A velencei kalmár újra Fehérváron

A dráma sok olyan összetevőt tartalmaz, amelyet Shakespeare szeret újra és újra felhasználni: komoly, nyugalomra vágyó idősek, bulira éhes fiatalok, leánykérés, próbatétel, házasság, csalás, hűtlenség, hatalom és megalkuvás. Adott egy érdekes figura, Antonio (megtévesztésig hasonlít a Vízkereszt Antoniójára), aki szerelmes egy fiatal, felelőtlen ifjúba; egy dúsgazdag, szép ifjú hölgy, aki férjet keres magának; az ő szolgáik és udvartartásuk; semmirekellő fiatalok; apák és gyermekeik; megannyi érdekes, reneszánsz-kori alak. A velencei kalmár receptjébe azonban bekerült egy különleges karakter is, egy zsidó pénzkölcsönző, akit Shakespeare a kor szokásától eltérően nem vérszomjas, istenkáromló fenevadnak, de hús-vér élő embernek ábrázolt; egy ember, akit megsértettek anyagi érdekeiben, vallásában, nemzetiségében és egyéni, emberi öntudatában. Akár együtt is érezhetnénk vele, de ez mégis nehéz: a zsidót csakis az anyagi haszon érdekli, egész élete a pénz körül forog. Shylock józanságával, vaslogikájával, megfontoltságával szimpátiát kelt; a pénz imádata és az eluralkodó bosszúvágyból eredő gonoszság azonban árnyékot vet személyére.

Antonio hasonlóan ellentmondásos: magányos életet él, kifinomult, elegáns ember, aki valahogy mégis sikeres üzletember és dúsgazdag kereskedő. Szimpatikus figura lenne, de mégsem teljesen az: tudjuk, hogy utálja és – ha teheti – megalázza üzleti partnereit, esetenként hangosan kineveti őket. A kitaszított, magányba szorított zsidót is megalázza, szolgái falkába verődve gúnyolódnak rajta.

Senkinek sincs igaza és mindenkinek igaza van: ezt mondja Shakespeare. Vagyis, pontosabban: mindenkinek csak részigazsága van. A nyugtalanító problémákat feszegető késői Shakespeare-művek, melyeket problémaszínműveknek is neveznek, ilyenek: összetettségük miatt nehéz színpadra vinni őket, komoly rendezői koncepciót és színészi erőfeszítést igényelnek, hiszen egyensúlyt kell teremteni a komikum és a tragikum között. A velencei kalmár komoly vígjáték: happy end a vége, a szerelmesek (?) egymáséi lesznek, a legtöbb szereplő célja teljesül; valakik győznek, de nem feltétlenül a jók, és valahogy úgy, ahogy nem kellett volna: valaki más megaláztatása árán.

A székesfehérvári új előadás húsba (fülbe) vágó kontraszttal mutatja be a régimódi, lágy Antonio (Gáspár Sándor) és a bulizni vágyó, felelőtlen fiatalok ellentétét: a zongoránál finom dallamokat játszó Antoniót monoton ritmusú, kábítószerszagú bűnbarlangokba való zenét (sajnos nem tudni, ki szerezte, de nekem nagyon tetszett ez a bulizene) hallgató ifjak mulatsága nyomja el, idegesítő, ostoba fecsegésük szinte ordítóan kérdezi, hogy miért áll velük szóba egyáltalán Antonio? Shakespeare műve nem ad felvilágosítást, hogy hány éves is a főszereplő, így a rendezői koncepció része lehet, hogy az idősebb kalmár, aki feltehetőleg szerelmes az egyik pénzszóró ifjúba, egyáltalán miért tűri meg őket a társaságában. Mert lássuk be: ezeket a fiatalokat ugyanúgy nem lehet teljes mértékben szeretni, ahogy Antoniót és Shylockot sem.

A darab harmadik főszereplője, Portia, sokkal kevésbé megosztó karakter: azt mondhatnánk, hogy ő hoz harmóniát, szépséget és megértést a pénztől és bűntől megcsömörlött Velence életébe. Ő az az idegen, akinek el kell simítania a világ bajait, meg kell oldania a problémákat, pénzelnie kell a költekező ifjakat; mégis, Radnay Csilla fiatal, elegáns Portiájaebben az előadásban csak korlátozottan emelkedik be a főszereplők közé, jobbára mellékalak marad László Zsolt Shylockja és Gáspár Sándor Antoniója mellett.

Az előadás semleges, letisztult rendezői koncepcióra és feszes szövegmondásra épít: nincsenek üresjáratok, az időzítések pontosak, minden jelenet jól kitervelt és megszerkesztett. Nádasdy Ádám új fordítása kitűnően szolgálja az érthetőséget, pontos és világos szöveg, a költőiség hiánya pedig ez esetben nem hiba: az eredeti szövegből is hiányzik. Gáspár Sándor Antoniója a legcsekélyebb mértékben sem üzletemberes; szinte már csodálkozunk, hogy ez az ember egyáltalán üzleti sikereket képes elérni. Persze Shakespeare itt is segít: a darabban vagyonát nem tudásának, de tökéletesen prózai (és nagyrészt ismeretlen) véletleneknek köszönheti. László Zsolt emberi és túlzásoktól mentes Shylockja kifejezetten jól megformált figura: szürke ruhájában, fekete sapkájában, teljes viselkedésében érezteti a túlzásba vitt racionalitást, józanságot, a pénz iránti rajongását; hol kemény, hol barátságos; egyszerre tud szimpatikus és ellenszenves lenni, ahogy azt a darab megkívánja. Shylockot társadalmi helyzete kényszeríti, hogy a többieknél sokkal színesebben és gazdagabban, több reflexióval értelmezze a világot; barátkozna, hiszen létszükséglete, hogy a társadalom elfogadja őt, majd elvakítja a bosszúvágy, lányát, adósát is holtan látná.

Szembeötlő az ellentét: Antonio lágy, melankolikus, nála mindent az érzelmek vezérelnek, ami az előadás hibája is: a disznófej felszolgálásán kívül (és a poén itt sem Antonióé, hanem egy szolgáé) egyetlen jelenetben sem hisszük el, hogy képes azokra a galádságokra, amelyeket Shylock felemleget neki. Kicsit keményebb, erősebb karakter is lehetett volna, de alakítása így is helytálló.A rendezői koncepció teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy Antonio és az egész reneszánsz közvélemény legálisnak és istennek tetszőnek ítélte meg a kereskedelmet és az ezzel járó busás hasznot, míg a kamatszedést erkölcstelennek tartotta, függetlenül attól, hogy a kamatláb eléri-e az uzsora mértékét vagy sem; a keresztények büntetlenül kereskednek rabszolgákkal és taszítanak szolgasorba népeket, miközben a zsidó semmi mást nem tesz, mint pénzt kér a pénze használatáért. Az anyagiasság és a keresztény képmutatás világa ez a Velence, de a székesfehérvári darab ezzel nem foglalkozik, minden társadalmi jelentést a háttérbe szorít: a csodabogár idősek bűnei helyett a felelőtlen ifjúságra kerül a hangsúly, akik elköltik, bulizás közben felélik a bűnökkel megszerzett vagyont. (S ráadásul a végén ezek a fiatalok nyernek el mindent.)

Shakespeare egyik legfontosabb kiszólása –

„Bár úgy lenne, hogy címet, hivatalt

nem korrupció osztogatna, s inkább

a tisztességnek járna tisztelet!

Hány kisemberből lenne vezető!

Hány lenne szolga, ki most dirigál!” (Nádasdy Ádám fordítása)

– eltűnik a nevetséges Aragon herceg ostoba szereplésében, sajnos Juhász Illés ezen a ponton nem jutott tovább az általa elhíresült „Vili” karakterén; mentségéül szolgál, hogy egy ilyen kérő tökéletesen belefér a darabba. A színpadképről szólva: ötletesek a fémládák, valamint a kérőket korábban bemutató animált képek. A díszlet maga (Vereckei Rita alkotása) azonban kissé ötlettelen volt, nehéz eldönteni, hogy anyagi okokból-e, de kicsit úgy tűnt, mintha a kellékraktárban néztek volna szét, mit lehet felhasználni, s nem törekedtek volna mindenáron az újra.

Az előadásban sekélyes, modern világba csöppenünk, ahogy írtam, a darab fő jelentéseinek egy része elveszik.A darab kisebb karakterei gyakorlatilag eltűntek, semmi emlékezeteset nem nyújtottak: Kricsár Kamill(Solanio) és Kuna Károly (Salarino) is szenved a kicsit sem testhezálló szerepben; Keller János Lancelotja felcsillant valamit a Shakespeare-i bohóc szerepköréből, de nem hozza ki belőle a legjobbat. A Nerissát alakító Törőcsik Franciska játéka túlzásba vitt modorosságával tűnik ki, ami furcsa a Hamlet Opheliáját nemrégiben kitűnően alakító színésznőtől. Lábodi Ádám (Lorenzo) és Nagy Péter (Bassanio) mindketten hasonlóan unalmas figurák, úgy érzem, több színészi eszközt is megmozgathattak volna karaktereik életre keltéséhez. Varga Lili Jessicája egy lemondó, meghunyászkodó lányt állított elénk, akinek nem apjával, csak annak életvitelével van baja; ő is bulizni szeretne, szórni a pénzt, medencében lustálkodni, láthatólag kicsit sem szerelmes Lorenzóba (nem is csoda, a papucsos-rövidnadrágos férjet elnézve), kapcsolatukból hiányzik minden harmónia. S ha már itt tartunk: egyik szerelmespár érzelmei sem tűnnek őszintének. A szerepek talán szándékosan ilyen egysíkúak: ha felfigyelünk a karakterekre a színpadon, az többnyire azért van, mert váratlan helyeken ordítanak. Eklatáns példája ennek, amikor Lorenzo a darab végén a zene-monológ elején rárivall szegény Jessicára.

És itt el is érkeztünk a darab egyik fontos mondanivalójához: hogy alapvetően mindenki egyforma, mindenki „csak” ember: a maszkok, a darabban megjelenő, majd a darab végét jelző álarcos táncbetétek is erre utalnak. Különösen érzékletesen jelenítette meg ezt a tárgyalási jelenet, ahol az egyedül küzdő Shylock ellenfelei közé beállt a két „nő” is: mind Portia, mind Nerissa a maga natúr valójában jelenik meg, álca nélkül, mégsem ismeri fel őket senki. Velence már vak, csak a gyűlölt ellenséget látja.

Kifejezetten üdítő, ha valaki ebben a világban egyéniség lehet. Tűzkő Sándor harsány, odamondogató Gratianója ilyen kivétel: s ilyen Radnay Csilla bájos és nőies Portiája is, aki szépségével és változatos színészi eszközeivel mindig feldobta a jeleneteit. S a maga módján ilyen Derzsi János Gobbója és Matus György Tubalja is, rövid jeleneteikben a puszta jelenlétük, nyugodt és érzékeny viselkedésük mutatta meg, hogy az idősebb generáció azért még többet tud, mint a fiatal élvhajhászok. Belmont harmóniája, zenéje nagyon elhalkult már, nem képes az anyagias, bűnös Velence megváltására, de vigaszt, reményt még adhat nekünk: ha Portia és Bassanio felnőnek a feladathoz, még jól is elsülhet az egész.

A fehérvári színházban talán sokáig megmarad az az ellentét, amely a Gáspár Sándor,László Zsolt és Radnay Csilla által képviselt tapasztaltabb színészek és a fiatalabb színművészek teljesítménye között felfedezhető; A velencei kalmár koncepciójában azonban pont kapóra jött ez az ellentét. A darab élvezhető, jó szórakozást nyújt, nincsenek tátongómélységek és szédítő magasságok, s emellett még el is gondolkodtat: megmarad a gyötrő kérdés, hogy ha mindannyian ugyanazok vagyunk, mire föl ez a nagy gyűlölködés. Mindenki a sors játékszere, mindenki halandó, s ha már az egyik ember nem tud segíteni a másikon, jó lenne, ha legalább nem ártana neki.

/Fotó:Horváth Gábor/