Fráter Zsuzsa: Jelek a parkban

Cikk dátuma 2014. január. 28. | Mozaik
 Fráter Zsuzsa: Jelek a parkban

Ültem a parkban a padon, figyelgettem a homokozóban játszó kisfiamat, ahogy tesz-vesz azzal az egy szem lapáttal, amit még reggel készítettem be a kosárba, hogy munkából, óvodából hazafelé menet ne kelljen játékért kuncsorognunk a játszótéren. 

A fák kellemes hűvöst adtak a hőségben, és én élveztem a nyugalmat, próbáltam kikapcsolni a gondolataimat. Nem foglalkoztam semmivel, csak arra gondoltam, hogy most jól érzem magam.

Egy fürtös kislány jelent meg a pad mellett, óvatosan közelített a homokozó felé, közben megnézett engem is, felmérte a terepet, kik vannak a homokozóban, mit csinálnak. Én is bámultam őt: fodros kis fehér nyári ruha, fürtjei alatt rendezett kis arc, füle mögött hallókészülék. Egyszer csak zajt hallottam a hátam mögül. Egy anyuka a biciklijéről vett le egy zacskót nagy robajjal, éppen a fejem fölött. Már megint egy „vérszomjas” anyuka –gondoltam. Már nem egyszer előfordult, hogy olyan anyukákkal találkoztam a játszótéren, akikben túlbuzgott az anyai ösztön, ha lehet így mondani, és nem csak a saját gyermeküket, hanem a játszótér összes lurkóját meg akarták regulázni.

Úgy éreztem a zacskózörgető keresztül fogja húzni a fejemen a homokozó játékokkal teli a szatyrát. Legszívesebben odaszóltam volna  neki, hogy „Hé, nem baj, hogy itt ülök?”. Szerencsére neveltetésem visszatartott, így csak magamban morogtam és rosszalló tekintettel behúztam a nyakamat. Kicsit később kiderült, hogy indokolatlan volt az aggodalom, mert nem súrolta volna a fejemet akkor sem a szatyor, ha úgy maradok, csupán a zörgése volt fenyegető, mert a homokozó játékokkal teli zacskó nekiütődött a kerékpáron lévő kosárnak.

Amikor megpillantottam az anyuka füle mögött lévő hallókészüléket, megértettem a szokatlan csörömpölés okát is: nem engem akart ijesztgetni, csupán nem érzékelte a mozdulatai által keltett neszezést. Az anyuka nagy és gyors mozdulatokkal magyarázott egy másik fiatal nőnek, akivel ismerhették egymást, mert az jelnyelven válaszolt.

Több gyerek is volt körülöttük, közel azonos életkorúak lehettek, mind öt éven aluli. Lekuporodtak a homokozó egyik sarkába, gyerekek is, anyukák is. Szinte üres volt a játszótér, ők mégis egymás hegyén-hátán, egy kupacban maradtak. A fürtös kislány anyukája tovább magyarázott. Egy történetet mesélt el. Hosszú mondandója közben enyhén előrehajolt és finom mozdulatokat tett a kezével, szemei szikráztak, időnként bólogatással, apró fejmozdulatokkal erősítette meg mondanivalóját. „Dőlt belőle a szó.” A másik anyuka inkább figyelt, néha azért röviden ő is hozzászólt a témához, kissé lassabb, kecsesebb, de határozott mozdulatokkal.  Egyébként a „csendesebb” nő feltűnően csinos volt, piros pólót, rövid farmer overállt viselt, frizuráját divatosan lezserül hordta. Mintha egy divatlapból lépett volna ki. Az arca azonban gondterhelt volt, szemöldökét összehúzta, szigorú tekintettel utasította rendre rakoncátlankodó kislányát.

Ezután a két nő békésen tovább diskurált, én pedig csodáltam őket, mennyire más eszközeik vannak a nevelésre. Azon is elgondolkodtam, honnan az összhang kettejük között. Ugyan hol találkozhattak, hogyan alakult ki a barátságuk. Talán rokonok? Testvérek? De hiszen nem hasonlítanak egymásra. Mindketten hallássérültek? Az összhang olyan volt, mintha együtt nőttek volna fel. Kérdéseimre nemsokára választ is kaptam. Az egyik kislány a kupacból (nem lehetett tudni, melyik nőhöz tartozik, a kis társaság teljesen egybeolvadt), valami rosszat csinálhatott, valami apróság lehetett, mert én nem is vettem észre, mert a csinos anyuka feléje fordult és hevesen mutogatni kezdett. A kislány csendben nézte és figyelt. Tudta, hogy őt most szidják, el is szégyellte magát. Mellettük játszó kisfiam semmit nem vett észre az egészből, annyira belemerült a gödörásásba. Miközben figyeltem őt, eszembe jutott, ha ő valami rossz fát tesz a tűzre, akkor én hiába szólok neki egyszer, kétszer, háromszor, a füle botját sem mozdítja, nem szégyelli el magát. Először mindig jó szóval próbálkozom, nem szeretem felemelni a hangom, nehéz helyzetekben is próbálok türelmes és higgadt maradni. Aztán általában mégis elő kell vennem a határozott és erélyes énemet, ha másképp nem megy, természetesen törekedve a fokozatosság akkurátus betartására. De vannak olyan pillanatok, amikor óhatatlan, hogy az ember nagyobb hangerőre váltson. Legalább is meggyőzük magunkat erről. Ekkor, ott a parkban, a padon ülve megfogadtam, hogy soha többé nem kiabálok. Akkor jutott eszembe az alábbi történet is:


Miért kiabálunk, amikor dühösek vagyunk

Egy hindu szent, aki elment a Gangesz folyóhoz megfürödni, egy családot látott a folyóparton, akik mérgesen kiabáltak egymásra. Odafordult a tanítványaihoz, mosolygott és megkérdezte: "Miért kiabálnak az emberek, amikor idegesek egymásra?"

A tanítványok gondolkodtak egy ideig, majd az egyikük ezt mondta: "Azért, mert ilyenkor elveszítjük a nyugalmunkat."

"De miért kiabálunk, amikor a másik személy ott áll mellettünk? Mondhatnánk neki sokkal halkabban is" - kérdezte a szent.

A tanítványok tanakodtak még, de nem találták a megfelelő választ.

Végül a szent elmagyarázta: "Mikor két ember mérges egymásra a lelkük eltávolodik egymástól. Hogy leküzdjék ezt a távolságot kiabálniuk kell, hogy meghallják egymást. Minél mérgesebbek, annál hangosabban kiabálnak, hogy leküzdjék a nagy távolságot.

Mi történik a szerelmeseknél? Ők nem kiabálnak egymásra, hanem halkan beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Köztük lévő távolság nincs is vagy nagyon kicsi."

A szent folytatta: "Amikor még jobban szeretik egymást mi történik? Nem beszélnek, csak suttognak és így még közelebb kerülnek egymáshoz. Végül már suttogniuk sem kell, csak egymás tekintetéből megértik egymást. Ez mutatja meg milyen közel áll két ember egymáshoz, amikor szeretik egymást."

Ránézett a tanítványaira és ezt mondta: "Ezért amikor vitáztok ne hagyjátok, hogy lelketek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik eltávolítanak egymástól, különben egyszer eljön a nap, mikor akkora lesz a távolság köztetek, hogy lelketek többé nem talál vissza egymáshoz."

/Forrás: Divine Evolution, Tóth Kornélia fordítása/

 

Kodolányi János Egyetem

Kodolányi János Egyetem
Cím: 5900 Orosháza, Gyopárosi út 3/f.
Kodolányi János Egyetem
Cím: 1139 Budapest, Frangepán utca 50-56.
Telefon: (1) 238 9327

Kodolányi János Egyetem
Cím: 8000 Székesfehérvár, Fürdő utca 1.
Telefon: (22) 543-400
Impresszum | Szerzői jogok | Etikai kódex | Médiaajánlat