Kairó, a "világ anyja"

Cikk dátuma 2015. szeptember. 07. | Tudomány
Kairó, a "világ anyja"

Halász Levente

/a szerző az MTA Szociológiai Intézetének tudományos segédmunkatársa, a KJF Nemzetközi Képzési és Szolgáltató Központjának nemzetközi projektmenedzsere, az Európai Város- és Regionális Tudományi Intézeti Tanszék tudományos munkatársa/


Három piramis sziluettje uralja a Közel-Kelet fővárosát

 „A világ anyja”, „a világmindenség metropolisza”, „az ezer minaret városa”, „az emberi faj hangyabolya”. Ezen megtisztelő és sokatmondó nevekkel aposztrofálják a Közel-Kelet hihetetlenül sokszínű, megállíthatatlanul fejlődő és állandóan változó fővárosát, a 969-ben alapított Kairót.

A közel százmilliós Egyiptom fővárosa Földünk leghosszabb jövevényfolyója, a Nílus termékeny deltatorkolatának gyújtópontjában, a Szahara északi előterében helyezkedik el, a Földközi-tengertől százhatvanöt, a világ tektonikailag egyik legaktívabb hasadékvölgy-rendszere mentén kialakult Vörös-tengertől százhúsz kilométer távolságra.

A metropoliszt trópusi sivatagi éghajlat jellemzi, épp ezért állandó a hőség, egymást követik a nyári hőhullámok, egy évben csupán tizennégy napon esik az eső, a hőmérséklet 1,2 és 47,8 °C fok szélsőértékek között ingadozik. A hóesés ritkább jelenség, mint a Halley-üstökös megjelenése, száztizennégy évente egyszer fordul elő (utoljára két éve). A városban állandó a szmog, valamint évente egy-két alkalommal több héten keresztül a Szahara felől érkező ún. hamszin nevezetű helyi szél barnásvörös porral lepi be a települést, súlyos légzőszervi megbetegedéseket, allergiát és egyéb egészségkárosodást okozva.

A városfejlődés dinamizmusa gyakorlatilag felfoghatatlan. A Föld tizenharmadik, Afrika második legnépesebb városának 453 km²-én hat és fél millióan élnek (összehasonlításként: Budapest területe 525 km², népessége pedig 1,73 millió fő), azonban a hozzá szorosan kapcsolódó, vele szimbiózisszerűen együtt élő metropolisz-térséggel együtt tizenyol-tizenkilenc milliós népességű város lakossága nappal huszonkét milliósra duzzad a hárommillió fős ingázó réteg miatt. Az Ezeregyéjszaka városába naponta nagyjából öt-hétezer ember érkezik ideiglenes vagy állandó letelepedési szándékkal, kisebb részük a gazdaságilag alulfejlett Felső-Egyiptomból, többségük a fekete kontinens háború sújtotta válságrégióiból (pl. Líbia, szubszaharai térség, Száhel-övezet, Trópusi-Afrika) jön, ezáltal változtatva Kairót a közel-keleti régió egyik első számú migráns célpontjává. A városi népességszám a természetes szaporodás következtében is elképesztő dinamikával növekszik, olyannyira, hogy becslések szerint 2050-re negyven-ötven milliót is elérheti, így nem túlzás Kairó esetében bolygónk talán leggyorsabb és leginkább megállíthatatlan hiperurbanizációról beszélni. A folyamattal párhuzamosan az egyre súlyosbodó problémák sokasodnak, infrastrukturális hiányosságok miatt gyakran fordulnak elő vízkorlátozások, áramkimaradások. (A vízkorlátozások fő oka, hogy a gombamód szaporodó lakótelepeken az eredetileg tervezettnél akár tízszer, százszor többen él(het)nek illegálisan, bejelentett lakcím nélkül, akik számára döntően éjszakánként a város egyéb negyedei felől kell átirányítani az ivóvizet.) Számunkra felfoghatatlan, de egy átlagos kairói lakos élete egyharmadát dugókban tölti, ugyanis a városi úthálózat – bármilyen fejlett is – képtelen elvezetni a négy és fél milliós gépkocsipark okozta óriási közúti forgalmat. A közösségi közlekedés hagy némi kívánnivalót maga után. Két és fél metróvonal és egy villamosvonal áll az utasok rendelkezésére, így jobb híján a városi buszok és tuk-tukok váltak a legnépszerűbb közlekedési eszközökké. Érdekesség, hogy buszmegállók nem léteznek, helyette „megszokás” alapján állnak meg/egyes esetekben csak lassítanak a menetrend nélkül közlekedő helyi buszok, hogy utasaik fel- és leszállhassanak.

A jelenleg egyértelműen fenntarthatatlan helyzet megoldást kíván, ez pedig nem más, mint a világtörténelem leggrandiózusabb új fővárosépítése. A 700 km²-nyi területet elfoglaló, huszonegy lakókerületre osztható, 1,1 millió lakásból álló harmincmilliárd fontos beruházás nagyjából hét év alatt készülne el. Egyiptom új fővárosát ötmilliósra tervezik a Suez és Ismailia felé vezető autópályák közötti kősivatagos területre. A településen hatszázhatvan kórház, ezerkettőszázötven templom és mecset, a francia Disney Landnél négyszer nagyobb alapterületű vidámpark és a Central Parkot kétszeresen felülmúló központi park kapna helyet. A tervek egyelőre utópisztikusak és rengeteg kritika éri az államvezetést, mivel az elképzelések a realitások talajától elrugaszkodottak, túl gyorsan óhajtják megvalósítani őket, valamint félő, hogy idejekorán a türkmén Ashgabathoz, vagy a kazahsztáni Asztanához hasonló reprezentatív szellemvárossá válik.

 

Kairó társadalma vallási szempontból kismértékben megosztott. A népesség 90%-a szunnita muszlim, míg 8%-a a kopt keresztény egyház tagja. A mélyen vallásos népre a jámborság és szerénység jellemző, az Iszlám tanítás alapja ugyanis az alázat. Arab gyökerei a szalima (biztosnak lenni), az aszlama (belenyugodni) és a szalaam (béke) – épp ezért vált legelterjedtebb köszöntő kifejezésükké a Szalaam alejkum. Az Iszlám belenyugvást jelent Istenbe, a sorsba, a Korán által meghatározott társadalmi rendben. Ez a nyugalom mindenki arcára kiül. Nem törekszenek minden erővel magasabb társadalmi csoportokba, elfogadják sorsukat még akkor is, ha az nehézségekkel, akadályokkal teli. A napi ötszöri ima az Iszlám egyik alappillére. A helyi rádiók és televíziók adását is megszakítják ezen alkalmakkor, és a több ezer minaret tornyából város- és országszerte hangszórókon keresztül minden hívő számára hallhatóvá válnak a Korán releváns szakaszai. A muszlimánok számára tiltott dolgok közé tartozik a sertés húsa és minden származéka, az állat levágásakor elfolyó vér, a nem az Iszlám előírásainak megfelelően levágott állat, az alkoholos italok, és mindenféle részegítő étel-ital, a ragadozó állatok és madarak, illetve minden ezekkel vagy  származékaikkal szennyezett élelmiszer. Fentebb említettek a „haram”, vagyis tiltott kategóriába tartoznak, míg „halal”, a megengedett élelmiszerek. Az Iszlám tanítás másik alapjának számító Ramadan, tehát a böjti időszak is meghatározó része életüknek. Ez idő alatt pirkadattól napnyugtáig sem folyadékot, sem ételt nem vehetnek magukhoz – kivéve a beteg, idős emberek, kisgyermekek és állapotos anyák. A böjti hónap lényege, hogy mindenki személyesen átérezze a szegények, éhezők sorsát, emellett az átlagosnál is gyakoribbak az adományozások. Ezzel kapcsolatban kötelező megjegyezni, hogy becsülendő és példaértékű az egyiptomiak rászorulókkal való bánásmódja, az adakozás, a jótékonykodás magától értetődő volta. Fontos családi ünnepek alkalmával gyakorta vágnak bárányt utcai mészárszékeken. Fő szabály szerint az állatot pontosan három részre kell osztani; egyik a szegényeké, másik a családé, harmadik pedig saját felhasználásra.

A család, a helyi közösségek képezik a társadalom fundamentumát – ellentétben a végletesen individualizált európai társadalmakkal. A családok nagyok, sok gyermeket vállalnak, egy nő átlagosan három-négy gyermeknek ad életet, a párok és a házasság is a nálunk megszokottól hamarabb köttetik. Az esküvőig a lány az édesapa gyámkodása alatt él és a frigy előfeltétele a szüzesség. Az esküvők – mint más tradicionális társadalomban – a legpompásabb ünnepnek számítanak. A gazdagabbak hotelt és/vagy éttermet bérelnek ki, míg a szegényebbek a nászmenettel városszerte az utcán ünneplik a fiatal párt. Ezek alkalmával időszakosan közterületeket zárnak le, a kocsik, motorkerékpárok hangszóróik szolgáltatnak zenét, gyakran tűzijátékot lőnek fel és az épp aktuális utcai lakosokkal közösen örömtáncot lejtenek.

 

A gasztronómia az egyiptomi kultúra nélkülözhetetlen hozzávalója. Az evés az egyik legfontosabb szociális esemény, főként péntek esténként, amikor a családtagok legfiatalabbaktól az idős korosztályig hajnalig tartó beszélgetéseket, mulatságokat tartanak. Az átlagos adagok a Magyarországon megszokottak két-háromszorosai. A főétkezések időpontjai eltoltak; gyakori a dél körül elfogyasztott „reggeli”, az este öt-hét óra közötti „ebéd” és az éjfél utáni vacsora. Alapélelmiszernek számít a lóbab, a lencse, a csicseriborsó és a citrusfélék. Egyszerű, kalóriadús ételeket fogyasztanak, amelyek közül a leginkább népszerűek a fúl (lóbabból készült barnás pépes főzet), a támija (lóbabgolyók, falafelhez hasonló), a kusheri (hozzávalói: spagettit- és makarónitészta, rizs, csicseriborsó, lencse, sült hagyma, fokhagyma- és paradicsomszósz), a mezze (étvágygerjesztő mártogatni valók, amelyet lavash-szerű vékony pitakenyérrel esznek), a mashi (fűszeres rizzsel töltött káposzta- vagy szőlőlevél, okra, cukkíni vagy padlizsán). Kedvelik a húsételeket is, különösen a marha-, csirke- és tevehúst. (Ritka ínyencségnek számít a tevetej és az ebből készült tejtermékek!) Az egyiptomiak édesszájúak, híres desszertjeik a rozbi-laban (krémes rizspuding), a künefe (pisztáciával ízesített sütemény), a baklava és a baszbusza (szirupos-diós grízsütemény). Gyümölcsök közül leggyakrabban a gránátalma, mangó, mandarin, banán, tamariszkusz, édesgyökér, harangash található meg a város több ezer piacán. A kávézás – mint az arab világ más városaiban – a közösségi élet alapvető pillére. A feketét dzsezvében (rézedény) készítik és cukorral, valamint kardamonnal ízesítik. A kávé mellett híresek a teák (ánizs, fahéj, hibiszkusz, eper, tamariszkusz).

Óriási tisztelet és szeretet övezi a vendégeket. Híres egyiptomi mondás szerint „Ha te magad éhezel, akkor is adj enni a vendégnek”. A vendégségbe érkezőket a helyi konyha által kínált ételek széles skálájával látják el és családtagként kezeik/szeretik őket. A vendégnek illem szerint először szabadkoznia kell az étel elfogadása előtt, majd el kell fogyasztani és kötelező dicséretekkel elhalmozni az ételt.

 

Kairó építészetileg szerfelett sokszínű, egymást váltják az ókeresztény, a bizánci, a kolonista, a funkcionalista és a posztmodern egyházi és világi épületek. A városképre mindazonáltal leginkább a minaretek ezreinek „erdeje” jellemző, amely sziluettet csodálva – főként szürkület idején – megkérdőjelezhetetlenül felelevenednek az embernek az Ezeregyéjszaka meséinek sejtelmes, varázslatos hangulatai.

Építészetileg komplex képet mutat az egyiptomi ókeresztény építészet remekeinek helyet biztosító Ó-Kairó, amely a város középkori ragyogásának szimbóluma. A városrészben homokkőből épült ősi templomok, kazamaták, szűk utcák váltják egymást. Ettől nem messze található a főváros talán legegységesebb városrésze, a bizánci építészet remekeit felsorakoztató Fatimida-Kairó. A negyed egykori főutcája a Kaszaba, ahol egymást követik (pontosabban követték) az ezüst-, arany- és rézműves műhelyek, a fűszerboltok, a vízipipákat, kávékuriózumokat és selyemkelméket árusító üzletet, karavánszerájok, sebiljek (ivókút), kuttabok (alapfokú iskolák). (Manapság – sajnos – az egykori bazár hangulata megváltozott és a kínált portékák növekvő hányada nem a helyi mesteremberek terméke, hanem nyugati vagy távol-keleti importból származik.) A bazárként is funkcionáló utcát hatalmas kapuk zárják le. Egykoron Kairót körülölelő monstrum falrendszeren belülre 60 kapun keresztül lehetett bejutni, ezekből mára csak három, az ikerminaretjeiről híres közel 900 éves Bab-az Zuvejla, a Bab-al Futuh és a Bab-al Nasr, tehát a győzelem és hódítás kapui állnak.

Fatimida-Kairó kétségkívül legnagyszerűbb építészeti együttese az 1176-ban épült Citadella és annak monumentális épületei. Közülük említésre érdemes az 1830 és 1848 között épült Mohamed Ali-mecset, amely az isztambuli Haghia Sophia mintájára, aránytartóan, azonban kisebb méretben épült. A főváros leglátványosabb mecsete, egyben az egyiptomiak talán legnagyobb királya, Mohamed Ali nyughelyéül is szolgál. Az egyházi műemlék tízezer fő befogadására alkalmas, nyolcvankét méter hosszú és nyolcvankét méter magas a négy sarkán található karcsú minaret.

A Citadella lábánál helyezkedik el Hasszám szultán mecsete és madraszája, valamint az El Rifai nagymecset. Építésük előtörténete a XVI. századi súlyos pestisjárványokhoz kapcsolódik – Kairóban a XIV. és XVI. század között ötvenszer pusztított a „fekete halál”. Ekkor ezrek haltak meg városszerte és az épp trónon lévő mameluk király örökölte meg telkeiket. Ezen plusz bevételek járultak ahhoz, hogy sikerült megépíteni a muszlim világ egyik leghatalmasabb épületét, az imént említett madraszát (klasszikus iszlám tudományok, mint a Koránmagyarázat, a hagyományismeret és a jog oktatására létrehozott intézmény). A vele stílusilag megegyező, azonban fél évezreddel később, a XIX. század közepén épült El Rifai mecset szintén az iszlám építészet jellegzetes és kiváló példája. Az egyházi műemlékek közül kihagyhatatlan az El-Azhar mecset, amely a város legöregebbje, 971-ben épült a Földkerekség második legidősebb egyeteme, az El-Azhar Egyetem mellett. (Jelenleg a felsőoktatási intézmény a teológiai oktatás fellegvára.)

Kairó adminisztratív központja a Nílushoz közel, a főpályaudvar melletti Ramses tér és a Tahrir tér (Szabadság tér) között helyezkedik el. Stílusilag kusza, megtalálhatóak a brit uralom alatt épült kolonista épületek, a nasseri szocializmus funkcionalista és modernista épületei, valamint a globalizált világ nagyvárosaira kivétel nélkül jellemző vasbeton szerkezetű, üvegborításos magasházak. A 2011-es év tavaszának forradalmi eseményei által hírhedté vált Tahrir tér északi oldalát a világ legnagyobb óegyiptomi műkincsgyűjteményének helyet adó Egyiptomi Múzeum uralja, vele szemben a város hatalmas kopt keresztény katedrálisa, valamint a bürokrácia fellegvára, a Mogamma Központi Kormányzati Épület rideg, monumentalista tömbje mered az ég felé.

Híres/hírhedt negyed a „Holtak városának” nevezett Nekropolisz, amely több száz éven keresztül szolgált temetőként. A sírok, mauzóleumok, minaretek tömege azonban nem egy csöndes és kietlen kegyeleti hely látszatát keltik, ugyanis több százezer – elsősorban alacsony társadalmi státuszú – kairói él és dolgozik itt. A sírokba gyakran a vizet és villanyt is bevezették, utcákat alakítottak ki és néhol közvilágítással is találkozni. A fővárosi ősi temető benépesítése nem illegális és spontán folyamat, hanem tudatos államvezetői döntések eredménye. A Nasser-rezsim alatti szocialista iparosítás során százezrek érkeztek az egyiptomi főváros új ipari létesítményeibe dolgozni. Számukra eleinte lakótelepeket emeltek, azonban ezek építési üteme lassúnak bizonyult, így sürgős megoldás szükségeltetett. A város közepén elhelyezkedő nagyjából6 kmhosszú üresen álló temető kiváló célpontnak tűnt, így szisztematikusan elkezdték a fővárosba érkező elszegényedett vidéki lakosság letelepítését. A migrációs folyamat igazi csúcspontja azonban csak 1992-ben következett be, amikor egy Richter-skála szerinti 5,8-as erősségű földrengés rázta meg a Nílus-delta térségét. Kairóban ötszáz ember vesztette életét és közel ötvenezren váltak hajléktalanná, akik nagy többségében fentebb említett temető még üresen álló sírjaiba költöztek. Manapság a kezelhetetlen urbanizáció, a mértéktelen népességszám-növekedés eredményeként több mint félmillió kairói él összezsúfolva a gyors ütemben slumosodó nekropolisz-negyedben, egyre súlyosabb gondokat okozva a városvezetésnek.

A város – éghajlati viszonyai és sűrű beépítettsége miatt – zöldterületekben szűkölködik a Nílus mentén húzódó vékony zöld parti sáv kivételével. Mindazonáltal kötelező kiemelni a fenntarthatóság irányába mutató városi zöldterület-növelő folyamat sikertörténetének számító Al-Azhar parkot. A terület szélén a Fatimida-Kairót védő várfal- és bástyarendszer állt, amely teljes mértékben eltűnt a keszekuszán, átgondolt városépítészeti terveket ignorálva épült nyomornegyed alatt. A 2000-es évek elején kulturális örökségvédők emelték fel hangjukat a történelmi emlék gondtalan kezelése miatt és a nyomortelep szanálása mellett. Ez meg is történt és mielőtt a területen egy újabb lakónegyedet építettek volna, a környezetvédők és örökségvédelmi tevékenységet végzők erőszakos, de hasznos lobbitevékenységének eredményeként sikerült meggyőzni a városvezetést, hogy alakítsák ki az egyiptomi főváros legnagyobb parkját. Jelenleg – a három méter magas vaskerítéssel körbezárt, belépődíj ellenében használható, éjszakai órákban lezárt 30 hektáros park – a kairóiak és turisták kedvelt rekreációs célpontja, esküvők népszerű helyszíne. A park a városszövetbe illeszkedik és a sétányokat, a szökőkútrendszereket és a három édesvíz-tározására használt mesterséges tavat úgy alakították ki, hogy hátterében – quasi díszletként – a város jelképe, a Citadella és annak tetején magasodó Mohamed Ali-mecset látszódjék.

 

Kairó esetében az építészeti katarzist az ókori világ hét csodáinak egyike, a kőhajításnyira található gizai piramisok jelentik. A három piramis sziluettje uralja a Közel-Kelet fővárosát, felhívván a figyelmet az Egyiptomi Birodalom dicső múltjára. Kheopsz (Hufu) piramisa 150 méter magas, 2,3 millió két és fél tonnás kődarabból áll, mellette a szintén monumentális, 20 méterrel alacsonyabb Kefhrén (Hafré) és Mükerinosz (Menkauré) piramisa. A fáraók temetkezési helyeiként szolgáló monumentális épületek kőtömbjei gránitból állnak, míg mindegyiket fehér mészkővel fedték be, annak érdekében, hogy az állandóan szikrázó Napsütés hatására szó szerint csillogjanak. Sajnos az évszázadok folyamán a műemlékek kőzetanyagát – elsősorban a mészkőrétegek – a város házainak építéséhez használták fel, így Kefhrén piramisának csúcsán kívül az eredeti mészkőborítás sehol sem látható. Az épületegyüttes szimbolikus része a Szfinx, amelyet eredetileg oroszlán alakú és a mögötte lévő piramis alatt eltemetett fáraó arcvonásait magára öltő őrzőistenségnek szánták. A piramisépítések idején számos szfinx őrizte a temetkezési épületetekhez vezető felvonulási utakat, ezek közül egy maradt meg éphez közeli állapotban. (a Szfinx orrát a mamelukok a középkorban lelőtték, valamint álla is hiányzik.)

Végül következzék a város egyik jelképe, a 6850 kilométer hosszú, tizenegy országon keresztülhömpölygő Nílus. A folyam a település kialakulásáért és folyamatos fejlődéséért egyaránt felelős, amely a városhatártól északra szakad ágakra, létrehozva Földünk leghíresebb deltatorkolatát. A Nílus az Asszuáni-gát megépülése óta nem fenyegeti a várost pusztító árvizekkel, ugyanis vízszintjén a gát és az a mögött felduzzasztott Nasser-tó segítségével tökéletesen tudják szabályozni. A folyót zöld pálmaligetek, vendéglátóipari egységek és luxusszállodák, a belvárostól kijjebb pedig mind elit, mind alacsony státuszú lakónegyedek kísérik. A folyó fürdésre alkalmatlan súlyos vízszennyezése következtében, valamint a benne élő vérmételyek miatt, amelyek az emberi testbe jutva ún. bilharziózis elnevezésű tartós betegséget okoznak.

 

Kairót megismerni, átlátni lehetetlen. Maguk a kairóiak sem ismerik városukat teljes mértékben monumentalitása, sokszínűsége, komplexitása és állandó változása miatt. A város mértéktelen urbanizációs nyomásban, a globalizált világ akadályaival küzdve próbál túlélni. Sajnos a súlyosbodó környezeti problémák, a migrációból eredő konfliktusok, a megállíthatatlanul gyarapodó népesség a városi életet napról-napra nehezebbé teszik, óriási türelemre „kényszerítve” a húszmilliós lakosságot. Ezen körülmények mellett mégis folyamatosan mosolygó, életvidám, embertársait szerető- és tisztelő, család- és közösségcentrikus, az Iszlám tanításait magukra nézve kötelezőnek tartó népesség viselkedése és attitűdje példaértékű. A turizmus az ország bevételeinek  15-20%-át biztosította, amely a 2011-es polgárháborús események következtében kritikusan alacsony szintre esett vissza, amely a terjedelmes szegény- és középréteget támogató, munkához juttató állami ellátási rendszereket megrendítette, a helyiek anyagi boldogulását aláaknázta. Az ország és a város teljes mértékben biztonságos úti cél, csupán olyan mértékű előzetes és utazás közbeni óvintézkedések szükségesek, amelyeket a felelősségteljes utazó/turista bármely utazása előtt/során elvégez és alkalmaz. Reményeim szerint – kritikai látásmódot és objektív bemutatást tudatosan alkalmazó – írásom felkelti az olvasók érdeklődését és egy megismerésre alkalmas, érdekes és kétségkívül tanulságos jövőbeni potenciális utazási célként fog megjelenni sokak számára.

 

 

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat