Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Cikk dátuma 2014. október. 23. | Kitekintő
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Rajkort Miklós

Diáktüntetéstől a szabadságharcig

„Mert egy nép azt mondta: »Elég volt.« „ - írta a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, Márai Sándor a Mennyből az angyal című versében 1956-ban. De miből volt elég? „Mi áradt itt meg, mint a tenger?” - 1956. október 23-án? Mi vezetett oda, hogy egy diáktüntetésből néhány óra leforgása alatt fegyveres forradalom, majd két hétig tartó véres és dicső szabadságharc robbant ki, amely nemcsak Magyarország életét rázta meg, hanem felrázta az egész világot, megrengette a Szovjetuniót, amelynek először és utoljára adott – habár csak néhány rövid, de annál dicsőségesebb napig – sakkot az egyik csatlós állama. 


Út a forradalom felé

Miután a sztálini Szovjetunió – a felszabadítás helyett – megszállta 1945. április 4-én Magyarországot, szovjet mintára megkezdődött hazánkban is a kommunista diktatúra, terror és rémuralom kiépítése, melynek hazai vezetője Rákosi Mátyás, „Sztálin legjobb magyar tanítványa” lett. 1945-ben még formailag koalíciós partnerként volt jelen a hazai kommunista párt a magyar politikában, 1949-ben de jure az ország egyetlen „uralkodó hatalma”, „népünk bölcs vezére” pedig a szovjet diktátort egy az egyben követő Rákosi lett. A Rákosi-korszak alatt az állambiztonsági (erőszak)szervezet, az Állambiztonsági Hatóság (ÁVH) folyamatos félelemben tartotta a társadalom jelentős részét, és ismertebb közéleti, politikai, egyházi személyeket kiemelt vegzatúra alá vetett; a rezsim verőlegényei a legdurvább terrorig is képesek voltak elmenni, nem riadtak vissza a legvéresebb, legembertelenebb kínzásoktól sem. Emellett hazai internáló táborok üzemeltek a „reakciós elemek” ellen, a gazdasági helyzet viszont radikális módon leromlott. A változást az 1953-as esztendő látszott elhozni, amikor meghalt Sztálin, helyét a szovjet belpolitikai csatát megnyert Hruscsov nyerte el, aki néminemű reformokat hirdetett, amely idehaza is megérződött: Rákosit a „reformer” Nagy Imre váltotta, aki maga is erős moszkovita kommunista volt, mégis jobban hitt a gazdasági és politikai újításokban, az „emberarcú szocializmus” megteremtésében. 1955-ben a Szovjetunióban az erős reformpárti politika megbukott, így Nagyot itthon ismét Rákosi váltotta, ami fokozta idehaza a már könnyen robbanékony közhangulatot. A hab a tortán Hruscsov 1956 februárjában elmondott híres beszéde volt, melyben a XX. kongresszuson élesen bírálta Joszif Sztálin diktatórikus időszakát; a beszéd jelentősen átalakította a keleti blokkba tartozó államok – köztük Magyarország – belpolitikáját is. A „desztalinizációs” folyamatok, melyek az ominózus beszéd termékei lettek, meggyújtották annak a puskaporos hordónak a kanócát, amely hosszú ideje szunnyadt a magyar társadalom nagy részében és a puskaporos hordó október 23-án lángra is lobbant.

A forradalmi időszak

Diáktüntetés alakult ki a fővárosban 1956. október 23-án, amelyhez a délutáni órákban egyre többen csatlakoztak, délután három órakor már 10-15 ezren gyülekeztek a Petőfi-szobornál, ahol Sinkovits Imre színművész elszavalta a Nemzeti dalt. A tömeg ezután a Bem-szobor felé vonult és közel ötvenezer főnyire duzzadt. A kommunista diktatúra idején „gondolatbűnnek” számító rigmusokat kezdett a demonstráló tömeg skandálni, majd útközben a szovjet címert kivágták a magyar nemzeti lobogóból, így megszületett a forradalom legfontosabb jelképe: a lyukas zászló. Gerő Ernő és köre kezdetben betiltotta a megmozdulást, de az eseményeket de facto irányítani nem igazán tudta. Vita alakult ki a párton belül is, Marosán György a tömegbelövetést szorgalmazta. Miután az állampárt fülébe jutott, hogy az államvédelmi szervek tagjai nem teljesítik azon parancsot, hogy belelőjenek a tüntetőkbe, Gerőék megbukva, feloldották a tilalmat. A tüntető tömeg egy része a Városliget felé vonult, ahol sikeresen ledöntötték az 1951-ben – a Regnum Marianum templom helyén – felállított monstrum Sztálin-szobrot. A totalitárius rémuralom jelképét többen „meggyaláztak”, majd utána darabjaiban elszállították.

A tömeg másik része a Kossuth térre, az Országház elé vonult, hogy meghallgassák Nagy Imre beszédét. A mintegy kétszázezres tömeg kifütyülte Nagy Imre köszöntőjét, akik az „Elvtársak!” üdvözléssel nyitott. A beszédet hol helyeslő közbekiáltások és tapsvihar harsogta túl, hol pedig hangos füttyhullám nyomta el. A Kossuth téri tömegből jó néhányan csatlakoztak azokhoz, akik a Bródy Sándor utcai Rádiónál küzdöttek a közmédia vezetésével, hogy az egyetemisták által korábban megfogalmazott 16 pontot olvassák be. A Rádió vezetése a kedélyeket csak fokozta, hogy a 16 pontos követelés helyett, Gerő Ernő propagandabeszédét sugározta, melyben „csőcselék fasisztáknak” nevezte a felkelőket. A casus bellit a fegyveres harc kirobbanására az adta, hogy a Rádióba benyomuló tömegbe az épületet védő ÁVH-sok közül valaki véletlenül vagy szándékosan belelőt, így rögvest heves fegyveres összetűzésbe sodorta az addig csak verbális demonstrációt, s éjjelre az esemény fegyveres forradalomba csapott át. Az egész éjszaka tartó heves fegyveres összetűzést a forradalmárok nyerték.

Október 24-én az MDP kénytelen volt a szovjetektől segítséget kérni a helyzet stabilizálására. A forradalmat követő másnap megjelentek az utcán az orosz páncélosok, de fegyveresen nem kívántak ekkor még beavatkozni, céljuk – hasonlóan az 1953-as berlini válság idején – pusztán az elrettentés és megfélemlítés volt. Az intervenció azonban ekkor és itt épp ennek ellentétét váltotta ki az emberekből; a megfélemlítés helyett további indokot adott a forradalmárok számára, hogy még többen menjenek ki az utcára harcolni a benyomuló tankok ellen. A forradalmárok közül kiemelkednek bátorságukkal (gyakran vakmerőségükkel) a fiatal harcosok, a pesti srácok, akik a „fronton” különböző törmelékekből barikádot emelve fékezték meg a főváros nagyobb gócpontjaiba benyomuló páncélosokat, melyeket – közkedvelt fegyvereikkel – a Molotov- koktélokkal marginalizáltak. A forradalom másnapját is a kudarc beismerése követte a Párt részéről: még ezen a napon bevezették a statáriumot és a kijárási tilalmat.

Október 25-én, csütörtökön rengetegen mentek az utcára, megszegve az előzőnap bevezetett kijárási tilalmat, hogy tiltakozásukat fejezzék ki az Országház előtt az elmúlt napok ÁVH és szovjet katonák által legyilkolt fiatalok miatt. A nagyszámú utcára vonuló tüntető miatt az MDP kénytelen volt az előzőnapi kijárási tilalmat feloldani. A fegyvertelen, békés demonstrálók csak verbálisan kívánták véleményüket kifejezni, harcolni a Kossuth téren nem kívántak. A Parlament elé vonuló tömeg különös látványt nyújtott mindenki számára: néhány egyetemista tüntető orosz tankon(!) utazott a Kossuth térre, a szovjet páncélosra pedig magyar zászlót(!) tűztek ki. Az oroszul jól beszélő egyetemista pesti srácok a fiatal orosz katonákkal együtt dohányozva beszélgettek az Országház előtt. A békésen tiltakozó tömegen – valószínű tizenegy óra magasságában – sortűz söpört végig, mintegy háromszor lövést adtak le egymás után. A halottak száma félszáz körülire volt tehető, a sebesültek száma ezt sokszorosan meghaladta. A kegyetlen és értelmetlen gyilkolás, a „véres csütörtök” néven került be a történelembe. Hogy kik lőttek a tömegbe? A véres eseményeket átélt forradalmárok visszaemlékezései szerint ÁVH-sok lőttek a békés tömegbe a Földművelésügyi Minisztérium (FM) tetejéről. A legvalószínűbb elmélet szerint azonban nem az FM tetejéről pusztított a sortűz, hanem a Sárvári Endre utca felől lövették a Kossuth téri tüntetőket. Ki adta ki a parancsot? Szinte biztosra vehető, hogy Ivan Szerov tábornok, a KGB Magyarországra küldött elnöke követelte a tömegbelövetést, amikor az a sokkoló kép fogadta, hogy a szovjet-orosz katonák baráti beszélgetésbe elegyedve állnak a demonstrálókkal a Kossuth téren.

Az október 25-i sortűz újra kellő indokot adott, hogy a forradalmárok felvegyék fegyvereiket és harcoljanak a szovjetek és az ÁVH-sok ellen. A Kossuth téri tömegmészárlás miatt néhány budapesti és vidéki helyen lincselésre is sor került a karhatalmi szerv emberei ellen. Még többen álltak a barikádod mögé, október 28-ig a főváros nagyobb gócpontjain (Széna tér, Tűzoltó utca, Corvin köz, Móricz Zsigmond körtér) heves fegyveres összetűzések folytak, melyet az október 28-án kihirdetett fegyverszünet vetett véget – győzött a forradalom! Október 28-a másik fontos pontja (a fegyverszünet mellett): Nagy Imre miniszterelnök már nem ellenforradalomnak, hanem „nemzeti demokratikus mozgalomnak” nevezte az október 23-28. közötti időszakot. A fegyverszünet életbelépésétől november 4-éig szinte az összes harcoktól hangos helyszíneken elhallgattak a puskák. A tankokat a teherautók váltották fel a béke alatt, melyek különféle nyugati és vidéki gyógyszer- és élelmiszerszállítmányokat szállítottak a fővárosba.

A szabadságharc és a forradalom eltiprása

November 4-ig újra béke honolt Budapesten; a fővárosban október 28-át követően megindult a legtöbb helyen a tömegközlekedés, vidéken ismét felvették az emberek a munkát. Október 31-én Hruscsov döntött egy újabb intervencióról, mely – szemben az október 24-ivel – fegyveres úton kívánta vérbe fojtani a forradalmat; a szovjet vezető nem engedhette Magyarországot kiszakadni a „béketáborból”. Az USA – hallgatásával és halogatásával – erre áldását adta. November 4-én hajnali négy órakor, a Forgószél hadművelet keretében, a Szovjetunió hadüzenet nélkül megtámadta Magyarországot hatvanezer orosz katonával és kétezer páncélos járművel. A november közepéig hősiesen kitartó pesti srácokat a gigantikus szovjet túlerő fokozatosan morzsolta fel. Mintegy két hét alatt semmisítette meg a forradalmat és a magyar vágyakat a Szovjet Hadsereg. Nagy Imre helyett a hruscsovi kollaboráns Kádár János került az ország élére, az új egyeduralkodó párt pedig az új elnevezésű Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) lett egészen 1989-ig.

A heves harcok során közel kétezerötszáz magyar szabadságharcos esett el Budapesten. 1956 decemberétől Kádár hatalmának megszilárdítását biztosítandó és további példát statuálandó megkezdődtek a tömeges bebörtönzések és kivégzések. A forradalomban aktív szerepet vállalók közül több mint háromszáz embert végeztek ki. 1958-ban végül Nagy Imre miniszterelnököt és két társát, Maléter Pált és Gimes Miklóst, is halálra ítélték. A kötél általi kivégzésre 1958. június 16-án került sor a Kozma utca 13. szám alatti Gyűjtőfogházban, holttesteiket a börtön udvarán, kátránypapírba drótozva temették el. Két és fél évvel később, 1961. február 24-én titokban kerültek át a földi maradványaik a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájába, arccal a föld felé.

A forradalom eszmeisége

Alapvetően két álláspont él a köztudatban az 1956-os forradalom és szabadságharc követeléseivel kapcsolatban, arról a kérdésről, hogy mi volt az a vágy, amely arra a bátor és hősies cselekedetre sarkallta a forradalmárokat, hogy felvegyék a harcot a világ egyik legerősebb hadserege, a világ szuperhatalma, a Szovjetunió ellen. Az egyik álláspont szerint a forradalom hívei szakítani kívántak a szovjet típusú totalitárius diktatúrával, amelynek kommunista terrorja és államközpontú elhibázott gazdaságpolitikája megnyomorította mind az emberek életét, mind az ország sorsát; a fennálló diktatúra helyett elfogadhatónak tartották a Nagy-féle „emberarcú” szocializmust és rendszerét. A másik vélemény ezzel szembe megy és azt vallja, hogy a forradalom legfőbb követelése pusztán egy volt: végleg szakítani a kommunizmussal, totalitáriussal és „emberarcúval” egyaránt. Mindkettő félig igaz, s félig nem. A valódi válasz a forradalom legfőbb követelésére minden bizonnyal, hogy a forradalmárok sem „emberarcú” szocialista berendezkedést, sem pedig „ellenforradalmi Horthy-restaurációt” sem akartak. Nem akartak sem a Nyugathoz, sem pedig a Kelethez tartozni, egyik ideológiai irányzatot sem kívánták követni. A legfőbb vágyuk, melyért harcoltak egy volt csupán: független és önálló Magyarországot megteremteni, abban a formában, ahogyan az 1955-ben Ausztriának sikerült. A szabadságért, a függetlenségét és a semlegességi státuszért harcoltak hősiesen a barikádok mögött.

Örök tisztelet a hősöknek.

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat