tartja Kiss Árpád Pedagógia könyvét, s ezért II. osztályban Nagy Sándor Didaktikáját, III-IV. osztályban Ágoston György egyetemi jegyzetének átdolgozott változatát kívánja a hallgatók kezébe adni, vagy a régi tankönyv kissé módosított változatát. (MOL XIX-I-2-n-470/1957. 8. d.)
  David Manning szerint az ideológia formája, funkciója fontosabb a tartalomnál, mert „a politikai ideológia célja az, hogy cselekvés révén létrehozza személyek csoportjának testületi identitását, akik azután meghatározott módon fogják értelmezni egymáshoz való viszonyukat”. A ideológia funkciója ugyanis elsősorban „az elkötelezettség nyelvében történő sikeres eligazítás”. Követőit szótárral látja el, amelynek segítségével megkülönböztethetik az elkötelezettet az elkötelezetlentől (Bayer J. 1990. 44-45. Vö.: Hunyady Gy. 1996. 28-29. o.). Ez történt Juhász Béla esetében is: ha fel kívánt iratkozni a megbízható igazgatójelöltek listájára, demonstrálnia kellett a hatalom által preferált „szótár” elsajátítását, rutinos, „meggyőző” használatát. (Vö.: Halász L. 1992. 113-234. o., Hunyady Gy. 2002. 479-480. o.)
  M-KS-288-33/1957/4. őe. (Kiemelések tőlem – D. P.) Lásd továbbá: Az óvónők és tanítók...1957/2. 47.; Bizó Gy. 1957/8. 182-183. o.
  Lásd erről bővebben a Donáth P. 2004/2. 134-140. o.
  MOL XIX-I-4-kk 74052/1958. 3. d.
  MOL XIX-I-4-kk 74364/1958. (3. d.) A levéltervezetben szerepelt még: „Helyes az alkalmas személyekkel azt is közölni, hogy a munkakörök komoly politikai és szakmai felelősséggel járnak, de ugyanakkor betöltőik számára nagyfokú önállóságot biztosítva módot adnak arra, hogy a nevelőképzés terén elgondolásaikat valóra válthassák.” (Kiemelés tőlem – D. P.)
  Tájékozottságára utal, hogy 1957 decemberében - egyebek között - Juhász Bélától, mint a kecskeméti intézet igazgatójától kérték be a kecskeméti tanítóképző akadémia várható fenntartási költségeinek tervezéséhez szükséges adatokat, s hogy véleményezésre minden képző igazgatójának megküldték az Országos Tanácsadó Bizottság által kialakított akadémia programtervezeteket. (MOL XIX-I-2-f-8531 20/36. és 51-1957. 219. d.)
  A velük szemben támasztott követelmény publikus volt: Hermann A. 1957/20. 469-471. o.
  MOL XIX-A-83-a 176. d. (Kiemelés tőlem – D. P.) Ennek érdekében a 80693/1958. sz., 1958. június 10-i miniszterhelyettesi utasításban szigorították a felsőoktatási intézetekbe felvehetőkkel szemben támasztott követelményeket: „Népi demokratikus államrendünkkel szembenálló személyeket, vagy azok gyermekeit, továbbá büntetett előéletűeket nem szabad felvenni a felsőoktatási intézményekbe. ... A pedagógiai, bírói, ügyészi stb. tevékenység nagy társadalompolitikai jelentőségére tekintettel, a tanári szakokra és a jogi karokra pályázókkal szemben – ez évtől kezdődően – fokozott világnézeti-politikai követelményeket kell támasztani” – írta Szigeti József, egyértelművé téve, hogy e követelmény az 1959 szeptemberében induló felsőfokú tanítóképzőkre is vonatkozik. (MOL XIX-I-4-aaa 53. d. Kiemelés tőlem – D. P.) Közép-kelet-európai történetünkben a tanítóság régi álma – azonos helyzetbe kerülni a bírókkal, ügyészekkel – csak e torz formában valósult meg: az azonos fizetési színvonal helyett az ideológiai elvárások, követelmények, és az ezekből fakadó kirekesztés tekintetében...
  Bizó Gyula 1958. május 29.-i, Aczél György számára „a tanítóképzés reformjáról” készített feljegyzésében olvashatjuk: „A reform után a jelenlegi tanárlétszámnak csak kb. 40%-ára lesz szükség. Ez a tanárok politikai és szakmai szelekcióját lehetővé teszi. Jelenleg 995 tanárból párttag 66, osztályidegen 101, volt egyházi tanár 409, munkásszármazású 72; az arány valamennyi iskolánk közül épp a képzőkben a legrosszabb. Így érthető, hogy a reform előkészítő munkálata politikai harc közepette folyik. Elsősorban a képzős tanárok egy része [köztük Juhász Béla is - D. P.] szembeszállt a reformmal. Később a felsőfokú képzést elfogadták, de az 1938-as reformhoz hasonlóan 4 éves, szakközépiskolára (líceumra) kívánják azt építeni. Ily módon a teljes jelenlegi személyi garnitúra megmaradna, sőt a jelenleginél magasabb létszámigény politikailag kontraszelekcióra kényszerítene bennünket”- írta a gyakran csak quasi-pedagógiai viták hátterét megvilágítva az osztályvezető. (MOL XIX-I-4-aaa 53. d. 71. sz. Kiemelés részben tőlem – D. P. Vö.: Juhász B. 1957. 8.)
  Ez csak feltételezés, melynek alapja: a korábban szintén református igazgató, debreceni Kiss Tihamért ugyanis ekkoriban kereste fel Bizó Gyula azzal, hogy lépjen be a pártba, s akkor a felsőfokú tanítóképző tanszékvezetője lehet. „Én a vörös herbartizmus korában újra lehetőséget kapva, hogy az általam is képviselt oktatási metodikai reform szellemében folytathassam a képzést, vállaltam a feltétel teljesítését” – írta kérdésemre a professzor úr 2002. január 29-i levelében, példát adva arra, hogy a közreműködést vállalóknak komoly szakmai megfontolásaik lehettek.
  1589-1610 között uralkodott IV. Henrik francia király, a hugenották hajdani vezére, aki 1593-ban katolikus hitre tért át, s ennek árán a következő évben elfoglalhatta Párizst. A neki tulajdonított szállóige: Paris vaut bien une messe!
  Ifj. Juhász Béla egyetemi docens úr közlése.
  Eddig fellelt forrásaink alapján nem világos: gesztusával Juhász Béla vajon elérte-e, hogy neve játékba kerüljön a kecskeméti, vagy más felsőfokú tanító- és óvóképzők vezető helyeinek egyikére. A jelöltek személyével kapcsolatos minisztériumi körlevelet csak az ügyben fordulatot hozó 1958. június 10-i, – a hároméves felsőfokú tanítóképzés és a kétéves óvónőképzés bevezetéséről döntő – MSZMP PB határozat és az ennek nyomán Bizó Gyula előterjesztése alapján (óvónőképzők: Sopronban, Kecskeméten, Miskolcon vagy Budapesten legyenek) külön óvó- és tanítóképzők szervezéséről határozó, június 30-i miniszteri értekezlet, (s Juhász Béla halála) után, 1958. július 9-én postázták a megyei tanácsok oktatási osztályvezetőinek. Ebben csak a kecskeméti képző igazgató-helyettesi tisztére vonatkozóan említették meg az intézet óvónői tagozatát vezető Gyönyör Teklát, „akinek az óvónőképzésben számottevő gyakorlata van”. A kecskeméti képző igazgatójára viszont nem tettek javaslatot (miközben a bajaira, s egy sor más képzőre igen), ami arra is utalhat, hogy ezen a poszton Juhász Bélával számoltak korábban, ám hirtelen halála, s a külön óvóképzőkre vonatkozó elképzelés miatt jelölt nélkül maradtak. De utalhat más kombinációra is. (MOL M-KS-288-5/82. 34-35., 76-77. , XIX-I-4-zz 27. d. 16/1958.; Ladányi A. 1988. 222-225. o.; Donáth P. 2000. 107-109. o. és MOL XIX-I-4-kk 74919. és 75356/1958. 3. d.) A tények azt mutatják, hogy 1959 őszén a felsőfokú képző irányítását az ismert óvónőképzős szakember Burchard Erzsébet vette át, aki már 1947-1948-ban szorosan együttműködött Mérei Ferenccel, Alexits Györggyel és a kommunista Pedagógus Pártcsoportok Vezetőségével az óvodai nevelés VKM-hez kerülésében, s az óvónőképzés ügyeiben (helyettese Krajnyák Nándor lett). Burchard a tanító- és óvónőképző akadémiáról folytatott vitában az intézmény céljával kapcsolatos, még hónapokkal korábbi történelmi helyzetben született – „tudományos világnézetre” nevelés – megfogalmazást bírálta: „jövendő hallgatóinkkal szemben és ország-világ előtt kifejezésre kell juttatnunk, hogy hallgatóink ne csak általában arra vállalkozzanak, hogy jó óvónők és tanítók legyenek, hanem elsősorban arra, hogy ifjúságunkat a szocializmus építésének útján továbbsegítsék. Ezért az óvónő- és tanítóképző akadémia célja az legyen, hogy marxista-leninista világnézettel rendelkező, művelt, kommunista erkölcsű, az ifjúságot a szocializmus útjára vezető, hivatásukat értő és szerető, és a dolgozó néphez, s a szocializmus eszméihez hű óvónőket és tanítókat képezzen”. Majd az óratervvel kapcsolatban fejtette ki véleményét, hozzátéve: „ha mindezeket az előadásokat és gyakorlatokat a dialektikus materialista módszer hatja át és hallgatóink a marxizmus-leninizmus szellemétől vezéreltetve ismerkednek meg a tényekkel, akkor helyes úton járunk, és munkánk eredményes lesz. Ha nem, úgy munkánkkal ismét az ellenforradalmat szolgáljuk” – írta 1957 májusában Burchard Erzsébet. (1957/7. 155-156. o. Vö.: MOL XIX-I-1-k-kisdedóvás 2. d., Tatab.-1947. 3. d.; M-KS-288-33/1957/4. 79. o. és Krajcsovszki J. – Krajnyák N. 1990. 295. o.) Ha neve a kecskeméti képző kapcsán már Juhász Béla életében felmerült, akkor a nagykőrösi pedagógus megkésett – és elkötelezettségét, „osztályharcos beállítódását tekintve halványabb” – állásfoglalásának aligha lehetett ügydöntő következménye. A felsőfokú óvónőképzők székhelyeit meghatározó 1958. szeptember 25-i döntés után (Ladányi A. 1988. 225. o.), a tanítóképzésben jártas, – mindvégi Nagykőrösön lakó – Juhász Béla Kecskeméten már csak igazgatóhelyettes lehetett volna Burchard irányítása mellett. Nem tudhatjuk: ez már spekuláció.
  A felsőoktatási intézményekben ateista nevelést szorgalmazó 29189/1959. III. számú utasításra válaszul az ügyosztály nevében 1959. október 9-én Ungváry Gyula jelentette: „Tekintettel arra, hogy az intézetek tanárainak a kiválogatásánál is döntő szempont volt, hogy világnézetileg – ha nem is párttagok – a marxizmus-leninizmus talaján álljanak, bizakodással vagyunk a tekintetben, hogy az intézeteinkben meginduló ateista nevelés eredményes lesz”. (OM irattár, Kiemelés tőlem – D. P.)
  Itt természetesen nem a korszakban evidensnek látszó vörös csillagra, hanem – Babits Mihály nyomán – az „írástudók csillagára” történik utalás. Vö.: Babits M. 1928. 216. o.
  Nagy Mária Somos Lajos egy – 1952-ben, a Köznevelésben megjelent – cikkéről írt figyelemreméltó tanulmányának a végén, a mi történetünk szempontjából is fontos kérdéseket vetett fel: „Somos Lajos életét és munkásságát, mint sok más, hozzá hasonlóan tisztes és munkás kortársáét, a szakma és a konstruktív szolgálat iránti elkötelezettség vezette. ... [V]ajon képes lesz-e valahol, valamikor, valaki úgy megírni a huszadik század magyarországi neveléstörténetét, neveléstudomány-történetét, hogy annak szereplői a saját helyiértékükre kerüljenek? Hogy a kis elhallgatások, a megfejthetetlen üzenetek és utólagos belátások útvesztőiben eligazodjunk? Hiszen e történetben már csak e tudomány erős gyakorlatkötöttsége miatt is, mindvégig szétbogozhatatlanul összekeveredett a ’szakma’ (esetünkben: a neveléstudomány) és a ’társadalom’ (azaz a mindenkori aktuális társadalompolitika) szolgálata. Ezt a minden bizonnyal elkerülhetetlen összefonódást csak erősítette, hogy a szakma művelőiben láthatólag mindig erősebben működött az aktuális társadalompolitikához való igazodás kényszere, vágya, mint esetleg eltérő gondolkodású, értékű, ám az adott társadalompolitikától idegenkedő, vagy azáltal kiátkozott kollégáikkal vállalt szakmai szolidaritás. S ez éppúgy vezetetett a személyes teljesítmények színvonalának megtöréseihez, mint magának a szakmának az ellaposodásához, kiüresedéséhez. ... Mérhetőek lesznek-e valaha is ezek a szellemi teljesítmények egymáshoz? S ha igen, kinek-kinek a saját legjobb teljesítményeit szabad csak értékelnünk? Vagy megértéssel és szívszorító szomorúsággal figyelnünk kell azokra a tisztes törekvésekre is, amelyek során az ügy iránti elkötelezettséggel, valamint az emberi élet fő céljainak és ambícióinak makacs követésével a huszadik század magyar alkotói és közemberei úrrá kívántak lenni koruk hányattatásain? Beszámíthatóak-e az életműbe a meg nem írott, mert megírhatatlan munkák? Mai értékeink szerint kell-e értékelni a csak rosszul megírhatott írásokat?” (1995/1-2. 110-111. o. Kiemelések tőlem – D. P. vö.: Golnhofer E., 2004. 148. o.) Dolgozatunkban a magunk részéről az egyes írásművek sajátos kontextusának megismerésével, ezek „helyi értékükön” kezelésével járunk el, így próbálván megfelelni a történeti hűség és méltányosság követelményeinek. 
  Stefan Heym ismert regényében, a „Dávid király krónikájá”-ban olvasható Salamon király ítélete: „Tekintettel arra, hogy minden egyes szó, mely visszatetsző a király, valamint a törvényes felsőség szemében kimeríti a felségárulás tényálladékát; valamint arra, hogy némely szavak, melyeket Ethán ben Hósaja vádlott beírt a Dávid ben Isainak, Hét Esztendőkön át Juda és Harminchárom Esztendőkön át Juda és Izráel Királyának, Isten Kiválasztottjának, Salamon Király Atyjának Bámulatos Felemelkedéséről, Istenfélő Életéről, valamint Hősi Tetteiről és Csodálatos Míveiről szóló Egységes és Egyetlen, Igaz és Mértékadó, Történelmileg Hiteles és Hivatalosan Jóváhagyott Krónikába, visszatetszőek a király, s a törvényes felsőbbség szemében; ... azért hallgattassék ő halálra; ne jusson el szava a nép fülébe sem szóbeli közlés útján, sem agyagtáblára avagy bőrtekercsre róva; feledtessék el a neve mindörökre, mintha soha meg sem született volna, s egyetlen sort le nem írt volna; az a zsoltár ellenben, mit előttünk felolvasott..., mely szellemére és formájára nézve egyaránt a legaljasabb talpnyalók modorában íródott, sekély és lapos, és híjával van mindennemű költői erőnek, az a zsoltár viselje az ő  nevét, és őriztessék meg az idők végezetéig”. (Heym St. 1977. 276-278. o.)
  Bóna Zoltán, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Missziói irodavezetője egy, a Pedagógiai Szemlében 1990-ben megjelent interjújában kifejtette: „attól lesz protestáns tanító az ember, hogy tiltakozik minden ellen, ami abszolút hatalommal lép fel, legyen az törvény, abszolút érvényűnek kikiáltott, vagy ideológia, amely dogmává merevedett”. (Idézi: Szenczi Á. 1996/1-2. 178. o.).
  „Nos, megismerni vagy elítélni? A magam részéről vallom, hogy a történész akkor végez jó munkát, ha egy korszakot a lehető legjobban megismer, ha az ismereteket a lehetséges legnagyobb objektivitással feltárja (már amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges), és ezzel alapot kínál a megítéléshez is” – írta a jelen sorok szerzőjének álláspontját is kifejezve Ormos Mária. (2003/7. 21. o.)
 Csete Gy. – Csikai P. – Danszkay Gy. – Kiss J. – Nánási M. – Seri A. 1982. 55-73. és 90-91. o.; Krajcsovszki J. – Krajnyák N. 1990. 291-293. o. – Gerebenics Tamás 2005 nyarán készített interjújában – a nagykőrösi tanítóképzőbe 1950-1955-ben járt – Csajbók Lajosné így emlékezett Juhász Bélára: „Neveléstant tanított nekem. Ő egy zseniális ember volt. Azon kevesek közé tartozott, akik pedagógusi pályán doktori címet kaptak. Olyan igazi tanár volt, amilyennel hátralévő életem során sem találkoztam. Precíz, pontos, felkészült volt. Azt a tiszteletet, amit megadott a tanítójelölteknek, soha nem feledem el. Ha valakiről lehetett példát venni, akkor őróla mindenképpen. Hozzá tisztelettartó távolsággal közeledtek a diákok.”
  A fennállása 118. évében megszűntetett nagykőrösi középfokú tanítóképző intézet – immár főiskolai szintű – újraindulásáról és fejlődéséről lásd: Nagy I., 2000/3. 39-46. o.





Készítette