Sikeres kodolányis az ATV híradósa

Cikk dátuma 2019. március. 19. | KáVé
Sikeres kodolányis az ATV híradósa

Rakovács Regina - kommunikáció és médiatudomány szak, III. évfolyam

„A Kodolányi nekem mindig a második otthonom volt…”

Egyetemi rádiónk Sikeres Kodolányisok című műsorába hívtam meg vendégnek Nemes Annát.
Annát három éve láthatjuk a televízió képernyőjén. A közelmúltban sajtódíjjal jutalmazták munkáját. A híradózás mellett ír, hamarosan elkészül az első regénye is. Szabadidejében önkéntes a törökbálinti Tábitha Gyermekhospice Házban. Az interjú írott változatát olvashatjátok itt a KV-n. 

Milyen érzés visszajönni ide a Kodolányira?

Folyamatosan visszajárok, mert az édesanyám, Virágh Ildikó itt tanít, és egy ideje besegítek a gyakorlatain. Nekem ez hazajárás, mindig is az volt. A székesfehérvári campus is gyakorlatilag az otthonom volt. Ott indult a Vörösmarty Rádió, ami most már Székesfehérvár városáé, de kezdetben a főiskola működtette. Anyukám tizenhét évig főszerkesztőként dolgozott a rádióban. Minden túlzás nélkül mondom, hogy abban a rádióban, a Kodolányi János Főiskola A épületében nőttem fel. Homályos emlékeim vannak például arról is, hogy nagyjából három évesen, amikor anya interjút készített, bent ültem a stúdió sarkában, és tudtam, ha kigyullad a piros lámpa, akkor csendben kell maradnom.

Terelgettek téged a média és kommunikáció szak felé?

Igen, de ez valahogy azt gondolom, meg volt írva. Az édesanyám újságíró, ráadásul újságírókat tanít, mióta az eszemet tudom. Szóval nekem nagyon könnyű volt, mert a reggeliző asztalnál megtanultam azt, amit legtöbben csak a főiskolán. Úgy tanultam meg a műfajokat, hogy észre se vettem, mert anya elmagyarázta. De nem csak így tanított, hanem a puszta jelenlétével. Huszonöt éve még nem számítógépen dolgoztak az újságírók, anyukám írógépen pötyögte a cikkeit. A mai napig hallom az írógép hangját. Három-négyéves lehettem, amikor játékból csináltam egy Anna magazint, amibe x-eket írogattam meg rajzolgattam. Szépen belenőttem ebbe, aztán jött a lázadás, tizenegyedik osztályban leadtam a magyar-töri fakultációt, és felvettem a biólógia-kémiát, kitaláltam, hogy orvos leszek. A család nem örült, de végül az élet elrendezte, két-három ponttal lemaradtam az orvosiról, és a szelíd szülői pressziónak köszönhetően elkezdtem a médiaszakot a Kodolányin. Most már azt mondom, hogy ennek így kellett lennie. A főiskola mellett szinte az első héttől kezdve gyakornokoskodtam valahol. Az első gyakornoki helyem a fogyatékosság ügyével foglalkozó Közelkép Hírügynökség volt, ami sajnos már megszűnt, de akkor nagyon jó műhelynek számított. A főiskola három éve alatt végig ott dolgoztam. Még a szakdolgozatom is a hírügynökségről írtam, egészen pontosan a fogyatékosság ügyének megjelenítéséről a médiában.

Hogyan kerültél az ATV-hez?

Rengeteg gyakorlati helyem volt. Írtam, rádióztam, Civil Rádióztam, Kossuth Rádióztam. Nagyon szép és tanulságos másfél évet töltöttem a tizenkettedik kerületi tévénél, a Hegyvidék Televíziónál. Az volt az első olyan munkahelyem, ahol televíziózással foglalkoztam. Egy kerületi vagy városi televíziónál azért jó dolgozni, mert megtanulsz mindent, vágni, riporterkedni, felvenni a hangodat, és ha szerencséd van, akkor híreket is olvashatsz. Az ott töltött idő alatt rájöttem, hogy bár írtam, rádióztam, de csak és kizárólag tévézni szeretnék. Ismerősök útján hívtak be az ATV-be, időjós castingra. Az időjárásjelentés nem rabolta el a szívem, de nagyon örültem a lehetőségnek, hogy egyáltalán beléphetek a tv épületébe. A casting után lementem a szerkesztőségbe és a főszerkesztőnek azt mondtam, hogy szeretnék jönni gyakornokoskodni.

r három éve az ATV-nél dolgozol. A Híradóban eddig reggelente és a délben láthattak a nézők, és március 5. óta az esti híradóban is láthatunk. Hogyan talált meg a híradózás lehetősége?

Egy évig kizárólag riporterként dolgoztam, eleinte gyakornokként. Rengeteg jó riporter dolgozik nálunk, nagyon sokat tanultam tőlük. Két hónap után kezdtem el egyedül is forgatni. Aztán 2017 januárjában a főnökeim úgy döntöttek, behívnak egy hírolvasó castingra, szükség volt egy hajnalos híradósra a csapatban. Ezután egy nagyon megfeszített próbafolyamat következett. Másfél hónapig minden nap gyakoroltam a stúdióban a riporteri munka mellett. Mindent kipróbáltunk, például azt, hogy milyen az, ha elszáll a súgógép, vagy milyen az, ha csak a fülemre kapok egy friss hírt, és súgógép nélkül kell elmondanom. Ezek így elmondva talán nem tűnnek nagy dolognak, de az elmúlt két évben megtanultam, hogy igenis azok, és hasznát veszem nap mint nap az akkori próbáknak. Nagyon hosszú felkészülés után ülhettem be a híradós székbe. 2017. február 20-án vezettem először híradót. Eleinte csak a hajnal hatost és a hét, valamint a nyolcas híradót, azután bevezették a déli híradót, és most elkezdtem estézni is. A mai napig nagyon hálás vagyok a főnökeimnek, a vezérigazgatónak, Németh S. Szilárdnak, a hírigazgatónak, Bednárik Imrének és a főszerkesztőnek, Schwajda Gergőnek, hogy lehetőséget adtak.

Február 15-én a Szóvivő bálon sajtódíjat kaptál. Mit jelent számodra ez a kitüntetés?

Huszonhét évesen elképesztő érzés a szakmától díjat kapni. Először nem hittem el. Felhívott a főnököm, és azt hittem, hogy viccel, vagy valami félreértés történt. Olyan kollégáim kapták meg korábban ezt a díjat, mint például Krug Emília, Rónai Egon, Gajdos Tamás. Pontosan tudom, hogy esetemben ez korántsem egy életműdíj, nem a munkásságomat díjazzák, hanem valószínűleg a lehetőséget, amit látnak bennem. Ez a díj nekem biztatás, és az évek során szeretném bebizonyítani, hogy jó helyre került. Remélem, olyan szakember lesz belőlem, aki teljes jogú tagja a díjazottak csapatának.

Mi, kommunikációs hallgatók jól ismerjük anyukádat, Virágh Ildikót. Téged, hogyan támogat?

Mindent tőle tanultam. A Közelkép Hírügynökségnél az első riportomat a vakvezető kutyák világnapjáról írtam. Konkrétan emlékszem, hogy megírtam az anyagot, és valami borzalmasan rossz volt. Anyával aztán szisztematikusan, mondatról mondatra végigmentünk a szövegen, és úgy küldtük el a szerkesztőnek, együtt. Ez nagyon sokáig így volt, mindent, amit csináltam, azt átnézte. Nagyon kritikus volt, soha nem dicsért. Ez mind a mai napig így van. Van egy rituálénk egyébként, amikor hajnalos híradós vagyok, és végzek az első etappal, akkor anya nyolc óra tíz perckor felhív, elmondja, hogy mi volt a rossz. Ritka, hogy megdicsér, de annak van értéke. Szóval mind a mai napig, napi szinten támogat és terelgeti a pályámat.

A Híradózás mellett írsz is. Honnan jött az írás szeretete?

Klasszikus kamasz voltam, ha valamilyen problémám volt, azt leírtam a naplómba. Azokat az írásokat továbbgondolva születtek először a nagyon ügyetlen novelláim, aztán tizenöt évesen, egy iskolai pályázatnak köszönhetően megjelent az egyik novellám a Fejér Megyei Hírlap diákrovatában. A hírlap akkori főszerkesztője azt üzente nekem, hogy figyeljek oda nagyon, mert aki hamar elkezd írni, az el fog kallódni. Ezt nagyon megjegyeztem. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenöt éves korom óta írok. A Kodolányinak azért is nagyon hálás vagyok, mert itt jött egy nagyon fontos szereplő az életembe, Petőcz András, akinek azóta Szépíró kurzusa is van. Akkor még nem volt, mindig azt mondom, hogy én vagyok a nulladik tanítványa. Hetente órákat töltött azzal, hogy megbeszéljük a novelláimat, házi feladatokat adott, nagyon sokat tanultam és tanulok tőle máig. Ha baj van, őt hívom, éppen pár hete beszéltünk a könyvemről. Egészen elképesztő érzés, hogy a régi rossz novelláktól eljutottam odáig, hogy ma az Élet és Irodalomban közlik az írásaimat, vagy a Jelenkorban, ahol egy lapszámban szerepelhetek Grecsó Krisztiánnal. És, persze, készül a regényem. Nagyon lassan, de készül.

Elárulod, hogy miről fog szólni?

Nem egy vidám történet. Egy lányról szól, akit bántalmazott az apja. Kilenc napra világgá megy, kiszakad a borzalomból, ami körülveszi. Először Szarajevóba megy, onnan átrepül Londonba, végül Olaszországban köt ki. Mind a három hely valamilyen módon a bántalmazó apjához kapcsolódik, és mindhárom helyen ott hagy valamit. A kilencedik nap végén történik valami, de az legyen meglepetés, hogy mi.

Fikciós vagy önéletrajzi ihletésű?

A szöveg harmada szorosan kapcsolódik hozzám. Egyrészt jártam ezeken a helyeken, és nyomot hagytak bennem, nem véletlenül foglalkoztatnak annyira, hogy írok is róluk. Nagyon különbözőképpen volt jó a kimért Londonban, a burekillatú Szarajevóban és a csodás Toszkánában. Aztán sok lopás van benne. Rengeteg emberrel találkozom a munkám során, sokat beszélgetek. És, hát, velem nagyon rossz beszélgetni, mert mindig lopok. Ha valaki elmond nekem egy olyan történetet, ami megtetszik, azt szemrebbenés nélkül ellopom. Mindenesetre a regény nagy része kitaláció még így is.

Az íráson és a Híradózáson kívül fontos szerepet kap az életedben a jótékonykodás is. Mi indított el téged ezen az úton? Hogyan kerültél kapcsolatba a Tábitha házzal?

Két nagyon erős pilléren nyugszik az életem. Az egyik az elesettek ügyének felkarolása. Két bátyám van, az idősebb mozgássérült, ilyen szempontból érzékenyített gyerek vagyok. A külsőségek - az egészséges mértéken túl - soha nem érdekeltek, van sokkal nagyobb probléma a világon annál, hogy hogyan áll egy nadrág. Például, ha nem működik valakinek a lába, azt gyerekkorom óta látom, hogy mekkora baj.

A másik pillér a televíziózáshoz köthető. Kevés olyan dolgot tudok mondani az életemben, ami valamilyen módon ne kapcsolódna a tévéhez. Két és fél évig dolgoztam a Hazahúzó című turisztikai magazinban. Éppen Pécsen forgattunk, az egyik helyszínről mentünkát a másikra, amikor megláttam a Dóri házat, a helyi gyermekhospice intézményt, és elkezdett foglalkoztatni a téma. Szerettem volna önkénteskedni a házban, de Pécsre nem tudtam megoldani a leutazást munka mellett. Addig kutakodtam, amíg megtaláltam a törökbálinti Tábitha házat. Eleinte mesét olvastam a gyerekeknek, majd elvégeztem az önkéntes képzést. Azóta rengeteg jótékonysági akcióban vettem részt, és ha csak tudok, segítek. Bármiben.

Hol látod magad tíz év múlva?

Hiszek benne, és mindent megteszek annak érdekében, hogy stabilan megmaradjon a Híradó az életemben. Tíz év múlva lesz már három megjelent könyvem, és nagyon remélem, hogy dokumentumfilmek sora lesz a hátam mögött. 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat