A diktatúra máig elérő sötét árnyai

Cikk dátuma 2020. október. 27. | Kitekintő
A diktatúra máig elérő sötét árnyai

Bordás Sándor a történelmi traumákról

Dr. Bordás Sándor klinikai szakpszichológus szerint a magyarság számára a kommunista diktatúra létrejötte egy második Tria­nont jelentett. A Docler Cégcsoport fenntartásában működő Kodolányi János Egyetem tanára úgy vélekedik, hogy a történelmi trauma miatt az emberek gyakran még ma is bizalmatlanok egymással, és bár harminc év telt el a rendszerváltás óta, mégis nehéz elfelejteni a diktatúra sötét árnyait.

Kutatásaiban azokat a történelmi traumákat vizsgálta, melyeknek máig ható következményei vannak. Mi a különbség a társadalom és az egyén emlékezete között?

A pszichológia sokat foglalkozik az egyéni és a kollektív emlékezettel. A kollektíva aktuális társadalmi kontextusban képes emlékezni és a külvilág segítségével rekonstruálja a történelem releváns mozzanatait, ezért az emlékezés ebben az esetben inkább kollektív, mint individuális tevékenység. Vita tárgya azonban a történelem és az emlékezet viszonya. Halb­wachs, az emlékezés kiváló kutatója arra az álláspontra jut, hogy míg a történelem az igazságra, a tárgyilagosságra törekszik, addig az emlékezetre természetéből fakadóan ennek ellenkezője az igaz. A történelem ugyan a teljességre törekszik, viszont valószínűleg végletesen unalmas, csak keveseket érdekel, ellentétben az emlékezettel. Halb­wachs megkülönbözteti az önéletrajzi emlékeket, amelyeket saját emlékezetünkben őrzünk, a történelmi emlékezettől, amely írott szövegek révén marad fenn. Ez utóbbi már nem része személyes életünknek, az előbbi azonban alakítja identitásunkat. Abban a pillanatban, amikor emlékezetünk kiürül, a kiesett, személyes események láncolata a történelem részévé válik. A társadalom kollektív emlékezetében fennmaradt események azonban továbbra is a mindennapok részét képezhetik. Gondoljunk csak Mór térségére: az 1920 előtti időszakban Mór és környéke sikeres borkereskedelemmel foglalkozott. Rengeteg bort szállítottak Erdélybe, Felvidékre és Délvidékre. A trianoni döntés után ezek a területek külföldnek számítottak, a bevezetett vámok miatt a bor eladása lehetetlenné vált, a szőlőtőkék nagy részét ki kellett vágni, így a gazdák tönkrementek. Erre az eseményre a ma élő szőlősgazdák dédszüleik elmesélése kapcsán a mai napig emlékeznek.

A kommunista diktatúra mekkora sebet ejtett a magyar társadalom lelkében?

A trianoni döntés nagy megpróbáltatásnak tette ki a magyar családi rendszereket, ugyanis rengeteg család a határok megváltoztatásával szétesett, ami 1920 és 1930 között okozott nagy traumát: annyira, hogy tíz százalékkal több lett az öngyilkosság. Azonban 1930 után ez a trend lecsökkent a korábbi szintre, mert beindult a családok között egyfajta „családegyesítési” program, amely bizonyos szintig levezette azt a feszültséget, amit a trianoni döntés okozott. A második világháború után, de különösen 1947-től erős kommunista diktatúra alakult ki Magyarországon, amelynek kereteiben a korábbi kollektív sérelmek elhallgattatásra kerültek, de az újabbak is. Egy diktatúrában nem lehet a sérelmekről beszélni, azokról pláne nem, amelyeket a diktatúra okoz, ezért azok nem lettek feldolgozva. Úgy látom, a magyarság számára a kommunista diktatúra létrejötte a második Trianont jelentette, hiszen a kiegyezés utáni időszaktól kezdve nagyon erős individualizmus alakult ki az iparosodásnak is köszönhetően, amely a Horthy-időszak alatt folytatódott. Majd 1947-ben, erre az individualizmuson alapuló Magyarországra erőltették rá a kollektivizmuson alapuló kommunista társadalmat. Az 1956-os forradalom kitörési kísérlet volt ebből, de sajnos a diktatúra győzött és egy nagyon sötét időszak következett. Mentálhigiénés szempontból is, hiszen Magyarország az 1960-as, 70-es, 80-as években világelső lett az öngyilkosságban, amely mögött az emberek önmegvalósítási lehetőségeinek hiánya húzódott meg. Ma a 12. helyen vagyunk világviszonylatban az öngyilkossági listán a WHO adatai szerint. Tehát 1990 után újra beindult az individualista fejlődési folyamat.

A ma élők közül kevesen vannak, akik valamilyen módon nem érintettek ötvenhat kapcsán, vagy a harcok résztvevői, vagy a megtorlás áldozatai miatt, vagy azért, mert több százezer magyar disszidált, családok szakadtak ketté. Ez milyen traumát jelent?

Ez a családok szocializációs folyamataitól függ, attól, hogy a családi rendszerekben mennyire volt tabu 1956? Mennyire volt szabad beszélni róla, esetleg a családfő ezt megtiltotta-e, amolyan „ne szólj szám, nem fáj fejem” alapon? Hiszen tudjuk, nagyon komoly besúgóhálózattal rendelkezett az akkori, rendszerváltást megelőző kommunista hatalom. Ennek hatását ma főleg abban látjuk, hogy az emberek még mindig bizalmatlanok egymással. Már harminc év eltelt a rendszerváltás óta, mégis nehéz levedleni a diktatúra sötét árnyait. Nemrég történt kutatásunk is ezt bizonyította, amikor véleményformálókat kérdeztünk meg történelmi traumáinkról, anonim kérdőívekkel: mintegy egyharmada a válaszadóknak az általuk kényesnek tartott kérdésekre egyszerűen nem is reagált.

Sokat haladtunk a történtek kibeszélésével, feldolgozásával. Ötvenhat miért nem nagyobb trauma a maiak számára, mint Trianon, amelybe már a nagyapáink is beleszülettek?

Trianon pszichológiai szempontból sok esetben más, mint 1956. Trianon esetében egy „láthatatlan ellenség” darabolta fel az országot, vazallus sorsra kényszerítve az elcsatolt területeken maradtakat, nem beszélve a magyar családok szétszakításától a gazdasági csődökig, melyek többnyire a magyarokat, az egész Trianon előtti országot érintették. Ötvenhat többnyire a csonka Magyarországra korlátozódott, a gócpont Budapest volt. Persze más városok is részt vettek a forradalomban, de ők viszonylag gyorsan a vesztesek oldalára kerültek. Itt az ellenség megfogható: a szovjetek, a kommunisták, a kollektivizmust képviselők, a diktatúrát pártolók. Ezek ellen lehet harcolni. De Trianon esetében ki az ellenség? A franciák, a körülöttünk lévő országok akkori vezetői? Tudunk ellenük ma harcolni? Nehezen, hiszen a tehetetlenséggel állunk szemben. Ez a helyzet növeli a trauma fennmaradását, hiszen a Zeigarnik-effektus értelmében soha nem vezetődik le a feszültség.

Miként kezeljük 1956 örökségét? Tépkedjük a sebeket, vagy haladunk a kiegyezés felé? Mi volna az áldásos út?

Pszichológusként a feltárás híve vagyok. Nyissuk ki teljesen a levéltárakat! Magyarázatot kell adni arra, mi történt 1956-ban, a második világháború után kialakult kommunista diktatúrában, illetve, hogy hogyan jutottunk el 1920-ig, a trianoni döntésig? Nem tabuként kell kezelni a dolgokat, akkor sem, ha bizonyos történésekért mi magunk vagyunk a felelősek. Tudom, hogy ez egy nehéz folyamat, de el kell kezdeni és a fiatalokat is mind több információhoz kell juttatni, hogy kialakíthassák a saját véleményüket.

Miként látják mindezt más országokból? Értik, mi zajlik a magyar társadalomban, az egyének lelkében?

Sajnos nem, és ez a nyelvünkből és a gondolkodásunkból is fakad. A magyar nyelv képnyelv, ennek köszönhetően nagyon másként gondolkodunk, mint a körülöttünk lévő országok polgárai.

Szöveg:Tihanyi Tamás

Fotó: Virágh Ildikó

/Az interjú a Fejér Megyei Hírlapban jelent meg 2020. október 23-án/

 

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat