Hamlet a Vörösmarty Színházban

Cikk dátuma 2015. május. 11. | Kitekintő
Hamlet a Vörösmarty Színházban

Szele Bálint: Lebegés lét és nemlét között

A székesfehérvári közönség eddig négy évadban láthatta a Hamletet a Vörösmarty Színházban: 1964 áprilisában a Szegedi Nemzeti Színház, 1970 októberében a veszprémi Petőfi Színház, majd 1984 januárjában a kaposvári Csiky Gergely Színház előadását láthatta a közönség. A legutolsó előadás 1995-ben a Petőfi Színház rossz emlékű bemutatója volt. Minden tekintetben fontos esemény, hogy a székesfehérvári közönség húsz év után a Hamletet saját társulattal, igényes rendezésben és szereposztással láthatta.

A székesfehérvári társulat – sőt a színház – történetének első saját Shakespeare-előadása mintha a közepén kezdődne. Hamlet a szobájában ül és ott elmélkedik; közben elmondja a híres „lenni vagy nem lenni” monológot, s majd innen indul a két felvonásos darab az elejére visszakanyarodva. Jelentős szerkezeti változtatás ez, hiszen a Shakespeare-dráma Hamletje a híres monológot csak a 3. felvonásban mondja el, akkor, amikor már beszélt a szellemmel, tud a szörnyű testvér- és királygyilkosságról, s már őrültnek tetteti magát, hogy megtévessze a királyi udvart.

A fehérvári Hamlet ab ovo, mindezen tudás nélkül is a nemlétről elmélkedik. Shakespeare egyetlen egyetemre járó hőse nemrég tért haza Wittenbergából, s egy „szétesett” világban találja magát: egy kétszínű, erkölcstelen társadalomban, ahol egyfelől apja szelleme, másfelől nagybátyja, Claudius parancsai kötik gúzsba, és ráadásnak ott van még Ophelia iránt érzett szerelme is. Mi is rosszul érezzük magunkat, ha súlyos csalódás ér, ha olyasmire kényszerít az élet, ami idegen tőlünk: megalkuvásra, megalázkodásra, hazugságra. Mindenki menekülne egy ilyen szituációban.

Éppen ezért érdekes, ahogy a székesfehérvári Hamlet egy új értelmezését mutatja meg a Hamlet-karakternek. Hamlet itt nem gyerekember, akire rászakadt az élet – inkább érett férfi, aki már akár uralkodó is lehetne. Ugyan láthatóan zavarodott, de kész a cselekvésre, nem tépelődik és habozik annyit, mint az eredeti Hamlet-karakter. László Zsolt Hamletje kicsit önmaga ellen is játszik, mert érezhető benne a megfontoltság és a tettvágy, s ez a Hamlet kelletlenül csinálja végig az egérfogó-jelenetet s erőltetett kifogásokat keres, hogy ne kelljen megölnie Claudiust, miközben meglepően agilis, és lelkifurdalás nélkül küldi halálba ellenségeit, Poloniust, Guildensternt, Rosencrantzot. Nem egy tehetetlen, vergődő, filozofikus Hamlet, inkább a körülmények áldozata: egy ellentmondásos, hol cselekvő, hol tépelődő „kaméleon”-figurát mutat be, aki nem a reneszánsz harmónia iránti vágyát, hanem a harmónia hiányát testesíti meg.

A rendet Claudius, az új király, a régi öccse lenne hivatott képviselni, de ő is nagyon jól tudja, hogy a világ rendje törékennyé vált: Hamlet népszerű a polgárok körében, s az országban egyre több az ellenséges hang. A szellemről pedig nem is tud; pedig valóban „kizökkent” az idő, ha a síron túli világnak kell a még élők sorsát befolyásolni. A Cserhalmi György megformálta szellem eredetileg még a babonás középkori világot képviseli, de már azt is erőtlenül – eljárt felette az idő. Az előadásban fel-felbukkanó szellem és a kisfiú összemossa a halált és az életet, a múltat és a jelent: nem bizonyos, de az az érzésünk, hogy a gyermek és a felnőtt Hamlet egyszerre áll a színpadon, egyszer apja, egyszer anyja előtt. Hamletnek ez a léte és nem-léte, az egész előadásnak a lebegése összemossa a határokat, s így értelmet nyer az előadást bevezető nagymonológ szokatlan elhelyezése is.

A főszereplő karaktere és az idősíkok kezelése mellett nagy fontosságot kap a modern díszlet és a rendezés is. Az előadás kicsit sem kíván középkori, de még reneszánsz sem lenni; ízig-vérig mai embereket látunk, mai ruhákban, s ez még jobban megkérdőjelezi, hogy mit is akar itt ez a páncélos király? Hamlet a páncélt egy szekrénybe zárja, s ezzel szimbolikusan el is temeti a középkort, s mindent, ami a régi világ látható maradványa: csak a szelleme, a lelke lesz az, ami egyre jobban érezhető. Az öreg Hamlet szinte főszerepet kap; mintha az ő álma lenne az egész, s bizonyos értelemben ő is mozgatja a szálakat: ha Hamlet elbizonytalanodik, a szellem megjelenik és bosszúra sarkallja. A szellem a nyílt bosszú igényével mintegy kényszerpályára löki Hamletet, s ő nem tud ennek megfelelni. Van olyan értelmezés is, hogy a korábbi nemzedékek által elkövetett hibákat a szellem Hamlettel és az ő nemzedékével szeretné „helyretolatni”. Ilyen értelemben mind az öreg, mind a fiatal Hamlet kudarcot vall.

A két Hamlet mellett erőteljes karakterként jelenik meg Törőcsik Franciska törékeny Opheliája, aki ízig-vérig modern nő: szobájában dobfelszerelés van, ezt üti (nem túl kifejezően, még csak a dobleckék elején járhat), amikor dühös, s a darab második felében egyszemélyes punkzenekarként ezen adja elő őrült dalait is. A dobok hangosítják fel ennek az érzékeny, öntudatos Opheliának az érzéseit. Törőcsik színpadi jelenléte rendkívül erős, játékával szemléletesen mutatja be a mélyen érző lány végtelen csalódását, majd megőrülését, de sohasem megy át öncélú őrjöngésbe. A rendezés egyik telitalálata Ophelia halála a fürdőkádban; az üvegajtó alól csordogáló vérfolyam a darab egyik megdöbbentő pillanata, s ezzel ügyesen sikerült kikerülni az eredeti mű patakba fulladását is, melyet amúgy is csak egy hírnök mond(ana) el a családnak.

A vér azonban egyértelmű öngyilkosságra, nem véletlen vízbefulladásra utal: ebben az értelemben Ophelia megvalósította Hamlet halál iránti vágyát, s bátyjának bosszúvágyát kettőssé tette: ezért kellett a fürdőszoba előtt (nem kicsit szimbolikusan) vérben álló királynak még jobban Hamlet ellen hangolni Laertest. Az őt alakító Makranczi Zalán jól érzi magát a bosszúálló, férfias szerepekben (emlékezzünk kiváló Edmund-alakítására a Lear királyban), nyers indulatai, lendülete jól illik a fiatal dánhoz. Méltó párja Lábodi Ádám Claudiusa, a nyegle, rettegő, saját nyers ösztöneinek kiszolgáltatott király, aki mégis meglepő könnyedséggel manipulálja maga körül az udvart, köszönhetően a Polonius-féle talpnyalóknak és a Laertes-féle impulzív, érzelmeikben befolyásolható karaktereknek.

Kissé színtelen, jellegtelen alakítást nyújtott a Gertrudot megszemélyesítő Varga Mária: sem Claudius feleségeként, sem Hamlet anyjaként nem tudott meggyőzőt alakítani. Hasonló, ámde tudatosan jellegtelen, simulékony karakter Hirtling István intrikáló – valahogy mégis szánandó – Poloniusa, aki önként belesimul az eseményekbe, színtelenül, tökéletesen lojális szolgaként van jelen: míg a mit sem sejtő, gyenge Gertrudot saját férje teszi áldozattá, Poloniust túlbuzgósága viszi a sírba. Érdemes megemlíteni a rendkívül fejlett mozgáskultúrájú, már-már akrobatikusan mozgó Krisztik Csaba visszafogott Horatióját és a két udvarfit, Rosencrantzot és Guildensternt eleinte harsányan, majd kellő bénázással alakító Sághy Tamást és Egyed Attilát is.

Fontos eleme minden Hamlet-előadásnak a vándorszínészek csapata, amely természetesen csak mellékszereplőként van jelen, de feledhetetlen az első színészt alakító Gáspár Sándor ötperces monológja, melynek során a színpadon egy színészt játszó színész mutatja meg nekünk szívbemarkolóan, hogy mi a színészet, a teljes azonosulás és átélés; Hamlet is ezen csodálkozik („így átalakult?! A semmi miatt?”). A királyfit is lenyűgözi a színészi átélés hitelessége, tökéletessége, s annál is inkább megdöbbentő ez, mert Hamlet körül – érdekből – mindenki szerepeket játszik, persze a leginkább ő maga, de Gertrud és Claudius is. „Forogjon ott a térd fürge zsanérja, / ahol fizet a hízelgés” – mondja Hamlet, örök érvényű leckét adva a világról. Érdekes a modern hangulatú, kicsit Cabaret-s, kicsit pantomimes egérfogó-jelenet is, melyet Hamlet ügyesen vezényel le.

A darabot lezáró párbajjelenet mindig feladja a rendezőnek a leckét (az egérfogó mellett ezt szokták még elrontani); a rendező Szikora János ezúttal nem esett bele abba a csapdába, hogy modern jelmezes darabban kardoztatja a szereplőket: Hamlet és Laertes harca ízléses és kellően stilizált volt ahhoz, hogy még harc legyen, de ne akarjon naturalisztikus lenni.

Kiválóan szolgálják az előadást Kovács Yvette Alida forgószínpadon elhelyezett díszletei, melyek négy alapvető elemre tagolhatók: Hamlet szobája, a háttérben vetített mozgó tájképpel; Claudiusék hálószobája, melyet épp az előadás elején rendeznek át az új uralkodói párnak; Ophelia szobája az üvegajtós fürdőszobával, a vízzel teli káddal és a dobfelszereléssel; és a várfal az előtte elterülő területtel.

A hosszú, 3 és fél órás előadás végig feszes, jó ütemű volt, a rendező nagyon jó érzékkel, manírok nélkül vezette végig a cselekményt a darabon, a terjedelmes szövegben történt húzások is abszolút indokoltak voltak. Felmerül a fordítások kérdése: a darabban Nádasdy Ádám modern, érthető szövege volt az alap, az öreg Hamlet néha még Arany János klasszikus fordítását szavalta (máshol egyáltalán nem lehetett érezni, hogy Arany szövege jelen lenne), s felfedeztünk olyan részeket is, ahol még Nádasdy szövege sem volt elég jó (ennek egy eklatáns példája az első felvonás legvégén elhangzó „hihetetlen, / hogy helyrehozni én születtem” (nem pontos idézet) – Aranynál ez a híres „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyretolni azt.” Szikora láthatóan szeret a fordításokkal is játszani az előadások során, ahogy tette azt a Lear Királyban is, s ennek néha a profi műfordítók munkája is áldozatul esik.

Az előadást lezáró párbajjelenet során a már halott szereplők visszatérnek, ezzel tovább erősítve az előadáson átívelő lét és nemlét problémáját. Megváltozott minden, mégsem változott meg semmi: a purgatórium lángjaiban szenvedő öreg Hamlet lesz a kiindulás és a vég, s ő is érzi, hogy fia áldozata hiábavaló volt, ahogy a záróképben reményvesztetten tartja a fiatal Hamlet holttestét Ophelia sírja fölött. Nem a reneszánsz harmóniája, nem is a középkor rendje, de a mai kor illúziótlansága marad csak nekünk, nézőknek: nincs Fortinbras, aki elfoglalja a kiüresedett királyi palotát, nincs olyan vezető, aki mindent helyrehoz. Marad a lebegés lét és nemlét között.

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat