Szele Bálint: Az intellektus utazásai

Cikk dátuma 2013. augusztus. 22. | Szépírók

Szele Bálint:

Az intellektus utazásai – a műfordító Vas István[1]

Nem tudok olyan irodalomról, ahol „ennyi nagy költő ekkora energiát fordított volna a fordításra, mint a mienk”[2] – írta Vas István Szent Ágostonról és a kinyilatkoztatásrólcímű esszéjében.



Ez a kijelentés önmagáról is szól: a XX. század sok irodalmi egyéniségéhez hasonlóan Vas István is beírta a nevét a nagy magyar műfordítók panteonjába.

 

 A mindhárom műnem reprezentatív alkotásait magában foglaló fordítói életmű nem annyira változatosságával és gazdagságával tűnik ki, mint Szabó Lőrincé vagy Weöres Sándoré, hanem szigorú válogatási elveivel, a költő sorsához és saját lírájához ezer szállal kapcsolódó műfordítások megjelentetésével és a műfordítás mint alkotói folyamat elmélyültségével és személyességével. Tanulmányunk a műfordító Vas Istvánt mutatja be műfordítói elvein és gyakorlatán keresztül.

 

 

 

A műfordító pályaképe

 

Vas István műfordítói pályája 1929-ben indult, Joseph Dietzgen német szocialista filozófus egyik Marxhoz intézett levelének fordításával. Az ekkor még Kassák bűvkörében élő 19 éves Vas fordítói pályafutásában ez a munka csak azért érdemel említést, mert első próbálkozás volt; később maga a fordító is élesen kritizálta saját munkáját, „üres feladványnak” nevezve azt, elsősorban azért, mert akkor még kizárólag a szöveghűség elvét tartotta szem előtt. Ez a kísérletezés nem volt több, mint – Fenyő István szavaival – „egy fiatal szellem megismerő, valóságfeltáró, a jelenségek törvényszerűségeibe behatoló racionális tevékenysége.”[1]

 

Az irodalmi igényű műfordítói karrier 1933-ban kezdődött, amikor Babits megkérdezte az ifjú költőt: „Voltaképp miért nem fordít?” Ő ébresztette rá Vas Istvánt arra, hogy a fordítás kötelesség, feladatvállalás is lehet. Ez a találkozás nagy hatással volt Vasra, mert egy interjú tanúsága szerint még 74 éves korában is világosan emlékezett rá. Babits megkérdezte tőle, hogy milyen nyelveken olvas. „Mondtam, hogy franciául, németül, és ahogy olyan öregtanárosan megkérdezte, hogy angolul nem, és akkor kezdtem el igazán angolul tanulni, és szerettem meg nagyon hamar az angolt.”[2] Vas addig nem szerette „az üzlet nyelvét.” Első igazi műfordítása viszont már angolból született, egy nyolcsoros Yeats-vers átültetése volt (An Old Song Resung). „Heteken át járt a fejemben, nem tudtam szabadulni tőle, ringatott is, de gyötört is, mert majdnem egy évtized óta most először éreztem újra a mohó türelmetlenséget: ugyanezt magyarul!”[3] Az első nagyobb önálló munka pedig 1940-ben született meg, amikor Vas István a Guillaume Apollinaire válogatott versei 17 költeménye közül elkészítette hatnak a fordítását. Ezeket a fordításokat Fenyő István szavaival élve „elemi, kirobbanó líraiság,” „fékezhetetlen szubjektivitás,” Vas István műfordításait pedig ekkorra már a „tudatos alakító-transzformáló költői mechanizmus” jellemezte.[4]

 

A költő 1943-tól az angol barokk költők fordításával foglalkozott. A fordítás „narkotikum és izgatószer” volt egyszerre a folyamatos fenyegetettségben élő Vas István számára. „Amikor rá kellett eszmélnem, hogy a magam lírájának elmaradhatatlan terhe az intellektualitás, milyen felcsigázó kaland volt a szenvedély és elemző értelem összefonódásának végleteit követni Donne és Marvell költészetében!” – kiáltott fel.[5] De hasonlóképpen ír ugyanitt Shakespeare-fordításairól is:

 

Már a közvetlen fenyegetés árnyékában kezdtem el a VI. Henrik-et, és mennyire szívemből kezdhettem el: „No, feketedj el, ég, nap, éjre változz”, s a razziáktól rettegés közben milyen könnyen győztem az átkozódásait! De rögtön a felszabadulás után Shakespeare-rel folytathattam életemet, a III. Richárd-dal, s amikor életem keretének romjai között belevágtam: „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át,” mennyire a magamét mondhattam vele!

 

Az Angol barokk líra című kötet csak 1946-ban jelent meg, olyasmit bemutatva a magyar olvasóközönségnek, amit az akkor nem nagyon ismerhetett: az angol barokk költészet intellektualitását, az ész és a szenvedély lírai összjátékát. Vas István kiváló érzékkel ültette át az angol metafizikus költészet mestereit, megőrizve a versek jellegzetes egyensúlyát. Nem véletlen, hogy Görgey Gábor egy kritikájában így mutatta be Vas István költői alkatát: „Az ösztönök világába az értelem fegyverzetével lép, az intellektus trapézain viszont az ösztönök biztonságával mozog.”[6]

Az 1946-tól a Révai Kiadó lektoraként dolgozó Vas István a háború után egyre inkább elszigetelődött, költői művei egyre ritkábban jelenhettek meg, majd 1949-től a teljes némaság évei következtek. Utolsó, Római pillanat című kötetéről többek között Sík Sándor írt kritikát. „A könyv 84 verse közül 54 műfordítás, a 30 eredetinek is csak a kisebbik fele római tárgyú”[7] – próbált valamibe kapaszkodni Sík, aki – jobb híján – azt feszegeti, hogy Vas miért csak annyit írt Rómáról, amennyit írt. Semmitmondó bírálata után üresen kong a kritika záró sora is: „Vas István rokonszenves és kitűnő költő, ma legjobbjaink egyike, de ebből a könyvéből inkább a jeles műfordítót szereti meg, aki még nem ismerné.”[8] Az ily módon elparentált kötet talán már előkészület a műfordítói munka folytatására. Vas 1945-ben John Steinbeck Lement a hold, egy évvel később Aldous Huxley És megáll az idő című regényét, majd Shakespeare III. Richárdját ültette át magyarra. 1948-ban Rákóczi emlékiratait, majd a következő években Goethe, Schiller, Racine és Thackeray, majd Heine műveit fordítja. 1951-52-ben Molière Tartuffe és A nők iskolája című színdarabjai, majd ismét Thackeray következik.

 

Az 1953-tól újra publikáló költő először műfordításai gyűjteményét adja ki (Hét tenger éneke, 1955, 1957), majd főként saját verseit írja egészen az 1960-as évekig, amikor ismét nagyszabású műfordítói vállalkozásokba kezd (közben kétszer: 1956-ban és 1961-ben is József Attila-díjjal tüntetik ki, majd 1962-ben megkapja a Kossuth-díjat). Vas István ekkor „rendre olyan világirodalmi rangú alkotók megszólaltatását tűzte ki maga elé feladatul, akik valamiképp a létezés egészének, az emberi teljességnek, ember és világa totális átfogásának az énekesei. S akikhez ugyanakkor megannyi szellemi-érzelmi esztétikai összetevő kapcsolja őt, akik vele rokon alkatok, rokon művészegyéniségek” – írta monográfiájában Fenyő István.[9] A költő tehát ismét tanul: T. S. Eliot, Peter Weiss (A vizsgálat, 1966), Nelly Sachs (Izzó rejtvények, 1968, Görgey Gáborral közösen), Konsztantinosz P. Kavafisz (A barbárokra várva, 1968, Somlyó Györggyel közösen), Saint-John Perse (Bóják, 1969) és Archibald MacLeish (Amerika ígéret volt, 1970, Várady Szabolccsal közösen) verseit fordítja, miközben az érthetőség, a pontosság, a kategorikus kifejezés újabb magaslatait, a személyesnek és az univerzálisnak magasabb egységét sajátítja el a fordításra kiválasztottaktól, akik szemmel láthatóan közel állnak Vashoz habitusban, esztétikai és etikai törekvésekben.

 

Vas István 1971. március 31-én, az Európa Kiadó felelős szerkesztőjeként vonult nyugdíjba. Egy évvel korábban kapta meg költői és műfordítói munkásságáért a Munka Érdemrend arany fokozatát. 1982-ben megjelent a Hét tenger éneke újabb kiadása. 1985-ben másodszor is kitüntették a Kossuth-díjjal. Nyugdíjasként is tovább alkotott: elsősorban önéletrajzi regényein dolgozott, de tovább fordította többek között Shakespeare-t is (1988-ban jelent meg az V. Henrik új fordítása).

 

 

 

Vas István műfordítói elvei és gyakorlata

 

A „költői és műfordítói” munkásság Vas Istvánnál szerves egységet alkotott. Számára mindkettő ugyanazon alkotói folyamat része: „a fordítást is ugyanazon a hőfokon, ugyanazzal az ihlettel és igénnyel csinálom, mint egyebet… A lényeg az, hogy elmondjak valamit abból, ami éppen kikívánkozik belőlem…” – mondta el egy interjúban.[10] Egyik esszéjében azt írta, hogy „a fordító nemigen tud megmaradni kizárólag fordítónak; én meg amúgy sem tudom magamban különválasztani a fordítói munkát az úgynevezett önálló írástól, gondolkodástól.”[11] Mindez ismerői előtt sem maradt titokban. Görgey Gábor is hangsúlyozta, hogy „a költő fordításaival is legsajátabb életművét építi” – amikor fordításait olvassuk, „e mindent átfogó építkező-szenvedély rejtett pillanatainak lehetünk tanúi.”[12]

 

A műfordítás Vas István számára egyszerre személyes és nemzeti ügy. Miközben folyamatosan él benne egyfajta „mohóság az idegen magyarrá tételére,” tudatában van annak is, hogy „a fordítás mindig történelmünknek komoly ügye volt.”[13] A személyes műfordítói életmű és a „leghazafiasabb” műfajként aposztrofált műfordítás közötti kapcsolatra Vas több írásában is kitért; e rendkívül széles látókörű és informatív tanulmányokban megfogalmazott gondolataiból rekonstruálható, hogyan látta a műfordítás szerepét a magyar irodalomban. A műfordítóként úttörő Szabó Lőrinc nyomdokain elindult költő is azt vallotta, hogy „nagy klasszikusaink fordítói hagyományait tartjuk legfontosabb örökségünknek, követendő eszményünknek.”[14] Ezek a klasszikusok, miközben az idegen anyaggal, világképpel birkóztak, a magyar nyelvnek s a nyelvvé rögződő gondolkodásnak ismeretlen régióira találtak rá. „Vas Istvánt ez izgatja módfelett: mire ébreszthet rá hazai lehetőségeinkből az idegen szöveg, mit katalizálhat az »ismeretlen isten« kegyelméből megvalósuló találkozás.”[15] Vas számára a műfordításnak csak akkor van igazi zengése, ha az „magyar hiányérzetet” elégít ki, ha olyan hangzások csendülnek fel általa, amelyek a mi nyelvünket teszik gazdagabbá. S a nyelvvel együtt a költőt is, akinek a fordítás az egyéni tehetség gazdagodását, feldúsítását is jelenti.

 

Ha egy eddig ismeretlen, nagy és idegen költőnek akarunk utat nyitni a magyar műveltség köztudatában, ennek nagyjából kétféle módja van. Az első: az idegen […] irodalom felől megközelíteni, abba beleágyazni, felhasználva ottani értékelését; gyökereit, előzményeit elemezni, megtalálni összefüggését […] költőkkel és irányzatokkal, megmutatni helyét, hatását, jelentőségét hazája irodalmában. Ez a tudományos, ismeretterjesztő módszer, irodalomtörténészek és kritikusok, mindenesetre szakemberek feladata és területe. A második megközelítés a költőé, vagyis a fordítóé […] a költő semmi esetre sem a tájékoztatás, ismeretterjesztés céljából foglalkozik egy idegen költővel, hanem az a becsvágy hajtja, hogy meghódítsa, bekebelezze magának és önmagán keresztül a magyar irodalomnak.[16]

 

Ezzel szorosan összefügg az, hogy Vas szerint „jelentős, erős hatású fordítás csak olyankor születik, amikor az idegen remekmű magyarrá hódítása egy költő személyes ügyévé válik.”[17] Ez a folyamat a tehetségtelen, rossz fordító esetén sokszor összefonódik a személyes presztízs, a dicsőség mindenáron való hajszolásával. Vas István ezzel kapcsolatban jegyzi meg, hogy a fordítónak valóban bele kell vetnie az egyéniségét a műfordításba, és nem csupán művészi erejét és képességeit, hanem „egész emberi, költői, írói, gondolkodói lényét” is.[18] Ám „a valódi egyéniségnek fordítás közben kisebb gondja is nagyobb annál, hogy saját egyéniségét érvényesítse: minden érdeklődését az köti le, hogyan érvényesítse magyarul az idegen egyéniséget. Ezt nevezik fordítói alázatnak.”[19] Megdöbbentően nagyot ütnek – mégis rendkívül elegánsak – ezek az egyszerű szavak, ha a XX. században megjelent silány műfordítások és önelégült műfordítók hatalmas tömegére gondolunk.

 

 

Vas Istvánhoz általában azok az írók-költők álltak közel, akik tudatosságukkal, gondolatiságukkal vagy erkölcsiségükkel kiváltak koruk, társadalmuk átlagából, de ugyanígy érdekelte a magyarul sosem voltnak a tolmácsolása is: Villon hetykesége, Apollinaire újdonsága, az angol barokk költők bonyolultsága, Chaucer eredetisége, Schiller ereje vagy akár Racine kimódoltsága. Vas István többször is kifejtette, hogy mennyire szereti az ősi erőket felszabadító „dal” műfaját – például Apollinaire vagy Yeats kapcsán. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a perzsa dal formáját könnyen és közvetlenül eltalálta fordításaiban – „a turbános perzsák, mórok, törökök az első szálem szavamra könnyedén kezdtek magyarul beszélni. Miért? Nincs rá felelet.”[20] Ezzel szemben „az antik versmértékek – a hexameter meg a pentameter kivételével, persze – túlságosan is nehéznek bizonyultak. Pedig sokszor megpróbálkoztam velük – de olyan természetellenes, papírízű szavakra, fordulatokra kényszerültem, hogy rendszerint már az első szakasz után föladtam a küzdelmet.”[21] Nagyon őszinte szavak ezek egy műfordítótól. Vas még azt is bevallotta egyszer, hogy „Ezra Poundot nemcsak nem tudtam, nem is akartam fordítani.”[22] Többnyire tehát azt fordította, amihez kedvet is érzett (vagy, amint erre az írásai bizonyítékul szolgálnak, amihez menet közben kedvet csinált magának). Bár számos nagyszabású prózai művet ültetett át magyarra – ízlése és nyelvérzéke Eötvös József regényein és Keresztury Dezső írásain pallérozódott –, prózafordításairól szinte sohasem írt. A leggyakrabban akkor is csak ilyesmiket: „Prózát nehezebb volt fordítani, mint verset. Én legalábbis nehezebben tanultam ki a fogásait. […] Általában sokszor már a cím is nehézséget okoz.”[23] A hatalmas mennyiségű napszámos munka, a versfordításokhoz hasonlóan lelkiismeretes nyelvi-stilisztikai teljesítményt igénylő prózafordítás a megélhetést, a biztos bevételt jelentette.

 

Vas István – erre ismételten saját írásaiból következtethetünk – tökéletesen tisztában volt a jó fordítás nehézségével, értékével. „Én a sikerült fordítást a jó versnél is nagyobb csodának tekintem” – írta híres, Mit nehéz fordítani? című tanulmányában.[24] Vas István tudatosan vallotta, hogy a tökéletes fordítás lehetetlen: „tökéletesen, azaz pontosabban és csúnyábban szólva, maradéktalanul, persze, aligha lehet valamit lefordítani” – írta.[25] „A fordítással vele jár a megalkuvás.”

 

Mégis, milyen a jó magyar műfordítás, kérdezhetnénk Vas Istvánt, aki kapásból válaszolna: „csak az a jó magyar fordítás, amelyik maga is jelentős magyar művé válik,” szépen, természetesen hangzik, de mégis idegenségével tűnik ki a magyar művek közül: azzal, hogy „olyat szólaltat meg, ami addig nem szólt, vagy éppen akkor nem szólhatott magyarul,”[26] vagyis idegen és otthonos egyszerre. A műfordításon „igenis meg kell érezni, hogy angol, német vagy francia írta (s méghozzá azt is, miféle angol és miféle francia),” de idegenségével együtt mégis magyarul kell hangzania, magyar művé kell válnia: a fordítónak „a magyar nyelv elemeiből ki kell kevernie azokat a színeket, amik éppen ehhez a műhöz kellenek – mert ezeket a színeket bizony nem lehet készen kapni.”[27] Az igazi fordítás emellett mindig magyarázat is: a vérbeli fordító akarva-akaratlanul közli benne a maga véleményét, felfogását az idegen költőről, s a lefordított vers értelmezését, értékelését is.[28]

 

[…] Ebből következik az is, hogy egy műnek elvben nem lehet végérvényes fordítása. […] Éppúgy, ahogy végérvényes magyarázata sem lehet. […] Részben ide vezethető vissza az is, hogy ha a jó fordítás nem is avul el, mégsem fölösleges ugyanannak a műnek új fordítása: a világirodalom örök értékeinek minden új korszak új magyarázattal tartozik.[29]

 

Vas István nemcsak műfordításaival magyaráz. Szinte minden általa fordított költőről, műről tanulmányt is ír: a megértés és reflexió intellektuális egységét talán egyetlen magyar műfordító sem fejlesztette ilyen magas szintre. Kiváló tanulmányt írt Apollinaire-ről, Nelly Sachsról, Kavafiszról, Saint-John Perse-ről, Archibald MacLeishről, az angol barokk líráról, a Tartuffe-ről, Keatsről, Eliotról, Villonról, Shakespeare esetében pedig négy drámáról is: a III. Richárdról, a IV. Henrikről, A velencei kalmárról és a Minden jó, ha vége jóról.[30] A felsorolás közel sem teljes, és hozzá kell számítanunk a már idézett fordításelméleti tanulmányokat (Jegyzetek a fordításról), illetve a Mit nehéz fordítani? című műhelytanulmányt, amely az önreflexió alaposságával és a napló pontosságával mutatja be a műfordító tevékenységét.

 

Vas István a fordító műhelytitkaiból is elárult néhányat. Hol egyszerűbben („a legnehezebb az olyan mondatokat fordítani, mint a Bonjour, madame, comment ça va?”), hol részletesebben kifejtve mutatja be az olvasónak a műfordító műhelyét, a műfordítót gondolkodóba ejtő problémákat. John Donne-nal kapcsolatban például azt, hogy Donne verseinek legsikeresebb és legjellegzetesebb hatását a rövid szavak és a hirtelen ellentétek biztosítják. „A rövid szavak hatása az angol nyelv monopóliuma, a magyar tartósan képtelen rá, erről tehát le kellett mondanom. A rövid angol szavak amúgy is a fordítás legnagyobb nehézségei.” További problémaként említi, hogy Donne fordítása közben nem lehet az egyik szó hangulatát egy másikéval pótolni. Nála „matematikai latolgatásra volt szükség, mit lehet és mit nem lehet elhagyni a logika csavarmenetéből, mert az elválaszthatatlan itt a leglíraibb lírától. A „hirtelen ellentéteket” igyekeztem sehol sem tompítani.”[31] Saint-John Perse Bóják című műve esetén a címválasztásról ír részletesen. Vas szerint a „Bóják” cím laposabb, szegényesebb, mint az Amers, mert az a tengerre is emlékeztet, ezért a „Bóják a tengeren” címmel is kísérletezett, amíg rá nem jött, hogy az ilyen szópazarlás ellaposítja az eredetit, és ellentmond annak az elvnek, hogy Saint-John Perse általában egyszavas címeket használ.[32]

 

Vas István műfordítói alapossága, tudatossága egyedülálló a magyar műfordítók között; fordításelméleti írásai és irodalomtörténeti, poétikai, esztétikai elemzései is azt mutatják, hogy ha fordított, intellektusát teljes egészében a feladatra összpontosította, és addig nem nyugodott, amíg a véglegesnek tekinthető fordítás el nem készült. Minden szöveget hosszasan ízlelgetett, de ha nem tudta az első ihlet lendületével lefordítani, tudott türelmesen várni is. „Lehet, hogy ami ma idegennek és megoldhatatlannak látszik, arra egy év múlva váratlanul megérünk” – írta Hét tenger éneke című tanulmányában,[33] majd egy későbbi interjúban hozzátette: „úgy vagyok a verssel, hogy gyötrődöm hónapokig, aztán hirtelen megvan, s akkor egyszerre, egy óra alatt.”[34]

 

 

 

Hét tenger éneke

 

Ez után a hosszas bevezetés után ideje, hogy megvizsgáljuk Vas István fordítói főművét, a több kiadást is megért, először 1955-ben megjelent Hét tenger énekét. Az 1953-ig elnémított költő a relatíve nagyobb szabadság idején az egész világirodalom kétezer éves terméséből merítő gyűjteményes műfordításkötettel jelentkezett először. A megjelenése után azonnal elkapkodott első kiadást 1957-ben új válogatás követte, majd 1962-ben ismét új válogatás következett, ezúttal a drámafordítások nélkül. 1972-ben jelent meg a 4. bővített kiadás, majd 1982-ben ismét a teljes gyűjtemény három kötetben (a harmadik kötet – Jelenések címmel – a drámafordítások egy részét tartalmazza). A whitmani Fűszálakhoz hasonlóan bővülő-változó kötet egy fordítói életmű naplója: egy négy évtizedet átfogó roppant műfordítói pálya dokumentuma – megmutatkozik benne a költő elemi erejű cselekvésvágya is, melyet a kötetet indító A fordító köszönete című híres vers is példáz. A kiadásról-kiadásra egyre népszerűbbé váló könyv jelentősége és rangja csak az Örök barátaink vagy A lélek idézése című gyűjteményekhez hasonlítható.

 

A kötetet övező általános elismerésbe eleinte politikai felhangú kritika is vegyült. „A költő nem a világban néz szét, hanem a múltban bolyong” – írta 1958-ban Bori Imre,[35] aki a kötetből hiányolta a szovjet irodalmat, és burkoltan kifejtette, hogy a szovjet költők hiánya „kortünet.” Vas István azonban bevallottan nem teljes antológiát akart adni, és a bevezetőben bírálóinak is elegáns választ adott:

 

De éppen mert jóformán minden fordításom legszemélyesebb ügyem volt, s nyílt áramlatok és búvópatakok kötötték össze egész érzés- és gondolatvilágommal – ez a kötet semmiképpen sem adhat teljes képet a világköltészetről, még irodalomtörténetileg jellemzőt sem. Ha az ember valóban átéli a fordítást, aligha fordíthatja egyforma hevülettel és megértéssel a világ valamennyi nagy költőjét, s azoknak is éppen legnagyobb, legreprezentatívabb verseit. Nem utolsósorban a nyelvi, formai eszközeink is aligha mindenre egyformán alkalmasak.[36]

 

Demény Ottó 1972-es kritikájában rá is mutat, hogy Vas a világ költészetének számtalan árnyalatából a mindenkori legfontosabbat villantja fel, s illeszti be a mai olvasó költői világképébe.[37]

 

Vas István műfordítói igyekezetéről minden kritikusa elismerően írt. „Vas István sok-húrú, több-arcú költő” – írta Görgey Gábor 1962-ben – akinek „fordításaiban mindig a személyes mondanivaló vágya ég.”[38] Néha azonban a költői alkatától távolabb álló feladatok is érdekelték: a fordítás számára ilyenkor egy ismeretlen hangszer türelmetlen birtokbavételét is jelentette. Az egyébként szintén a szovjet irodalmat hiányoló Réz Pál szerint „a fordított versek szervesen illeszkednek Vas költészetéhez, beleépülnek életművébe” – s ez külön izgalmat, külön ízt ad a magyarított versnek. Talán épp ezzel a plusszal jut el „az olvasó szívéig.”[39] „Lelkét, elképzeléseit adja a leghűségesebb ragaszkodással – lefordított versekhez is. S ezért művésziek, élvezetesek ezek a fordítások […] Tolmácsolása eredeti, de sohasem eredetieskedő; a lefordított művekhez hű, de nem marad a kelleténél jobban a háttérben.” – írta egy kritikus 1955-ben.[40]

„Elképesztő a nagy magyar költők magukpazarlása, nyelvünk teherbírása és ennek a népnek mérhetetlen-mélységű lelke” – írta a költőtárs Juhász Ferenc[41] –, hozzátéve, hogy a fordításgyűjtemény „a mi mai eszmélkedésünket, mai érzékelésünket tükrözi-táplálja, közvetlenebbül (mondhatnám azt is, hogy közérthetőbben,) mítoszok nélkül, szemtől-szembe beszélnek itt a költők, akár az ókoriak, akár a maiak […] az a talaj is látható, amelyből az eredeti versek fakadnak. […] A Hét tenger éneke sokkal nyersebb, vadabb, tajtékosabb, elevenebb, modernebb, fanyarabb (mondhatnám irónikusabb [sic!]), több élet-ismerettel rendelkező, változatosabb, szóval közvetlenebb és élettel-gazdagabb, maibb, de olykor megoldatlanabb, sőt erőszakosabb is.” A kötet „nem klasszicizál, nem finomít […] nosztalgiák nélküli eleven múlt és jelen” – teszi hozzá ugyanott Juhász. A gyűjtemény jellemzője más kritikusok szerint is a „hatékony és hiteles tárgyilagosság, a korunkhoz illőbb, szikár romantika, irónia és valódi megrendültség.”[42] „Úgy tud hű lenni az eredetihez, hogy közben nyelvünk törvényeit és hagyományait is szem előtt tartja, s úgy közvetíti az eredeti vers igazságát, hogy azt mindenkor a magunkénak érezzük és valljuk”[43] – írta Vasról Rónay László. „Vas István rendre megtalálta a leghitelesebb hangot” – foglalja össze fentebb idézett írásában Demény Ottó. Ez a hiteles, átélhető, még most is „mai” műfordítói hang talán éppen a megfelelő pillanatban érkezett a nyugatos fordítások „szép hűtlenei” és Szabó Lőrinc analitikus műfordítói iskolája után.

 

A kritikusok nem felejtették el megemlíteni, hogy Vas István „a tolmácsolásra váró eredeti költővel – szinte önmagából kilépve – a lehető legteljesebben azonosulni tud.”[44] Ez az azonosulás azért különleges, mert nem próbálja meg teljesen átsajátítani az idegent: azt mondja, hogy a korszerű fordításnak valamiképp érzékeltetnie kell a másféle gondolkodásmód sajátosságait, sőt némileg az idegen nyelv „lelkét” is, anélkül persze, hogy a magyar nyelv alaptörvényeit vagy szabatosságát sérelem érné. Mindez azt jelenti, hogy Vas István fordításaiban közvetíti a bonyolultat is, „a teljes megértés szándékával és a megérthetőség eleve-föltételezésével,” miközben azt is érezteti, hogy a művet nem írhatták eredetileg magyarul, és hogy nálunk „a nyelv pszichológiájának más törvényszerűségei, a miénktől eltérő asszociatív folyamatok működnek.”[45] Tehát a fordító ügyel arra, hogy az idegen vers ne úgy hangozzék, mintha eleve magyarul írták volna, hiszen az idegenségnek is íze-zamata van – az eredeti vers más nyelvi klíma alatt született, vagyis nem szabad úgy fordítani, mintha a mi klímánk érlelte volna gyümölcseit. „Az idegen zamat pikantériája és a tökéletes magyar kifejezés: ez a dinamikus egyensúly Vas István műfordítói ars poeticájának egyik fő sajátsága” – összegez Görgey Gábor.[46]

 

A Hét tenger éneke szinte összes kritikusa megemlíti Vas István műfordítói művészetének intellektuális vonásait. „Fordítás közben nemcsak azok a problémák érdeklik, amelyeket meg kell oldania, hanem a kifejezésen túl az eredeti vers gondolati tartalma is izgatja” – írta Bori Imre.[47] „Nem a zeneiség, a muzikalitás, a dalszerűség a legnagyobb erénye Vas Istvánnak – a gondolati versek tolmácsolásában jut el legmesszebbre” – jellemez Réz Pál.[48] Nála a formai hűség mellett tehát a vers gondolati tartalma is abszolút „szóhoz jut.” Ez Vasnál a legfőbb újdonság a XX. század első felének legtöbb műfordításához képest.

 

 

 

Esettanulmányok: Villon, Eliot és mások

 

Vas István műfordítói életművében a jelentős költők (Apollinaire, Shelley, Goethe, Heine, Lermontov, Burns, Kavafisz, Macleish, Eliot) és prózaírók (Thackeray, Steinbeck, Huxley, Maugham, Thackeray, Lamb, Defoe, Puskin) egész sorát megtalálhatjuk. Műfordítói tevékenységéből mégis kiemelkednek egyes momentumok, amelyekben Vas István valóban maradandót alkotott. Az első ilyen alkotás a magyar Villon, amelyet ugyan már számos magyar művész lefordított Vas előtt, de „a megnyugtató rendezést” a kritika szerint mégiscsak Vas István markáns és teljes Villon-könyve jelentette.[49] Vas Villona „lágyabb hangolású, zokogóbb lírájú, mint a Szabó Lőrincé, [… míg] Szabó Lőrincé hetykébb, Vas Istváné űzöttebb.”[50] Fenyő István is részletesen leírta, hogyan látja Vas Villonát: „csupa sóhaj, könny és lemondás. Csupa csüggedés, dezillúzió és reménytelenség. Elemibb, nyíltabb, stilizálatlanabb s ezáltal őszintébb, mint a Szabó Lőrincé: a francia költő líraisága sokkal kétségbeesettebben és hitetlenebbül jelenik meg az ő szavain át” – írta.[51]

 

Szabó Lőrinc:                                                                                  Vas István:

De ha pénz nélkül fekszik le, kegyetlen                                      De már olyankor nem szívlelhetem,

szidom Margot-ot, hogy ég-föld háborog;                                Ha jön Margot és gubát nem kapott.

szívem megvakul a vad gyűlöletben.                                          Ekkor halálra gyűlöli szívem,

Fogom cókmókját, övét, kalapot, […]                                       Elveszek köpenyt, szoknyát, szalagot […]

 

Szabó Lőrinc műfordítása talán kevésbé találta el a villoni életérzést; Vas talán azért tudott olyan hitelesen belehelyezkedni Villon szerepébe, mert felismerte, hogy Villon össze tudta kötni a személyességet „a nagy költészet méltóságával,” és hogy „Villon a mértéktartás, helyes elhatárolás, kellő vegyítés nagy művésze.”[52] Vas István ennél a fordításánál is a lírai-filológiai hűségre törekedett: szöveg szerint is hívebb, mint elődei, jobban ragaszkodik az eredetihez, főként az eredeti mondatmenetéhez. (A fordító egyébként realista hangvételű, egyszerű Chaucer-fordításával is bizonyította, hogy elbír a középkori szerzőkkel.)

 

Vas Apollinaire-fordításai legalább olyan jól sikerültek, mint a Villonok. Vas vonzódása Apollinaire-hez nyilvánvaló; ami legjobban összeköti őket, a közös műfaj, a dal szeretete. A francia költő képes arra, hogy „igazi dalokat írjon, mint a csodálatos Mirabeau-híd, a Búcsú, a Kikericsek, A megsebzett galamb és a szökőkút. Sőt, talán elmondhatjuk, hogy az új francia költészetben egyedül neki sikerült rátalálni a költészetnek erre az ősi és mindig alapvető műfajára” – írta róla Vas István,[53] aki a romantikusok fordításában is remekelt. Mások mellett Goethe, Schiller, Lenau, Shelley, Keats és Lermontov műveit ültette át magyarra, fordításaiban ötvözve a sűrítést és felfokozottságot, a sokrétű, a rejtett színeket is megőrző fordítói szöveget, s Vas romantikusaira jellemző a légiesség, a tudatos naivság, a korai romantikához méltó egyszerűség, kedvesség és a zeneiség is.

 

Holdfény reszket a vizen,

Füvet csókol napsugár –

Mit ér mindez, ha te nem

Jössz ölelni már? (Shelley: Szerelem filozófiája)

 

Walt Whitman szintén illik Vas költői alkatához: szemlátomást könnyedén követi a végtelenül áradó mondatokat, sőt fordításaiban a whitmani formátlanság is formává szelídül. Keatsnél is nagyon odafigyelt a filológiai pontosságra: „igyekeztem úgy fordítani, hogy a képet pontosan adjam vissza, s amellett – elkerülve a fordításirodalmunk egy részében dívó, áldemokratikus „népszerűsítést” – magyarul se lehessen sokkal hamarabb megérteni, mint angolul.”[54] Keats Hyperionjának fordításával kapcsolatosan Vas részletesen leírta, hogy valami fordítás közben is nyugtalanította, és sajátságosan fordítási kételyeket támasztott benne: a vers egy része Vas számára komikusnak, groteszknek tűnt.[55] De – és ez igazán jellemző a szuverén műfordító Vas Istvánra – „ezúttal sem bízhattam magam a könyvekre, fordítás közben értelmeznem kellett, s az élő szöveg ereje és hatása nagyobb volt, mint a tekintélyeké.”[56]

 

Külön kell szólnunk Vas István Eliot-fordításairól, melyek gyűjteményesen 1966-ban jelentek meg. Eliot – akiről Vas azt írta, hogy „nagyon felnőtt és felnőtteknek való költészet az övé”[57] – igézete és fordítása évekig tartott.

 

[…] Költői nyelvének bizarrsága, gondolat- és képzettársításainak merészsége és groteszksége mögött már a kezdetben olyan intellektualitást találtam, a kifejezéseknek és képeknek olyan pontosságát, általában olyan fegyelmet, vagy ha úgy tetszik, józanságot, amely [… a háború idején] meglehetősen hiányzott nekem a kontinens kortársi modernségéből.[58]

 

Emellett megtalálta az elioti vers szorosabban vett formájában azt a törekvést, amely a vers nyelvét az eleven beszédhez közelítette, s abból teremtette meg a vers ritmusát, azt a modern verszenét, amely már születésekor a klasszicitás igényével lépett föl, mert magában hordozta a közbeszéd lélegzetvételét és ütemezését, s ugyanakkor, csöppet sem tüntetően, a latin költészet köznapi emelkedettségét. Eliot segített a fordítónak megkeresni a saját a mai magyar élőbeszédhez idomuló szabadversritmusát.[59]

 

A nehezen érthető The Waste Land „fordítói pályámnak talán legnagyobb erőpróbája volt” – írta Vas – „ez az angol nyelven is addig sose hallott, filozófiai ihletésű költészet elég nagy ellenállást keltett a magyar nyelv és mondattan konkrét közegében.”[60] Vas elegánsan oldotta meg a feladatot: „némi szelíd erőszakot kell elkövetni a nyelven, a nyelvtant kicsit hozzá kell hajlítani a szokatlan feladathoz.” Szili József egyik tanulmányában leírta, hogy a fordítás „olyan periódusban készült, amikor a modernista költői hangvételnek a költemény által képviselt típusa már a költői kifejezés eleven paradigmájaként hatott,” és ennek az újmódi versbeszédnek egyik formálója, fejlesztője Vas István volt.[61] A fordításról Szili kiváló és részletes elemzése kimutatja, hogy formailag szinte tökéletes, minimális engedményekkel követi, mindenütt a lehető legszorosabban, az eredeti versformáját, szókincsét és mondatfűzését. A fordítás intellektuális aspektusa is nagyon erős: Vas István egy olyan olvasó tudatosságával értelmezi a szövegben rejlő fordítói feladatokat, aki kész valamennyi komolyan számba jövő allúziót bevonni versélményébe, s aki a szöveg ambiguitásait sem a véletlen művének tartja.[62]

„A filológiai akríbia nyilvánvalóan találhatna és diadalmasan felmutathatna sorokat, passzusokat, ahol a magyar megoldás nem tud mindent megszólaltatni, amivel az angol terhes; néha a köznyelvi közönségesség költőibb transzfigurációt kap a magyarban, mint az angol eredetiben van; néha az utalás tartalma vész el a jó hangzás kedvéért” – fogalmazta meg az első magyar Eliot-könyvről szóló elemzésében Nagy Péter.[63] Rónay György magyarázata szerint azért olyan nehéz Eliot verseit „eljátszani,” mert a fordítónak legalább két hangszeren kell játszania: egyszerre azon, amit a szöveg mond, meg azon, amire utal, egyszerre kell fordítania a textust és a kontextust, a „többnyire lappangó, rejtett, mintegy némán hozzáértendő, de nélkülözhetetlen kontextust.”[64] Érdemes egy hosszabb részt idéznünk Szili József elemzéséből, amely összegezi Vas István fordítói eredményeit:

 

Egészében […] Vas István fordítása pontosabb, hűbb és lendületesebb. Nemcsak az allúziók megőrzésén, hanem a versbeszéd tagolásán, szerkezetén, a fordító egész hangvételén érződik, hogy odaadóan átérezte, átélte az eredeti költeményt, s művének minden ízével ezt a gazdag és jelentős élményt tolmácsolja. Különösen lenyűgöző az a nagy erejű ritmus, mely az V. rész panaszain, hallucinatív képein, kétségbeesett kitárulkozásain át árad, dübörög, hogy végezetül, akár az eredeti költeményben, itt is idegen nyelvű idézetek és reminiszcenciák törmelékébe torlódjék.[65]

 

Vas István műfordítói munkásságának nagyon fontos része a kortárs költők – Nelly Sachs, Kavafisz, Saint-John Perse – magyarra fordítása. „A líra aligha szólaltatta meg ennél hitelesebben és szívszorítóbban a század szenvedését” – írta Nelly Sachsról szóló tanulmányában Vas.[66] Ezt a hangot fordítóként is nagyon hitelesen sikerült megszólaltatnia. Hasonlóan jól sikerült Kavafisz verseinek átültetése, pedig „Kavafisz öltözéke nem tűri a kacér kösöntyűket, az italban, amit kínál, nem oldódik a cukor – s Vas István mindvégig fegyelmezetten állja a próbát.”[67] Saint-John Perse Bóják című műve a szabadvers áradását, értelem és érzelem, változás és megtorpanás váltakozását szólaltatja meg kitűnően, éreztetve a sorokban a megújulás optimista ígéretét is.

 

 

Végezetül ki kell térnünk Vas István egyik nagyon fontos írására, amely a Horatius olvasásakor címet viseli, és amelyben megfogalmazza a fenntartásait a Devecseri Gábor és Trencsényi-Waldapfel Imre által megtestesített „filológusok rémuralmával,” a túlformalizált műfordítói elvárásokkal kapcsolatban. Vas István szerint igazi költőkre, műfordítókra kellene bízni az antik versek fordítását, és nem kellene a túlzó formai elvárások szolgai követése miatt a klasszikusok verseiből nyakatekert, érthetetlen szövegeket csinálni. „Mennél nagyobb formai fegyelemre törekszünk, annál jobban szolgáljuk a verskultúrát” – válaszolt neki a főszerkesztő Devecseri,[68] aki egységes koncepciót próbált ráerőltetni a kor költőegyéniségeire, a műfordítást jóformán kiszakítva a művészet köréből. Vas István cikke „megerősített bennünket abban a meggyőződésünkben, hogy Devecseri elvei – a mi elveink –, a tartalmi és formai hűségre törekvés a Ma műfordítóinak egyetlen lehetséges útja, mert a műfordítás »korszerűen determinált«” – replikázott a fiatalon elhunyt Horváth István Károly[69], akiről még Rónay György is azt írta, hogy „másodrendű vádlottként” „nem kellett volna ilyen magas hangnemben közölnie a reflexióit,” ráadásul pontosan abban a tónusban, amelyet ő kárhoztat.[70] Devecseri verses fordítói kiskátéja már a kezdet kezdetén csődöt mondott – mondta egy interjúban a kortárs műfordító Csehy Zoltán is, aki szintén Vasnak adott igazat.[71] Az idézett fordítói vita a mai napig hullámokat kelt, és bár Vas István nem tartozik az antik irodalom legbőtermőbb fordítói közé, észrevételei megmutatják műfordítói precizitását, sohasem lankadó figyelmét és vitázó kedvét.

 

 

 

Drámafordítások

 

Vas István drámafordításai ma már egyértelműen a magyar irodalom klasszikusai közé tartoznak, még akkor is, ha a kortárs színházak sokszor túl nehéznek találják a szövegeit. Vas István fordításában ismerhetünk nyolc Shakespeare-,[72] egy Tennessee Williams- és három O’Neill-darabot, Schiller, Molière és Eliot két-két művét és egy-egy Racine-t és Johnsont. Nem tudjuk, hogy a megélhetés kényszerén túl minek köszönhető ez a drámafordítói termékenység – annyi bizonyos, hogy Vas István maga is szerette a színházat (az ötvenes évek végén Illés Endrével közösen írt egy drámát, a Trisztánt, majd 1963-ban, szintén Illés Endrével közösen írta a Rendetlen bűnbánatot, de számos más színpadi mű elkészítésében is részt vett), és érzékeny fülű kritikus volt: a színházban sokszor egy-egy suta vagy mesterkélt, nem helyénvaló szóra, mondatra is fölkapta a fejét. Vas Istvánról elismerően jegyezték meg, hogy „még Racine-t is” le tudja fordítani: „szigorúan kötött alexandrinusokban forrongó hihetetlenül gazdag világ, a szenvedélyek embertelen felizzása, páratlanul gazdag rímelés” jellemzi fordítását.[73] Hasonlóan jól sikerült a Gyilkosság a székesegyházban fordítása: „Eliot is, modernsége és antikizálása, katolikussága és iróniája együtt s nagyszerűen nyilatkozik meg” benne – írta Nagy Péter.[74]

 

 

Vas István drámafordítói munkásságát a legátfogóbban Shakespeare-fordításain keresztül ismerhetjük meg. Az általa átültetett királydrámák, tragédiák és keserű komédiák fordításakor követett elveket tanulmányaiban foglalta össze. A fordító feladata először is „alázatosan és ügyesen visszaadni mindazt, amit Shakespeare-ből felfogni és követni képes, s nem kötni kompromisszumot mégoly tetszetős érvekkel és szükségletekkel sem. Él nálunk egy kényelmes színházi felfogás, mely a modern színpadon kialakult színészi minimumból indul ki, s még Shakespeare-ben is »könnyen mondható« szöveget kíván. E felfogás számára Babits csodálatos Vihar-a, sőt még Kosztolányi Romeo és Juliá-ja is »nehezen mondható«. E felfogás a könnyen mondhatóság kedvéért öntudatlanul is Shakespeare prózaivá lapítását és simítását célozza.”[75] A klasszikusok ilyenféle „idomításának” – írta Vas – rendszerint körülbelül ez a kimondott vagy ki nem mondott eszmei önigazolása: „Shakespeare-t (vagy X-et vagy Y-t) a maga korában a közönség azonnal, első hallásra könnyen megértette – (már ez a feltételezés is több, mint kétes) –, tehát úgy kell fordítani, hogy a mai közönség is első hallásra, könnyen megértse.” Ha aztán ez a fordítói marrizmus találkozik bizonyos „színházi marrizmussal”, akkor felülkerekedik a kényelmesség, minden „fölösleges komplikáció” elkerülése, az ún. „színpadszerűség” fetisizálása, s a tömör, klasszikus komédiák a századfordulói operett, a tragédiák a melodráma elemeivel keverednek.[76] Vas meg volt győződve arról, hogy a közönség hajlandó „bevenni” a klasszikus műveket formailag, tartalmilag hű fordításban is, sőt általában nem idegenkedik attól, hogy a klasszikusok meghallgatására és befogadására nagyobb figyelemmel készüljön fel, mert tudja, hogy az megéri a fáradságot. „De ha mind jobban rákapatják erre a megcsócsált papira, soha többé nem tud majd megbirkózni a komolyabb feladatokkal” – vonja le a következtetést.[77] Vas István ennek megfelelően a maximális szöveghűség jegyében fordít: „A hűség, ez a kiindulópont, erről ne is beszéljünk többet. Shakespeare-t semmiféle korszerűség jegyében sem szabad kiigazítani. Éreztetni kell, hogy nem mai költő, viszont szövegében benne kell, hogy érezzük korunk legmélyebb, legerősebb sodrú költészetét. Úgy kell a mai költészettől elütő Shakespeare-i nyelvet teremteni, hogy mégis benne legyen ennek a költészetnek legjobb eredménye.”[78]

 

Vas István Shakespeare-fordítói pályája a háború idején kezdődött, miután a Franklin-kiadást szerkesztő Halász Gábor az „irdatlan” VI. Henriket osztotta Vas Istvánra. Ő ettől annyira meg volt illetődve, hogy az ünnepélyesség kedvéért megvárta az 1944. esztendő első napját a fordítás elkezdéséhez. „Az ünnepélyességbe szorongás is vegyült: most válik el – mert már az első órában ki kell derülnie –, hogy van-e mivel felelnem Shakespeare-re.” A VI. Henriket a III. Richárd és még hat Shakespeare-darab követte. Vas István így írt erről az időszakról: „száguldottam az egyre shakespeare-ibb éjszakákon jelenetről jelenetre, és hajnalban is csak a testi kimerültség tétette le velem a tollat. Nem mondom, persze, hogy száguldás közben semmi sem állított meg.”[79]

 

A III. Richárd fordításával a Nemzeti Színházat igazgató Major Tamás bízta meg Vas Istvánt, felvonásonként 1 kiló kávéért.[80] Vas István azonnal leszögezte: szeretné, ha fordítása ráirányítaná az olvasó figyelmét a darab „démoni költészetére.” Vas István műfordítói felfogása szerint „Shakespeare-t éppen meghökkentőbb részleteiben lehetőleg szóról szóra kell fordítanunk, így érjük el a legerőteljesebb hatást.”[81] Részletesen beszámolt Richárd kezdő monológjának fordításáról is. Ebben a monológban 15 soron keresztül kígyóznak a ki-vel és kit-tel kezdődő mellékmondatok, hogy csak ezután folytatódjék a főmondat, a híres „úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” Ez a rész nehezen követhető, megnehezíti a színész, az olvasó és a néző dolgát, de Vas úgy látta, hogy minden változtatással Shakespeare leglényegesebb költészetének belső ritmusát és szerkezetét adta volna fel. Ez az indázás Shakespeare nyelvének elidegeníthetetlen eleme, és ez illik Richárd eszejárásához is, így a színésznek érzelmi, indulati fokozásra is lehetőséget ad.[82]

 

A Shakespeare-fordítás nehézségei más természetűek, mint például a modern drámáké, ahol főleg a szleng és a népies szavak átültetésére kell különösen figyelni. Verses színdarabot könnyebb fordítani – mondja Vas –, csak „ráfekszik az ember a blank jambusra és viteti magát.”[83] A látszólagos könnyedség azonban megtévesztő. Az angol szavak rövidsége ugyanis olyan nehéz feladat elé állítja a fordítót, melyet néha csak átvitelekkel és áttételekkel lehet megoldani.

 

Legtöbbször mégis azért kellett megállnom, hogy a telített Shakespeare-sorokat bele tudjam gyömöszölni a magyar blank jambusba, más szóval, hogy a fordítás ne álljon több sorból, mint az eredeti, és közben lehetőleg semmit se kelljen kihagyni az eredetiből. […] Mindez a nehézség azonban csak magas fokú rejtvényfejtés volt, kombinációs türelemjáték […]. Hiszen tudjuk, hogy a feladat megoldható – és végül meg is fogjuk oldani.[84]

 

Ami „átkozódás vagy jajongás, ária vagy ballada, szenvedély vagy mulatság, vallomás vagy leírás, szóval érzékelhető költészet Shakespeare-ben, az többnyire közvetlenül átvezethető volt a magyar nyelv és költészet csatornáiba – ugratót a leleménynek rendszerint a tömör, éles, más szavakkal helyettesíthetetlen replikák és szentenciák adtak” – írta ugyanott Vas István.[85] Ennek ismeretében furcsa tudni, hogy nem beszélt angolul. „Amikor egy alkalommal szembekerültem az angol kultúrattaséval, s bemutattak mint John Donne verseinek és III. Richárd-nak fordítóját – nem csak hogy egy szót sem tudtam kinyögni, de azt sem értettem, amit nekem mondtak” – írta Vas, aki azután igyekezett feltűnés nélkül messzebb jutni és elkerülni a megszólíttatást, és legfeljebb az vigasztalta, hogy rajta kívül az egész gyülekezetben csak Szabó Lőrinc végzett hasonló hadmozdulatokat.[86] Vas Istvánnak saját bevallása szerint „meg kellett fejtenie” az angol szövegeket, látnia kellett az eredetit, pusztán nyersfordítás alapján ugyanis egyáltalán nem tudott fordítani.[87]

 

Vas az új elvek szerint szerkesztett 1955-ös nagy Shakespeare-összkiadás munkálataiban is részt vett. Ő volt az Új Magyar Könyvkiadó részéről delegált „belső szerkesztő,” de kiderült, hogy összeegyeztethetetlen az ő szerkesztői szereplése azzal, hogy az ő fordításai is megjelennek a kötetekben. Vas István – látva az összeférhetetlenséget – lemondott a szerkesztői szerepről. Állást foglalt azonban a klasszikus fordítások emendációjával kapcsolatosan.[88] Amikor arról folyt a vita, hogy Vörösmarty esetleges fordítói hiányait, „alulmaradásait” helyes-e Szabó Lőrincnek pótolnia – ahol például Vörösmarty nem rímeltetett, vagy ahol a szójátékokat nem fordította – Vas kijelentette, hogy csak a valóban elavult dolgokat kell modernizálni. A többi javítást ő fonáknak érezte, mivel tudta – és ennek hangot is adott –, hogy Shakespeare esetében minden fordító kissé alulmarad, ezért Vörösmarty védelmére kelt: amit ő rímtelenül fordított, azt Vas szerint már nem kellene rímesíteni, de a hiányzó szójátékokat – mivel ezek szerves részei Shakespeare művészetének – újra kell fordítani, mondta, „ha kell, akár Vörösmarty szövegének a rovására is.”[89]

 

Vas István ezt követően is fordított Shakespeare-t. A kötetenkénti kiadás számára az 1980-as évek elején újrafordította az V. Henriket, de amikor megkérte a kiadó, hogy a VI. Henrik második és harmadik részét is fordítsa újra, arra már nem volt hajlandó. Ez ismét egy jellegzetes Vas István-i jelenség. Voltak ugyan alkalmak, amikor merő feladatvállalásból is lefordított valamit, de a jelentős szerzők közül csak azt vállalta el, akinél azonosulni tudott a feladattal. Öt teljes Shakespeare-rel a háta mögött például visszautasította a Rómeó és Júliát, egyrészt, mert nem remélte, hogy túlszárnyalhatja Kosztolányit, másrészt azért, mert – írta – „nem tudtam saját magamból megszólaltatni a darab fiatal szenvedélyét.”[90] Az Othellóba is belevágott, de elakadt, és csak később tudta meg, hogy Kardos László megelőzte. Lelkiismeretességét mutatja, hogy fordításait sohasem hagyta magukra: „ha megjelenik egy Shakespeare-fordításom tizedik kiadása, azt is korrigálom, javítgatom, mert nincs szívem kiadni a kezemből látatlanul.”[91]

 

Vas István tehát tudatosan, felkészülten és maximális hűségre törekedve fordította Shakespeare-t; az egyik előfutára volt a mai költőietlen fordítóiskolának.[92] Ahogy saját lírájában is kerüli a díszített költőies megoldásokat, fordításai is inkább intellektuálisak. Sok angol barokk lírát fordított – a már említett John Donne-t és a metafizikus költőket – így általában szárazabb felfogású, de a költői kép erejét megőrző fordításokat adott.[93] Fontos megjegyeznünk, hogy Vas a drámákat képes volt a színház szemével is látni, ami egy fordítónál óriási előny. A velencei kalmárral kapcsolatban például leírta, hogy a fordítónak nem az a dolga, hogy a darab bármelyik szereplőjének igazat adjon, és ezzel eltorzítsa a dramaturgiát: „a kulcs, mint mindenkor, a jó előadás. Ugyanis a darabban egyik félnek sincs abszolút igaza. Mindenkinek csak részigazsága van. Ezt kell jól eljátszani.”[94]

 

 

 

Vas István hagyatéka

 

Szabó Lőrinc volt az, aki a magyar műfordításban új utakat tört, de „azt a műfordítói gyakorlatot, melyet ma hitelesnek és teljesen igaznak érzünk, talán a nála fiatalabbak alakították ki, köztük éppen Vas István” – írta Rónay László.[95] Ő kísérletezte ki a hűségnek, a szépségnek és a gondolatiságnak azt az ideális keverékét, amely a magyar műfordításban azóta is etalon. Vas István műfordításai több tekintetben is újat hoztak a magyar irodalomban. Alapossága, tudatossága, felfedező kedve nemcsak a minőségileg kifogástalan fordításokban jelent meg, de a magyar költészetet is gazdagította: nemcsak lefordította a kortárs költőket, de „közben kialakította azt a formanyelvet is, melyet az ő nyomában járó műfordítók már mintának és ösztönző példának tekinthettek.”[96] Ezzel Vas a magyar műfordítás első számú megújítójává vált. Miközben olyan formahíven fordított, „amennyire csak magyar akusztikai lehetőségek közt azonosulni lehet az idegen ütemekkel és lejtésekkel,”[97] törekedett a fordítás idegenségének megőrzésére is.

 

Stílusa, sőt egész műfordítói attitűdje rendkívül elegáns. Lelkiismeret-furdalás nélkül le tud mondani arról, ami nem neki való, hogy cserébe azt fordíthassa, ami illik hozzá. „Vannak költők […] akik, tudva vagy önkéntelenül, azt választják ki a világirodalomból fordításra, ami saját húrjaikkal rokon. De van egy másféle fordítótípus is. Az ilyen fordító gyakran épp arra érez kedvet, ami nem fér saját világába, s valahogy úgy éli át az ilyen fordítást, mint színész a szerepét: beleéli magát. Jónéhány fordításomat én is ilyen színészi módon »eljátszottam«, mint szerepet […] De hát ennek a fordítói módszernek is vannak korlátai, a színésznek is van szerepköre.”[98]

 

Vas István stílusa száraz, méltóságos, nehézkes járású, s még a könnyed, dalszerű formáknak is valami arisztokratikus komorságot kölcsönöz[99] – írta Báthori Csaba, rámutatva a Vas István-i műfordítás-esztétika egyik alapvető vonására. Ez a kép azonban némi árnyalásra szorul. Vas fordításai valóban szárazabbak, komorabbak a XX. század első felének műfordításainál. Az ezektől való különbözőséget kiemelő – a Vas István műfordításairól szóló csekély irodalomban gyakran ismételt – szó, az „intellektualitás” sem azt jelenti, hogy műfordításai szárazak, unalmasak vagy túlbonyolítottak lennének. Éppen ellenkezőleg: azt fejezi ki, hogy a forma- és szöveghű magyar átültetésekben többletként van jelen az idegen művek átélt és megértett gondolati tartalma, és műfordításai érzékeltetik a művek funkcionális gondolatritmusát is. „Ezeknél a költeményeknél az értelem odaadó megfeszítést követel, hogy a hosszú versszakokon át végigvitt, képekkel és rímekkel bőven tűzdelt gondolatot megérthesse. […] Vas István verselő készsége és egyéniségének amúgy is racionális beállítottsága legyőzte ezeket a nehézségeket…” – írta már 1947-ben Takáts Gyula.[100] Árulkodó Vas István saját metaforikája, amikor azt mondja, hogy „a híres asszonykérési jelenet, Richárd és Anna félsorokkal folytatott szópárbaja is agyam fenőkövén csiszolódott magyarrá.”[101] Az intellektus tehát a mű létrehozója, formálója, és az intellektualitás is inkább belső jellegzetesség, mint a szövegeket megbéklyózó, külsőleg ráerőltetett tulajdonság.

 

Vas István nem csak a versek, de a prózai művek és a drámák esetében is ragaszkodott a fordítások intellektuális hűségéhez, elutasította a közönséget rossz értelemben kiszolgáló „megcsócsált papikat.” Drámafordításai egyértelműen arról győznek meg minket, hogy drámaszöveg is lehet színpadra termett, mondható, deklamálható, anélkül, hogy elvesztené az eredeti tömörségét, súlyosságát, bonyolult képeit és játékos ötleteit, romantikus pátoszát, vagy akár szaggatottságát.[102] Ezt a régi állítást azóta fényesen igazolta Vas István lassan klasszikusi rangra emelkedő fordításainak mai napig tartó sikere: ezek a szövegek mindmáig az ő fordításában jelennek meg könyvekben és színházakban egyaránt.



[1] Fenyő István: Vas István. Akadémiai, Bp., 1976, 19.

[2] Vas István: Egy vers ürügyén: beszélgetés Lator Lászlóval. = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 264.

[3] Vas István: Hét tenger éneke. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 564.

[4] Fenyő István: Vas István. Akadémiai, Bp., 1976, 98.

[5] Vas István: Hét tenger éneke. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 566-567.

[6] Görgey Gábor: Versek között. Vas István műfordításairól. Magyar Nemzet, 1962/128, 7.

[7] Sík Sándor: Római pillanat. Vigília, 1949/1, 68.

[8] Sík Sándor: Római pillanat. Vigília, 1949/1, 69.

[9] Fenyő István: Vas István. Akadémiai, Bp., 1976, 245-246.

[10] Gách Marianne: Versről, filmről, színházról a Kossuth-díjas Vas Istvánnal. Film, Színház, Muzsika, 1962/13, 18.

[11] Vas István: Keats Hyperion-jának fordítása közben. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 590.

[12] Görgey Gábor: Versek között. Vas István műfordításairól. Magyar Nemzet, 1962/128, 7.

[13] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 561.

[14] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 557.

[15] Fenyő István: Vas István. Akadémiai, Bp., 1976, 199.

[16] Vas István: Saint-John Perse. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 230.

[17] Vas István: Szt. Ágostonról és a kinyilatkoztatásról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 575. „Ahhoz, hogy egy idegen költő világában igazán otthon érezzem magamat, művéből legalább valamit le kell fordítanom” – mondta Vas. Hasonlítsuk ezt össze Babits kijelentésével: „előttem az egyetlen teljes asszimilálása valamely költőnek, ha megpróbálom lefordítani.”

[18] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 560.

[19] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 559.

[20] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 197.

[21] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 196.

[22] Vas István: A fordító dicsekszik. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 597.

[23] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 179.

[24] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 197.

[25] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 191.

[26] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 542.

[27] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 552-553.

[28] Vas István: Hét tenger éneke. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 568.

[29] Vas István: Hét tenger éneke. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 569.

[30] Ismét meg kell azonban jegyeznünk, hogy szinte semmit sem írt prózafordításairól, és a drámafordításról írott tanulmányok túlnyomó részét is Shakespeare művei foglalják el.

[31] Vas István: Angol barokk líra. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 284.

[32] Vas István: Saint-John Perse. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 243.

[33] Vas István: Hét tenger éneke. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 568.

[34] Bertha Bulcsu: Interjú Vas Istvánnal. Jelenkor, 1972/9, 777.

[35] Bori Imre: Vas István: Hét tenger éneke. Híd, 1958/10, 831.

[36] Vas István: Hét tenger éneke. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 567.

[37] Demény Ottó: Vas István: Hét tenger éneke. Magyar Hírlap, 1972/333, IV.

[38] Görgey Gábor: Versek között. Vas István műfordításairól. Magyar Nemzet, 1962/128, 7.

[39] Réz Pál: Vas István: Hét tenger éneke. Csillag, 1956/2, 412.

[40] Demeter Imre: Vas István: Hét tenger éneke. Művelt Nép, 1955/52, 6.

[41] Juhász Ferenc: Hét tenger hajósa. Vas István versfordításairól. Új Hang, 1955/12, 58.

[42] Demény Ottó: Vas István: Hét tenger éneke. Magyar Hírlap, 1972/333, IV.

[43] Rónay László: Hét tenger éneke. Vas István műfordításkötete. Népszava, 1972/290, 8.

[44] Garai Gábor: Hét tengeren a szerelem. Élet és Irodalom, 1972/52, 11.

[45] Garai Gábor: Hét tengeren a szerelem. Élet és Irodalom, 1972/52, 11.

[46] Görgey Gábor: Versek között. Vas István műfordításairól. Magyar Nemzet, 1962/128, 7.

[47] Bori Imre: Vas István: Hét tenger éneke. Híd, 1958/10, 831.

[48] Réz Pál: Vas István: Hét tenger éneke. Csillag, 1956/2, 413.

[49] Demény Ottó: Vas István: Hét tenger éneke. Magyar Hírlap, 1972/333, IV.

[50] Rónay György: Fordítók és fordítások. Magvető, Bp., 1973, 45.

[51] Majd így folytatja – némileg ellentmondásosan –: egyben „férfiasabban, mozgalmasabban, energikusabban és drámaibban is. […] Nincs ellágyulás, gyengédség, kiábrándultsága fokozhatatlan, nyelve célratörőbb, tragikusabb és ridegebb.” Fenyő, úgy tűnik, saját Vas-képét látta bele a Villon-fordításokba: a szövegek nem minden esetben támasztják alá állításait. (Fenyő István: i.m. 95.)

[52] Vas István: Villon. = V.I.: Évek és művek. Magvető, Bp., 1958, 238.

[53] Vas István: Apollinaire. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 209.

[54] Vas István: Keats Hyperion-jának fordítása közben. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 586.

[55] Vas István: Keats Hyperion-jának fordítása közben. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 587.

[56] Vas István: Keats Hyperion-jának fordítása közben. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 589.

[57] Vas István: Eliot fordítása közben. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 640.

[58] Vas István: Eliot fordítása közben. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 633.

[59] Vas István: Eliot fordítása közben. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 637.

[60] Vas István: Eliot fordítása közben. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 634; 636.

[61] Szili József: A Waste Land magyarul. Kritika, 1970/10, 26-27.

[62] Szili József: A Waste Land magyarul. Kritika, 1970/10, 27.

[63] Nagy Péter: T.S. Eliot versei magyarul. Kritika, 1966/7, 37.

[64] Rónay György: Fordítók és fordítások. Magvető, Bp., 1973, 249.

[65] Szili József: A Waste Land magyarul. Kritika, 1970/10, 34.

[66] Vas István: Nelly Sachs. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 220.

[67] Garai Gábor: Hét tengeren a szerelem. Élet és Irodalom, 1972/52, 11.

[68] Devecseri Gábor: Levél Vas Istvánhoz I-II. Új Írás, 1962/10, 1156.

[69] Horváth István Károly: Rémuralom vagy papírgaluska. Reflexiók egy „Műfordító naplójához.” Tiszatáj, 1962/7, 3.

[70] Rónay György: Fordítók és fordítások. Magvető, Bp., 1973, 125.

[71] Németh Zoltán: Interjú Csehy Zoltánnal. www.jamk.hu/ujforras/020408.htm (2008.02.17.)

[72] Vas István Shakespeare-fordításai (zárójelben a gyűjteményes megjelenés dátuma): VI. Henrik I. rész (1948), III. Richárd (1948), IV. Henrik I-II. rész (1948), Minden jó, ha vége jó (1948), A velencei kalmár (1948), Antonius és Kleopátra (1955), V. Henrik (1988).

[73] Réz Pál: Vas István: Hét tenger éneke. Csillag, 1956/2, 413.

[74] Nagy Péter: T.S. Eliot versei magyarul. Kritika, 1966/7, 37.

[75] Vas István: III. Richárd. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 308. Vas István itt minden bizonnyal a Mészöly Dezső-féle fordítói felfogásra utal.

[76] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 550-551.

[77] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 551.

[78] Dalos László: Shakespeare-t fordítani. Film, Színház, Muzsika, 1960/41, 27.

[79] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 175.

[80] Vas István: A háborúnak vége lett. Beszélgetés Kabdebó Lóránttal. = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 297.

[81] Vas István: III. Richárd. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 308.

[82] Dalos László: Shakespeare-t fordítani. Film, Színház, Muzsika, 1960/41, 27.

[83] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 185.

[84] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 176-177.

[85] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 176.

[86] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 540. Sem Arany, sem Babits, sem Szabó Lőrinc nem beszélt jól angolul, Shakespeare-fordításaik mégis kiválóak voltak – talán éppen csak a rejtett szójátékok fordításánál találhatunk bennük hiányosságokat.

                   Persze a / kiejtéssel baj volt: Babits maga

                   se tudta jól. ,,Úgylátszik, hagyomány

                   Arany óta” – mondta nevetve, – ,,hogy

                   magyar költőnek néma tudomány

                   maradjon Shakespeare nyelve!…” (Szabó Lőrinc: Angol líra)

[87] Vas István: Jegyzetek a fordításról. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 541.

[88] Részletesebben lásd: Szele Bálint: Vörösmarty Mihály találkozása Szabó Lőrinccel: a Julius Caesar és a Lear király 1955-ös szövege. Irodalomtörténeti Közlemények, 2007/1-3, 118-130.

[89] Szele Bálint: „Mi Shakespeare-t akarjuk kiadni.” Interjú Borbás Máriával az 1955-ös és az 1988-as Shakespeare-kiadásokról. Szabad-part, 27. szám. (www.szabad-part.hu)

[90] Vas István: A fordító dicsekszik. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 598.

[91] Bertha Bulcsu: Interjú Vas Istvánnal. Jelenkor, 1972/9, 776-777.

[92] Nem kell feltétlenül egyetértenünk Fenyő Istvánnal abban, hogy Vas Shakespeare-je „a viharzó szenvedélyek, a vad és mohó életvágy költője” volt – ez a kijelentés ugyan illik Fenyő Vas-koncepciójába, de a fordításokra nem passzol. „Csupa felfokozottság, örvénylő indulat, végletesség Shakespeare az ő tolmácsolásában: akkor van elemében, amikor versmondatai zúghatnak, zihálhatnak és repülhetnek, amikor világhódító emberi akaratot mutathat be shakespeare-i szóval” – mondja Fenyő (Fenyő István: i.m. 163.). A mondat első fele abszolút sántít; a második felénél pedig felmerül a kérdés: melyik fordító nem lenne ilyenkor elemében?

[93] Szele Bálint: Shakespeare-rituálék: színház és fordítás. Interjú Géher Istvánnal. Fordítástudomány, 2006/1, 8.

[94] Görgey Gábor: A velencei kalmárról. Beszélgetés Vas Istvánnal. Magyar Nemzet, 1986. márc. 18, 7.

[95] Rónay László: Hét tenger éneke. Vas István műfordításkötete. Népszava, 1972/290, 8.

[96] Rónay László: Hét tenger éneke. Vas István műfordításkötete. Népszava, 1972/290, 8.

[97] http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/vas.htm (2008.04.24.)

[98] Vas István: Hét tenger éneke. = V. I.: Az ismeretlen isten. Szépirodalmi, Bp., 1974, 568.

[99] Báthori Csaba: A láthatatlan rózsa. www.c3.hu/scripta/nagyvilag/99/0304/16batho.htm (2008.02.17.)

[100] Takáts Gyula: Angol barokk líra. Vas István fordításában és bevezetésével. Válasz, 1947/3, 294-295.

[101] Vas István: Mit nehéz fordítani? = V.I.: Igen is, nem is. Szépirodalmi, Bp., 1982, 175. (Kiemelés tőlem.)

[102] Réz Pál: Vas István: Hét tenger éneke. Csillag, 1956/2, 413.

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat