A harcot békévé oldotta az emlékezés

Cikk dátuma 2015. május. 14. | KáVé
A harcot békévé oldotta az emlékezés

Vizi László Tamás

Az első világháborúban elesett olasz és magyar katonák emlékezete

Emlékbeszéd a 17-es székesfehérvári honvéd gyalogezred emlékművénél

Mélyen Tisztelt Nagykövet Asszony, Polgármester úr, Rektor úr, Vezérőrnagy úr! Tisztelt emlékezők, kedves olasz és magyar barátaink!

Egy felemelő, méltóságteljes rendkívüli megemlékezés és emlékkonferencia utolsó hivatalos programján, a 17-es székesfehérvári honvédek emlékművénél köszöntöm Önöket.

A mai napon olaszok és magyarok együtt emlékeztek meg az első világháború olasz és magyar áldozatairól, a frontokon harcoló katonákról. 

De miért éppen itt Székesfehérváron? A válasz, nekünk, fehérváriaknak kézenfekvő. Ez a több mint ezer éves egykori koronázó város, Magyarország történelmi fővárosa mindig katonaváros volt. Így volt ez az Árpádok alatt, a középkor évszázadaiban, de leginkább az elmúlt másfél évszázadban.

Ne feledjük: a kiegyezést követően Székesfehérvár a Dunántúl legnagyobb katonai garnizonjává vált, ahol több ezred kapott elhelyezést. A város mindig meleg szeretettel viseltetett katonái iránt. Tisztelte és szerette őket, s büszke volt rájuk, katonai hőstetteikre. Ünnepélyesen búcsúztatta őket akkor is, amikor 1914 késő nyarán és kora ősszel elindultak a keleti és déli frontokra a 17-es honvédek, a 10-es huszárok, és a 69-es Hindenburg bakák. Akkor még nem sejthette senki, hogy nem egészen egy év múlva más hadszíntereken is helyt kell állniuk.

Ki gondolhatta akkor, hogy olasz és magyar katonák egymásra emelik majd fegyvereiket? Ki gondolta akkor, hogy Kossuth és Alessandro Monti és Garibaldi, népe, akik egykor vált váll vetve harcoltak együtt 1848-49-ben a magyar szabadságért, akik együtt küzdöttek az egységes olasz állam megteremtéséért néhány évtizeddel később fegyvert fognak egymás ellen?

Aztán mégis csak így lett. 1915. május 23-át követően, az olasz hadüzenet nyomán új frontszakasz nyílt, az Olasz Királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia között az Isonzó völgyében, Doberdónál, a Dolomitokban és az ismert, emlékezetes harcmezőket hosszan lehetne sorolni.

A fehérvári ezredek, mint ahogyan arról a konferencián hallhattunk, mind megjárták az olasz frontot. Ott voltak a 17-esek is, akiknek most az emlékművénél állunk.

17-eseink olasz harctérre indulásáról így emlékezett meg a korabeli nóta:

„Szépen szól a 17-es banda,

Honvéd bakák masíroznak rajta.

Masíroznak idegen országba,

Olaszország köves határára.”[1]

Veszteségeik pedig iszonyatosak voltak. De tegyük hozzá, minkét oldalnak.

Át kellett élniük a poklok poklát. A szemtanú így emlékezett erről:

„Isonzó csata kezdődik megint. A hatodik, ahogy a történelem számlálja és az utolsó, ahogy elkeseredett bakák várják, feltört markuk már a tartalékban a kétélű kést, vagy a buzogány ke­ményfa nyelét szorítja és sötét szemük dacos villogással szidja a levegőt, amiből kénköves poklot csinál fölöttük a tüzérség.

Az elején még csak ki lehet venni egyenkint a gránátrobbanásokat, ez a miénk volt, ezt meg a digó küldi, de ahogy megkezdődött a pergőtüz, a tromli, a levegő már négy nap óta forr, nyöszörög, sivit, bugyborékol és sikolt. Elől bombavetők ugatnak, nehéz aknák tüze por­lasztja a rajvonalat, revolverágyuk füttye kavernák száján sikolt, a rajvonalból kutyaágyuk dör­gése, vagy pneumatikus bombavetők pukkanása rá a válasz, tábori ágyuk a tartalékokat keresik, tarackok gránátja dolinákban robban, nehéz mozsarak az utakat szántják, a sors legyen ir­galmas, ahol felrobban egy huszonnyolcas, hát még a mi mozsaraink mit csinálnak odaát!”[2]

Az elesett hősökre így emlékezett Szabó István honvédhadnagy, amikor az alábbi sorokat véste a doberdói katonatemető egyik névtelen sírjára:

„Doberdó kövein sok honvéd vére kicsordult,

Névtelen szent sereg ez, itt halt a drága honért.

Porló kő elenyész, nem méltó őre hírünknek,

Nincs ide vésve nevük, szívbe írottak azok.”[3]

Az az emlékmű, ahol most állunk, elsőként épült fel, hogy őrizze a hős székesfehérvári 17-esek emlékét. Felállításának a gondolata már 1916-ban megfogalmazódott, s az ezred parancsnokságának a kérésére 1916 decemberében a város helyet biztosított az emlékmű részére. Tegyük hozzá, hogy az emlékmű túlnyomó részt az ezred tisztikarának és legénységének az adakozásából készült.

Az emlékművet két részletben avatták fel. Először 1918. november 18-án, amikor a felavatásra felsorakozott a Sipos Gyula ezredes vezetésével a frontról november 16-án rendezetten laktanyájukba visszatérő 17-esek két felfegyverzett zászlóalja!

Majd 1928. június 10-én, amikor a bronz domborműveket tartalmazó posztamensre felkerült Bory Jenő szobrászművész alkotása, a 17-esek ezredzászlaját védő oroszlán.

Százegy évvel a nagy háború kitörése után és az olasz hadba lépés 100. évfordulóján, itt Székesfehérváron együtt emlékeznek olaszok és magyarok az értelmetlen öldöklés áldozataira. Tisztelgünk a hősök sírjai és emlékei előtt, akik immáron a magyar és az olasz nemzet közös mártírjai!

Hiszen a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldotta az emlékezés.

Székesfehérvár, 2015. május 5.



[1] A korabeli katonanótát idézi Rózsafi János, Stencinger Róbert (2008): 17-es székesfehérvári honvédek a Doberdón. Honvédség és Társadalom Baráti Kör. Székesfehérvár. 9.

[2] Szabó István (1917): Doberdó. Egy honvédhadnagy könyve az isonzói frontról. Budapest. Benkő Gyula cs. és kir. udvari könyvkereskedése. 70.

[3] Uo. 27.

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat